Stigma
Most visszafelé vontatják a tájat.
Arnhemnek háttal száguld a vonat.
Vagy esik, vagy fog. Egyre visszavárnak
az elsuhanó fák meg az utak.
Az országút mellett lapos csatorna.
Uszályokból lassú egymásután.
Tehén iszik térdig vízbe botolva
egy peckes léptű kócsag oldalán.
Alig várom, hogy végre nem legyek,
oly kínos minden szükségszerűség –
ha egy napon a gyöngysor szétpereg,
maga az út lesz, mely lábamra lép.
Ez már az amszterdami repülőtér.
S akárhogy nézzem, az meg én vagyok:
elgazosodott, töbrök-tépte lőtér,
mögötte kéklő emlék-Bakonyok.
Bond a Nyugatiban
A szépség a nyomorúság jelképe; hiába szabadulnék a tudattól,
csak másodpercekre sikerül kijutnom teréből, utána visszanő
talpamra az árny. Bejön, lecsavarja neonlila sálját,
magabiztos és szomorú, később elalszik a fejtámlán, arcát előnyösen mindig profilba fordítva, macskaszerű járomcsontja fölött a néha hirtelen kinyíló zöld szempár mint a dugóhúzó mélyed szemembe.
Mikor nem mosolyog, csak a szája tökéletes, az a duzzadt, metszett,
élveteg ajk, rajta a durcás rángás céltalanul fut át és árulja el;
a vonat pedig Ferihegyhez ér, mikor kimegy a peronra, talán mert vár valakit, akivel még Szegedről beszélt mobilon, megadta a kocsi számát, sőt az ülésekét is, igaz, rosszul, a sajátja mögött négy sorral – merénylet lenne ez, egy likvidálás előkészületei? Abba a két fotelba pohos paprikajancsi húzódott át, aki csak a kabátját hagyta itt
szemben, ujjából kilóg a selyemsál, hasa fehér ingben csüng le
a nadrágszíjra, ő a laptopjával grasszál ide-oda, mintha mutatná magát, boglyaszerű ősz haja gallérján, szarukeretes fekete szemüveg a pisze orron; ez a kémnő meg a tudós tehát összetartozik, és az egyik azért taszít, mert a másik vonz, egyazon ügy szolgálatában, egy lekopasztott, érzelmeit feltáró, csüggedt és tehetetlen táj látványaként?
A szőke az ablak tükrében tollászkodik, haját borzasra aludta, rágógumit tol a szájába, nem néz rám, úgy figyel. Ezek a magány segélykiáltásai: ez a kiáltásokkal telitűzdelt csapda, amely odacsalja a megmentőt, bekebelezi és föloldja; ez az ártatlan, ez a szép, ez
a csupa érdek önként. A Nyugatiban leszáll, elvesztem szem elől, Bond gyűjthette be a nőjét…
Olyan nagy ügyet csinálunk a nyelvből, mintha nem lenne mindegy, milyen nyelven aljas, aki az; a máskor vak zongorista befordul
a sarkon, biztos léptekkel tart a söntés felé, és itt ül a félkarú is, meg a mindig üres arcú.
Szonáta
A sárga ködben kondenzcsík lebeg.
Aranyvörös hasíték dinnyelében.
A fénymorzsák a heggyel lejtenek:
árkaidból est árad szerteszéjjel,
ahogy kékül az ég, fuldokló gyermek –
kilógó hosszú nyelv az alkonyat;
a csillag-bútorok föléjük lengnek,
s utolsót rúg a nappal, a hanyag.
Kapcsolódó írások:
- Darányi Sándor: Halványuló önarckép % Darányi Sándor Halványuló önarckép Az ember drogfutárként kezdi,...
- Darányi Sándor: Dávid; Ária és kuplé; Ehhez a testhez nincs közöm Valamit elkavartunk, ott feledtük A tisztáson, ahova nem találunk Többet...
- Darányi Sándor: Majdnem Darányi Sándor Majdnem A Kex akkoriban annyira nem a...
- Ijjas Tamás: Szonáta három arcra Ijjas Tamás Szonáta három arcra 1 Mindenekelőtt összemaszatolnám...
- James Bond Polgári Kör – Szigetvári Viktorral beszélget Nagy József – Újabban ismét Bajnainak dolgozik. Dolgozna Mesterházynak vagy Gyurcsánynak is?...