A decemberi dumaválasztás eredményei, illetve az azok hitelességét kétségbe vonó társadalmi csoportok aktivitása újra aktuálissá tette az oroszországi fejlődés jövőjére vonatkozó kérdést. Ám sohasem volt egyszerű feladat annak pontos megítélése, hogy milyen pályán halad majd e hatalmas ország politikai, gazdasági és társadalmi fejlődése. Manapság pedig kiváltképp nem az. És ez – számos egyéb tényező mellett – jelentős részben épp a december 4-én megtartott parlamenti választások következménye, azok ugyanis több tekintetben is nem várt eredménnyel jártak. Egyrészt megszakították a hatalompárt immár két cikluson át tartó alkotmányos többségét, ami önmagában még nem jelentett volna nagy meglepetést, hiszen a közvélemény-kutatási adatok már jó ideje jelezték ennek valószínűségét. Azt azonban senki sem látta előre, hogy a hatalompárt abszolút többségének biztosításához is oly durván kell a választási folyamatba beavatkozni, mint ahogy ez történt ezúttal. Ma már számos közvetlen és közvetett bizonyíték támasztja alá, hogy e beavatkozás mértéke a Kreml támogatta Egységes Oroszország párt esetén országosan elérhette a 17-18 százalékos szintet, vagyis a rájuk leadott szavazatok aránya a hivatalosan bejelentett 49,3 százalékkal szemben valójában nem lehetett több 30-32 százaléknál. A hatalompárt korábbi minősített többsége tehát oly gyorsan apadt el, hogy az abszolút többség megőrzéséhez is legkevesebb 14 millió hamis szavazatot kellett országosan a párt tényleges eredményéhez „hozzácsapni”. És itt jött a másik meglepetés. Mégpedig az, hogy ezt a durva hamisítást az orosz társadalom egy része ezúttal már nem volt hajlandó lenyelni. Vagyis az igazán váratlan fordulatot nem a csalás ténye – annak nyers és alig leplezett kivitelezése –, hanem az átfogóan megszervezett manipuláció elutasítása jelentette.

A Szovjetunió területén létrejött államok parlamenti és elnökválasztásai – leszámítva a kis balti köztársaságokat – alig adnak példát a méltányos és tisztességes politikai versenyre. Nem jelent kivételt ez alól Oroszország sem. És ez éppúgy érvényes a jelcini, mint a putyini időszakra. A különbség legfeljebb a választási eredmények „átírásának” módszerében, kifinomultságában van, továbbá abban, hogy Jelcin idején még nem konstruált, hanem valóságos politikai kockázatot jelentett a kommunista elnökjelölt esetleges győzelme, illetve a parlament alsóházának kommunista ellenőrzés alá kerülése. Egy ilyen helyzet bekövetkezte ugyanis ténylegesen fordíthatta volna viszsza a demokratikus politikai átmenetet. A választói akarat eltérítése persze ettől még csalás maradt, legfeljebb érthetőek voltak indítékai. Putyinnak azonban már ilyen kockázattal nem kellett szembenéznie. Sőt a 2000-es évek elejének imponáló gazdasági teljesítménye, a rövid időn belül helyreállított politikai stabilitás és a társadalom jelentős részének folyamatosan javuló életminősége önmagában garantálhatta volna a hatalompárt győzelmét, még abban az esetben is, ha a politikai verseny nyílt és mindenki számára egyenlő feltételeket biztosító. A 2003-as dumaválasztás mégsem volt ilyen. Így aztán joggal merülhetett fel a kérdés: ha nincs politikai kockázat és a hatalom még se teremt tisztességes és egyenlő versenyfeltételeket, akkor lesz-e bármikor is olyan helyzet, hogy ezt megtegye. Nyilván nem – vonhatta le a következtetést a közügyek iránt érdeklődő állampolgár –, mert a rendszer demokráciafelfogásától ez idegen. Mindez azonban akkor még kevesek felismerése volt, így nem váltott ki jelentős társadalmi tiltakozást. A politikai közösség hallgatott, és elfogadta e gyakorlatot. A jelcini években – a hétköznapi élet megpróbáltatásai dacára – alighanem a szabadság felszabadító erejében bízva tette ezt, míg a putyini első két elnöki ciklus idején a visszanyert stabilitás, a kiszámíthatóság és a gyarapodó jólét folytán. 2011 végén azonban – jelentős részben a 2008 nyarán Oroszországra is lesújtó globális válság következményeként – már elege lett abból, hogy a stabilitásra és a jólétre hivatkozva kiforgassák politikai akaratát, és korlátozzák politikai jogaiban.

