A 18. század utolsó és a 19. század első harmadában a bécsi zene legszemélyesebb műfaja kétségkívül a billentyűs szonáta volt: bátrabban kísérletezett és individuálisabb tartalmakat közvetített, mint a nagyobb közösséghez szóló szimfónia, és szabadabban fejlődhetett, mint a szigorú szabályok keretei közé szorított vonósnégyes. Paradox módon a bécsi zene négy legnagyobb billentyűs szonátaszerzője, Haydn, Mozart, Beethoven és Schubert e műfajban alkotott terméséből hosszú időn át csak egyiküké tudott gyökeret verni a koncerttermekben: Beethoven 32 szonátája volt és maradt mindmáig az abszolút mérce, Haydn, Mozart és Schubert billentyűs szonátatermése közül az első kettőé nem tudott kitörni a pedagógiai gyakorlatból, Franz Schubert (1797–1828) szonátái pedig nagyon sokáig egyszerűen mintha nem is léteztek volna az előadók és a közönség számára. Az ő zongoraműveit a 20. század kezdte felfedezni, de a kottát a romantika szemüvegével olvasta, és ez a szemlélet nem a szonátának kedvezett, hanem a különféle ciklusokba rendezett, egytételes zongoradarabok Schumanntól, Chopintől és Liszttől is ismert, lírai műfajának: Schubert zongoraművei közül sokáig csak az impromptuk és moment musicalok kaptak esélyt a bizonyításra.

A zongoraszonáták felfedezésében a 20. század elején úttörő szerepet vállalt az egyébként elsősorban Beethoven-játékosként számon tartott Artur Schnabel (1882–1951), majd az általa megkezdett hagyományt folytatták tanítványai (például Clifford Curzon, 1907–1982, Leon Fleischer, 1928–), később e repertoár modern előadópraxisa sokat köszönhetett Wilhelm Kempff (1895–1991), Szvjatoszlav Richter (1915–1997) és Alfred Brendel (1931) meghatározó interpretációinak. Mindezek ellenére azonban talán nem túlzás azt állítani, hogy áttörés a Schubert-zongoraszonáták értékelése terén egészen a 20. század kilencvenes évtizedéig nem történt. Ekkor a zongoraművészi életművét rendkívül tudatosan építő Schiff András (1953) eljutott a 19 Schubert-zongoraszonáta enciklopédikus birtokbavételéig. Sokan emlékszünk a magyar hangversenytörténet legfényesebb lapjain nyilvántartott zeneakadémiai koncertsorozatára, amelyen a kilencvenes évek elején a teljesség igényével mutatta be a schuberti szonátatermést, Magyarországon addig soha nem hallott darabokat is beleértve. Felfedező s egyszersmind a művek többségét azonnal a nagy szerző nagy kompozíciói ranggal felruházó művészi gesztussorozat volt ez: forró hangulatú, felejthetetlen koncertek (Göncz Árpádot is gyakran ott láthattuk a rektori páholyban), amelyekről Kroó György rendkívüli lelkesedéssel és elemző részletezéssel számolt be az Új Zenei Újság rádióműsoraiban. A koncertciklus véget ért, a tolmácsolások azonban nem enyésztek el, hiszen mint oly sokszor, a hangversenyen való sorozatszerű bemutatás mögött ott rejlett a lemezfelvétel terve: nem sokkal később a Deccánál megjelent Schiff Schubert-CD-sorozata. Most pedig, két évtized múltán, a nagyszerű Collectors Edition sorozat kilenclemezes albuma már mint klasszikussá vált hangfelvétel-történeti értéket tárja elénk Schiff legendás Schubert-felvételeit.

