Nagypapája kiment Amerikába, ezt második vagy harmadik mondatából tudtam meg, akkor, amikor még nem is sejtettem, hogy legkitartóbb ismerősöm egyikével találkoztam. Mondhatni, barátommal.

Nagyon fiatal volt még akkor, amikor erről, a „kimenetelről” először mesélt, tele bizalommal, lelkesedéssel. Amerika, ha ezt mondta, elmélyült a hangja, felszegte a fejét, biztatott és számon kért egyszerre. Szerezze meg az ember, ami jár neki, adjon magára, ne törődjön bele, legyen valaki – ismételte nekem, magának. Demonstrált és tervezett. Ne álljak az útjába, de segítsek előre haladni – valami ilyesmi volt bele nem törődő szavaiban. Úgy volt valaki, hogy szembefordult velem. Lázadt. Ellenem? Mindazzal, ami ellen én nem lázadtam. Éreztem a rám háruló kötelességet, a lehetőséget, amit az iránta, az elszántsága iránt táplált bizalom teremtett. Barátkoztam a lázadással. Barátkoztam vele. Közel akartam kerülni hozzá, az ígéreteihez. Meg akartam fogni, be akartam váltani. Tudtam, hogy szégyellni-, rejtegetnivalóm van. Nem mertem elmondani neki, hogy én tulajdonképpen nem hiszem ezt az egész elmenős mesét, fáradt vagyok, vagy öreg. Ott álltam a lendületével szemben, és görnyedtnek éreztem magam. Az én kudarcaimat nem kérhetem rajta számon – ezzel a szégyenérzettel vegyes támogatással hallgattam a terveit, és már az is felszabadított, hogy drukkolhatok neki. Kihúztam magam, ha találkoztunk. Hátha mégis igaz az, amiben én nem hiszek, biztattam magam, és őt is.

Az amerikai nagypapa a legváratlanabb helyzetekben bukkant elő, nem úgy, mint aki vagyont hagyott hátra, vagy nemzedékeken át mesélhető érdekes történeteket, nem a nagycsalád alapítójaként, az ősként, akinek a fényképe a nagyszoba falán lóg. A nagypapa az volt, akiről nem volt fénykép, akinek hiányát a nem tudás, az el nem mondott, az ismeretlen történetek jelölték ki. Ő volt az ember, aki többet akart, mint mi. A nagypapa az, aki nem maradt köztünk, akinek nem kellettünk, akinek nem voltunk elég. Aki attól volt több, hogy nem volt velünk. Kis hétköznapi kudarcok, szűnni nem akaró gáncsoskodások, vissza-visszatérő nehézségek idézték meg. Kirúgták az albérletéből – és akkor jött a nagypapa, aki hajóra szállt. Nem felelt meg az állásinterjún? A nagypapa is cipőpucolással kezdte. Elhagyta a nője? Oda se neki, a nagyapa se nézett hátra, családra, feleségre, még meg nem született unokákra, amikor útnak indult. Elfogyott a pénze? A nagypapa a nagy, óceáni jégtáblákon is megélt. Semmi sem rendítette meg, senkiben sem bízott, még a nagyapjában sem, csak magában. Hagyománytiszteletből tett nagy ívben a hagyományra, ez a forradalmi konzervativizmus.

Tulajdonképpen sosem tisztázta, hogy szegény kelet-európaiként miért vágyakozik Amerika után, ha a nagypapa egyszer már elment oda. Hogy ki ő: az elhagyott, az elvesztett, a soha el nem ismert, vagy a még fel nem fedezett, fel nem vállalt örökös, utód? Azt se mondta, hogy ez az „oda” mit jelent. Sosem mondott várost, államot, Amerika neve is csak annyit jelentett: messze, nem itt. Elment, hogy szerencsét próbáljon, hogy „megcsinálja magát” – ez volt a legtöbb, amit magyarázatként ehhez a tényhez fűzött. A nagyapa volt az elmenő, akit nem vártak haza. Feladatát beteljesítette azzal, hogy elment. Így sosem bukott le, nem okozott csalódást. Pokoli lett volna, ha egyszer csak előkerül.

Self made man, vagy selfish man – ezt mondta róla, és elővigyázatosan sosem nyomozott utána. Szeretett angol szavakat fűzni a mondanivalójában, sosem értettem pontosan, mit mond. Valami távoli, pontosan másolt, fegyelmezetten reprodukált akcentust használt. Más nyelveken beszélt. Hogy végül megcsinálta-e magát a nagypapa, hogy ott maradt, vagy visszajött, hogy minderről ő mit akar és mit nem akar tudni és képzelni, ezt már nem részletezte. Nem is volt érdekes, nem tartozott a történethez, amely róla, csakis róla, és nem a nagypapáról szólt.