Egyelőre nehéz megjósolni, hogy e tiltakozás mire lesz elég. Az aligha valószínű, hogy tüntetésekkel ki lehetne kényszeríteni a dumaválasztás eredményének megsemmisítését. Arra azonban nagy esély van, hogy a választási szabályok viszonylag rövid időn belüli átalakítását követően idő előtti parlamenti választásokat írjanak ki. Ennek lehetőségére több körülmény, illetve kezdeményezés is utal. Ilyen – többek között – az elnök mellett működő, emberi jogokkal foglalkozó bizottság december 22-én nyilvánosságra hozott ajánlása is. A tekintélyes grémium nemcsak a választási rendszer átfogó reformját kezdeményezte, de azt is, hogy a kialakult bizalmi válság feloldása érdekében mielőbb tartsanak idő előtti dumaválasztásokat. E javaslat teljesítése olyan kompromisszumos kiutat kínál, amely mind a hatalom jelenlegi birtokosai, mind a választási csalások miatt felháborodott nagyvárosi középrétegek számára elfogadható, merthogy különösebb presztízsveszteség nélkül oszlatná el a törvényhozás most megválasztott alsóháza körüli legitimációs aggályokat.

A választások nyomán kialakult új politikai körülmények között azonban nemcsak a fentiekre van esély, de talán arra is, hogy a március 4-re kitűzött elnökválasztás legalább részben nyílttá tehető. Például azzal, hogy Putyin bizonyos mértékig versenyhelyzetbe kényszeríthető. Ilyen versenyhelyzet lenne, ha az elnöki székbe viszszatérni készülő miniszterelnök kénytelen lenne részt venni az elnökjelöltek közti nyilvános politikai vitákon. Ezek a viták ugyanis – bármennyire meglepő – a putyini korszakban teljesen eltűntek. Sem Putyin, sem Medvegyev nem tartotta fontosnak – és ezt gond nélkül meg is tehette –, hogy kihívóival nyilvánosan vitázzék. Putyin ugyan még mindig a márciusi elnökválasztás egyértelmű favoritja, ám egyáltalán nem biztos, hogy már az első fordulóban képes lesz a szavazatok több mint felét megszerezni. Ez a perspektíva azonban Putyin számára csak látszólag aggasztó. Valójában nincs komoly kihívója, így gond nélkül megtehetné – és ha körültekintő, akkor meg is teszi, bár a jelek nem erre vallanak –, hogy a végső döntést a második fordulóra bízza. Megválasztásának ebben a menetrendjében sem lenne igazán komoly kockázat – leszámítva azt az apró presztízsszempontot, hogy korábban, mind 2000-ben, mind 2004-ben már az első fordulóban győzni tudott –, mert egyetlen ellenjelöltről sem feltételezhető, hogy a második fordulóba jutva egyesíteni tudná a Putyinnal elégedetlenek táborát. Pillanatnyilag úgy fest – miután minden jel szerint a szociálliberális Grigorij Javlinszkij a Központi Választási Bizottság szerint nem tudott kétmillió hiteles támogatói aláírást bemutatni –, hogy a jelenlegi kormányfőnek mindössze négy kihívója lesz. Négy megbízható „káder”. Közülük hárman a most parlamentbe jutott pártok vezetői – Zjuganov, Zsirinovszkij, Mironov –, míg a negyedik jelölt a „Kreml liberálisa”, Prohorov. E kínálat oly szűkös és szerény, hogy miattuk Putyinnak aligha kell nyugtalankodnia. Ami miatt viszont kell, az a választások tisztaságának kérdése. Ha ugyanis ezzel kapcsolatban ismét súlyos kétségek merülnének fel, akkor azok nemcsak az elnöki visszatérést árnyékolnák be, hanem végigkísérnék újabb államfői ciklusán. Ráadásul egy olyan időszakban, amikor Oroszországnak számos kihívással, illetve kiszolgáltatottsággal kellene megküzdenie. Nem egyszerű helyzet, sem Putyin, sem az ország számára

