Én csak üzemeltettem a kiskocsmát, nem voltam tulajdonos, nem úgy ment ez annak idején. Ettől még a sajátomnak tekintettem, kényes voltam a berendezésre, meg arra is, hogy ne csaljon senki az italokkal. Nálam nem volt felvizezés, lecsalt unikum-milliméterek. Talán ezért nem ment rosszul a hely, szerettem csinálni, jó volt alibinek is, kellett, őszintén szólva nem abból vásároltam a jachtomat és a helikopteremet. Akkoriban ez hatalmas dolog volt, próbáltam keveset fecsegni róla. Több pénzem volt, mint amennyit becsülettel meg lehetett keresni, foghattam ugyan örökségre, erre-arra, de a biztonság kedvéért beszereztem azért tizenhárom plusz egyes totószelvényt és lottó-ötöst is. Nem kevés pénzbe került, viszont megnyugtatott némileg, mert hát eléggé be voltam szarva, ez az igazság, ha azokban az években elvittek valakit, az nem állt talpra könnyen.

A kocsmámba reggelenként főleg ti jártatok. Tizenöt-tizenhat éves kiscsajok. Meg a szokásos alkoholisták, persze. A ti gimnazista lánycsapatotok komoly társaságot alkotott, törzsvendégek voltatok, majdnem minden hajnalban jöttetek, tanítás előtt. Közel volt a kollégiumotok, útba estem a sulitok felé. Gurítgattátok le az italokat, nyomtátok a vodkákat meg a fröccsöket, rejtély, honnan volt pénzetek rá, az öltözködésetek alapján nem tűntetek túlságosan eleresztetteknek. Nem firtattam, én se szeretem, ha mások a pénztárcámban kotorásznak. Többnyire idegesítően hangosan voltatok, és mindig nagyon alpáriak. Volt egy köztetek, az tetszett. Te.

Félhosszú barna hajad volt, güberli az arcodon, és olyan szemed, hogy egy pillanat alatt elmerültem benne. Elég volt rám nézned azzal a rengeteg élettel, ami a tekintetedben volt, kész voltam tőle. Nem vagyok egy Nabokov, azt gondoltam, hadd nőj fel, várok pár évet, majd aztán. Ha még mindig elmerülök benned. És ha nem cinikusodik el a szemed. Ha ott leszel még egyáltalán a városban. Sulis heccelődésekről beszélgettetek, puskázásról, trükközésekről, aláírás-hamisításról, figyelgettem, ahogy kombináltál, magasan te voltál a legértelmesebb. Odamentem hozzád egyszer, mondtam, vigyázz az eszedre, ne idd el. Ezzel a mondattal tettem le eléd a következő felesedet. Iszonyú ötletekkel szórakoztattad a többieket, tanárokkal próbáltatok kicseszni, kreatív voltál, pontos, bátor, laza. Csak rengeteget bazmegeztél, ez zavart, mondtam is neked.

Befejeződött a tanév, június közepe volt, készültetek haza, erről folyt a szó köztetek, a nyárról. Félrehívtalak. Kérdezgettem, minek készülsz, mit szeretnél majd csinálni felnőttként. Orvos akartál lenni. Meséltem magamról én is, hazudoztam ezt-azt, mondtam igazat is, csodálkoztál, hogy valójában született értelmiségi vagyok és a könyvek érdekelnek, nem értetted, mit keresek akkor kocsmában. Pénzt, kisanyám. Ezt a kisanyámat sajnáltam később, meg most az előbbi „kicseszés” kifejezést is, sajnos gyakran használok olyan szavakat, amilyeneket nem kellene. Majdnem hanyatt estem, mikor elmondtad, hogy 2,8 volt az átlagod első végén. Hogy akarsz így orvos lenni, kérdeztem, erre megrántottad a vállad, és olyat mosolyogtál a félrefordított fejeddel, hogy közel álltam az ájuláshoz. Észrevetted a kis megzuhanásomat, miattad történt, tudtad. Nem éreztem ilyet még, pedig túl voltam egy házasságon és néhány nőn. Hopp, történt valami, kérdezted naivan érdeklődve. Azt gondoltam, én egy gramm alkoholt nem adok többet ennek a lánynak, segíteni fogok neki, látom, milyen esze van, milyen egyáltalán, hogy hat rám. Nem lehet, hogy a primitívség beszippantsa, én meg elhülyítsem a vodkáimmal. Megkérdeztem még, mi az álmod. Hát hogy operálj. Meg egy helikopter.

