Mikor gyalázzon hullát, mikor kövessen el kegyeletsértést a TV2, ha nem szilveszterkor? Ó, nem azzal, hogy virtigli népszórakoztató színházi kabarét tűz műsorára – olyat, amelynek szinte minden közéleti poénját már túlhaladta a gyorsan romboló politikai idő. Még csak azzal sem, hogy képernyőre ereszti ezt a műfajt, amelynek csontvázát emelt díjas vuduvarázslattal sem fogják tudni újraéleszteni – hanem egyszerűen azzal, hogy nem vesznek tudomást Böröczky József kabarettista elhalálozásáról. A kertévé önmagára mért szilveszteri mámorát nem rontja el azzal, hogy egy vége-főcímben bekeretezze a közelmúltban elhalt komikus nevét. Ha nem tudnám biztosan, hogy színtiszta bunkóság, tekinthetném akár költői szimbólumnak is. A nevettetés szolgája nem lehet halott ezen a vidám napon. Holott nyilván csak annyi történt, hogy Böröczky élete és halála éppoly kevéssé érdekelte a TV2-s műsorátvevőket, mint az, hogy az általuk megvett és leadott műsort jócskán elrongyolta a folyamatosan zúgó aktuálpolitikai szél. Sőt még az sem érdekelte őket, hogy a kabarészínházi produkció a vágóollóval végrehajtott hirtelen mozdulatnak köszönhetően úgy ért véget a kialkudott időre, mint Pirx pilóta kalandjainak moshatos dobozzal fölvett űrexpedíciója. Sasjózsi kapott fogni egy hirtelen csillámló árnyalatot a számítógéptől, és hopp, már egy addig sosem látott zakóban és nyakkendőben dobálta a szerpentint egy hónaljban hirtelen elvágott zenére. Ám a közönség pillanatnyi szünet nélkül boldog és szilveszteri volt – ők a felvételnél teljes műsort kaptak, nem tudták, hogy át lesznek vágva. A felvétel idején nemcsak Böröczky volt életben, hanem az aktuális helyzetre vonatkoztatott poénok is. A szavazócédula gyűjtésével ma tényleg csak az viccelődik, akit másfél éve sikeresen hibernáltak, és ez még nem tűnt föl neki. Csak azoknak poén a kétharmad emlegetése vagy Simicska neve, hiszen egyébként az elhíresült pénzügyi szakember személye másfél éve poéngyilkossággal felérően láthatatlan. Pozsgayt, Szűröst már csak önmaguk fosszíliáiként érdemes emlegetni, olyannyira kikoptak, hogy a néző lassan nem is képes beazonosítani őket. Marad tehát a nevettetés érdekében a meg nem értés örökösen kattanó patentja: a süketség, valami kis anyós, meg a mulatós cigány. A tévéfelvétel legalább egyéves, ha nem több. De az is lehet, hogy a tavaly decemberi rögzített anyaghoz nyúltak hozzá, annak az előző szilveszterkor kivágott részeit adták le most. Nyilván akkor is egy hirtelen vágómozdulattal hagyták félbe, gondolván a jövőre. Csodálnám, ha nem így történt volna.

Sasnak hívják a kabarét, mert a Mikroszkóp nevet néhányszor megpróbálták leváltani. Nem megy. A Mikroszkóphoz való ragaszkodás a magyar néplélek történelmi meghatározottságában keresendő. Nem enged a negyvennyolcból. Kalefnek hívja a Moszkva teret, nagy ívben tesz Széll Kálmánra, és sohasem lesz neki a Körönd Kodály. Tűr, szív, ügyeskedik, de hamarabb viszi át Nickelsdorfba a takarékbélyegeit, mintsem lemondjon a Mikroszkópról. Azt nem adja, mert az az övé. Sas is az övé. Mindenki tudja róla, amit lehet, azt is, amit nem lehet, és vállrándítva bólintanak. Ki nem lop, ki nem csal, ki nem tagadja, és ki nem próbálja megúszni? Sas ezzel is csak egy közülük, miközülünk, aki a nép vagyunk, és akinek Sas mindenét odaadja, még azt is, amit eldug. Sast utálják az értelmiségiek, megvetik az entellektüelek, kigolyózzák maguk közül a művészek. A lábukat sem tették be elmúlt színházába, és ha meglátják a tévében, fénysebességgel vetődnek a távkapcsolóra. Jól teszik. Nem az övék. Ez a Sas legyeket fog, és ördögi praktikával bifsztekként tálalja őket a nagyérdeműnek. A mostanában bezárásra és összevonásra ítélt színházakban a diplomával hitelesített PhD-művészi gesztusokkal a tízezredét tudják csak elhitetni a közönségükkel azok, akik Sas legyeinek röptetésére érzéketlenek. Sas nem finom kis műves, nem cirádamester, nem előkelő iparos. Vállról indítható viccrakétával szőnyegbombázza a közönségét. Vásári mulattató, vándorkomikus, hivatásos nevettető, bohóc. Nem szellemi akrobata, hanem munkás. Bohócgyári melós. Darabra megdolgozik minden pillanatáért. Nézőként érkezik a kabaréjába, késve persze, és fölállítja a teljes sort, hogy bepofátlankodjon a helyére, amelyről az első perctől látszik, hogy nem üres. A nézők hibátlanul fölállnak neki oda is, viszsza is. Ő meg lökdösi őket, lábukra hág, zsörtölődik velük, azok hálásan nézik. Igen, ennyire hülyék vagyunk, ennyire a tied vagyunk, csinálj belőlünk még nagyobb marhát, köszi!