Először is, olyan időszakban kell az ország eddig többé-kevésbé hatékonyan működő, ám mára kifáradt politikai rendszerét átalakítani – demokratizálni –, amikor – számos egyéb súlyos gond mellett – még mindig Damoklész kardjaként ott lebeg felette demográfiai helyzetének aggasztó perspektívája. Ugyan az utóbbi években mind a születésszám növekedésében, mind a halálozások csökkenésében mutatkoztak kedvező jelek, továbbra is nagy esélye van annak, hogy a ma már csak 143 milliós népesség húsz év múlva a 130 milliót sem éri el. Több mint elgondolkoztató, hogy az oroszországi férfiak mindössze 60 százaléka éri meg a nyugdíjaséveket, és közel félmillió ember hal meg évente a túlzott alkoholfogyasztás miatt. A népességszám további csökkenése – még ha ma már a kilencvenes évtizedben tapasztalt évi 750 ezres veszteségnél jóval alacsonyabb is – súlyos gazdasági gondokkal fenyeget. A még mindig hatalmas kiterjedésű ország területi integritásának megőrzése – többek között – azért is komoly probléma, mert az összterület háromnegyedét adó ázsiai részeken a lakosság mindössze ötöde él. Ez már ma is nehezen kezelhető helyzet, kiváltképp a demográfiai és gazdasági expanzióban lévő Kína tőszomszédságában.

Ugyancsak gondot jelent a gazdaság lassú, lendület nélküli modernizálása. Hiába növekedett 1999 és 2008 nyara közt az ország imponálóan, évi 7-8 százalékos ütemben, a gazdaság eközben nem fejlődött, külső tényezőknek való kiszolgáltatottsága pedig változatlan maradt. A globális válság oroszországi hatásai egyértelműen megmutatták, hogy az orosz gazdaság továbbra is kiszolgáltatott a nemzetközi energiakonjunktúrának. A világméretű recesszió idején az energiahordozók iránti kereslet is jelentősen visszaesik – miként ez 2008–2009-ben is történt –, miközben Moszkva valutabevételeinek kétharmadát a kőolaj, a kőolajszármazékok és a földgáz exportjából szerzi. Ugyanakkor Oroszország világgazdasági súlya ahhoz kevés, hogy érdemben tudja befolyásolni az energia iránti globális kereslet alakulását. A válság nyomán az is egyértelművé vált, hogy az orosz bankrendszer sem elég erős. Kritikus helyzetben ugyanis képtelen hatékony pénzügyi támaszt adni a likviditási gondokkal – hiteleik visszafizetésével – küszködő oroszországi vállalkozásoknak. És az is kiderült, hogy a gyors gazdasági növekedés sem tudott változtatni Oroszország régi gondján, a fejlett technológiák piacainak való kiszolgáltatottságán. Mindebből pedig az következik, hogy e három fundamentális „függés” a gazdaság érdemi modernizálása és szerkezetének átalakítása nélkül aligha leküzdhető. Moszkvának arra is fel kell készülnie, hogy Oroszország még jó ideig képtelen lesz a válság előtti növekedési üteméhez visszatérni. A 2009-es csaknem 8 százalékos GDP-visszaesés után már a következő évben sikerült ugyan az orosz gazdaságot újra növekedési pályára állítani, ám a növekedés dinamizmusa továbbra is mindössze fele a válság előttinek, azaz nem több az évi 4–4,5 százaléknál. Ez jóval magasabb ugyan a nyugat-európai átlagnál, mégsem tudja az üzleti elitet meggyőzni arról, hogy Oroszországra a közeli években nem vár újabb gazdasági stagnálás, netán recesszió. Ennek egyik látványos jele, hogy 2011-ben az oroszországi tőkekivitel elérte a 80 milliárd dollárt, ami csaknem duplája a 2010-es szintnek. Jelentős részben – bizonyos politikai körülményeken túl – ugyancsak az orosz gazdaság rossz kilátásaira utal az az elgondolkoztató kutatási adat, mely szerint a 18 és 24 év közti orosz állampolgárok csaknem 40 százaléka mérlegeli az ország végleges elhagyásának lehetőségét.

