Ilyen furcsa mellékhozama is a lehet a televíziózásnak. Néztem a debreceni Fodrásznőt, Szergej Medvegyev darabjának elképesztően mozgékony és intenzív előadását, és hirtelen elfogott a Trill Zsolt művészete utáni vágy. Amit persze sokféleképpen lehet magyarázni, és az is lehet, hogy egyáltalán nem kell magyarázni, egy jó színészt látni mindig öröm, mégis azt látom, hogy van olyan szintű elkötelezettség, ami fölötte áll színháznak vagy színészetnek. Trill Zsolt esetében az élmény sokkal szélesebb és sokkal általánosabb: mintha egy nagy sportolót látna az ember, aki éveken és évtizedeken át kelt föl mindig hajnalban, ment az uszodába, pályára, terembe, mezőre, és tette, teszi, nem is gondolkozik el azon, hogy mi értelme vagy hol jön ez viszsza. Megtalálta a tehetséghez a pályát, kifejlesztette a tehetséghez az elszántságot, jönnek a nagy győzelmek és néha a vereségek, de ez már nem is számít, a verseny számít, a versenyző, aki ott van, mert ott a helye. A hely számít, amit valaki megtalál, és mindenki irigyen nézi.

Mert a hely a fontos. Nyilván nincs szánalmasabb egy színészetre törekvő tehetségtelennél és a doppingszereket nyelő profinál, akinek a sport csak befektetés, most egy kicsit futok, hogy majd nekem futkossanak mások. A hely a fontos, meg hogy be és ki legyen töltve, valami harmónia a világban, ami lehet éppenséggel gyötrelmes is, de mindegy: van egy üres tér, amibe pont beleillik egy ember, és jön egy ember, aki pont kitölti a rendelkezésére álló helyet. Trill Zsoltot nézni nemcsak annyit tesz, hogy az ember beül egy darabra, hanem hogy lát valami igazit, szenvedélyeset, vadat és fegyelmezettet, és így az év elején, amikor még szeretjük azt hinni, hogy semmihez sincs túl késő, adunk magunknak egy zökkenőt, átgondolást, újratervezést vagy újra elfogadást, valamit, ami az alapokra vonatkozik, a saját életünk alapjaira.

Kicsit ez olyan, mintha eltérnék a nézői alapelvektől, nagyon akarnék valamit az előadástól, de ami azt illeti, pont az előadástól nem akarok semmit. Még a címét se néztem meg, valami Osztrovszkij, Trill Zsolt, és mellé még Szűcs Nelli is. Aki a Fodrásznőben a címszereplő. Minden kívánság így teljesüljön.

Osztrovszkijból persze még bajok támadhatnak, az ember pontosan nem érti, miért megy nálunk a színházban ez a nagy oroszbarátság. Csehovot is könnyebben veszik elő, mint ahány Három nővérre való színésznő van az országban, de aztán a Gogol- és Osztrovszkij-barátságot már végképp nem olyan könnyű megérteni. Biztosan irigyeljük őket, hogy nekik legalább vannak bőven színdarabjaik a 19. századból, nincsenek rászorulva, hogy a Bánk bán mintájára kétszeres legyen a tükrözés, a 21. századi néző azon morfondírozzon, hogy mit gondolt a 19. századi szerző a 13. század történelméről. De a cselekmény túl könnyen átlátható, tudjuk, hogy a revizor nem ússza meg, kiderül róla az igazság. Bár ami Osztrovszkijt illeti… Tudjuk, hogy Glumov nem ússza meg, hiszen orrunk alá dugják a puskát a falon, jelen esetben a képmutató valós eseményeket és valós véleményt tartalmazó naplóját, aminek az a dolga, hogy megfelelő kezekbe kerüljön, és leleplezze az ármányt. Közben folyton kénytelen vagyok önvizsgálatot tartani, hogy miért drukkolok neki? Örülök, ha bejön a cselszövése, bosszant a banánhéj, amin elcsúszik, remélem, hogy azért föl tud állni, és szánom, amikor mégsem. De Osztrovszkij megkegyelmez, és elmagyarázza, miről is van szó. Lehet, hogy Glumov az álnok, de a valóság még nála is hitványabb. A darabnak nem is a megszégyenülés és a hátsó ajtón távozás a vége, hanem Glumov ellenmonológja. Feltűnés nélkül távozzon? Miért? Csak mert valaki ellopta a naplót? Ha ez nem történik meg, mindenki továbbra is erényes fiatalembernek és nagyszerű férjnek gondolta volna. Mindenki egyetért a naplóban leírtakkal, nagyszerűen szórakoztak is rajta, leszámítva azokat a sorokat, amelyek éppen rá vonatkoznak. Akkor most ki szégyellje magát?

