Három nap Bécsben, még az ünnepek előtt. Internationale Buchmesse: Kriszta frissen németre fordított novelláskötetével hivatalos rá, megyünk mind a hárman, az egész család. Alvás – de jóformán tényleg csak alvás – a Collegium Hungaricumban, egyébként hosszú csatangolások a belvárosban. Kirakatokat bámulni és karácsonyi ajándékokat nézni a fényes és szeles Kärntner Strassén. Forralt borért sorban állni és a tömegben araszolni a csillogó és zsúfolt Christkindlmarkton. Végigszaladni az üres és hideg Práteren, megállapítani a gyerekkel, hogy bizony itt most nemigen van keresnivalónk. Elálmélkodni Magritte zsenialitásán az Albertina nagyszabású életmű-kiállításán. Meglátogatni magyar-osztrák újságíró-fejedelmet, ezt a manapság éppen a magyarság veszedelmes közellenségének nyilvánított ironikus-okos öregembert, meghatódni a felesége rögtönözte kitüntető vendéglátáson. És legfőképpen: eljutni végre a Freud-múzeumba, a Berggasse 19. híres lakásába. Ahol talán nem is anynyira a gyűjtemény érdekes: nem a kiállított dokumentumok, a bemutatott fényképek vagy az archivált kéziratok. Nem, inkább maga a lakás egésze: a 19. század végi, finom megmunkálású üvegablakokkal díszített, előkelő bérpalotának ez az elegáns polgári lakása, a kisebbfajta teremnek beillő, hatalmas belmagasságú, egymásba nyíló szobákkal, a régi bútorokkal, a szecessziós dísztárgyakkal. Eltűnődni rajta, hogy száz évvel ezelőtt így élt egy közép-európai polgár.

 

A család karácsonyi ajándéka az okostelefon. Kézbe veszed, próbálsz megbarátkozni vele, kijelölsz, beállítasz, adatokat viszel bele és adatokat töltesz le róla. Közben pedig, szép lassan, elfog az idegesség, a szentestéhez méltatlan hangulatba kerülsz. Hiába, a telefon bármennyire okos is, ha a gazdája nem az.

 

A két ünnep között „szépírós” házibuli. A nagytőkésből lett regényíró fogadást ajánl: legkésőbb március végéig, figyeljétek meg, nem Orbán Viktornak fogják hívni a miniszterelnököt. Odamegyek hozzá, hogy megkérdezzem, mire ilyen magabiztos. Wunschtraum? Nem, azt meséli, nem. Máig kapcsolatban áll „Fidesz közeli” nagyvállalkozókkal. Hogy nekik is borzasztóan elegük van a kurzusból. Az ámokfutást nem tudják leállítani, az állami megrendelések viszont csupán egy szűk körhöz csorognak le. Hiába tették tehát minden tétjüket az új kormányfőre, a tavasszal, meg fogod látni, ellépnek majd mellőle. Meg fogom látni.

 

Goethe bűvészinasa, Thomas Mann Cipollája meg Victor Hugo „elszabadult hajóágyúja”: Poszler György új esszékötetének főhősei. A hozzá nem értő, hataloméhes kisinas, amint alvilági erőket szabadít fel. A vidéki bűvész, a pitiáner mini-Néró, amint gátlástalanul megalázza a hatalmának kiszolgáltatottakat. A köteleit elszakító, a hajó gyomrában tombolni kezdő ágyú, amint eszelősen pusztít maga körül mindent és mindenkit. Az esszék lenyűgöző műveltséganyagot görgetnek, és szubtilis műelemzéseket foglalnak magukban: elegánsak, távolságtartók, hűvösek. Nem a politológiai okfejtések vagy politikai publicisztikák regiszteréből valók. Poszler profeszszor mégsem hagy kétséget felőle: a mesék, bizony, rólunk szólnak.

 

Utószilveszter a fiúkkal, az évtizedes egyetemi baráti társasággal. A vita legérdekesebb kérdése, hogy most komolyan, történelmi összehasonlításban, volt-e valaha rövid másfél esztendőnk, amelynek ilyen hamar ekkora károkat sikerült volna okoznia. Remek fölvetés, hálás vitatéma. A 20. századi magyar történelemnek több rapid minikorszaka is szóba kerül. A Tanácsköztársaság vörös- meg az ellenforradalom fehérterrorja, esetleg a Rákosi-berendezkedés kiépülése. A proletárforradalom ideokratikus ámokfutása meg a bosszúálló rendcsinálás zűrzavara, vagy az ország szovjetizálásának lépéssorozata. Igen, utólag igaza lett a tervezőinek és kivitelezőinek: a fülkékben valóban forradalom történt, a rendszer, íme, megváltozik a nyomán. Csakhogy a fülkeforradalom éppenséggel ellenforradalom: a forradalom következtében ugyanis – ezt Condorcet-től meg az ő legékesebb magyar hangjától, Ludassy Máriától lehet tudni – növekednie kellene a szabadságunknak. Hogy most pedig, fogalmazzunk finoman, nem növekszik, azt azért a berendezkedés legelszántabb hívei sem vitathatják. A mi mostani másfél évünk ráadásul, ez is előkerül a vitában, egy szempontból sajnos bizonyosan rosszul jön ki történelmi összehasonlításokból. Minden előzménye nemzetközi trendekbe illeszkedett: aktuális forradalmi és ellenforradalmi hullámok hátán lovagolt, épp korszerű jobboldali és baloldali diktatúrákhoz kacsolódott. Most nincs nemzetközi trend, hullám és korszerűség. Most önként, a magunk erejéből alakulunk át tekintélyelvű rendszerré, iratkozunk ki Európából, a „nemzeti öncélúság” – Fülep Lajos szép szava – nagyobb dicsőségére. A kormányzati szólam, hogy Európa követ bennünket, annyiban megfelel a valóságnak, hogy tényleg nem mi követjük Európát.