Schubert szonátái között torzók is akadnak, kétféle értelemben. Egyrészt vannak olyan szonáták – például a D566-os jegyzékszámú e-moll vagy a D840-es C-dúr –, amelyeknek nem készült el valamennyi tétele, s a fennmaradt tételmennyiség a kora 19. század konvenciói szerint nyilvánvalóan nem felel meg egy teljes (három- vagy négytételes) szonáta tételrendjének. Másrészt ismerünk olyan tételeket, amelyek nincsenek befejezve – ilyen a D571-es fisz-moll. (A D jelzés Otto Erich Deutsch osztrák zenetörténész [1883–1967] először 1951-ben angolul, majd 1978-ban német nyelven megjelent műjegyzékének sorszámaira utal. Deutsch, az adatgyűjtő-dokumentumközlő pozitivista zenetudomány nagy elkötelezettje felmérhetetlen szolgálatot tett Schubert életművének azzal, hogy a zűrzavaros és az eredeti keletkezési sorrendről Schubert esetében semmit el nem áruló opusszámokat műjegyzékében az igazi kronológiát tisztázó D számokkal váltotta fel.) A torzókkal, töredékesen fennmaradt művekkel kapcsolatosan eltérő az utókor művészeinek és tudósainak álláspontja: akadnak, akik a hiányzó részek rekonstruáló megkomponálásának hívei, mások helytelenítik ezt. Schiff egyértelműen azokkal ért egyet, akik az eredetihez ragaszkodva minden utólagos kiegészítést elutasítanak. Szépen és határozottan ír erről egy esszéjében (Schubert zongoraszonátái – néhány gondolat tolmácsolásukról és előadásukról. Schubert Studies. Cambridge, 1997). A tanulmány magyarul a zongoraművészről szóló portrékötetben jelent meg (Schiff András – a zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról. Vince Kiadó, 2003). Nézeteinek megfelelően a zongoraművész jelen gyűjteményben a töredékesen fennmaradt fisz-moll tételt úgy játssza, hogy ahol a zene megszakad, megszakad az előadás is, a csonka tételszámú művek pedig szintén ott érnek véget, ahol a rendelkezésünkre álló kottaanyag. Nincs „idegen kezű” kiegészítés.

A zongoraszonáta műfaját különösen fontossá teszi Schubert életében, hogy a művek 1815 és 1828 között készültek, s így az alkotói pálya jelentős részét lefedik, bennük Schubert fejlődése, stílusának alakulása, a műfajhoz való viszonyának formálódása olyan folyamatosan figyelhető meg, ahogyan az egyéb műfajok közül csak a dalokban, amelyek teljes életútját végigkísérik. Schiff nyitottan és felfedező kedvvel fordul az olyan korai, még a haydni bécsi klasszika világát idéző művekhez is, mint a naivan skálázgató nyitótételű E-dúr szonáta (D157 – ez is torzó: a háromtételes mű menüettel végződik, hiányzik a finálé), a hasonló világú C-dúr szonáta (D279 – szintén befejezetlen: menüettel ér véget, ugyanúgy, mint az E-dúr mű) vagy az először öt különálló zongoradarabként napvilágot látott, szintén korai, másik E-dúr szonáta (D549). Ugyanakkor hitelesen szólalnak meg a keze alatt a középső korszak végének érett darabjai is: a mindhárom tételében lágyan éneklő, de szelídsége mögött már igazi schuberti mélységeket feltáró A-dúr szonáta (D664 – 1819), vagy a sejtelmes nyitótételű, lefojtott, majd kitörő feszültségekkel izgalmat keltő a-moll mű (D784 – 1823). Ezek Schiffnél már az utolsó előtti, 1825/26-os időszak érett műveinek hangját készítik elő: az a-moll (D845), a D-dúr (D850) és a G-dúr (D894) szonátát. Utóbbiak már terebélyes, architektonikus nagyformák – Schiff felvételén különösen vonzó a D-dúr szonáta nyitótételének diadalmas szimfonizmusa és a G-dúr mű („Fantázia-szonáta”) nyitótételének időkezelése: a végtelen türelmű epikus lélegzetvétel, amely már nyilvánvalóan a posztumusz B-dúr szonáta molto moderato kezdőtételét jósolja. És a három utolsó mű, a zenetörténet e ritka mesterhármasa? Nos, a c-moll szonáta (D958) Schiffnél a démoniság és drámaiság, a tragikum és a látnoki sejtetés izgalmas terrénuma, az A-dúr szonátában (D959) sikerül a jellegzetes schuberti éneklést az erővel, a határozottsággal és a D-dúr szonátából már ismert szimfonikus igényekkel párosítania, míg végül a B-dúr szonáta (D960), mint oly sokaknál, nála is a kinyilatkoztatás, a végrendelet, a megnyugvás hangján kezdődik, de a négy tétel a négy különböző alapkarakterrel teljes világot jár be és ábrázol.