Megkönnyebbülés. Nem adtam hát el a becsületet a tehetségért, nemcsak arról van szó, hogy Trill Zsolt annyira jól játssza Glumovot, hogy a maga oldalára állított, hanem ebben a társaságban tényleg ő az, akinek esze van. Akinek célja is van az esze mellé. És akiben a jelek szerint még van tisztaság. Mert jellemzi magát a darab elején: okos vagyok, törtető és irigy. Ezt mondhatná III. Richárd is. És csak olyan mondhatja, aki tudja, hogy mi a különbség a jó és a rossz között, aztán úgy dönt, hogy gazember lesz. Nem Glumovval van a baj, hanem – most az lenne a kellemesen tankönyvízű befejezés, hogy a társadalommal, de a Karrierben semmi olyan nincs, ami egyenesen utalna az akkor éppen fennálló orosz társadalomra. Glumov története minden kisebb közösségben megeshet, ahol az öregek okosabbnak képzelik magukat a valóban okosaknál, ahol vannak idősödő nőstény egyedek, amelyek még egyszer meg akarnak mártózni a testi és lelki szerelemben, és ahol jön egy fiatal, aki külsejénél fogva a szerelem tárgya lehet, adottságainál fogva a vezető lehetne, és nincs türelme kivárni a sorát, hanem némi lendülettel akarja elfoglalni a neki járó pozíciót.

Erre utal a díszlet is, ha jól értem az Anita Bojarska által fölállított ajtók sorát. Egyik ajtó se visz sehová, csak azért vannak ott, hogy a normális haladást megakadályozzák. Be kell rajtuk menni vagy be kell törni őket, föl kell borogatni, hogy eljussunk Glumov szobájáig. Gyerekszoba, gyerekágy, maci és a maciba rejtett napló, itt ül a fiatalember, innét indul. Talán túlságosan konkrét Andrzej Bubien rendezése, túlságosan tárgyszerű, de mindvégig ilyen. Amikor az érett szépasszonyhoz, Kleopatra Lvovnához vendégségbe jön a flörtölő kedvű Gorodulin, azon vannak, hogy a nézőt ne hagyják békén, ne hagyják a flörtölést másnak vagy ártatlannak látni: Gorodulin ruháját külön hozza az inas, a férfi maga fekete klottnadrágban és fekete zokniban érkezik, és a kanapén kelleti magát, kevés sikerrel.

