Egy férfi fekszik a földön. A hátán fekszik, mint egy döglött, kiszáradt bogár. Egyik lába kinyújtva a kihalt sikátor betonján, a másik egy ruhaüzlet kirakatának üvegére tapadva. Alszik. Nincs rosszul, nem hajléktalan, nem is ivott túl sokat. Japán. Ez van vele. Mintegy három méterre az alvó testtől egy nyitott bőr pénztárca is fekszik a földön. Odalépek és megnézem. Egy mosolygós, vidám fiatalember tekint föl a pénztárca metróbérletéről. Ő az. Így alszanak ők egymás mellett, a férfi és a pénztárcája, két méterre a hömpölygő emberáradattól és a többi földön fekvő japántól Kiotó belvárosában hajnali 3.20-kor. Mindenfelé fekszenek, mint a játékbolt padlószőnyegén a plüssállatok. A járda tiszta, csikknek, üvegnek, doboznak, szemétnek, szarnak nyoma nincs. Az idő csodálatos, augusztus van, és éppen három napja dőlt meg egy újabb melegrekord. Arrébb megyünk és állunk ott egy darabig. Szótlanul figyeljük ezt a jelenetet. Az emberek elsétálnak a férfi mellett. Lenéznek rá, aztán a pénztárcájára, és mennek tovább. Nem nyúlnak hozzá, de mivel még csak három napja vagyok itt, nem értem, hogy miért nem. Azt majd csak később értem meg, de már most elárulom: azért, mert nem az övék!

Erről szól már három napja minden: megérteni, hogy akkor most végül is mi a franc folyik itt! Megérteni egy idegen bolygó nyelvét. Párhuzamot vonni Európával és a világgal, amit ez idáig ismertem, és eljutni a katarzisig, ami után minden másképp lesz. Örökre megváltoztatja majd a gondolkodásomat az a pillanat. De most még csak figyelek.

 

Jól sejtettem én, hogy ez az egész hazugság. Hogy ezek a japánok gépek, robotok, beteg beltenyészkedők. Jól sejtettem, de mégsem ezért jöttem. Annak az évnek márciusában a Bastille környékén ültem egy kocsmában, amikor besétált egy japán társaság. Nem tudom, hogy melyik évben volt, de emlékszem, hogy a Barcelona aznap este 3-3-at játszott a Real Madriddal. Odaültem beszélgetni, aztán eldöntöttem, hogy elmegyek Japánba, aznap este döntöttem el, mert egy időben meg voltam győződve arról, hogy nekem japán feleség kell, és gondoltam, a végére járok ennek. De ez persze csak alibi. A valódi cél természetem végtelen emberközpontúságából fakad. Szeretek minél messzebbre lenni tőlük. Unom az egészet, unom az embereket és Európát és az életet, mindennél jobban viszolygok attól, hogy megszokjam azt, amin képtelen vagyok változtatni, amin nem változtathatok. Európainak születtem, és kötelességemnek érzem utálni magam emiatt. Egy pókhálóban élek, amelyben már pók sincs, csak a törékeny kis tetemek száradnak tehetetlenül a szélvédett sarokban a korhadó gerendák alatt. És ha meglátok egy japánt, nem egyszerű különbözőséget érzek, hanem valami gyökeresen más lelkiállapot kisugárzásának varázsa kerít hatalmába. Egész életemben azon dolgoztam, hogy kívül lehessek, hogy még véletlenül se sodródjak ezzel a bűzlő csordával, amit a társadalomnak neveznek, és akkor meglátok egy japánt, és szeretnék japán lenni, szeretnék a részese lenni, szeretnék ember lenni emberek között.

 

A születésnapomon landoltunk Tokióban. Egész úton köhögtem. Én voltam az idegesítő utas, akit mindenki utál. Fél literes slájmok csaptak fel a torkomból. Nem tudtam elaludni ettől a köhögéstől, és piszok szarul éreztem magam. Meg kellett igyak két whiskey-t, hogy kidőljek. Akkor léptünk be Oroszország légterébe. Amikor nyolc órával később felébredtem, még mindig Oroszország légterében voltunk. Fölkrákogtam még egy liter slájmot, és készültem a leszállásra.

