Miért fontosak a jelek a politikában? Miért nem elegendők a tettek? Mi a helyzet a politikai szimbólumokkal a magyar társadalomban? Hogyan emlékezzen egy nemzet? Vége lesz-e a szimbólumok mezején folyó hideg polgárháborúnak? Ezekre a kérdésekre keresem a választ ebben a cikkben.

A fizikai valóság az érzékek birodalma, melyben testünk működik. Ez a működés azonban csak szükséges, de nem elégséges feltétele az életnek. A puszta tény, hogy jelek útján akarva és akaratlanul kommunikálunk, azt bizonyítja, hogy életünknek van egy érzékeken túli fele, ami a metafizika birodalma. A két birodalom, az érzéki és az érzékfeletti persze elválaszthatatlan, és csak a halál vagy az eszméletvesztés választja el a kettőt egymástól.

Mindennapi ésszel élve azt mondhatjuk, hogy csak érzéki tények vannak, minden más kitalálás. Annyiban az, hogy valóban bármi bármit jelenthet. Mint Zsidai Ágnes mondja egy pár évvel ezelőtt tartott előadásában, „szimbólum lehet egy tárgy (plakát, zászló, öltözet, épület, címer, szobor, táblák, tudományos, irodalmi, művészeti alkotás, mesék, oltár, ikon vagy akár a Himnusz), lehet személy, helyszín (földrajzi tájak, csatamezők, emlékhelyek, múzeumok), cselekvés (tüntetés, választás, temetés, eskütétel, fogadalom), sőt akár társadalmi, politikai, vallási ellentétek, de még fogalom is (demokrácia, egyenlőség, szabadság, fasizmus, kommunizmus, európaiság)”. (Zsidai 2009.) De ha egyszer valami jellé vált, elvesztette eredeti mivoltát, belépett a szellem világába, mely azoké, akik egy-egy jelet azonos jelentéssel ruháznak föl.

A szellem véd bennünket a Semmivel szemben, melyet Heidegger minden vendégek legfélelmesebbjeként jellemez. E legfélelmesebb vendég félelmességéhez az is hozzátartozik, hogy „nem tudja megnevezni saját eredetét”. (Heidegger 2006, 191.)

A politikai szimbólumokban mintha ez a legfélelmesebb vendég jelenne meg, aki mihelyt közénk került, azonnal parancsolni kezd. A politikai szimbólumban a hatalmat látjuk, halljuk, érezzük, az akaratot tapasztaljuk, melynek lényege, hogy úrrá akar lenni fölöttünk. A hatalommal a Semmi érkezik közénk, az akarattal pedig a Valami, melyet az akarat hoz létre vagy pusztít el. Mint Heidegger mondja, „amit az akarat akar, azt nem olyasmiként igyekszik elérni, amivel még nem bír. Az akarat már bír azzal, amit akar. Ugyanis az akarat saját akaratát akarja. Akarata a maga akarata. Az akarat önmagát akarja. Túllép önmagán.” (Heidegger 2006, 204.)

Az önmagán túllépett akarat a hatalom akarata, amely a Semmiből érkezve épít és rombol. A hatalom ágense az állam, mely egyszerre van belül és kívül a Semmin. Aki az állami hatalom élén áll, a szuverén, az dönthet arról, hogy mi a rend és mi a rendkívüli. Carl Schmitt a „politikai” jelentését az államot birtokló akarattól eredezteti, melynek nincs erkölcsi, esztétikai, gazdasági dimenziója. Egyedül az erő számít, mely az egymással szemben küzdő táborokat belül egyesíti, s egymástól elválasztja. Más kérdés, hogy az erő erőtlen, ha nem ágyazódik be az erkölcsi, az esztétikai és gazdasági dimenziókba.