Schiff albuma tehát méltón mutatja fel a változatosságot, és nem mos egybe, nem akar mindent csúcsteljesítménynek ábrázolni: vannak klasszikus kompozíciók és romantikusak, torzók és teljes értékű alkotások, kis opusok és egyedülálló remeklések. Teljes alkotói univerzum, körüljárható portré. És persze megfigyelhetjük az előadásokban a schuberti zongoraszonáta sajátos műfaji jegyeit. Schubert nem volt par excellence zongoravirtuóz, faktúrái sem mindig pianisztikusak: olykor bizonyos vázszerűség uralkodik bennük, tágas, de belül nagy űrt felmutató hangzásokkal, megint máskor zenekarszerűen tömöttek, szimfonikusak – ezeket a jellegzetességeket Schiff nem palástolja, hanem felszínre segíti, s ezzel a schuberti zongorahangzás egyéni karakterét domborítja ki. Hasonlóan fontos a dallamformálás éneklő jellege. Schubert eredendően dalszerző: nem csoda, ha a zongoraszonátákban is minduntalan azon kapjuk, hogy vokális dallamokat ír, majd beléjük feledkezik, és hosszan énekelteti a játékost. Ehhez csengő billentésű, vokális típusú hangszerjáték kell, kristályos hangzással és világos tagolással – Schiff mindebben élen jár.

Rendkívül fontos Schiff Schubert-szonáta-felvételeinek tulajdonságai között a harmóniaérzékenység. Schubert komponálásmódjának egyik fontos eszköze (nemcsak a szonátákban: minden műfaj területén) az úgynevezett „tercrokon moduláció”, amellyel látszólag idegen hangnemekbe „téved” a zene – ez azonban újra és újra a dimenziók váratlan kitágulásának, egy nem ismert világba való mágikus belecsöppenésnek az elvarázsolt érzetét kelti. Ezt a Schubertre oly jellemző (amúgy pedig már a klasszikától való elköszönést s a romantika felé való nyitást jelző) zeneszerzői eszközt Schiff értőn nyomatékosítja a harmóniák kulcsfontosságú hangjainak kiemelésével s ily módon a hallgatói hallás sajátos „irányításával”: ott a csoda előttünk, de van is, aki felnyitja rá a szemünket (jobban mondva a fülünket).

Meghatározó még Schiff András Schubert-játékában a hangzás fénye, a textúra átvilágítása. Schiffnél a zenei szövet mindig transzparens, a szólamok, bár egybefonódnak, külön is hallhatók. Így van ez Bachnál, de Schubertnél is, és ez Schiff Schubert-játékának különös tisztaság érzetét kölcsönzi. Modern tulajdonság ez? Alighanem igen, hiszen a plaszticitás elemző játékot sejtet – és értelmező, intellektuális zenehallgatást tesz lehetővé. De ne higgyük, hogy Schiff mindenestől beskatulyázható „modern” Schubert-játékosként! Szó sincs erről! Az ő zongorázása, vagy inkább fogalmazzunk úgy: zenélése a 20. század első felében élt nagy interpretátorok hatását mutatja. Hogy miben? Mindenekelőtt a zene szabad hullámzásában, abban a beszédes, önmagával szakadatlanul belső dialógust folytató kontemplatív zongorázásban, amely nem ismer merev taktírozást, folyamatosan lélegezteti a dallamot, a formát, s ezáltal a zenét fokozottan emberi minőségként tárja elénk. Schiffnél tehát, mint mindig, Schubert szonátáiban is az az izgalmas kettősség érvényesül, amikor a művészi teljesítmény összhatása egyszerre mutatja fel gyökereit és ég felé törekvő hajtásait: egyszerre hagyományos és újszerű. Mi teszi fel minderre a koronát? Nyilvánvalóan egy olyan tulajdonság, amely már túlmutat a hangszeres teljesítményen, sőt a zene elemző előadásán is, és tisztán a muzsikálás lelki jellemzői közé sorolható: az átszellemültség. Schubertnél minduntalan visszatér a zene transzcendens alapérzete, az a tisztaság, nemesség, emelkedettség, amely nemcsak a jellegzetes otthon-hangban, vagy a szintén alapvetőnek számító „vándordallamok” (lásd a B-dúr szonáta nyitótételének kezdődallamát) romantikus atmoszférájában nyilvánul meg, hanem egy általánosabb és elvonatkoztatott, szavakkal nehezen vagy egyáltalán nem körülírható idealizmusban, amelyet mindenképpen át kell élni, és közvetíteni kell tudni ahhoz, hogy valaki Schubert méltó tolmácsa lehessen. Schiff András Schubert-játékának talán mindennél fontosabb vonása, hogy benne a schuberti transzcendencia tökéletesen értő befogadóra talál.