Amikor feljöttünk a metróból Tokióban, azt láttam, amit a képeken, ott volt előttem az a rengeteg ember, a beton, a forgatag. Csakhogy csönd volt. Jó levegő. Tisztaság. Az autók nagy része már suttog, hibrid, nincs benzingőz, és suttognak az emberek is, a metrón nem veszik fel a telefont, üzenetben válaszolnak, és csak akkor hívják vissza az illetőt, ha már leszálltak a metróról, mert mégis mi köze van bárkinek is a másik dolgához, engem megőrjít, ha olyasvalaki beszél hangosan, akihez semmi közöm, és nem szólhatok rá, mert hiszen nincs hozzá semmi közöm.

Az első öt nap alatt, napi nyolc-tíz Kirin vagy Asahi sör, két ramen leves és öt rizstekercs elfogyasztása mellett öt kilót fogytam. Csúcsformában vagyok, és ez meglep. Tizennégy éves koromban voltam utoljára csúcsformában, amikor még fociztam és egészségesen éltem, illetve nem éltem egészségtelenül. A testem tisztul, ideális formára talál, és nem mintha a fogyókúrázás szándékával érkeztem volna, ilyen szándékom nem volt és nem is lesz soha, de mégiscsak elgondolkodtat a helyzet, amit aztán mérlegelni kezdek. Mit eszem és mit nem eszem. Eszem halat, rizst, zöldségeket, húst, tésztát. Nem eszem krumplit, kenyeret, zsírt. Ennyi. Krumpli és kenyér és zsír. Velük számoltam le most. Eldöntöm, hogy soha többé nem eszem kenyeret és krumplit, amit nyilván két hét alatt megszegek majd, de a döntés pillanatában örülök a döntésnek, az élet végül is ezeknek az irányoknak a meghatározásáról szeret szólni, a változás irányairól, amikről végül csak akkor szokik le az ember, amikor már nem szeret annyira élni, elfáradt, vagy nem látja értelmét, amikor az egész már csak a napok múlásáról, biztonságról és túlélésről szól.  Én egy magyar vagyok, kenyéren és krumplin és zsíron élek és ennek köszönhetően halok. Úgy húsz-harminc évvel korábban, mint a japánok, ahol a férfiak várható élettartama 82, a nőké 84. Az átlag.

Mindenem a nyers hal. Imádom, ahogy fénylik, csúszik. Másnaposan már kizárólag erre vágyom. Hol van az, amikor még babgulyást, ham and eggst és RC kólát akartam fogyasztani másnaposságra? Nyers hal kell. Tisztaság, természetesség. Csillogó mészkő, hegyi fuvallat, egy csecsemő bőrének illata.

Rizsbe öltöztetem hát szívemet, és boldog vagyok. Eszem a sashimit félelmetes átéléssel. Mezítláb vagyok, a földön ülök, és ennek elmondhatatlanul örülök. Gyerekkoromban ettem utoljára a földön és mezítláb, és, ha jól emlékszem, gyerekkoromban éreztem magam utoljára kifogástalanul. Innen nézve teljesen érthetetlenné válik számomra, hogy miért nem eszik az ember a földön ülve, és miért nem veszi le a cipőjét, ha belép valahová, ahol élni, létezni kell. És vajon miért érzem sokkal jobban magam már csupán attól, hogy körülnézek magam körül, hogy a belső terek kialakítását figyelem? Úgy fest számomra, hogy Ázsia istenei jobb iskolákba jártak, mint a mieink.

Elmegyek a mosdóba. A mosdó számomra az egyik legfontosabb, legszentebb hely a világon, a mosdót én még a nyers halnál is jobban szeretem. A mosdó az egyetlen hely a világon, ahol igazán egyedül lehet az ember, ahol még azok sem merik zaklatni, akik egyébként zaklatnák. Olyan érzés a mosdón lenni, mintha nem lenne telefonod, márpedig van telefonod, amiben nem az a legzavaróbb, hogy zavarnak, hanem hogy zavarhatnak. A mosdóban viszont nem. Amikor egy saját otthonról álmodozom – otthonról, amelyet az idő legtartósabb anyagaival rendezhetek be –, mindig a mosdóval kezdem. Az újságtartóval, könyvespolccal, vécédeszkával, hamutállal, kistévével, rádióval, műfűvel, virágokkal, képekkel a falon: a világtörténelem legszebb nőinek képeivel a falon, illatokkal, tekercsekkel, kisablakkal. Egyszer, ha a jóisten is úgy akarja, márpedig miért ne akarná úgy a jóisten, hogy nekem mindez sikerülhessen, biztosan valóra válnak az álmaim, és akkor majd úgy indulnak a reggelek, ahogy a reggeleknek indulniuk kell egy olyan ember életében, aki seggét a gondviselőre bízta és a gondviselő a seggét a tőle telhető legjobb tudása szerint szolgálta ki. No de! Mielőtt a gondviselő e nemes cselekedetek előkészületeinek megkezdéséhez lát, látogasson el Japánba, és nézzen körül, mint a magyar zöldséges a francia vagy olasz piacokon, és szégyellje el magát.