Nem faggattalak később se, tudtad-e, hogy nekem van. Látni nem láthattad. Titkoltam mindenki előtt, kocsmás körökben senki nem tudta rólam, se a jachtot, se a helikoptert. A szemed nem árulta el, hallottál róla vagy sem, ha muszáj lenne eldöntenem, azt mondanám, inkább nem, mint igen. Ugyanakkor megfejthetetlen titkok ültek abban az arcban, a güberlis arcodban, úgyhogy megesküdni nem mernék rá. Ne is áruld el. Nyomtam neked a szöveget, tanulj, figyelj oda, kettesekkel nem lehetsz orvos, helikopterre meg aztán végképp nem lesz pénzed, franc tudja, miért hoztam össze a tanulást a vagyoni helyzettel, nem hatódtál meg különösebben a szavaimtól, csak bámultál. Magyaráztam, te figyeltél szelíden, mint aki mindent tud, de türelmesen végighallgat szánalomból. Nem motivál semmi, ezt kifejtetted később, nem érdekelnek az osztályzataid, szívesen lennél orvos, de ha nem, hát nem, valami ilyesmit mondtál, meg hogy hoznék-e még egy vodkát neked. Vittem, persze.

Ahogy öntöttem az italt a poharadba, közben jutott eszembe, hirtelen ötlet volt, bántam, amint kimondtam. Ez a lány mindenre képes, én meg általában nem tudom magamról, igazán akarom-e, amit mondok. De már késő volt. Ajánlatot tettem neked: ha második év végén eléred a 4,8-at, kapsz tőlem egy helikoptert. Komolyan mondtam, te meg komolyan vetted, láttam rajtad.

Eltelt a nyár, nem állítom, hogy nem tudtam aludni nélküled, de vártam a tanévkezdést. Jöttetek is, csak ritkábban. Átkerültetek valamelyik másik koleszba, már nem estem útba, a reggelek kimaradtak, néha délutánonként tértetek be. Még szebb lettél. És szomorú. Egész ősszel magad alatt voltál, nem mertelek vigasztalni. Évek múlva mesélted el, milyen szerelmes voltál valakibe. A bánat szépített tovább. Ráadásul reménytelenül voltál szerelmes, ezt most se értem, ha te valakit szeretsz, miért nem szarja össze magát? Kábé novemberre lettél jobban, legalábbis látszólag, és nagy meglepetésemre elkezdtél tanulni is. Beszámoltál nekem dolgozatokról, felelésekről, mutattad büszkén a jegyeidet, kaptad sorban az ötösöket. Félévkor 4,5 volt az átlagod. Kezdtem kétségbeesni.

Nem mondanám apa-lánya jellegűnek azt a furcsa viszonyt, ami kialakult köztünk, inkább mintha a bátyád lettem volna, egy sokkal idősebb báty, aki óv és meghallgat. Nem tudom megmondani, szerelmes voltam-e beléd. Igen. De közben nem. Milyen szerelem ez, nem igazi, jó csaj voltál, de kicsi hozzám. Nagy lélekkel uraltad a szívemet, de külön kellett választanom a dolgokat, megvoltak a magam nőügyei, függetleníteni tudtam tőled őket. Katona Klárit szeretted, arra emlékszem. Főleg az Egyszer volt című dalt. „Törött padokra tépett ősz hajolt”, ez tetszett nekem is. Meg Vangelist bírtad, azt én nem. Másoltam neked kazettákat a kedvenc számaiddal.

Nem érted el a 4,8-at, talán a 4,5-öt se. Jobb nem belegondolni, mi történt volna, ha sikerül. Te nem olyan lány vagy, akinél ki lehet hátrálni egy ilyen ígéretből. Kicsit fúj a szél, azt érzed. Fogd erősen.

Egyszer csak nem jöttetek többet. Próbáltam érdeklődni rólad, elmentél a városból, otthagytad az iskolát.