 

Január első hete, az egyetemen az első tanszéki nap. Nem is kell megkérdezni egymástól, hogy te ott voltál-e másodikán az Opera előtt, az Andrássy úton. Afelől kell csak tudakozódni: te merre is álltál a tömegben.

 

A támadássorozat megindulásának egyéves évfordulóján Radnóti Sándor Népszabadság-beli esszéje a tavaly kezdődött „filozófusperről”. Tűpontos jellemzések, pengeéles elemzés, szellemes következtetések. A kampány politikatörténeti jelentősége, fejtegeti, a kritikusok kriminalizálásában, a magas kultúra alábecsülésében és a liberalizmus szitokszóvá változtatásában áll. Az első kettő kétségkívül igaz: megannyi más jel is mutatja, hogy a kurzus szívesen minősít bűnözővé bárkit, akivel nem tud mit kezdeni, vagy aki nem rokonszenvez vele, s hogy urai nem igénylik a magas kultúra támogatását. Hanem a harmadik, az antiliberalizmus viszont talán régebbi történet. Hogy a liberalizmus szitokszóvá lett, a „liberális” pedig megbélyegző jelzővé alakult, nem csak a „filozófusper” újdonsága és nem kizárólag a kurzus műve. Bizony, vaskosan benne van az egész mögöttünk hagyott két évized.

 

Lucidus, mély és gondolatébresztő mondatok Bodor Ádám művészetéről. Hogy regényeinek helyszíne nem a mitikus ká-európai végvidék: egyszerűen a több régióból álló, soknemzetiségű, multikulturális Románia. És hogy történetük nem a totális diktatúra idején játszódik: a bennük ábrázolt kiismerhetetlen hierarchia és zavaros viszonyrendszer éppen a diktatúra utánjának vízióját képezi meg. Meg hogy ilyenformán nem antitotalitárius parabolák – az emberi természet visszavonhatatlan katasztrófájáról tudósító antropológiai jelentések inkább. Az írás az ÉS első idei számában olvasható, a szerző TGM. Az írás, tessék nekem elhinni, lenyűgözően briliáns. Noha nyilván a Verhovina madarainak friss élménye nyomán keletkezett, nem egyszerű műelemzés: Bodor teljes prózapoétikájának éleslátó – egyszerre teoretikusan mélyen megalapozott és érzékileg csillámlóan telt – analízise. TGM a jelek szerint nem csupán bölcseleti esszében vagy politikai publicisztikában képes nagyot dobni. Ha éppen úgy fordul, ilyesmit is könnyedén előállít.

 

Hónapló? Igen, ez is az elmúlt hónap története. Hogy régi kedves barátnőd azt írja, neki elege van ebből az egészből. Ő bizony nem kér belőle: fogja magát, és kitelepül Izraelbe. Harmincas évei második felében járó, határozott szingli, nincsen senkije, nem kötik intim szálak. Töltött már két évet Prágában, működött egy évet Bécsben, különféle nemzetközi cégeknek dolgozik, munkanyelve mindig is az angol volt. Az egzisztenciáját persze föl kell adnia, nem a készbe érkezik, elölről kell kezdenie mindent. Azt meséli, mégis inkább kezd elölről mindent ott, mint hogy ugyanezt folytassa itt. Itt mindent ellenségesnek, kiszámíthatatlannak és reménytelennek lát. Nem bízik benne, hogy bármilyen belátható időn belül normális ország lehetne belőlünk. Köszöni szépen, ő a maga részéről kiiratkozik a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből.

 

Az ember fejében mind gyakrabban kezdenek el zakatolni Kemény István nagy politikai versének nyitósorai. Hogy tudniillik, „Édes hazám, szerettelek. / Úgy tettél te is, mint aki szeret”. Hát ez az. Hogy édes hazám, úgy látszik, nem szeretsz mégsem. Mit nem szeretsz: utálsz. Mintha egyenesen azt vetted volna a fejedbe, hogy bosszants, mindennap új és új támadást indíts ellenem, válogatott megpróbáltatásoknak vess alá. Mindent elkövetsz, hogy ne érezzem magam benned itthon: hogy jó illatú, meleg otthonból lábszagú, hideg koszfészekké alakulj. Minden erőmmel azon vagyok pedig, hogy én továbbra is szeresselek. Csak ehhez mind több és több erőre van szükségem. Bízom benne, hogy nem fog elfogyni.

Kapcsolódó írások:

1. Perecz László: Az irodalom ereje (Háy Jánosról) Megnéztem: a lap hagyományai szerint az efféle köszöntőknek nem csupán...
2. Mélyi József: A magyar polgári kultúra története (Gábor Eszter: Az Andrássy út körül. Budapest, 2010, Osiris.) A polgári kultúra kialakulásáról, virágzásáról és hanyatlásáról valószínűleg nem lehet...
3. Boros Géza: Lenin a magasban (Emlékpont Múzeum és Humán Oktatási Központ, Hódmezővásárhely, Andrássy utca 34. Építészet, design F. Kovács Attila. Történészi koncepció Schmidt Mária. ) Boros Géza Lenin a magasban “Lenin mauzóleumának lelinóleumozása” (Nyelvtörő)...
4. Mélyi József: Életszerű öszvér (Párizsi Nagyáruház (Divatcsarnok), Budapest, Andrássy út 39. Vezető tervező Tiba János, projektépítész Kiss Ida, Gerle Ákos, megrendelő ORCO Hungary Zrt.) A városépítészet modern mítoszai általában egy fajsúlyos döntéssel vagy egy-egy...