A rizspapír ajtó hang nélkül eltűnik a falban. Amint belépek, a villany felkapcsol, a vécédeszka kecsesen felhajtódik, kagylója belső pereme alól pedig kékes fény világít. A vécé felkészül a fogadásomra. Meghajolok előtte, ahogyan az összes japán meghajolt előttem korábban, és nem csupán azért, mert születésnapom van. Én is meghajoltam előttük, mert szeretek meghajolni, mert minden üdvözlés közül ezt tartom a legszimpatikusabbnak, ez a tiszteletről szól, ez tartást kölcsönöz az embernek, ez olyan alap, amely még az ellentétek feszültségét is fellazítja, mert csendes és közömbös gesztusát bölcs megfontolás vezérli.

Helyet foglalok a kicsinyke vécén. Jobb oldalamon találok egy konzolt. Négy-öt gomb, és ábrák világítanak rajta. Megnyomok egyet, mire egy vízsugár kezdi el spriccelni a farcsontomat. Elengedem a gombot, majd először beállítom a víz hőmérsékletét, aztán újra megnyomom, egy másik gombbal oda irányítom a vízsugarat, ahová szeretném, végül pedig beállítom a vízsugár erősségét is. A vízsugár immáron az ízlésem szerint való hőmérséklet, nyomás és irány szerint spriccel, amelynek következtében újfent a boldogság érzése kerít hatalmába. Lelkem kis odvában forró testű pézsmapocok- család alussza nyugodalmas álmát, és ez a melegség bérel majd helyet bennem egészen addig, míg meg nem pillantom újra Európa fáradt tekintetét.

 

Az út vidékre Kiotó városán keresztül vezet, ahol két éjszakát töltünk Andriskával. Neki való lenne ez a hely, ha nem lennék vele, és ha bármi is neki való lenne ezen a világon. A Tokió  főpályaudvarra érkezve annak az izgalomnak a rémülete fog el, hogy vajon sikerül-e majd megvennem a jegyet és nem késsük-e le a vonatot. Izgulok, mert azt hiszem, amit otthon hisz az ember, és ami szintén hazugság: hogy az ember majd eltéved, nem tudja megértetni magát senkivel, és átnéznek rajta a kis gépek, akiknek nincs is önálló akaraterejük, megmondják nekik, hogy mit csináljanak, és akkor csinálják. Hogyne! Lehet, hogy megmondják nekik, hogy mit csináljanak, de mindez nem kötelező és nem káros, sőt! Soha sehol nem ment olyan könnyen semmi, mint Japánban a tájékozódás. Még egy baromfivirsli megfőzésével is több a gond.

Bemegyek a jegypénztárba, és mintegy huszonöt másodperc múlva – kezemben a jegyekkel – már kint is vagyok. A peronon pontosan ott állunk, ahol fel kell majd szállnunk, hogy elfoglalhassuk a helyünket. Itt csak az téved el, aki nem ismeri a számokat és a színeket, amik útbaigazítják az embert. Pontosan három perccel a vonat érkezése előtt rózsaszín ruhába öltözött takarítónénik jelennek meg a peronon. A kezükben szemeteszacskó, seprű, szemétlapát. Az ajtókat jelző pontokhoz állnak, és mozdulatlanul várakoznak. Ahogy végignézek a peronon, nem látom a végét, nem látom az utolsó rózsaszín pontot, még a legtávolabbi, amit látok, az is vagy hatszáz méterre van, legalább negyven ilyen rózsaszín pont strázsál a peronon. Mindegyiküknek fülig érő, koromfekete haja van. Minden japánnak ugyanolyan haja van, nem úgy, mint nálunk, ahol minden nemzet büszke a hajára, pedig nincs két egyforma haj az ő országában sehol. Jön a vonat. Az emberek kiszállnak, a takarítónénik be. Megfordítják az üléseket, felsepernek, majd tökéletesen összehangoltan egyszerre lépnek ki a vagonokból. Döntse el mindenki, hogy mindez szimpatikus-e vagy sem. Mint a pekingi olimpia nyitóünnepsége. Van, akit megrémített, van, akit lenyűgözött. Én az utóbbiak csoportjába tartozom. Félni és megijedni mindentől lehet, a világ így is, úgy is rosszra használja idővel minden eszközét. És persze minden relatív. Hol van ez az összehangoltság ahhoz képest, amit az emberi szervezet szervei művelnek. Vagy a hangyák. A kardszárnyú delfinek vadászatkor. Az atmoszféra, a Naprendszer, az egész hóbelevanc. Minden az összehangoltságról szól.

