Már akkor tudtam, hogy a jelképekből csak baj lehet, amikor Gizi néni, a szadista tornatanárnő az iskola közelében egy kapualjban elrejtőzve leskelődött, majd rám vetette magát, és a fülemnél fogva cipelt be, hogy a diri példásan büntessen meg, amiért nem viseltem az utcán az egyensapkát. Idétlen sötétkék svájcisapka volt, rátűzve az iskola jelvénye. Nem emlékszem, mit ábrázolt, csak arra, hogy a formája olyan volt, amilyenek a címerek szoktak lenni, és apró betűkkel rajta volt a dicső név: Hámán Kató Leánygimnázium.

Ez a legsötétebb komcsi uralom idején történt, amelytől napjainkban természetesen fényévnyi távolságra vagyunk (ámbátor a sötétben bujkáló ellenfülkeforradalmárok a hanyatló Nyugattal szövetkezve tovább áskálódnak), tehát magam is csodálkozom, hogy napjaink hivatalosságairól miért jut eszembe ez az emlék.

Most, hogy a honvédség palotaőrei – 75 fő! – feszes vigyázzban őrzik a köztársasági elnököt (akinek a „sumák cum laude” kisdoktorija obskúrus eredetéről most ne beszéljünk, ki tudja, mi történik, mire ezek a sorok megjelennek), és ennek kapcsán az a fontos hír is eljutott hozzám, hogy az elnöknek van saját főparancsnoki lobogója, utánanéztem, mi mindene van még, milyen avítt szokásról veri le ő és az aktuális rezsim a régi idők porát, hogy a dicső elődök méltó utódainak érezzék magukat még a formaságokban is. Különösen megragadott Schmitt Pálnak az a veretes mondata, miszerint azért van szükség a palotaőrökre, mert „a magyar őrhagyományok igen erősek és komoly múltra tekintenek vissza”. Őrhagyományok. Mit szólnak ehhez a szóhoz? Hát nem nyelvújító ez a mi kis elnökünk?

Nézzük a címereket! Tudniillik a köztársasági elnöknek is meg a miniszterelnöknek is saját címere, pontosabban címerváltozata van. Hogy ezek a funkciónak járnak-e ki, vagy netán személyre szóló, esetleg családilag örökölhető jelképekké válnak majd, az az én felettébb póri eszemmel föl nem fogható. Amiként az sem, hogy miért kell folytatni ezt a bájtalan szabadságharcot Európával szemben, amelyhez mi is tartozunk, könyörgök, ezt akartuk, mindig is ide akartunk tartozni, megszavaztuk, Európa a miénk, ahogy mi meg Európáé vagyunk; hát észnél vagyunk, ha saját magunk ellen hadakozunk? Ez most a jelképekről jut eszembe, mert a főméltóságok nyilvános szerepléseknél az istennek sem engedik odarakni a hátuk mögé Európa zászlaját a magyar mellé. Sikoltóan érthetetlen. Ahelyett, hogy éppenséggel büszkék lennének rá, ahogy az egyedül ésszerű lenne.

Részletezzük kicsit a címerek témáját, az úri mulatság kedvéért, mert ezen a feudális cím(er)kórságon meg egyáltalán az egész, valóságtól messzire szakadt bohócsipkás és tragikus tébolyon olyan jó lenne nevetni tudni és nem sírni. Pedig sírni fogunk.

Schmitt Pálnak az angyalos címer jár ki. Vessenek egy pillantást az interneten az angyalos címerre: el fognak ámulni azon az időutazáson, amit az ábra látványa azonnali hatállyal nyújt. A Horthy-féle Magyar Királyság világában kötnek ki. Ha így folytatjuk, akárki meglássa, Schmitt úr – vagy más fontos főméltóság – nemsokára fehér lovon fog megjelenni. A díszőrség már megvan hozzá.

(Szolgálati közlemény: nemrég a Tilos Rádióban jártam, ahol Papótól kaptam egy elevensárga színű, áramvonalas radírt, hasán a következő felirattal: ÁLAMFŐI SEGGÉDESZKÖZ. A radír keskeny oldalán látható a Milla szó.)

Heraldikában járatlan vagyok, de azt mondják, olyat már látott a világ, hogy egy államfő címerrel rendelkezzen, olyat viszont még nem, hogy egy miniszterelnök is címeres… legyen. Pedig az. A magyar miniszterelnök saját címerét kétoldalt ívesen hajló zöld ágak fogják közre, az egyik cser avagy tölgy, a másik olajág. Ezt a címerváltozatot is a Horthy-korszakban használták. Most a miniszterelnöki hivatalból kikerülő iratokon látható domborított formában a papírba préselve, ami csak azt jelentheti, hogy ez a kormányfő címere. Ugyanis az országé lombtalan, most ellenőriztem a kormányoldalon az alaptörvényben, ahol szépen le van rajzolva meg le is van írva: „Magyarország címere hegyes talpú, hasított pajzs. Első mezeje vörössel és ezüsttel hétszer vágott. Második, vörös mezejében zöld hármas halomnak arany koronás kiemelkedő középső részén ezüst kettős kereszt. A pajzson a magyar Szent Korona nyugszik.” Se angyal, se lombkoszorú.