Tudtam, hogy egyszer már ő is járt Amerikában. Pincérkedett néhány hétig (hónapig?), amíg itthon kezdett volna bele a szerencsepróbálásba. Ez az Amerika azonban nem az az Amerika volt. New York és a New York-i kocsma, ahol kiszolgált, csak az előszoba volt. A hét próbából az első. És büszke volt arra, húszas évei elején, hogy így lendül bele az életbe, hogy követi az önmaga elé állított példát, elmegy, ha kell, mások kéréseit lesi, ha kell, megtanulja a nyelveket, az akcentusokat, a gesztusokat, bejárja a világot, amelyet végül magáénak akar.

Tíz éve ismerem, azóta töretlenül halad a saját célja felé, amelyet kezdetben olyan biztatóan fiatalnak, kedvesnek, reménykeltőnek, felszabadítónak láttam. Amelyhez képest én céltalannak és elveszettnek éreztem magam. Mióta visszajött – New Yorkból, tányérhordás közben csiszolt angoljával –, beiratkozott a jogra, ügyvédbojtár lett, majd ügyvéd, és természetesen belépett a pártba. Nem ismertem nála szívósabb fickót. Mintha még mindig rajta lett volna a pincéregyenruha, olyan öntudatosan, alázatosan hajolt meg, ha kellett, kicsit még a bokáját is összekoccantotta, amikor más kérését leste. És nem szégyellte.

Bokázás közben, az öntudatos alázat pillanataiban próbáltam felidézni néhány évvel korábban felszegett fejét, elmélyült hangját. Nem telt el sok idő, nem őszült, nem görbült, nyoma sem volt még rajta az időnek. Valami mégis történt. Egyre kevéssé állhattam az útjába, és egyre kevésbé volt szükség a segítségemre. Talán én változtam? Még reménytelenebb, türelmetlenebb és még öregebb lettem, miközben ő ugyanaz a fiatal, előre törtető ember maradt.

Sokszor kérdeztem tőle, hogy az évtizedekre előre elképzelt, felrajzolt, történelmi példák és matematikai képletek alapján kiszámolt, eltervezett pályaképbe hogy fér bele ez a bokázás. És ilyenkor megint előjött a nagyapa, aki elment messze, amilyen messze csak lehet és érdemes, mert nem alkudott meg. Nem törődött semmi mással, a hosszú utakkal, és a hosszú utakkal járó megpróbáltatásokkal, az alulról és lentről kezdéssel, csak a feljutással. A megcsinálással. Éreztem, hogy tulajdonképpen büszke a bokázásra, és közben arra gondol, magának bokázik, ma ő hajol, és holnap előtte hajolnak, mert kiismerte, megértette a rendet.

Presztízskérdést csinált az amerikaságból, gyakran beszélt arról, hogy a tehetség, meg a szabadság, meg mindenki maga szerencséjének a kovácsa. Kereste a lehetőséget, hogy az önmegvalósítókról beszéljen, azokról, akikre érdemes odafigyelni, azokról, akik fent vannak. Azok vannak fent, magyarázta nekem, akik fölülkerekednek. A fent lévőket az alul lévők tartják fent, aki alul van, az bokázik – magyarázta –, és az kerül fel, aki hibátlanul bokázik.

A fentiek iránti tisztelettől, az előre-, a feljutni akarástól csillogott a szeme, mindig egy árnyalattal hangosabban beszélt, és mindig egy lendülettel szélesebbek voltak a mozdulatai, mint a társaié. Tudott látszani. És mindig tudta, mikor kell elhallgatni, hátrább lépni egy lépéssel. El tudott tűnni. Átlátta azt az egyensúlyt, amiben éltünk, amelyből én folyton kibillentem, amelyben nem találtam a helyem. Hintázott: minél fennebb akart kerülni, annál lentebbről lendült, minél hangosabban akart szólni, annál mélyebben hallgatott.

A lojalitás, magyarázta nekem, munkaeszköz. Olyan, mint a körző, a kalapács vagy a csavarhúzó. Kézhez kell hogy álljon. Csuklóból vagy lojális. Belépsz a pártba, és ez az első, amit megtanulsz: soha nem mondasz ellent. Nem is gondolsz a nemre, egyszerűen nem jut eszedbe. Az emberben megfogalmazódó ellenállás önellentmondás, a pártban annak van igaza, aki megtanul másoknak igazat adni, hogy aztán a megfelelő pillanatban megszerezhesse, magáévá tehesse azt. Javasolni lehet, bizonyítani lehet, kivárni lehet, ellentmondani nem lehet. Saját magáért folytatott szabadságharcát a lojalitással vívta. Hitte, hogy ez egy olyan tudás, amit még „lent”, a pincérkedés közben, vagy még azelőtt tanult meg. Amikor elhatározta, hogy Amerikába menő lesz ő is. Büszke volt a lojalitására, miközben a tehetségéről és a szabadságáról beszélt. Ez jelentette számára a teherbírást, az elkötelezettséget, a szívósságot, az eszközt ahhoz, hogy azzá váljon, ami neki kijár.