 

Az utasok most beszállnak, van még fél perc az indulásig. Előhúzom a telefonomat, és beállítom rajta a pontos időt. Nem kell semmilyen órára nézzek, a jegyemre nézek, elolvasom rajta az indulás időpontját, és ahhoz igazítom az órámat. Mindezt helyesem teszem. Abban a pillanatban, amikor az óramutató delet mutat, a vonat megmozdul. Ez sem túl bonyolult dolog. Van óra, van elektronika, vannak sínek. Csak ki kell számolni, hogy az a koszhadt vonat az út melyik szakaszán mennyivel menjen. Talán még én is ki tudnám számolni, pedig én legalább annyiszor kaptam egyest matekból, mint ahányszor késve indultam vonattal magyarországi utazásaim során.

A vonat hamar eléri a 300 km/órás sebességet, az 520 kilométeres távot pedig pontosan két óra alatt fogja megtenni. A nagy sietségben elfelejtettem értesülést szerezni arról, hogy található-e dohányzókocsi a vonaton. A kalauz tájékoztat róla, hogy igen, az 1-es kocsiban tudok dohányozni. Felnézek és látom, hogy a 11-es kocsiban tartózkodom. Elindulok. Útközben eszembe jut, hogy a rózsaszín nénik milyen apró ponttá zsugorodtak a távolban, és ezzel egy időben lassítok is a tempómon, hiszen nem mindennapi sétán veszek részt. Soha nem sétáltam még tíz percet hátrafelé, miközben a másik irányba haladtam háromszázzal, illetve 294-gyel. Mire a dohányzóba érek, a távolban feltűnik a Fudzsi is, és lassan kiérünk Tokió vonzáskörzetéből, ebből a 30 millió embert táboroztató betonrengetegből. Elszívom a cigimet, és újabb tízperces sétára indulok, ezúttal visszafelé, és ezúttal nem 300-zal, hanem 306-tal haladok.

 

Nem értem az egészet, nem értem Japánt és nem is érthetem Japánt. Itt kellene élnem vagy húsz évet, hogy egyáltalán elkezdhessek azon gondolkodni, hogy merjek-e gondolkodni róla, de ennyi időm nincs, mert még Tahitin is kéne élnem, meg az Andokban, meg otthon, meg mindenhol. Csak két hetem van, és így is a legtöbbet hozom ki magamból. Japán elvan nélkülem, így aztán nem én értem meg őt, hanem ő ért majd meg engem abban a pillanatban, ami megváltoztatja az életemet. De most még csak figyelek.

Egy ryokanban szállunk meg Kiotóban. Nincs az a luxushotel, ahol nagyobb lenne a luxus, mint ebben a kis panzióban, amit egy nénike üzemeltet. Szűk folyosók, átjárók, kis labirintus. Aprócska szobák, az asztalon teáskészlet, virág. Gyékény, matrac, takaró. Egy porcelán gésa egy üvegkalitkában, pár váza és egy kistévé. A rizspapír ajtókon a japán táj, hófödte hegycsúcsok, fenyők és templomok. A templom formája a fenyőre emlékeztet, a fenyőé a temploméra. Az elegancia a stílus és nem a fény. Felkapom a kimonómat, és lemegyek a fürdőbe. Elmerülök a forró vízzel teli dézsában, és búcsút intek a méreganyagoknak. Szükség van erre a fürdőre, mert hamarosan elindulunk kocsmázni, márpedig ennyi jó kocsmát, mint Kiotóban, még sehol máshol nem láttam.