Az Európai Unió nemzetközi ügyekkel foglalkozó elemző központja (ECFR) is mindenekelőtt az ország gazdasági gondjait emelte ki a még a választások előtt közreadott átfogó jelentésében. A dolgozat szerzői az oroszországi problémákat mindenekelőtt a gazdaság robosztus, az új kihívásokra lassan reagálni képes jellegével és az ország politikai rendszerének „brezsnyevizálódásával” hozzák összefüggésbe. Miután kevés esélyt látnak arra, hogy mindez belátható időn belül megváltozzék, ezért azt valószínűsítik, hogy a három másik BRIC-országgal (Brazíliával, Indiával és Kínával) szemben az orosz gazdaság teljesítménye jóval szerényebben alakul majd, így akár már a közeljövőben indokolttá válhat Oroszország e gyorsan fejlődő országcsoportból való kiemelése. A jelentés Moszkva új keletű, Eurázsiai Szövetség kialakítására irányuló ambícióit pedig nem látja többnek, mint a „szimbolikus hegemonizmus” megnyilatkozásának, azaz tényleges megvalósításának kevés esélyt ad. A decemberi választások nyomán feltámadt társadalmi aktivitás azonban felülírhatja e pesszimista prognózist, de nem feltétlenül pozitív irányban. Egy elhúzódó politikai krízis vagy patthelyzet még a jelenleginél is kedvezőtlenebbé teheti az orosz gazdaság rövid és középtávú kilátásait. Sokan – még a putyini „irányított demokrácia” éles hangú kritikusai közül is – arra emlékeztetnek, hogy az ukrajnai „narancsos forradalom” győzelme jelentős mértékben vetette vissza – kiváltképp a politikai fordulatot követő években – az ukrán gazdaság teljesítményét. Vagyis nincs biztos és általános érvényű összefüggés a politikai rendszer minősége, állapota, illetve az adott ország aktuális gazdasági teljesítménye közt. Amiből természetesen nem következik egy-egy kifáradt politikai rendszer radikális átalakításának vagy felszámolásának feltétlen elutasítása, ellenben az igen, hogy az efféle átalakítások adott esetben akár komoly gazdasági teljesítményvesztéssel is járhatnak, és ezzel jó idejekorán számot vetni.

