Mindenki alibizik. Úgy tesz, mintha. A politikus úgy tesz, mintha érdekelné az egész, a muzeológus meg úgy, mintha az érdeklődés nyomán kiállítást rendezne. Az egyiket valójában nem érdekli, a másik meg igazából nem csinál kiállítást. A megbízó ezután úgy tesz, mintha örülne, a közönség meg úgy, mintha valóban látna valamit.

A megbízás szerint a Hősök, királyok, szentek című tárlat az új alaptörvény létrejöttét lenne hivatott ünnepelni a Magyar Nemzeti Galériában. Ízlelgessük egy kicsit az előbbi mondat szavait, mert korábban nem kerülhettek volna egymás mellé: megbízás, alaptörvény, Nemzeti Galéria. A megbízásnak rögtön van egy furcsa mellékíze, hiszen régen volt már, hogy ennyire nyíltan kértek volna fel egy elméletileg független, önálló kulturális (képzőművészeti) intézményt a hatalmi reprezentáció megtámogatására. Az elmúlt két évtizedből talán a műcsarnoki Magyar Szalon-kiállítást lehetne felhozni példaként; erre Beke László később azt mondta, Magyar Bálint megbízását valóban azonnal vissza kellett volna utasítania. Bár mindenki tudja, hogy itt most nincs mit ünnepelni, az új alaptörvény előtti tisztelgés mégis visszautasíthatatlan ajánlatként érkezett, főként azért, mert már nincs – sőt inkább nem volt –, aki visszautasítson. A Nemzeti Galéria mint független kulturális intézmény február végéig névleg ugyan még létezik, de mint ilyen valójában már hónapokkal ezelőtt megszűnt. Érdekes paradoxon ez a rendszerben: az elmúlt másfél évben a kormányzat számos intézmény nevében helyezte el újonnan a „nemzeti” jelzőt, itt pedig épp akadt egy olyan, amely legfeljebb ha alosztállyá degradálódik.

A kiállítás ötlete még a Nemzeti Galéria beolvasztása előtt, nyáron született, a hírek szerint a Munkácsy Alapítvány kuratóriumának ügyvezető elnöke, Marschalek Ákos (egyben az asztalitenisz-szövetség alelnöke) és a Magyar Televízió 1-es csatornájának intendánsa, Rákay Philip fejéből pattant ki. A Pákh Imre (az asztalitenisz-szövetség elnöke) által alapított Munkácsy Alapítvány egyben a tárlat társrendezője és finanszírozója is lett, ez annál is kézenfekvőbb, mert székhelyük a Magyar Nemzeti Galéria B épületében található. A kiállítás fővédnökségét dr. Schmitt Pál köztársasági elnök vállalta el, ez pedig azért nem meglepő, mert az alapítvány kuratóriumának dr. Schmittné Makray Katalin is tagja.

A megbízás történeti tárlatra szólt, az alcím: a magyar történelem képei és emlékei; van-e jobb megoldás, mint a pozitív példák kiemelése a vérzivataros századokból? A vezérfonal a Himnusz és a Szózat, támadhatatlan koncepció, hiszen e két szöveg valóban szent és sérthetetlen, az irodalmi hagyomány pedig mindig erősebb volt, mint a képzőművészeti. A kiállítás nem túl nagy, jól befogadható, erősen emlékeztet ugyan az állandó tárlatra – Donner angyalait nem is lehet talán megmozdítani, így tekintenek le a fogadások svédasztalaira is –, de vannak ritkábban látott művek, nem is beszélve államiságunk dokumentumairól. Vannak érdekes képtörténetek, de sok helyen hiányoznak a megértéshez szükséges bővebb leírások. Benczúr Gyula Mátyás király-képeit érdekes együtt látni, Munkácsy Honfoglalását hatásosan helyezték el.

Ez minden, amit az emeleti terekben látható kiállításról el lehet mondani, a többi néma csend. Mert mit lehetne mondani arról, hogy a tárlat – ha a Kerényi Imre és Feledy Balázs által kultúránk ellen végrehajtott merényletről most jóindulatúan tudomást sem veszünk – Batthyány Gyula legfeljebb kordokumentum-értékű Ezer év küzdelmei című képével és Varga Lajos Nándor még közepesebb fametszetsorozatával érkezik el végpontjához? Hogy ez tévedés? És mit lehetne hozzátenni ahhoz, hogy erre az állítólag fontosnak tartott eseményre nem készült külön kiadvány, a kiállítás képei a Rubicon aktuális számát illusztrálják? Hogy ez jelzi, mennyire nem volt jelentősége a projektnek a hatalom számára? Minderről nem érdemes beszélni, mert ez evidencia: a megnyitóról készült fotókon látszik, hogy a miniszterelnök – aki az elmúlt időszakban felére csökkentette a korábban kultúrára fordított forrásokat – sem igazán figyel oda.

