Keskeny fénycsík vonult végig a szoba falán. A fejem fölött megállt és eltűnt. Fölkeltem, és a hálószobából kimentem a konyhába, kinéztem az ablakon. Koromsötét volt mindenütt, nem kapcsoltam villanyt. A villanytűzhely órája négy óra harminchét percet mutatott. Bekapcsoltam a kávéfőzőt, a kompresszor motorja fölzúgott.
Megtámaszkodtam a konyhaszekrényen. Több mint két óránk van még, hogy odaérjünk, gondoltam.
Ittam egy pohár szódát, és lemostam a gyümölcsöket. A három évvel ezelőtti esetre gondoltam, amikor majdnem elájultam a pániktól. De most ki fogom bírni. Akkor váratlanul ért, nem számítottam rá, most viszont pontosan tudok előre mindent.
Kimentem a fürdőszobába, és fogat mostam. Az ínymasszírozó fogkefe megállt a számról lecsorgó kék habban. Az arcomat néztem, amin néhány éve ismeretlen, vad táncot jár az idő.
Lefőztem a kávét, bevittem a feleségemnek a hálószobába.
Öt óra lesz mindjárt, mondtam. Már fönt volt, nem kellett ébreszteni.
Utoljára Svédországban keltünk ilyen korán, válaszolta.
Szerintem az három óra is volt, de október. Most meg mindjárt karácsony. Azért van különbség. Sokkal később kel a nap.
Ittam egy korty kávét. Még két óra a csőig, gondoltam, és a fürdőszobában magamhoz vettem a nyugtatót. A kabátzsebbe raktam, még csak véletlenül se maradjon otthon.
Amíg a feleségem elkészítette a reggelit, letusoltam. Forró vizet engedtem a fejemre, és nagyokat lélegeztem. Ezt fogom ismételni, mielőtt belépek a szobába. Nagy levegők, ahogy Kata művésznő tanította. Mielőtt kilépsz a színpadra, nagy levegők.
Dávid, megvannak a papírjaid, kiabált a feleségem a fürdőszobaajtón át.
Elzártam a csapot, és a papírjaimra gondoltam. Erre az egész hivatali hercehurcára, ami az ember papírjaival történik. És a papírokkal együtt vele.
Fogalmam sem volt, hol vannak a papírjaim. Táskában, kabátban, fiókban. Valahol ott lapultak.
Meztelenül szaladgáltunk a lakásban, a papírjaimat kerestük.
A nappaliban a kis állólámpa égett, odakint sötét volt az ég. Egyetlen eleven csillag vibrált a diófa ágai között. Vacogott. Megnéztem a hőmérőt. Egy fok.
Az éjjel azt álmodtam, hogy zokogott a feleségem. Állt a konyhában a hatalmas szekrény előtt, és rázkódott a sírástól. Mi történt, kérdeztem, de nem felelt. Újra és újra nekilendült. Úgy éreztem, valami jóvátehetetlen dolog történt, amit én követtem el. De annyira érzéketlenné váltam, hogy képtelen vagyok fölfogni, csak az eredményét látom.
Az arcához emelte a konyharuhát, és megtörölte a szemét. Elhagy, mondta, és elharapta a szó végét. Micsoda? Elhagytam egy kiló savanyú káposztát.
*
Erre az álomra riadtam négy óra harminchét perckor. Kinyomtam a telefon ébresztőgombját. A diófa ágai között vibráló csillagot néztem. Van még bő két óra, hogy odaérjünk.
*
A kocsival kiállt a feleségem a garázsból. A kipufogó fehér párát köpött magából a tolatólámpa fényénél. A papírjaim a feleségem táskájában voltak. Megtapogattam a zsebemben a nyugtatót.
Az utcán sötét volt, csak a neonok égtek, és az ablakokra akasztott karácsonyi díszek. Most láttam csak, telihold van. És most jutottak el a fülemig a feleségem mondatai: Már megint telihold van.
A múltkor azt kérdezte: Megbolondultál?
Két évvel ezelőtt egy barátom ugyanezt kérdezte. Csakhogy ő tök részeg volt, egy csajt fogdosott, és azt kiabálta még, hogy imádom a kövér nőket. Legszívesebben fölpofoznám, sziszegte a nő, de nem tette.