Túl mindezen, a gazdasági növekedést jelentős mértékben fékezi az ország infrastruktúrájának mind több területre kiterjedő elöregedése is. A közlekedési és szállítási rendszerek átfogó modernizálása immár aligha halogatható. Napirenden vannak ugyan nagyszabású tervek – így például 5700 kilométer autósztráda és 9000 kilométer autóút kiépítése –, ám ezek megvalósítását csak 2030-ra ígérik. Eközben az országnak máig egyetlen kilométernyi gyorsforgalmi útja sincs. Néhány éve ugyan megindult a Moszkva és Szentpétervár közti autópálya megépítése, de kivitelezése csúszik, és botrányok kísérik. Nehéz minderre magyarázatot találni, kiváltképp annak ismeretében, hogy az orosz gazdaság csaknem egy évtizeden át rendkívül dinamikusan növekedett, ám a növekedésből nyert források különböző, a kormány és a jegybank által felügyelt alapokba kerültek. Ezek ugyan jó szolgálatot tettek a globális válság első hulláma idején, ám egyre többen kérdőjelezik meg e megtakarítások mértékét, és olyan aktívumokban – például külföldi kincstárjegyekben, így amerikai állampapírokban – való őrzését, amelyek ahelyett, hogy az orosz gazdaság versenyképességét növelnék, épp a riválisokat erősítik. Ráadásul mindez összekapcsolódik olyan a következő években megvalósítandó presztízsberuházások óriási költségekkel járó finanszírozásával, mint amilyen a 2012-es délkelet-ázsiai gazdasági csúcstalálkozó, a 2013-as kazanyi Universiade, a 2014-es Szocsiban tartandó téli olimpia, illetve a 2018-as labdarúgó-világbajnokság. Az ezek megvalósításával összefüggő költségek a következő három évben a hivatalos adatok szerint is megközelítik az 1500 milliárd rubelt (ami több mint 10 000 milliárd forintnak felel meg), ám a tényleges kiadások ennél valószínűleg jóval nagyobbak lesznek, elérhetik a 2500 milliárd rubelt is (ami csaknem 18000 milliárd forinttal egyenértékű). E kiadások értéke oly magas, hogy abból öt éven át lehetne finanszírozni a teljes oroszországi oktatási rendszert vagy a közegészségügy teljes hálózatát. Ebből a pénzből érdemben lehetne modernizálni az orosz gazdaság számos szektorát, megújítani technikai és technológiai hátterét. Ehelyett a hároméves költségvetésekkel dolgozó kormányzat ilyen látványos – korrupciós helyzetek tömegét teremtő – projektekben gondolkodik. Egyébként is a 2012 és 2014 közti időszakra vonatkozó költségvetési politika azt a benyomást kelti, mintha a kormányzat mindenekelőtt az erőszak-apparátusoknak – a hadseregnek, a rendőrségnek és a titkosszolgálatoknak –, a fent említett presztízsberuházások kivitelezőinek és bürokratikus engedélyezőinek, valamint az állam adósságszolgálatát kezelő bankoknak próbálna kedvezni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a védelmi költségek a következő három évben 80 százalékkal nőnek majd, míg a nemzetbiztonsággal összefüggő kiadások több mint 60 százalékkal. A jelentős állami megtakarítások ellenére megmagyarázhatatlan módon több mint 80 százalékkal ugrik majd meg 2014-ig az ország szuverén adósságának refinanszírozásával összefüggő kiadások nagysága. Eközben a tudományra és az oktatásra fordított költségek a büdzsé mai 5 százalékos részarányából 3,2 százalékra szorulnak vissza, és a közegészségügy finanszírozása a mai 4,2 százalékos szintről 3,2 százalékra apad. Az is elgondolkoztató, hogy a gazdaság támogatására a költségvetés a mai 16,6 százalékos részesedés helyett három év múlva már csak 11,5 százaléknyi arányban biztosít forrásokat. Ráadásul nemcsak arról van szó, hogy a fent említett területek számára a költségvetés belső arányai rendeződnek át kedvezőtlenül, hanem arról is, hogy az oktatásra, a közegészségügyre, a kultúrára fordított összegek abszolút értéke is jelentősen csökkenni fog. Mindez összességében arra utal, hogy a még decemberben a parlament alsóháza elé terjesztett költségvetési tervezet nyíltan és tudatosan lemond az ország érdemi modernizálásának tervéről, a gazdaság sokat emlegetett „innovatív” jellegének kialakításáról. És még egy fontos dologról mond le, a lakosság életszínvonalának növeléséről. Ez 2011-ben részben már meg is történt. A lakosság jövedelmének reálértéke ugyanis – az 1999 utáni időszakban először – nem nőtt, hanem az év első tíz hónapjának adatai szerint 0,2 százalékkal csökkent. Ez önmagában még nem lenne különösebben aggasztó, ha az előző évben ne lett volna a jövedelmek reálértékének növekedése még 4,5 százalékos. Ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy a globális válságot megelőző években a reáljövedelmek évről évre mintegy 10 százalékkal nőttek, akkor végképp érthetővé válik a 0,2 százalékos visszaesés aggasztó jellege. Még súlyosabb a helyzet a szociálisan leginkább kiszolgáltatott társadalmi csoportok esetén. Itt a jövedelmek reálértékének csökkenése elérheti akár az 5-10 százalékos szintet is, mindez akkor, amikor a kőolaj hordónkénti ára már jó ideje 100 dollár körüli, és az állam tartalékai meghaladják a 6500 milliárd rubelt (több mint 45 000 milliárd forintnak felel meg).

A problémák köre ezzel nem zárható le, hiszen a súlyos és tartós gondok közt ott szerepel a szinte mindent átható korrupció ügye is. Pusztító jelenléte az etatista politikát folytató Putyin idején nemhogy csökkent volna, épp ellenkezőleg, tovább terebélyesedett. A lakosság legalább fele gondolja úgy, hogy e jelenség ma általánosabb, mint volt a jelcini káosz idején. Nem véletlen, hogy a választási csalások miatt tiltakozó polgárok türelme – többek között – épp az elviselhetetlen korrupció, bürokratizmus, a jogállami normák sorozatos és rendszerszerű semmibevétele miatt fogyott el.