Amiről érdemes beszélni, az egyrészt a megbízó és a megbízott viszonya. Valószínűleg igaza van Jochen Gerznek abban, hogy köztéri mű esetében a létrejövő alkotás nem lehet jobb, mint a megbízás, ami alapján létrejön. Ugyanez érvényes a megbízás alapján keletkezett múzeumi kiállításra is (mert önmagában véve lehetne akár jó is egy megbízásra készült kiállítás). A jó megbízáshoz az kell, hogy a megbízó ismerje a múzeumi viszonyokat, tudja, mennyi az az optimális idő, ami alatt egy nagyszabású történelmi tárlat létrehozható, és megfelelően szabad mozgásteret biztosítson a muzeológusoknak. Ebben az esetben egyik feltétel sem teljesült: a tárlat előkészítésére alig volt idő, és a megrendelők nyilvánvalóan menet közben is beleszóltak a projekt alakulásába. A jó megbízáshoz az is kell, hogy a megbízott intézmény önálló akarattal, saját értékrenddel rendelkezzen, és ezt képviselni is tudja a megbízóval szemben. Jelen esetben, a végeredményből kiindulva, erről nem beszélhetünk. A kiállítás kurátorai – Bellák Gábor és Bakó Zsuzsanna – nyilvánvalóan tudják, hogy egy nemzeti identitásról szóló kiállítás ma már nem nézhet ki így, a művek ízléses – párosával vagy hármasával akár indokoltnak is mondható – egymás mellé sorolása és rövid megszövegezése még nem ad ki egy mai értelemben vett tárlatot. Az ily módon létrejött együttes legfeljebb alibi lehet, a „tettünk is valamit, meg nem is” jegyében.

Tulajdonképpen rengeteg kiállítás lehetősége veszett el ebben az egyben. Pontosabb talán úgy fogalmazni, hogy nem feltétlenül most veszett el, de a kiállítás homályos tükrében látszik igazán élesen, mi is az, ami az elmúlt években, évtizedekben elmaradt. Mert lehetett volna például egy átfogó történelemképekről szóló összeállítást készíteni, a reformkortól napjainkig, ennek keretében végigtekinteni, hogy az egymást követő korokban milyen súlypontokkal összegezték a képalkotók a magyar történelem sorsfordulóit (ebben a kiállításban akár Varga Lajos Nándor művei is helyet kaphattak volna). Csupán a házban rendelkezésre álló anyagból lehetett volna egy nemzeti mítoszokról szóló tárlatot rendezni, jó adag önreflexióval. A berlini Német Történeti Múzeumban 1998-ban erős magyar részvétellel rendezték meg a Nemzetek mítoszai című kiállítást (1945-re vonatkozó második részét 2004-ben), amelyben az egymás mellé állított nemzeti mitológiák összehasonlításából a néző számára a nacionalizmus általános és különös képi reprezentációs mintái rajzolódtak ki. A Hősök, királyok, szentek esetében nincs mód ilyen összevetésekre. Nincsenek kiolvasható minták, csupán egy tetszőlegesnek tűnő történelmi képeskönyv, néhol érdekes, máshol unalomig ismert történetekkel. Sem az egymás mellé helyezett képekből, sem a néhol túlságosan szaknyelven íródott szövegekből nem bontakoznak ki a nemzeti identitás konstrukciói. Alig van differenciálás, nincs kiemelés és súlyozás (a Rubiconban ez Basics Beatrix „Top 10 magyar történelmi festmény” válogatásáig jut el). Lehetett volna kiállítást (vagy egy egész kiállítássorozatot) rendelni a magyar nép történelmi traumáihoz, de lehet, hogy ez most már a Galéria örök adóssága marad. Valószínűleg a rendszerváltás környékén kellett volna felvállalni ezt a feladatot, tudatosan nem megspórolni a múlt képi feldolgozását. Lehetett volna mítoszokat elemezni és rombolni, feltárni a traumák és a hősök közti viszonyokat, az analízis érdekében összefogni a Nemzeti Múzeummal. Lehetett volna Himnusz- és Szózat-kiállítást rendezni, nem képeskönyv módján, hanem együttműködve a Petőfi Irodalmi Múzeummal, irodalom és képzőművészet viszonyát elemezve. Más múzeumok ennek a tevékenységnek szisztematikusan nekivágtak, a Galéria most már erről, úgy tűnik, szintén lekésett.