Úgy csengett a fülemben ez a két mondat, az egyik jobbról, a másik balról, mint két atyai pofon.
Az utcán kukák és szemeteszsákok sorakoztak. Mint egy éjszakai brigád tagjai, akik hazafelé a kocsmából kukává és szemeteszsákká változtak. Úgy éreztem, én is ott állok köztük, egy tíz évvel ezutáni időpontban.
Zavaros gondolatok, de legalább elterelték a figyelmemet arról, ami rám várt. Egy kis csomagot is vittünk magunkkal, különben jövő karácsonykor se kerültem volna sorra. Kávé volt benne, meg egy könyv. Egy két évvel ezelőtti könyvem.
Jó lesz ez, Dávid, kérdezte a feleségem, vagy tegyünk bele valami mást? Jó lesz, mondtam, így is tornyokban áll a garázsban a könyv.
A fene aki megeszi ezt a munkát, mondta a feleségem. Írsz egy csomó könyvet, aztán itt őrizgetjük a garázsban. Legalább betörnének és ellopnák, hogy kifizetné a biztosító.
Arra ne számíts, mondtam, és bekapcsoltam a hátsó üveg párátlanítóját. Mindig vigyünk magunkkal könyvet, hogy mielőbb túladhassunk rajtuk. Mert aztán egyszer nem tudsz beállni a garázsba, lerohad a kocsi a hóban, és onnantól nincs megállás a lejtőn.
A feleségem összerezzent, mielőtt fölhajtottunk az autópályára. Láttad, kérdezte.
Mit?
Egy biciklis. Szemben velünk. Sötét kalap, sötét kabát, lámpa sehol, vak sötétség.
Semmit nem láttam, mondtam. Annyira sötét volt, hogy nem láthattam.
Az autópálya üres volt. Aztán egy kamiont előztünk. Egy malac volt az oldalára festve, késsel-villával evett. Nyilván disznóhúst.
Nem kapcsoltam be a rádiót. Valamit mondani szerettem volna az álomról. De mégsem fogtam bele. Most nem foghatok bele, amikor egy óra múlva minden erőfeszítésemre szükség lesz, hogy ellazuljak.
Az út nedves volt, de nem csúszott. Többnyire fényszóróval mentünk, de ha szemből jött valaki, a feleségem átkapcsolt tompítottra. Vagy hogy a fenébe is hívják.
A múltkor, mondtam, emlékszel, amikor olvasószemüveget csináltattam…
Úgy gondoltam, ebbe a sztoriba belefogok, mert rövid, és az autóvezetéshez kapcsolódik.
Szóval, a szemorvosnál megkérdeztem, ilyen pocsék optikai állapotban, amilyenben a szemeim vannak, kaphatnék-e jogosítványt?
Merthogy évek óta azon sóvárgok, hogy egyszer majd vezetek.
Azt mondta a szemorvos, hogy csak korlátozásokkal. Nem mehetnék kilencvennél többel, és éjszaka egyáltalán nem vezethetnék. Tudod, az az igazság, hogy megnyugtatott. Először persze mérges lettem, hogy micsoda marhaság ez. De jó volt arra gondolnom, hogy nem rajtam múlott, hogy nem vezetek. Most is hiába lenne jogsim, karácsony előtt pár nappal neked kellene átvinni a városba.
Nem akart pirkadni. A feleségem elkérte a szemüvegét, mert sötétben ő se látott valami rendesen. Egy kanyar után fölkiáltott.
Mi van? Kiégtek a lámpáink?
Nem, mondtam, azt hiszem, mégis pirkad. És tényleg pirkadt.
A ventilátort magasabb fokozatra állítottam, és nagy levegőket vettem. Mire odaérünk, teljesen meg fogok nyugodni.
Ráhajtottunk egy vadonatúj terelőútra. Fogalmunk sem volt, hol kell róla lehajtani. A második körforgalomnál, mondta egy barátunk tegnap. Csakhogy négy körforgalomból melyik a második?
Mondtam, hajtsunk le az első második körforgalomnál. Lehajtottunk. Gyakorlatilag visszafelé mentünk, párhuzamosan azzal az úttal, amin jöttünk. Visszafordultunk.