Mindezek után joggal merül fel a kérdés, hogy Oroszország – miként 2004 őszén Ukrajna – maga is egy „színes forradalom” előtt áll-e, avagy amit látunk, valami egészen másfajta jelenség. Nehéz erre egyértelmű választ adni, noha az több mint nyilvánvaló, hogy a „színes forradalmak” fontos feltételei és kellékei most is jelen vannak. Az már jó ideje érzékelhető, hogy a politikai osztály megosztott, különböző csoportjai egymástól eltérő módon látják az ország politikai jövőjét. Lehet, hogy e megosztottság kezdetben maga is a Kremlből korábban hatékonyan irányított és manipulált politikai rendszer része volt, ám mára mintha önálló életre kelt volna. Putyin és Medvegyev tandemokratikus rendszerében ugyanis bizonyos keretek között mégis csak egyedi politikai arculatot kellett adni a formálisan a főhatalmat birtokló, ám valójában csak a politikai dublőr szerepét betöltő államfőnek. Ez az egyedi arculat mindenekelőtt a modernizáló, innovatív gazdaságot igénylő, korrupció ellen fellépő, jogállamot követelő medvegyevi retorikában fejeződött ki. És egy idő után ez a retorika hatni kezdett, mert hihetőnek tűnt, és az orosz társadalom bizonyos csoportjainak tényleges igényeit fejezte ki. Sőt magán a politikai osztályon belül is megjelentek azok a szereplők, akik Medvegyevben látták a politikai jövőt. A tavaly őszi bejelentés Putyin és Medvegyev közhatalmi szerepcseréjéről nemcsak csalódást keltett – mindenekelőtt Medvegyev hívei körében –, hanem láthatóan komoly politikai indulatokat is. És bár a távozó elnök nem váltotta be az orosz társadalom bizonyos csoportjainak – mindenekelőtt a születőben lévő nagyvárosi középosztálynak – a hozzá fűzött reményeit és elvárásait, ezek az elvárások ettől még nem tűntek el. Ma úgy fest, hogy az új szerepét elfogadó Medvegyev nélkül is vannak olyan eliten belüli csoportok, amelyek többé nem bíznak a Putyin kínálta politikai modellben. Szabadabb, a jogállami normákat megtartó, független igazságszolgáltatást működtető, kevésbé korrupt rendszert akarnak, olyat, amelyben nem hamisítják meg politikai akaratukat, és nem a végrehajtó hatalom által teremtett kreatúrapártok képviselik érdekeiket. Nagy kérdés, hogy eljön-e majd az a pillanat, amikor a kormányzat immár képtelennek bizonyul a társadalmi elégedetlenség ellenőrzésére, irányítására és büntetésére. És persze az is kérdés, hogy a ma még amorfnak tűnő ellenzék képes lesz-e megtalálni – a szabad és tisztességes választások követelésén túl – azokat a politikai célokat, amelyek megteremtik egységét és hatékony fellépésének alapjait. Mindez egyelőre megjósolhatatlan. Az azonban eldőlni látszik, hogy a márciusi elnökválasztásra a Putyin-ellenes erők még nem tudnak olyan jelöltet állítani, aki már az elnökválasztás első fordulójában is élvezné a különböző ellenzéki irányzatok és társadalmi csoportok széles koalíciójának támogatását. Következésképpen ezen a választáson még aligha tudja majd bárki is komolyan megszorongatni a hatalom csúcsát ismét megcélzó Putyint. Ám a társadalmi aktivitás nem várt oroszországi feltámadása mégsem hiábavaló. Ha fennmarad, úgy tényleges és erős korlátokat szabhat a putyini rendszernek, és hozzájárulhat e kifulladt politikai modell meghaladásához. És ez nem kevés…

Kapcsolódó írások:

1. Tenigl-Takács László: Merre van Észak, Huckleberry? – Az adósrabszolgaságról Hemingway a Huckleberry Finn kalandjait a legjobb amerikai regénynek nevezte,...
2. Rainer M. János: Oroszország megértése (Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat. Budapest, 2007, Nemzeti Tankönyvkiadó, 384 oldal, 3000 forint. ) Rainer M. János Oroszország megértése 1999 tavaszán egy Florida...
3. Takács Ferenc: Mindenhol Oroszország (Ljudmilla Ulickaja: Vidám temetés. Goretity József fordítása. Budapest, 2005, Magvető. 168 oldal, 1990 forint. ) Takács Ferenc Mindenhol Oroszország “Az Életművésznők szerzője új regénye”...
4. Hollósvölgyi Iván: A séta tart Hollósvölgyi Iván A séta tart Aranykoromnak Dallasa, Siófok, égett...
5. Bíró Krisza: Talált tárgy Tárgyam valós, noha nehezen hihető. És még nehezebben megírható: nyál...