Sas egy martinász kalóriafogyasztásával dolgozza bele magát a közönség kegyeibe. Nem bízza őket a véletlenre. Nemcsak megrendezett elkésésével, hanem sikert kikényszerítő szemfényvesztéseivel is. Betapsol magának, csippent a poénnál, segíti a tévelygő nézőt. Nagy meló, sok izzadság – és egyetlen pillanatig sem tagadja el, mibe kerül ez neki. Nem intelligencia, hanem testnedv. Vér, veríték, könynyek. A néző szeméből spriccel a színpadra, úgy röhög. Tele szájjal, hangosan, sikítva. Le lehet szólni, de mondja valaki a néző nevetéstől könnyes szemébe, hogy nincs igaza.

Sas prolibohóc, egy a nézők közül, aki vagány, szemtelen, valódi ripők. Táncol, dalol, korát meghazudtolóan arcátlanul pattog. Bármilyen figurát séróból hoz, de úgy, hogy éppen olyan legyen, mint a nézője melletti néző. Mert a szarból pálinkát főző piros orrú parasztra éppolyan tévedhetetlenül ismer Sas nézője, mint a fülébe bazseváló, huncut szemű cigányemberre. Sohasem magára, mindig a másikra. Rózsahegyi Kálmán színitanodájából hozza Sas a kliséket, és ezek csak nem akarnak kiüresedni. Sas a legendákba dicsért, nagyra becsült öreg mesterétől tanulta el a komédiázás művészetileg örökké és mélyen lenézett csepűrágófortélyait. Színpadra lépése óta egyvégtében ripacsiskola kitüntetett doktoraként rendel.

A vásári komédia alakjai örök időkön át felismerhetők. Ki-ki vérmérséklete és iskolázottsága szerint igazodik el bennük. Tudhatók a hatalmaskodó Capitanók, a behódoló Pantalonék és az agyafúrt, de haszonleső vicces Brighellák. Sas őket idézi meg, és közben nem spórol a festékkel, az anyaggal, a mimikával, a haj- és barkótépéssel. Ha nem elég jellegzetes a figura, hozzágörbíti a lábát, hajlítja a hátát. Csiricsáré színeivel segíti közönségét a figura azonosításában. Sas hatásvadász, giccsőr és színházi plebejus. Ebben egy a nézőivel. Olyan, mint ők. Olyan, mint a nép. Egészen nép-szerű. Ezt honorálják neki, amikor nem engedik eltűnni a művészeti megfontolások finnyogásai között. Elvehetik akár többször is a színházát, legyőzhetetlen haknikirályként újból és újból viszszatér az övéihez. Hozza a nézettséget, a hallgatottságot, őt meg behozza a közönsége. A kertévék lenézett és reklámfogyasztó népe, amelyik már a visszanevezett Mikroszkóp nézőterére se juthat el, mert másodszor húzzák ki alóla. Pedig Kemény Henrik halálával nem maradt neki más, csak a Sas. Akiről tudható: egy életen át megbízhatóan püföli palacsintasütőjével az ördögöt, és biztos lehet abban, hogy nem fenyegeti a munkanélküliség veszélye.

 

 

---

Kapcsolódó írások:

1. Sándor Erzsi: Kultúrházomlás (Kultúrház, utolsó adás, szerkesztő-műsorvezető Winkler Nóra. MTV1, 2010. szeptember 5.) Van annak valami indiszkrét bája, amiként a Tisztelt Háztól elhal...
2. Sándor Erzsi: Mindez jól megmutatható (M1, Kékfény, 2010. október 11. Műsorvezető M. Kiss Csaba, szerkesztőriporter Bíró Szilvia–Malya Lilla.) Kékfény – már a cím is pokoli emlékeket ébreszt azokban,...
3. Sándor Erzsi: Maunika-sirató (Mónika-show, összesen 1985 adás, RTL Klub. Műsorvezető Erdélyi Mónika.) Megszűnik a Mónika-show, mert Joshi Barath lenyomta. Erdélyi Mónika mehet...
4. Sándor Erzsi: Sztársáv, minden hullámhosszon (Sztársáv, műsorvezető Gundel Takács Gábor, MTV, 2009. november 9.) Minden hétköznap jelentkezik az MTV-n a Sztársáv című műsor, amely...
5. Sándor Erzsi: Tibeti hantámba (Lomini mester az Asztro show-ban. RTL Klub, 2011. 11. 11.) Most akkor Asztroshow-t mondjak, vagy Ezotévét? Valaki mondja már rá...