Nem fogunk odaérni, mondta a feleségem. Hétre várnak. És pontosnak kell lenni, mert időre megyünk.
Még háromszor eltévedtünk, mire behajtottunk a parkolóba. Nem húzhatom föl magam a késésen, ez járt a fejemben.
Kiszálltunk a kocsiból, vittük a kis csomagot, és megindultunk az épület felé. A folyosóablakok világítottak, de mozgás sehol. A portásfülke is üresen állt. Az egyetlen élőnek tetsző fénypont az épület oldalában: egy bankautomata. Kitapogattam a kártyámat, de nem volt szükségünk pénzre. Pontosabban: nem volt a számlámon pénz.
Ötödszörre is eltévedtünk. De sehol senki, aki ezt tudomásunkra hozhatta volna. Csak éreztünk.
Egy asszony jött át a parkolón. A távoli épületre mutatott, ott a tízméteres, csillogó fenyőfa mögött.
Az épület aulája tele volt, mintha tegnapról maradt volna ott a sok ember. A tévében szóltak a hajnali hírek. Korrupció és büntetőeljárás. Hét óra lesz öt perc múlva. Odaértünk.
A portán átadtam a papírjaimat, és bemondtam az orvos nevét. Az aszszisztens arcizma megrezdült. Beleegyezek-e, hogy fluoreszkáló folyadékot fecskendezzenek az érrendszerembe, kérdezett végül valami ilyesmit. Persze, mondtam, bele. És aláírtam.
Utánam jött egy férfi, ő visszakérdezett. Mit jelent ez a fecskendezés. A nő elmondta. A férfi megemelte magát a két bot között, és azt mondta, nem. Nem egyezek bele. Szó szerint ezt mondta.
Vesd le a kabátod, hogy egyből be tudj menni, ha hívnak, mondta a feleségem. Levettem a kabátom, és kimentem a vécére. Nehogy abban a kínzóan bezárt helyzetben jöjjön rám. Féltem. Valami férfiasan vad félelem járta át minden porcikámat.
Zakatolt a mellkasom. Úgy fújtattam, mint akit bokszmeccsre visznek. Vagy vágóhídra.
Fél nyolc volt. Odakint már világosnak kell lennie, mondtam. Nem láttam át a vakító neont visszaverő üvegtáblán. Aztán fölálltam, és megnéztem magamnak a fényt.
Újra az asszisztens szólított. Aláírtam egy másik nyilatkozatot is. Nem értettem, mit jelent, hogy beleegyezem-e abba, hogy más is hozzáférjen az eredményeimhez. Beleegyeztem. Férjen hozzá mindenki!
Egy pillanatra mintha a nevemet hallottam volna. De csak a tévé. A feleségemmel távolról összenéztünk. Ő is hallotta.
Egy idős bácsi jelent meg a recepciónál, az idős feleségével. Mire jött, kérdezte az asszisztens. Az öreg rákönyökölt a pultra, nagyon halkan beszélt. Úgy értettem: eutanáziára.
Ez egy kicsit feldobott.
Hatalmas férfi ült apró feleségével a bőrkanapéra. Az ápoló egy kancsó folyadékot tett elé, és egy poharat. Ezt fél órán belül igya meg, és az utolsó percekre hagyja az utolsó poharat. A férfi nem mozdult. Nézte a tévét. Aztán az asszony töltött neki egy pohárral. Le sem vette a szemét a képernyőről. Megitta.
Kinyílt az ajtó, és a nevemet hallottam. Úgy képzeltem, így fognak majd szólítani a mennyország kapujában is. Ott is le kell venni az órát, ékszert, nadrágszíjat, a készpénzt kiszórni az ablakon, és csak az emlékek maradhatnak. Aztán bevisznek egy terembe, ahol egy hatalmas gép vár rám, amivel tisztára mossák az agyamat. Kimossák belőle azt is, hogy: Megbolondultál? Kimossák a szemeteszsákot, az összes átlumpolt éjszakát, a láthatatlanul sötét biciklist. Olyan tiszta lesz az agyam, mint a fény. Mint a fehér fény.