Mindez persze csak gondolatjáték, hiszen valamennyi említett kiállításlehetőség előfeltételként magában foglalja a kritikai szemléletet, ami a mostani tárlatra a legkevésbé sem jellemző. Pedig ha valamiről, a nemzeti összetartozás mítoszát felvető alaptörvény nyomán a hatalom által sugallt történelemképekről lehetne kritikusan gondolkodni és beszélni. Már maga az a tény, hogy ez nem történik meg, jelzi, milyen tragikus helyzetbe került a Nemzeti Galéria. Persze ennél sokkal kézzelfoghatóbb jelei is vannak a helyzetnek: míg az első emeleten fényes megvilágítást kap a Honfoglalás, addig a harmadik emelet „technikai okok miatt” zárva tart.

És persze a Nemzeti Galéria nincs egyedül szorult helyzetében. Ott van például szorosan mellette leendő anyaintézménye, a Szépművészeti Múzeum, amely nemsokára kénytelen megrendezni kínai export kiállításunk import párdarabját. Az a múzeum, amelynek főigazgatója kormánybiztosi minőségében egy ötletelés keretében Nemzeti Szalon beköltözését javasolta a majdan Pestre települő Nemzeti Galéria mostani helyére. A hatalmi reprezentációt kiszolgáló megbízatások és a lépten-nyomon előtüremkedő apróbb-nagyobb politikai alkuk azt jelzik, hogy a nemzetközi viszonyrendszerbe helyezett nemzeti művészet szép gondolatát egyelőre jócskán felülírja a „szabadságharcos nép” nemzeti elképzeléseinek kizárólagossága.

Ha a Nemzeti Galériát elhagyva a Sándor-palota felé vesszük az irányt, és szerencsénk van, akkor megnézhetjük az újabban bevezetett őrségváltási ceremóniát. A díszőrök hangos vezényszóra és gondosan kidolgozott koreográfia alapján masíroznak ide-oda a bejárat előtt, aztán a végén szép sorban elvonulnak. Mindez a parkolóban történik, így a koreográfiába néhány kisebb kanyart kell beiktatniuk, hogy kikerüljék az ott várakozó Audikat. A fővédnök háza előtt kikerülhetetlen a párhuzam: a nagyszabású történelmi minták vágyképével szemben ma megint a sok kicsi alku és kerülőút jelenti a realitást.

 

 

 

---

Kapcsolódó írások:

1. Mélyi József : A szárnyas oltártól a teremtéstörténetig (Keith Haring a Ludwig Múzeumban, 2008. augusztus 15. – november 16.) A Keith Haring művészetét legalaposabban bemutató weboldal (www. haring.com)...
2. Mélyi József: A blog és a galéria (Mindennap lefekvés előtt tizenhat órát gondolkodom. A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület éves kiállítása a Trafó Galériában. ) Az elmúlt fél évszázad tanúsága szerint minden médiumból és minden...
3. Mélyi József: Tétova kezdés (Nem kötelező! Új stúdiósok kiállítása a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában. Szervező Esterházy Marcell, Horváth Tibor. Budapest, 2008. január 4.-február 2.) Nehéz eldönteni, mi a jobb: ha a fiatal művészek első...
4. Mélyi József: A reneszánsz perspektíva (A Mediciek fénykora. Élet és művészet a reneszánsz Firenzében. Szépművészeti Múzeum, 2008. január 24. – május 18.) Mária Terézia uralkodásának második felében történt, hogy a bécsi udvarban...
5. Mélyi József: A magyar polgári kultúra története (Gábor Eszter: Az Andrássy út körül. Budapest, 2010, Osiris.) A polgári kultúra kialakulásáról, virágzásáról és hanyatlásáról valószínűleg nem lehet...