Ezek a kocsmák kicsik. Nem szűkösek, csak kicsik. Kisebbek a székek, a pultok, a poharak, kisebb itt minden, így aztán a személyzet is kisebb helyen dolgozik, igaz, a személyzet tagjai is kisebbek. A Zappa bárban egy órán át néztem, ahogy az egy négyzetméternyi területen három pultoslány dolgozik. Vendég nincsen, de ezek dolgoznak. Nem bírnak tétlenül ülni vagy állni, valamit csinálniuk kell, és hát mindig van mit csinálni. Úgy kerülgették ott egymást a pult mögött, hogy egyszer sem állták útját, vagy foglalták helyét a másiknak, olyan volt az egész, mint valami mozgásszínház. De persze nem csak ezért néztem. Szépek voltak, gyönyörűek. Kecsesek, lágyak, csendesek, finomak. A tulajdonosnéni a bejárat mellett ült egy széken. A kocsma fala telis-tele volt az itt megfordult sztárok képeivel. Mindegyik képen az ajtóban álló néni mosolygott a sztárok mellett. Bono, Tom Waits, David Bowie.

Nagy csinnadrattával bejelentem Andriskának, hogy a Zappa, ez a húsz négyzetméteres kis kuckó a kedvenc kocsmám mind közül, ahol valaha jártam. Egy szűk sikátorban van valahol az ősi óváros közepén, ahol láttunk tipegő gésát is nem sokkal később, de annyira sietett, hogy csak azt láttuk, hogy gésa. Mást nem tudok mondani róla. Megálltunk egy automatánál, mert nem tudtunk ellenállni az automatáknak. Mindenekelőtt az volt szembetűnő ezekkel az automatákkal kapcsolatban, hogy az összes működött. Aztán meg az, hogy vehettem belőle sört, bort, whiskeyt is. Az automata jó barátja az embernek Japánban, mert mindig rendelkezésre áll, megbízható, annyit vesz el és annyit ad vissza, amennyit előtte ígér.

Lassan besötétedett és kigyúltak a fények. Vadásztunk tovább a kocsmák után. Hétköznap volt, forróság és nyugalom. Az egyik ház falán kocsmát jelzett a fény, bementünk. Átlagos lépcsőháznak tűnt, és hát maga a lépcsőház valóban átlagos is volt, sőt még az ajtók is átlagosak voltak, csak az nem volt átlagos, hogy lakások vagy irodák helyett kocsmát rejtett az összes ajtó. Nyolc emeletet jártunk végig, és aztán vagy még két ilyen keskeny házat. Minden helyen egy italt fogyasztottunk. A harmadik háznál már rutinosan a tetején kezdtük, lifttel mentünk fel, és aztán elindultunk a lépcsőn lefelé, és minden emeleten ittunk egyet. Emeletenként három kocsma volt. A kis helyiségeket tökéletesen hangszigetelték. Valahányszor magadra csuktad egy kiskocsma ajtaját, egy másik világba csöppentél. Reggie, techno, country, bor, whiskey bár. New York, London, Párizs. Szamba, mambó, Fidel, Kennedy. Itt volt az egész világ és ivott az egész világ. Bár valójában csak mi ittunk ott, egy-két hely volt csupán, ahol vendégek is tartózkodtak. Az egyikkel versenyeztem egyet. Karaokiztam. Ezt se gondoltam volna soha! Hogy majd karaokizni fogok.

Nem kellett elmozdulnom a bárpulttól, mert kaptam egy készüléket, aminek segítségével magam irányítottam mindent. Akkora volt, mint egy telefon, és minden zene dallamához elérhetőséget biztosított, amit valaha hallottam. Ültem a sörömmel, és énekeltem. A pult másik végében egy farmerdzsekis japán alkoholistának elege lett belőlem, és ő is nyomkodni kezdte az irányítóját. Nem nézett rám, de beleadott apait-anyait. Kihívott párbajra. Csak japán slágereket énekelt, és valahányszor befejezte, elégedetten dőlt hátra. Nagyon odatette magát. Én megtapsoltam, de ő nem nézett rám. Gondoltam, egy Bon Jovival ellátom a baját, de nem sikerült. Se a Bon Jovi, se a küldetés. Újabb számot foglalt le magának, elfordult a pulttól, és csak a monitort nézte.

Hajnalra az utca óvodává változott. Mindenfelé feküdtek a részeg japán férfiak. A sarkon egy rendőr állt, a telefonját nyomkodta. A dolog megszokottnak tűnt, a gyerekek elfáradtak, ledőltek kicsit, de legalább nem hánytak össze semmit. Az éjjel-nappaliban vettünk pár rizstekercset meg jeges teát, és elmentünk aludni.