A kiskocsmám már nincs meg. Sok mindenbe belefogtam. Ezek jó része anyagi motiváltságú tevékenység volt, igazából majdnem mind, a másik azt a célt szolgálta, hogy amikor elszámolok majd az életemmel, kerüljön a másik serpenyőbe is valami, enyhítse a büntetésemet. A mentőhelikopterezést például milyen szépen kitaláltam magamnak, nem? A legérdekesebb eset akkor történt, amikor a második feleségem az első gyerekemet szülte. Már éppen indultam volna a kórházba, én akartam elvágni a köldökzsinórt. Akkor csörrent meg a telefonom, mikor máskor. Értesítést kaptam, hogy a hó elzárt egy falut, bennrekedt egy beteg férfi. Életveszély, csak én segíthetek. Autóval nem lehetett megközelíteni a helyet, én viszont le tudtam szállni a ház közelében. Káromkodtam, idegeskedtem, nyilvánvalónak tűnt, hogy elkések a szülésről. Letettem a gépet, beemeltem a férfit magam mellé, simán ment minden, bevittem a kórházba, átadtam az orvosoknak, siettem a kijárat felé, hátha mégis odaérek. Lélekszakadva rohantál szembe velem a folyosón. Az apádat hoztam be. Milyen kicsi a világ, úristen.

Pár mondatot beszélgettem veled, nagyjából ennyit, a kicsi világról néhány közhelymondatot, aztán rohantam, később kiderült, pont azokban a percekben született meg a fiam, amikor telefonszámot cseréltünk a folyosón. Már aznap este beszéltünk. Apád élete néhány percen múlt, az infarktus majdnem szétszedte, de megmenekült. Sírtál, hálálkodtál a telefonban, kellemetlenül éreztem magam, nem tudtam mit kezdeni vele. Találkozni akartál.

Különös utazásokat kezdtünk folytatni. Elkísérgettél országjáró üzleti ügyintézéseimre. Személyesen kellett megjelennem itt-ott, reggel indultunk, este hazavittelek a Mercedesemmel. Tizennyolc voltál, gyönyörű nő. Nyár volt, ráértél, nem akartál felvételizni, csak egy év múlva. Orvosi egyetemről már szó se volt, bíróságon akartál dolgozni, a jogi egyetemet lőtted be magadnak. Nem gondoltam akkor már semmire, úgy értem, férfi-nő viszonylatban. Illetve zavaros, a barátom lettél, a lányom, a húgom, minden egyszerre, nem bűvölt már el a tekinteted, láttam benned a csodát, viszont szerettem a feleségemet, más kérdés, hogy nem mondtam el neki, hogy nem egyedül megyek. Te is jártál hol ezzel, hol azzal, meséltél róluk. Mi volt ez köztünk, nem tudtad te se, fogadni mernék. Beszéltem neked könyvekről, filmekről, nem értettem, hogyhogy nem olvastál alapműveket, dühömben lefékeztem néha egy-egy könyvesbolt előtt, bedobtam a kosárba a Mester és Margaritát vagy az Ördögöket, felháborodtam a műveletlenségeden. Feladtam házi feladatként a híres, nagy regényeket, kikérdeztem a következő úton, nagyszerűen értettél mindent, érzékeny voltál, okos.

Emlékszel, amikor felmerült az együttalvás? Kivételesen kétnapos út előtt álltam, óvatosan kérdeztem meg, jönnél-e, mit szól majd az apád és az anyád hozzá, akarod-e egyáltalán. Gyulára mentünk. Külön szobát foglaltam neked, ott volt az a kacskakezű portásnő, emlékszel, milyen szép gyöngyöket készített a rossz kezével? Ittunk este sokat, dumáltunk, sehogy se akaródzott átmennem a szobámba. Újabb és újabb borokat nyitottunk ki. Aztán levettem a pólódat. Néztél némán, semmilyen szemekkel, nem is pislogtál. Lehúztam a farmerodat is. Hagytad. Nem volt a szemedben semmi.

Nem feküdtünk le igazán. Vagyis hát ezt se tudom. Nem sikerült. Vagy nem akartuk. Inkább nem akartuk, ugye? Megtörtént az aktus, és mégse, beléd mentem, de megijedtem, gyorsan kijöttem, szavak nélkül kérdeztük egymástól, mit is csinálunk. Lemásztam rólad, felöltöztünk, beszélgettünk egy semleges témáról kicsit, aztán átmentem a szobámba. Néhány útra eljöttél még velem ezután, de közénk állt valami zavar. Abbahagytuk az országjárást, az első vizsgaidőszakod idején érhetett véget, rémlik, mintha erre hivatkoztál volna, római jog, sokat kellett tanulnod. Jobb volt így, Gyulán elrontottuk mi ezt. Egyszer hívtál még, segítséget kértél, bodzát szedtetek a faludban, nem tudtátok mivel elszállítani, kellett egy teherautó. Nekem volt. Az is. Meg kamionjaim, buszparkom, jól ment. Megsajnáltalak, annyira nem volt pénzetek. Bodzaszedésből élt azon a nyáron a családod, én meg Bécsbe ugrottam ki repülővel kávét inni, ha unatkoztam. Ne szorítsd annyira, még összetöröd.

