Berlin, 2012. január 11.

„Alacsony, sötét hajú, torzonborz, körszakállas férfi nyitott ajtót – olvasom Marion Brasch Mostantól nyugalom című regényének 168. oldalán. – Fáradtnak látszott, és elég zordan nézett rám. Magyarul kívántam neki jó napot, és amikor bemutatkoztam, kissé felderült az arca. »Igen, persze«, mondta németül. »Gyere be.« Beléptem egy hosszú és szűk előszobába, amelynek falain kétoldalt könyvespolcok értek a mennyezetig, és ott elég fenyegetően közeledtek egymáshoz. Ösztönösen behúztam a nyakamat. Tamás észrevette, elmosolyodott, és megnyugtatott, hogy itt még senkit sem csapott agyon a világirodalom. »Bár biztosan nem ez volna a legrosszabb halál«, tette hozzá. (…) Végül a bátyámról kérdeztem. »Tegnap hoztuk el a reptérről«, mondta Tamás. »A Gellértben lakik.« Azzal tárcsázta a hotelt, kérte a szobát, és kezembe adta a kagylót. Furcsa volt, hogy legidősebb bátyám hangját idegen országban hallhatom. Furcsa és szép. Megbeszéltük, hogy a Gellértben találkozunk. »Teljesen abszurd«, mondta Tamás. »Ugyanabban a városban laktok, néhány kilométerre egymástól, és egy idegen országba kell utaznotok, hogy láthassátok egymást. Teljesen abszurd!«”

Ez a Tamás én vagyok. Ez az önéletrajzi mű kontextusából egyértelmű, de Marion külön is hangsúlyozta, amikor megkeresett a Facebookon, majd elküldette a kiadóval a könyvet. Egyszóval belekerültem egy regénybe, jóllehet nem főhősként, csak epizodista módján. Irodalmi figuraként először Osztojkán Béla ábrázolt Pacsirta néven egy novellájában, belehelyezve a néhai Fiatal Művészek Klubjának agyonfüstölt levegőjébe, intrikus pesti értelmiségiként, majd Vámos Miklós Félnóta című regényében bukkantam fel amolyan csetlő-botló, némileg deklasszált mellékalak gyanánt.

Marion Brasch könyve egy kádergyerek hányattatásairól szól az NDK-ban, kicsit hasonlít Kiss Yudit Apám halálának nyara című, nem eléggé méltányolt önéletrajzi családregényéhez, főleg a konstelláció: a zsidó származású, meggyőződésesen kommunista apa és gyermekei hol lappangó, hol feltörő konfliktusáról. Igaz, a Brasch családban az összetűzés igazi görög tragédiába torkollott, és a velem, illetőleg Thomasszal kapcsolatos esemény ennek egyik fordulópontja lehetett. Apja, Horst Brasch, londoni emigrációjából hazatérve magas tisztségeket töltött be az NDK-ban, többek között kulturális miniszterhelyettes, majd a Karl-Marx-Stadt (korábban és ma Chemnitz) városi pártbizottságának másodtitkára volt. Négy gyermekét, Thomast, Klaust, Petert és Mariont tőle telhetően harcos kommunista szellemben igyekezett nevelni (Thomast például tisztiiskolába adta), ám igyekezete rendre csődöt mondott. 1968-ban az akkor huszonhárom éves Thomas többedmagával röpiratot terjesztett a Varsói Szerződés csehszlovákiai bevonulása ellen. Emiatt kétévi börtönbüntetésre ítélték, és amikor két hónap múlva egyéni kegyelemmel szabadult, az apa tiltakozott a pártnál, mondván, hogy az ő tisztsége miatt ne tegyenek kivételt „ellenforradalmi akcióba” bonyolódott fiával. Thomas 1976-ig az irodalmi élet peremén tengődött, majd feleségével, Katharina Brasch színésznővel együtt áttelepült Nyugat-Berlinbe, és ott íróként, színházi emberként és filmrendezőként impozáns pályát futott be. Thomast én a hetvenes évek közepén ismertem meg, összebarátkoztunk, és első Nyugat-Berlinben megjelent könyvem szövegét jórészt ő ültette át nyersfordításom alapján németre.

Marion rajongásig szerette bátyját, és tizenkilenc éves korában úgy döntött, hogy Fal ide, Fal oda, találkozik vele. Normál keletnémet turistaként utazott, és hátán hatalmas, hálózsákos csomagjával érkezett a Keleti pályaudvarra. Nem tudom már, mi volt a szerepem az illegális randevú megszervezésében, ámde tény, hogy ezek ketten akkor, háromévi távollét után találkoztak egymással, mi több, Brasch ugyanebben az időben Konrád Györgynél viszontláthatta NDK-s mesterét, a Marion által „széles homlokúként” aposztrofált Heiner Müllert is, aki akkor még nem mehetett át a Falon. A magam naiv módján eleinte azt hittem, hogy a roppant konspiráció a mindenütt jelen lévő Stasinak szólt, ám Thomas tudtomra adta, hogy apja előtt kell titkolózni, az ő ótestamentumi haragjától jobban kell tartani, mint Mielke hivatásos embervadászaitól. Ehhez képest a zord atya, noha nyilván tudtára adták Marion csínyét, hazatérő lányánál nem firtatta a találkozás részleteit.