 

Nem emlékszem már, hogy miért éppen Takenót választottam. Gondolom, megnéztem, hogy hányan lakják, és aszerint döntöttem. A falumat keresem minden országban, és minden országban meg is találom. Andriska bólogatott, nem igazán érdekelte, hogy merre megyünk. Takeno négy és fél órás vonatútra volt Kiotótól nyugatra a Japán-tenger partján. A vasútállomáson elmagyarázták, hogy négyszer kell majd átszállnunk, amit kissé ijesztőnek és kényelmetlennek véltem. Átszállni vidéken. Hegyek és völgyek és zakatoltunk. Alagutak, viaduktok, hegyi patakok és folyók és erdők. Teaültetvények, szakadékok, vízesések.

Megérkeztünk az első átszállóhelyre. Kiléptünk a kocsiból. Egy egyenruhás ember lépett elénk, és mutatta az utat. Az út három lépés volt, és már indult is tovább a másik vonat. És ez pontosan négyszer játszódott le ugyanúgy, pontosan annyiszor, ahányszor le kellett játszódjon, míg végül az utolsó kis mozdony begördült a célállomásra, pontosan.

Elindultunk a falu felé, hogy szállást keressünk. Egy lélek sem járt a szűk főutcán, ahol egyetlen latin betűt sem lehetett látni. Az út elkanyarodott, és amikor újra kiegyenesedett, megláttuk a tengert. Lesétáltunk a partra. Két tinédzser lány fotózta egymást a napsütésben. Rugdosták a fehér homokot, és menekültek előle, ahogy a szél visszafújta rájuk. Vihogtak. A sarkon gumimatracokat és játékokat rendezgetett a vegyesbolt eladója. Megkérdeztem, hogy tud-e valahol szállást, de egy szót sem értett az egészből. Hajlongott és mosolygott.

Besétáltunk a mellékutcákba és próbáltuk megfejteni a kevéske cégér feliratait. Sikertelenül. Vagy egy órát sétálgattunk így, míg végül az egyik házba becsöngetve megoldásra leltünk. Egy öregasszony nyitott ajtót. Egy vigyorgó gömböc. Azonnal hadarni kezdett, mondta a magáét. Szóhoz sem jutottunk. Annyira örült nekünk, hogy ennyire nekem még soha életemben nem örült senki, de ez önmagában még nem volt biztosíték afelől, hogy jó helyen járunk. Előkaptam az útikönyvet, és kikerestem belőle a megoldást, illetve amit megoldásnak hittem.

– Egy szobát szeretnék – mondtam japánul. A gömböc egy pillanatra megállt, és elhallgatott. A szája tátva maradt, és a füléhez nyúlt, hogy ismételjem meg. Megismételtem. Ő válaszolt. Az egész kezdődött elölről. Behívott minket. Levettük a cipőnket, az előszobában hagytuk a bőröndöket és követtük a gömböcöt, aki eközben egyszer sem vett levegőt, mondta és mondta és egyáltalán nem érdekelte, hogy nem értjük. Nem értette ugyanis, hogy nem értjük – mint később megtudtam. Mi voltunk a második európai látogatója a családi fogadónak. Pár évvel korábban járt itt egy olasz szerelmespár. Ha kicsivel hamarabb jövünk, a házukat is nekünk adják, abban biztos vagyok.

Az ajándékozás már a nappaliban elkezdődött. A gömböc ugyanúgy a ház legkisebb és legeldugottabb szobájában lakott, ahogy a nagymamám az utolsó éveiben. Ugyanúgy volt tévéje és rádiója és könyvei és kacatjai és átjárója a kis konyhába, csak egy dolog nem stimmelt. Ez a gömböc már akkor 89 éves volt, és szerintem még ma is vidáman él és gurul viszszatarthatatlanul.

Leültetett minket a földre, közben sehogyan sem fogyott ki a mondandóból, és hozta a rizst, kukoricát, teát, meg egy csomó minden mást, amiről nem tudtuk, hogy micsodák. De az ügyünkben csak nem jutottunk előbbre. Nem sikerült megértetni vele, hogy nem értünk semmit. Nem érdekelte. Csak etetett és itatott minket és nevetett. Aztán egyszer csak elcsendesedett és minket is csendre intett. A sarokban megszólalt egy hangszóró. A gömböc tekintete megkomolyodott, nézte, hallgatta, bólogatott, aztán felírt valamit egy cetlire és folytatta az előadást. Az utolsó félórában, amit együtt töltöttünk, már mi is nevettünk, nem tudtunk mást tenni, mint nevetni, folyt a könnyünk, és a gömböc csak mondta és nevetett és nevetett és mondta. Öregekkel szeretem eltölteni a szabadidőmet, de ahhoz nem szoktam hozzá, hogy ezek az öregek nálam frissebbek és kedélyesebbek és gyermetegebbek legyenek. Jól éreztem magam és szinte bántam, hogy befutott az unoka. A gömböc is elszomorodott. Nagyon belejöttünk már ebbe a társalgásba. Kaptunk egy szobát, lepakoltunk és mentünk a strandra.