Kleopatra Lvovna ugyanis mást szeret. Glumovot. De ha már a körbeszeretésnél tartunk, én meg Kleopátra Lvovnát szeretem, vagyis Szűcs Nellit, és jobban szeretem, mint gondoltam. Mert persze ők ketten most a debreceni húzónevek, köréjük szerveződnek az előadások, de eddig Szűcs Nellit az ember nem a színésznősége miatt rajongta körül, hanem a lényéért, a színpadon élő lényéért, hogy nem azt érezte a néző: most eljátszanak neki valamit, hanem hogy egy darab valóságot lát. Mint a Fodrásznőben. Számomra most lett nyilvánvaló a Szűcs Nelliben lévő színészvér is, amikor a figurát, az öregedő szépasszonyt végig idézőjellel játszsza. Az idézőjelet magát mutatja a ruha, testhez feszülő, domboruló, fekete, nagy fehér gallérral, vádlit megfeszítő magas sarkú cipő, eszelősen túlméretezett, de mégis a normális határai körül járó paróka. Az idézőjelen belül van mindaz, amit ez jelent, a hetvenes évek Magyarországát, ha még pontosabban kell fogalmazni, akkor Váradi Hédit. Őt játssza Szűcs Nelli, az ő arckifejezését látni, mesterségesen lágyított hangját hallani. És hozzá szépasszonyos mozdulatok, profilba fordított fej, meg egy furcsa, a nyakon végigsimító mozdulat. Mint akinek már nagyon közel a vég, és újra és újra ellenőrizni akarja, hogy még nem ráncosodott-e meg a nyaka. Csupa olyasmi, amit látva az ember azt érzi, ez nem származhat a rendezőtől. Egy világban éltünk, vagy közel azonosban, ő Leningrádban tanult, ha felismerhetőek ezek a kelet-európai papucsok, cipők, kötött kardigánok, azt értem, de ennyire speciálisan magyar mégsem lehet, ezt a színésznő hozta, ő találta ki, ő győzte meg a rendezőt, hogy így és csak így lesz jó.

De mielőtt a tökéletes rajongásba áttűnnék (vagy épp a képtelen rajongás állapotát felidézendő), kénytelen vagyok még néhány szereplőért lelkesedni. Hiába nem szokás Debrecent színművészeti Mekkaként számon tartani, nagyon szép, kerek, súlyos alakításokat lehetett látni az idősebb korosztálytól is. A legsúlyosabbakat talán két férfitől, a Mamajevet, a nagybácsit alakító Varga Józseftől, és az igen jelentékeny öregurat, Krutyickijt játszó Miske Lászlótól. Az előző annyira oroszosan hatott, hogy megint csak meg tudtam mondani, kire emlékeztet: a karmester Jurij Szimonovra, rossz ízlésre valló öltözékével, tarajos frizurájával. Tarajosnak is kell lennie, hiszen kakasként készített róla karikatúrát szeretett, majd nem szeretett unokaöccse, akinek a helyét Glumov foglalta el, de mindez még csak paródiának sem tűnt, ha az ember tudja, hogy létezik az orosz gavallérságnak ez a formája. A másik, Krutyickij, kezét dörzsölve, a helyzeteket némileg átlátva okoskodik, kétrét görnyedve sompolyog, és közben mégis érezni az erőt benne, ő dönt ebben a közösségben, a többiek az ő feje után mennek. Ennyi jó formában játszó színészt látva az az érzésem: Debrecenben most épp színházi aranykor van. Nem felhőtlen és nem hibátlan, de arany.

 

 

---

Kapcsolódó írások:

1. Fáy Miklós: A dobozba zárt fájdalom (Örkény István: Tóték. A beregszászi Illyés Gyula Színház előadása az újszegedi Szabadtéri Színpadon. Rendezte Vidnyánszky Attila.) Talán naivitás, de nekem a Tóték mindig olyan egészen egyszerű...
2. Fáy Miklós: Nyűtt vonóbul bot (Kander–Ebb–Fosse: Chicago. A HOPPart társulat előadása. Rendezte Zsótér Sándor.) Volt egy lemezem, nem hallgattam nagyon sokat, de mindig nézegettem...
3. Fáy Miklós: A másik oldal (Hámos–Ruttkay: Mici néni két élete. József Attila Színház. Rendezte Léner Péter. / Grimm–Veres–Gimesi: A brémai muzsikusok. Budapesti Bábszínház. Rendezte Veres András) A másik oldal igazság szerint az egyik oldal, az, amelyikhez...
4. Fáy Miklós:Tényleg nem szeretlek (R. D. Laing: Tényleg szeretsz? A KapTár előadása a Zsámbéki Színházi Bázison. Rendezte Dömötör Tamás.) A helynek nyilván vannak szellemei, szegény kiskatonák, akik őrizték a...
5. Fáy Miklós: Tragédia és bimbózó lányok (Sofi Oksanen: Tisztogatás. A Kaposvári Csiky Gergely Színház előadása, rendező Valló Péter.) Nem ismerem a számokat, nem tudom, végül mennyit sikerült eladni...