Miért utaltam a görög tragédiára? Azért, mert Horst Brasch kétségtelenül becsületes és puritán párthűsége, amelynek oltárán családi kapcsolatait is feláldozta, három tehetséges fiú pályáját torzította el. (Az anya 1975-ben, rákban halt meg.) Klaus noha az NDK-ban ünnepelt filmszínész volt („Hazudós Jakab”, „Solo Sunny”), 1980-ban halálra itta magát, Thomas 2001-ben súlyos kábítószeresként, Peter, a népszerű gyerekkönyvíró ugyanabban az évben, alkoholmérgezésben végezte. Egyedül Marion úszta meg az Apa zsarnokságát: őt a zene érdekelte, és végül is zenei szerkesztő lett a kelet-berlini rádiónál. Úgy látszik, az átélt drámából mostanában ocsúdott fel. Ami igaz, az igaz: én is szerencsémnek tartom, hogy ennek a történetnek csak a peremén bukkantam fel.

Anat Kalman, német író és újságíró a Hír TV körinterjújában nyilatkozva elmondja, hogy készített egy rádióműsort a magyarországi elitek konfliktusáról, de nem támadta hevesen Orbán Viktort. Igyekezett objektív lenni. A szerkesztője viszont olyan utasítást adott neki, hogy ezt nem teheti meg: „Nem világos, hogy Orbán Viktor egy veszélyes ember? György Konrád, Heller Ágnes és Dalos György ezt mondta!” A szerkesztő válaszút elé állította: vagy újraírja a forgatókönyvet, vagy nem megy adásba.

Nem ismerem Anat Kalman eredeti szövegét, őt magát igen: alapos, lelkiismeretes interjút készített velem néhány éve – külszíni munka volt, térdig hóban tocsogva beszélgettünk a budapesti zsidónegyedről –, és egyéb publikációiból is tárgyilagos újságírói karakter bontakozik ki. Van okom, hogy elhiggyem, miszerint riportja az itteni „politikai korrektségen” feneklett meg, és egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy a szerkesztő ránk hivatkozott a műsor elutasításakor. Ez fölöttébb kínos nekem, és sajnos nem mond ellen saját tapasztalataimnak. Velem is előfordult már, hogy Magyarországról szóló, differenciáltan fogalmazott cikkeimet a német megrendelők nem találták elég érdekesnek, és elálltak a közléstől. Bizony, itt a média legrosszabb természete, az önhittséggel elegy felszínesség érvényesül. És valószínűleg nem jó szituáció manapság a két tábor közé kerülni. Kedves Frau Kalman, ha legközelebb rám hivatkoznak, adja át, hogy nem ér a nevem.

 

Ezekben a meteorológiailag is hideg, polgárháborús időkben a derű is furcsán szivárog be a politikába. A liberálisok által felbérelt nemzetközi sajtóban futótűzként terjed a hír. Ankarában ezt olvassuk a legújabb magyar botrányról: „Macaristan CumhurbaUkanl Pal Schmitt’in doktora tezinde intihal yaptl<l iddia ediliyor. Macaristan’da yaylmlanan HGV dergisi, Pal Schmitt’in 1992 ylllnda modern Olimpiyat Oyunlarl hakklnda hazlrladl<l tezin yüzde 80’inden fazlaslnln, 1987 ylllnda Bulgar Nikolay Georgiev’in yaylmladl<l benzer bir çallUmadan kopya edildi<ini öne sürdü. Schmitt, iddialarl reddediyor.” Tallinnban sem maradhatnak közömbösek az emberek: „Ungari presidendi Pál Schmitti doktoriväitekiri arvatakse olevat suuremas osas plagiaat.” Amszterdamban, ha lehet, még jobban csodálkoznak: „In een verklaring die uitging van het kantoor van de Hongaarse president Pál Schmitt wordt ontkent dat Schmitt plagiaat heeft gepleegd bij het maken van zijn proefschrift in 1992. In een artikel in het Hongaarse tijdschrift HVG werd geschreven dat Schmitt een groot deel uit het werk van de Bulgaar Nikolay Georgiev heeft overgenomen.” Nem lévén poliglott, azért mégiscsak visszatérnék az általam jobban ismert német visszhanghoz. Egy itteni blogban olvastam az alábbi kommentárt:

„A magyar államelnök igencsak vonzódhat a görögséghez, de sajnos azon a módon, amelyet később találóan a »guttenbergelni« szóval írtak le. (Schmitt) a hírek szerint 1992-ben benyújtott doktori munkáját Nikolaj Georgijev sporttudós művéből másolta ki.” Guttenberg német honvédelmi miniszter nevét minden bizonnyal ismeri a nyájas olvasó: alkotmányjogi témájú dolgozatát kissé bőséges, idézőjelek nélküli idézetekkel tűzdelte tele, miközben forrását elhallgatta. Emiatt kénytelen volt lemondani. A nevéből képzett ige időközben főleg a tanulóifjúság körében vált népszerűvé: „Guttenbergeljük a házi feladatot” – mondják a vásott kölykök. Ízleltem a szót: „Schmittelni.” Vajon minek lesz a szinonimája: „Plagizálni?” „Helyesírási hibákat sorozatban elkövetni?” „Háromszáz törvényt szemrebbenés nélkül aláírni?”

Kapcsolódó írások:

1. Dalos György: Szomorú karnevál Berlin, 2010. augusztus 2. Németországban még mindig a duisburgi Loveparade-ról...
2. Dalos György: Politikai kánikula, avagy folyt. köv. Berlin, 2010. július 7. Mint múltkoriban (MV, 2010/7) szóvá tettem,...
3. Dalos György: Történetek Frankfurt körül II. Berlin, 2010. december 1. Az Oskar Pastior securitatés múltja körüli...
4. Dalos György: Szvatopluk és vidéke Dalos György Szvatopluk és vidéke Berlin, 2008. január 14....
5. Dalos György: Kazah szemmel Berlin, 2011. november 5. Istenemre, a Goethe Intézet meghívása nélkül...