 

Az útikönyv szerint csakis augusztusban engedélyezett fürödni a tengerben. Nem tudom, hogy az útikönyvnek igaza van-e vagy sem, de mivel augusztus volt, ez nem is érdekelt. Annál jobban érdekelt viszont, hogy vajon e tiltás összefüggésben van-e a japán fiatalok strandon tanúsított magatartásával, azaz a strandolással. Andriskával a homokban feküdtünk és néztük őket. Egy duci fiút nyakig beástak a homokba. A duci a tengert nézte és vihogott. A többiek bokáig álltak a vízben és egy gumilabdával célozták a duci fejét. Amikor eltalálták, nevettek, de legjobban a duci nevetett, füle alatt föl-le süppedt a homok a nevetéstől, és alig várta, hogy ismét fejbe rúgják. Aztán előkerült egy műanyag baseballütő, és azzal is kapott párat. Mindenesetre érdekes, gondoltam magamban. A feszültséget le kell vezetni valahogy.

Kimentem a mólóra, és leültem a végében. Az jutott eszembe, hogy ha hazamegyek, elhívom a parlamenti képviselőket pár angyalföldi haverommal strandolni a lupára. Viszünk medicinlabdát meg pár vascsövet. Aztán meg az jutott eszembe, hogy otthagytam a kamerámat, a kulcsomat és a pénzemet a törülközőn a homokban. Andriska hazament, megunta a strandolást. Ültem a mólón, néztem a tengert és a parton játszadozó japánokat. Nem indultam vissza a cuccomért, mert gondolkodnivalóm volt. Nem azért hagytam ott a cuccomat, mert tudtam, hogy ott lehet hagyni. Észre sem vettem, hogy otthagyom, nem gondoltam rá. Nem kellett gondolnom rá, és elég volt tíz nap, hogy ez a reflex kialakuljon bennem. Az pedig nem sok idő. Amikor visszatértem Izraelből tíz évvel ezelőtt, még hetekig benéztem a kukákba, és egyszer leugrottam a villamosról is, amikor a mellettem ülő fent felejtette a táskáját. Pedig otthon voltam, biztonságban. Most pedig éppen a Dél-Korea partjai felé elhúzódó horizontot nézem, távol a kamerámtól és a pénzemtől és a kulcsomtól, és biztonságban és otthon érzem magam.

 

Amikor hazaértem, már otthon találtam a gömböc lányát is. Már mindent tudott rólunk, elvégre órákat beszélgettünk az anyjával. Végtelenül boldog volt, hogy vendégül láthat minket. Megkérdeztem, hogy van-e itthon valami szesz. A szakét ajánlotta. Kértünk egy kancsóval, mert úgysem próbáltuk még, ő pedig azt kérdezte, hogy hidegen vagy melegen óhajtjuk-e. Hidegen kértem, de másodjára már melegen, mert hamar kiittuk a kis kancsó tartalmát, és semmit sem éreztünk. A kisgömböc nem kapott levegőt, amikor pár perccel később visszatértem és kértem még egyet. A fia azt mondta, hogy ők ilyet még nem láttak. Hogy két kancsó szakét! A negyedik kancsónál megkérdezték, hogy biztosak vagyunk-e benne, de utána már nem kérdeztek semmit. Miközben ittunk, kaptunk ajándékokat is. A kisgömböc hozta őket. Minden kancsó mellé egyet. Zavarban voltam. Nem tudtam, mit tegyek. Nem mondhattam, hogy nem kérjük, nem mondhattam, hogy kérjük, hajlongtam, mint egy hülye, és megettem mindent. Valahányszor kiettünk egy kerámiatálat, már újra kopogtak az elhúzható ajtón. Ott állt előttem a kisgömböc, és ragyogott a gyönyörű fekete szeme. Néztem ezt a ragyogást, és azon gondolkodtam, hogy vajon elképzelhető-e, hogy átvernek. Rágtam a kukoricát és ittam a szakét és próbáltam megoldani a feladványt.