Jó sok év telt el, bútorgyáram volt, munkásokat kerestem. Eszembe jutottál. Illetve nem te, inkább apukád. Mesélted korábban, hogy nincs munkája, pedig mindenhez ért. Anyukád régebben sofőrködött, őt meg leszázalékolták. Felhívtalak. Hogy ne kelljen bodzáznotok, csigát szednetek, kukoricát böngésznetek. Hegesztőre volt szükségem, tényleg kellett, nem volt ebben semmi jóságoskodás. Örültél a hívásomnak, apád meg a munkalehetőségnek. Azt kell mondanom, a legjobb emberem lett. Úgy dolgozott, mint az álom, mindenki szerette. Nem tudom, mi lehetett a fejében velünk kapcsolatban, biztos gondolt vadakat, de soha nem kérdezett rá, pedig néha órákig beszélgettünk. Az az ember volt, akitől jókedved lesz, ha rágondolsz. A mosolya… Ja, jó, ezt pont neked mondom, ha valaki tudja, te tudod. Becsületes volt, tisztességes, alapos. CO-val kellett hegesztenie. Az nagyon praktikus dolog, lehet vele alumíniumot, vasat, acélt, mindent. Elmondom most neked… Elmondom most neked, hogy ugyanakkor egészségtelen. Apukád kis térben dolgozott, órákon át hegesztette az asztallábakat. Nem nagyon szellőzött az a helyiség. Nem azért adtam neki a szokásosnál nagyobb fizetést, mert az apád volt, hanem a veszély miatt. Betegséget okozhat a CO, a szemgyulladás szinte alap, de van ott sugárzás is, halálos adagok kerülhetnek a szervezetbe. Persze nem lehet tudni, mitől lesz rákos valaki, nem akarom magamra venni, van, aki hatvan éven át cigizik, és nem lesz semmi baja, tudod te is, nem lehet ezt így egy valamire fogni.

Ringtak a szélben az ágak a kertemben, amikor telefonáltál múlt héten. Tépte őket az ősz.

Mindjárt ott vagyunk, készülj. Nézd, ott a házatok, onnan vittem be annak idején a kórházba. Az utca közepén szálltam le a nagy hóban, hány éve már, nagyon rég. A fiam most érettségizett. Akkor tizennyolc. Rettenetes hideg volt, arra emlékszem, meg az idegeskedésemre. Látni már a tisztást, az ott az anyukád a kendőben, ugye? Valaki átkarolja, ki az, a szerelmed? Milyen kicsik így fentről. Meg a rokonok, milyen kicsik. Óvatosan húzd majd magad felé az ajtót, amikor elhagyjuk a fákat. Előtte vedd le az urna tetejét, a szél majd kiviszi szépen a hamvakat. Csak engedni kell, az áramlat megoldja. Tartsd ki, de kapaszkodj közben a másik kezeddel. Először vedd le a tetőt, utána nyisd az ajtót. Figyelj, mindjárt. Mindjárt. Most! Ez az. Nézd, felhővé áll össze! Anyukádék fölé megy, odanézz! Integetnek. Teszünk egy tiszteletkört, mielőtt visszarepülünk. Húzd be most már az ajtót. Jól csináltad. Nézd, még mindig nem oszlik el, felhő lett, látod, még mindig ott van, nem fújja szét a szél. Milyen szerencse, hogy elállt. Szerencse, hogy szélcsend lett.

Kapcsolódó írások:

1. Egressy Zoltán: Hibát hibára Spirálfüzet drótját kell beletenni, és akkor ahogy szívod, megáll végig...
2. Egressy Zoltán: Szaggatott vonal (részlet) Most közelít az első kocsi azóta, hogy egymásnak estünk,...
3. Egressy Zoltán: Összesítés Egressy Zoltán Összesítés Pár napja te vagy a háttérképem,...
4. Takács Ferenc: Próbajárat a pokolba (Egressy Zoltán: Szaggatott vonal. Pozsony, 2011, Kalligram.) Alcíme „aparegénynek” titulálja Egressy Zolán Szaggatott vonal című munkáját, nem...
5. Takács Ferenc: Váltófutás megváltásért (Egressy Zoltán: Portugál Nyolc dráma. Budapest, 2005, ANT-KO. 502 oldal, 3400 forint. ) Takács Ferenc Váltófutás megváltásért Néhány adat. Az 1967-ben született...