Én jobban szeretem ugyan a Kossuth-címert, de jelképekből nem akarok ügyet csinálni. Ámbár ez nagyon is szokás, elvégre szimbólumokért, zászlóért, trónért, koronáért csatamezőn elesni állítólag dicsőség. Meg aztán csakugyan, mégsem mindegy. Az ország egyik, pillanatnyilag kisebbik fele (bár ki tudja már, milyen az arány) a Kossuth-címerrel jelképezhető köztársaságpárti, liberális demokráciához kötődik, a másik, kétharmadát már jól elvesztett fele az ezeréves államiság konzervatív és tekintélytisztelő hagyományát követi, amelynek jelképe a koronás címer. A rendszerváltás után az első nagy és igencsak szenvedélyes vitát 1990-ben pontosan ez a téma váltotta ki a parlamentben, ahol végül az MDF vezette többség megszavazta a koronás címert. Legyen, ha nem lehet más. De hogy most ezek a közjogi méltóságok tovább cifrázzák szárnyas angyalokkal meg lombos ágak ölelő karjaival?!

Az is meglehetősen szimbolikus, ahogy kényszeresen neveznek át tereket, utcákat, még ételutalványokat is, továbbá hogy ki akarnak ebrudalni egyeseket Kossuth-díjból, díszpolgárságból, javasolják viszont olyan kitüntetések fölelevenítését, mint a Mária Terézia alapította Szent István-rend, amelynek „a hagyományok ápolása miatt fontos és üdvözlendő a visszaállítása” – ezt adták Windischgrätznek és Haynaunak is (itt a szívéhez kapna Móricz Zsigmond hőse, Vili, akiről mindjárt szót ejtünk). Van még rosszabb: Ribbentropot és Göringet is kitüntették ezzel Horthy kormányzósága alatt, „a köz szolgálatában szerzett érdemeik” jutalmául.

A jelképekben való tobzódásnak nincsenek határai. Én ugyan meg vagyok arról győződve, hogy „előbb a has, aztán a morál” (Koldusopera), magyarán, ha majd eljön a szavazás ideje, az istenadta nép inkább a bukszájára fog gondolni, mint címerre, zászlóra, magyarságtudatra, de el kell ismernem, hogy ezeknek is van súlyuk. Kérdés, hol a határ, ahol már észre kellene venni a közröhejt.

Íme a hír a megszüntetett cafetériajegyek (pfúj, idegen szó) utódlásáról. A melegebéd-jegyeket, amelyekkel hideg ételt is lehet vásárolni, Árpád-házi Szent Erzsébetről nevezték el. Bizony. Egy pörköltet kérek tarhonyával, tessék mondani, annak hány Árpád-házi Szent Erzsébet az ára? Jó, tudom, egyszerűsítve Erzsébet-utalványnak szokták mondani. Na de akkor is…

Ha a jelképeknél tartunk, kikerülhetetlen a Kossuth tér „eredetire” visszaállításának eszement ötlete. Erről már nagyon sok szó esett azokban a médiákban, amelyeket Önök meg én olvasni, hallgatni szoktunk, most csak azért hozom elő, mert teljesen véletlenül belebotlottam néhány ízes megjegyzésbe arról a Kossuth-szoborról, amelyet a hagyománytisztelő hazafiság nevében vissza akarnak állítani. Móricz Zsigmond Az asszony beleszól című, a harmincas évek elején született regényében olvastam, az Irodalmi Centrifuga honlapján. A Vili nevű szereplő…

„…megállott a Kossuth-szobor előtt, most először nézte meg alaposan, s rettenetesen fel volt háborodva.

Ez a magyar szabadságharc hősies emléke? – mondta magában. – A letört és gyáva kétségbeesésnek ezek a rémalakjai? Ezek voltak a hősök, akiket a fél világ csodált?…

Sorra nézte a tehetetlen és csüggedt figurákat, akik lehajtott fejjel szégyenkeztek a nyilvánosság előtt azért, amit tettek, mint a törvényszék előtt a bűnösök.

Vili hazafias nevelést kapott, különösen az édesanyjától, aki csak lángolva és lelkesedve tudott beszélni a negyvennyolcas hősökről, akik közt az ő nagyapja is ott volt. S most úgy megszégyenítve érezte magát lelke legmélyén, hogy szerette volna ledönteni a fehér márvány-tömböket.”

Az igaz hazafiságot persze a kormányoldal magának vindikálja. És olyannyira átérzi, hogy még az ebekre is kiterjeszti, amivel nemrégiben az egész országot megnevettette. „Idegenszívű kutyák, takarodó” – ezt a lényeget tömörítő címet sok portál átvette, miután az országgyűlés elfogadta az állatvédelmi törvény módosítását, amelyben egy újabb adó: az ebadó, a nemesen hangzó ebrendészeti hozzájárulás álnevet kapta. Ennek megfizetése alól mentesülnek azok a gazdik, akiknek közfeladatot ellátó vagy menhelyről származó, ivartalanított kutyájuk van, továbbá akik őshonos magyar kutyafajtákat tartanak, ilyen a kuvasz, komondor, magyar vizsla, puli, pumi, magyar agár, erdélyi kopó. Becsületes magyar kutyának a gazdáját nem sarcoljuk meg, ez egy nemzeti érzelmű ebadó.

De hát ez mind csak puszta jelkép, és mint ilyen, nem is magyarázható racionális alapon. Igaz, kevés dolog van ma a hazában, ami racionális lenne.

Kapcsolódó írások:

1. Lángh Júlia: Októberi napok Szép ősz van, sétaidő, de még mindig fáj a lábam,...
2. Lángh Júlia: Nem az iskolának, hanem az életnek… A menyem, aki szerintem a tanárnők gyöngye, a napokban lelkesen...
3. Lángh Júlia: „Ahol most szorongatás van” Barátságos, szinte családias hangulatú volt a virrasztás. Kicsit vendégség, kicsit...
4. Lángh Júlia: Két pesti nap hatása Gyakorlati feladatok miatt rövid időre föl kell mennem Pestre, nem...
5. Lángh Júlia: Cigány lakodalom Hajni gyönyörű volt a talpig fehér csipkében, igaz, szép szokott...