Nyolc kancsót ittunk meg, egy hideget és hét meleget, aztán kimentünk a partra sétálni. A testem könnyű volt, a gondolataim, mint langyos levesben a puhára főtt zöldségek. Nevetgéltünk, mint két hülye tinédzser. Közel a harminchoz az ember már nem számít arra, hogy még meglepetést tartogathat neki az alkohol, de most új itallal ismerkedtünk meg, és ezt nagyon élveztük. Amikor először berúgtam életemben, akkor is ezt éreztem és akkor is vízparton sétáltam és akkor is tizenegy éves voltam. A két lány, akik napközben egymást fotózták a parton, most is ott voltak. Most már vakuval dolgoztak. Nem messze a parttól ezüstösen fénylettek a strandot a nyílt víztől elválasztó, bumeráng formájú betontömbök.

 

Az unoka általános iskolai tanár volt, beszélt angolul, és a következő három napban sokat mutatott nekünk a környékből. Egyik este elvitt minket fürdőbe, onnan pedig egy utcabálba.

Olyan volt ez a fürdőváros, mint egy filmdíszlet, mint egy játékváros. Az emberek is olyanok voltak. Köntösben és kimonóban tipegtek végig az utcákon. Vagy mentek a fürdőbe, vagy jöttek a fürdőből. Minden és mindenki tiszta volt és kecses. Megadták a módját. Felsétáltunk egy hegyoldalba. Láttam magam előtt ezt a tájat építmények nélkül. Nem volt nehéz dolgom, mert nem változtattak semmin. Csak lefedték a természetet. Tetőket húztak a vulkanikus kövek természetes medencéi fölé, ahová a forró víz évezredek óta bugyog fel a mélyből. Ott ültünk mi is a köveken és lógattuk a pöcsünket a forró vízbe. Körülöttünk csendesen meditáló japán férfiak lebegtek.

Az utcabál hasonló volt, mint egy falunap Magyarországon. Kirakodóvásár, büfék, ivászat. Lőttem egy porcelánpingvint és egy kulcstartót, és megittam egy hordó sört. A végén jött a tűzijáték. Úgy tizenöt kimonóba öltözött vihogó tinédzser közt ültem, és vártam, hogy elkezdődjön. Aztán vártam, hogy véget érjen, de nem akart véget érni. Micsoda az államalapítás egy vidéki matsurihoz képest! Az istennek sem akart véget érni. A falu utcáit elborította a füst, mert forróság volt és szélcsend. Beültünk egy csehóba, és kértünk egy italt. Elcsendesedtünk, kifáradtunk. Ittunk és bámultunk magunk elé, és ahogy így bámultunk, egyszer csak, meg nem mondom már, hogy miről, egy kép villant be elém, egy kép, ami megváltoztatta az életemet. Pár évvel korábban a Moszkva téri metróból jöttem felfelé a mozgólépcsővel. Ahogy felértem és jobbra néztem, érkezésemmel egy időben egy punk nekirugaszkodott és futni kezdett, futni nyílegyenesen, mint aki távolugráshoz készül, és ugrott és repült, páros lábbal bele egy telefonfülke készülékébe. Éreztem a Moszkva tér szagát. A punk szagát. Éreztem az idegességét. Az elkeseredettségét. Éreztem azt, amit e két hét alatt elfelejtettem, és mivel elfelejtettem, immáron egy csapásra közelebb kerülhettem ahhoz, hogy tisztán lássam. Hogy mit jelent, és milyen európainak, magyarnak lenni. Hogy milyen szánalmas egy hely az, és milyen jólesik majd most kínomban másfél órát nevetni rajta. Hogy attól még, hogy egy ember falakat húz maga köré, iskolákat, kórházakat, lakóházakat, hogy autót vezet vagy villamossal jár, villával eszik és újságot olvas, még korántsem biztos, hogy ember.

Kapcsolódó írások:

1. Gerlóczy Márton: Racha Yai A helyzet, tetszik, nem tetszik, a környezeten múlik, mindazon, amit...
2. Gerlóczy Márton: Los Angeles – Sorolj át, Mangalica, most! Nem látod? – Mit? –...
3. Gerlóczy Márton: Prága Egy nehéz éjszaka hajnalán történt a Prágából kivezető sztrádán. Lassan...
4. Gerlóczy Márton: Trondheim – február – – Ja, és huszonnégy óra alatt elbasztunk háromszázezer forintot –...
5. Gerlóczy Márton – Váczi Borbála: Túlélem 1 Tornász szerettem volna lenni, cirkuszos. Csüngtem mindenről, rengeteget...