Átadtam a kis csomagot, és kihúztam a nadrágszíjam, mint aki veréshez készülődik. Csend volt. Gépek kattogtak. Egy férfi jött ki a teremből, ahová be kellett mennem. A falba vájt rekeszből előhúzta az óráját és felcsatolta.
Az ajtó újra kinyílt, bementem a belső terembe. A szemüvegemet letettem egy székre.
Dávid, mondta az orvos, feküdjön le a padra, a karjait tegye maga mellé. Kicsit zajos lesz.
Belenéztem a hosszú csőbe, és mondani akartam, hogy klausztrofóbiám van, amikor a kezembe nyomta a pánikgombot, és már csúsztam is befelé a csőbe.
A feleségemnek mondtam a kocsiban idefelé, hátha ez másfajta cső lesz. Egy nagyobb. Nem, azt mondta, ezek mind egyformák.
A pad megállt a csőben. Az arcomtól néhány centire a cső fölső pereme hajolt a homlokom fölé. Fújtattam. A hasizmom remegett. A levegő nem keringett körülöttem olyan intenzíven, mint három éve a másik csőben. Lazán fogtam a pánikgombot, mint egy buborékot. A gép fölzúgott, kattogott, remegett a gerincoszlopom.
Elég jól bírtam. Még a kocsiban bevettem a nyugtatót, hogy mostanra álljon be a hatása. Teltek a percek, gép zakatolt.
Azt gondoltam, túl lehetünk a felén, amikor mindennél erősebben hasított belém a gondolat, hogy be vagyok zárva egy csőbe. Bezárva, bezárva, dübörgött a fejemben. Egy pillanatra elveszítettem az uralmamat a testem fölött, és minden kontrollomat a gondolataim fölött.
Megnyaltam a számat. Ez segített.
Láttam, hogy a fejem fölött a középvonalat jelző csík kissé jobbra van. Tehát valamelyest a bal oldalamon fekszem. Nehogy meg kelljen ismételni emiatt.
Megpróbáltam hátrafelé kinézni a csőből. A szemem előtt minden öszszefolyt, csak a cső falára tudtam fokuszálni.
Bezárva! Kiáltottam magamban váratlanul. Elengedtem a pánikgombot.
Ki fogod bírni, öreg! Az idő telik. Neked dolgozik.
Még három rohamot vezettem le, amikor kihúztak a csőből.
A test a lélek börtönében, ez jutott eszembe. És nem fordítva.
A kettes és hármas között találtam valamit, mondta az orvos.
*
Halálosan nyugodt voltam, amikor kisétáltam az ajtón.
Dávid, mi van, kérdezte a feleségem.
A szokásos, mondtam. Sérv, de ez most nincs kiszakadva. Azt mondják, úszni kell.
Úszni. Nyolc éve mást se csinálok, csak úszom. Faltól falig, oda és viszsza.
Ezzel együtt kell élned, mondta, beültünk a kocsiba.
Odakint ragyogott az ég, az úton sűrű lett a forgalom. A levegő fölmelegedett, már négy fokot mutatott a kijelző.
Együtt élni.
Ezt csinálom negyven éve.
Folyton kitalálni, hogyan oldjam föl a csapást, miért jó nekem a rossz.
A hazafelé vezető úton ránk ereszkedett a köd. A visszapillantóból láttam, ahogy eltűnik mögöttünk a fehér fény.
Sokáig egy katonai teherautót követtünk, képtelenség volt megelőzni.
Kapcsolódó írások:
- Podmaniczky Szilárd: A kis kavics Apuról igazából csak azt tudnám mondani, hogy folyton szerelmes anyuba,...
- Podmaniczky Szilárd: A tenger Nem is értem, hogy történhetett ez velem, pedig mindig jó...
- Podmaniczky Szilárd: Szégyen Podmaniczky Szilárd Szégyen Szeretném magam rohadt jól érezni. Mert...
- Podmaniczky Szilárd : Mágia a benzinkúton Podmaniczky Szilárd Mágia a benzinkúton Aznap este kiraboltak...
- Podmaniczky Szilárd: Anyu, apu, Karcsi meg én Nekem úgy hozta az élet, hogy nem kell csinálni semmit....