Lojálisan főzött kávét és írt leveleket mások nevében. Beszédeket javított, majd beszédeket írt. Lojálisan vette fel a telefont, szervezett, intézkedett. Mások előtt nyitotta az ajtót, és mások kabátját vitte, ha kellett. Nem tört meg, kivárt.

Minél szívósabban várt, bennem annál jobban nőtt a türelmetlenség. Egyre több mindene volt, és egyre nincstelenebbnek láttam. Névjegykártyát csináltatott, majd névjegykártyát cserélt, kinevezték, előreléptették. Megvárta, amíg kinyitják előtte az ajtót. A mély, ádámcsutkájából jövő hang – Amerika – ellágyult, a szavakat elkezdte nyújtani, ugyanolyan dallamra, ahogyan a körülötte lévők énekeltek, egy idő után már nem is tudtam megkülönböztetni, hogy ő beszél, vagy mások visszhangzanak a szavaiban. Fiatalsága, amelyet éveken át nem kezdett ki az idő, egyik percről a másikra tűnt el. Nem évek alatt öregedett meg, hanem egyszer csak. Úgy tűnt el, vált semmivé, hogy mindig csak elment, és mégis mindig egy helyben maradt. Megereszkedett a hasa, a tokája, egyre elegánsabb öltönyeiben egyre rosszabbul tartotta magát. Már nem húztam ki magam, ha találkoztunk: görnyedten állt előttem, kellemetlen volt lenézni rá.

Meddig csinálod még? – kérdeztem, biztatni akartam, az útjába állni, meglökdösni, hogy induljon már tényleg el, mozduljon valamerre. Újabb és újabb haladékot adott magának, újabb és újabb kinevezésekre várt, újabb és újabb kinevezéseket kapott. Már nem volt tovább, nem volt fennebb, egy helyben toporgott: csuklóból lojális volt vele mindenki, senki nem mondott ellent. Úgy volt igaza, hogy nem is mondott semmit.

Kerülni kezdtem. Nem is a bukása volt a fájdalmas, a zsugorodó ádámcsutkája, az ellágyult, fals hangja, a tokája, a hasa. A saját bizalmammal nem tudtam mit kezdeni. Az egykori szégyenérzetemmel, a hitetlen hiszékenységemmel, ahogy őt, és rajta keresztül magamat biztattam. Ahogy a barátságába kapaszkodtam. És ahogyan hozzá igazítottam a gerincemet.

„Kimegyek” – mondta az év végén, furcsán rezdült a hangja, kicsit karcosan, makacsul. „Itt nem lehet” – tette hozzá. Hiába nyitod az ajtót, főzöd a kávét, hiába lendülsz alulról, hiába jutsz fel. Ha feljutsz, akkor látod igazán, hogy mennyire alul vagy, mennyire belesüppedtél, belemocskolódtál ebbe a mély mocsárba. „Itt nem lehet” – mondta az eltelt évekről, a közös reményeinkről, és mindarról, amire vártunk. Rólam. Hazudsz – akartam mondani neki. Úgy maradtál, hogy elmentél, és úgy mentél el, hogy meg se mozdultál. Fiatalon is vén voltál. Megalkuvást lázadtál. Igazat hazudtál. Ezt akartam kiabálni neki, de nem volt sehol. A hűlt helye sem volt sehol. Talán nem is volt soha sehol. És nem létező képének szöget sem vertem a falba.

Kapcsolódó írások:

1. Parászka Boróka: (…) Az emberek általában nem használnak pontot. Mondta Krasznahorkai László október...
2. Parászka Boróka: Halszag Galac dunai kikötőváros. Az utóbbi hetekben akkorára duzzadt a partjait...
3. Parászka Boróka: Kündü „Hiába hivatkozol a három gyermekedre: AZOK MAGYAR IDENTITÁS NÉLKÜLI, az...
4. Parászka Boróka: Loci Létezik meghitt, családi együttélés magyarok és románok között. A rituális...
5. Parászka Boróka: Nó szpík Dédapám házában, ott, ahol kissé rögeszmésen olvasgattam a Buddenbrook-házat, volt...