A doboz kilenc lemeze közül csak hét tartalmaz szonátákat: a nyolcadik és kilencedik CD pazar bónusza egy sereg rövid darabból álló ciklus, illetve magányos, egytételes zongoramű. Kivételesen koncentrált megfogalmazásban hallhatjuk a két vallomásos impromptu-sorozatot (D899, D935), a Schiff olvasatában hasonlíthatatlanul intim atmoszférát teremtő hat moment musicalt (D870), a szinte kőbe vésett tökéletességű Három zongoradarabot (D946), a 18. század végi Bécs környéki kis települések familiáris légkörét megsejtető, népies zamatukkal hódító Hat német táncot (D820) és Tizenkét Ländlert (D790), a bájos-naiv Grazer Galoppot (D925) és nem utolsósorban Schubert hungarizmusainak szép példáját, a fátyolos hangulatú, megejtő nosztalgiát és melankóliát árasztó, lágyan bokázó h-moll Mélodie hongroise-t (D817). Ha azt mondanánk, hogy a szonáták nagyobb formái, drámaisága, epikája vagy olykor szimfonizmusa után itt és most, ezekben a schuberti hangszeres kisformákban Schiff András ujjai alatt mindenestől a líra veszi át a vezető szerepet, túloznánk, hiszen a c-moll impromptu (D899/1) például egyrészt az ő értelmezésében is ugyanazt a vándordallam-toposzt tárja elénk, mint a B-dúr szonáta (D960) már említett nyitótétele, másrészt ez a zene is csupa dráma és tragikum. És persze a játékosság, a könnyedség, a lágy és folyékony éneklés pillanatait is kiélvezi és kiélvezteti velünk Schiff – e vokális fogantatású hangszerjátékra remek példa a Gesz-dúr impromptu (D899/3) vagy a B-dúr impromptu (D935/3) emlékezetesen letisztult tolmácsolása. De a fő élmény valóban a vallomásos, romantikus schuberti líráé, azé az intonációé, amely eredendően a dalok hangütésének rokona, s amely, ha a zongoramuzsika későbbi zenetörténeti fejlődésére gondolunk, oly prófétaian előlegezi a legszemélyesebb Schumann-tételek jellegzetes „der Dichter spricht” hangját.

 

---

Kapcsolódó írások:

1. Csengery Kristóf: Angolabb az angolnál (O Solitude – Purcell-dalok és -áriák Andreas Scholl és az Accademia Bizantina előadásában. Decca, 2010.) Milyen tapasztalatai vannak a magyar hangverseny-látogatónak Henry Purcell (1659–1695) zenéjéről?...
2. Fáy Miklós: Vissza Menuhinhoz (Bach: Sonatas for violin & piano BWV 1014 – 1019. Yehudi Menuhin – Louis Kentner. EMI 1951-1999. ) Fáy Miklós Vissza Menuhinhoz Az egész Kelemen Barnabással kezdődött....
3. Csengery Kristóf: Liszt Ferenc, a jövő zenésze (Liszt: Complete Symphonic Poems. London Philharmonic Orchestra, Bernard Haitink. 4 CD. Decca 2010.) Ha megkockáztatjuk azt az állítást, mely szerint a 18. századi...
4. Csengery Kristóf: Mindkettő – és egyik sem (Puccini: Tosca. A New York-i Metropolitan 1978-as és a Zürichi Operaház 2009-es előadásának felvétele, rendezte Tito Gobbi és Robert Carsen, vezényel James Conlon és Paolo Carignani. 2 DVD, Decca 2010.) Két Tosca-DVD egyszerre, ugyanattól a cégtől. Elgondolkodhatunk: marketing-melléfogás vagy kiadáspolitikai...
5. Csengery Kristóf: Egy félreértett mester (Rahmanyinov: Rapszódia egy Paganini-témára, 2. zongoraverseny. Gustav Mahler Kamarazenekar, Yuja Wang (zongora), vezényel Claudio Abbado. Deutsche Grammophon, CD, 2011.) Rahmanyinov. Vele mindig baj van. Pontosabban nem vele van a...