A politikai szimbólumok mással nem helyettesíthető eszközök arra, hogy a szélsőséges konfliktushelyzetet jelentésekkel népesítsék be, miáltal a „barát” és az „ellenség” arcot kap, s a harc közöttük értelmet nyer. A metafizika a politika legsajátlagosabb tere, melyben az élet fizikai tényei érzékfeletti világot alkotva páratlan erejű motivációként visszahatnak az érzékekre, történelmi sorsot formálva. A politikai szimbólumok a létre emlékeztetik a lét elfelejtésére hajlamos létezőt.

A politikai szimbólumok tere kommunikatív közeg, melyet szavak, nevek, színek, képek, térben elhelyezett jelek alakítanak ki a társadalom tagjaiban, felkeltve bennük a valóság érzését és tudatát. Ebben a közegben találjuk a kollektív emlékezés helyeit, az ünnepeket, a közösségi identitás megformálásában kulcsszerepet játszó kategóriák forráspontjait. Aki nem érti és nem használja ezt a közeget, az néma és béna marad akkor is, ha egyébként tud beszélni és tud cselekedni.

Nem véletlen, hogy minden újonnan hatalomra került politikai erő a szimbolikus tér elfoglalásával kezdi uralmát. Az első feladat az idő elfoglalása. Akié az idő, azé a lét. Az ókori Róma egymást váltó császárai uralkodásukat az előző császár uralkodására emlékeztető feliratok, szobrok, síremlékek elpusztításával kezdték, hogy a felszabaduló helyekre saját magukat dicsőítő emlékeztető jelek kerüljenek. Amikor kevés volt a márvány, a meglévő uralkodói szobrok testét megtartották, s csak a fejet cserélték ki, majd amikor még kevesebb lett a márvány, azzal is megelégedtek, hogy a régi fej arcát átfaragják, s a szobrot az új arccal állították fel a fórumokon.

A magyarországi rendszerváltások története gazdag forrása a damnatio memoriae gyakorlatának. Nem ma kezdődött a gyakorlat, mely a barátot és az ellenséget halott emberek testében, kőben, bronzban, feliratokban rejtőző fogalmakban keresi, s nem nyughat, míg az ellenfelet el nem tünteti az érzéki térből, abban a reményben, hogy ezáltal az érzékfeletti térből is eltűnik. A sok példa közül egyet említek. A szimbolikus magyar politikáról írott könyvében Gerő András Kossuth halála kapcsán írja le Ferenc József reagálását. A császár és király Kossuth holttestének hazaszállítási útvonalának kérdésében nyilvánított véleményt, ezt írta Wekerle Sándor miniszterelnöknek: „Azt olvasom az újságban, hogy Kossuth holttestét Fiumén át hozzák. Remélem, ez a tapintatlanság, tekintettel arra, hogy a német császári pár Abbáziában van, megakadályozható. Arra is figyelmeztetem, minő benyomást keltene Horvátországban, ha a halottat ezen országon vinnék keresztül.” (Gerő 2004. 63.) Kossuth, mint azt ma is látható síremléke a Kerepesi temetőben bizonyítja, végül is épségben hazatért.

Az emlékezés minden közösség létezésének alapfeltétele, legyen az család, falu, város, ország, egyház vagy bármi más emberi együttes. Leegyszerűsített, habár kényelmes felfogása az időnek, ha csak a viszszafordíthatatlant, a jelenhez képest hozzáférhetetlent látjuk benne. A jelenbe fojtott idő a történelemben csupán a visszahozhatatlan tevékenykedést látja, azt, hogy mi minden érdekes történt. Az érdekességek tárháza pedig korlátlanul szemlélhető. Heidegger joggal mondja, hogy a jelennek ez a történelme és időbelisége a múlthoz egyáltalán nem jut el. Aki egy közösség múltjával való sáfárkodásra vállalkozik, annak elsősorban arra van szüksége, hogy tisztázza a közösség időhöz való viszonyát, melynek alapelve nem lehet más, mint a visszatérés. A múlt – ha autentikus történetiségként tapasztaljuk – minden egyéb, csak nem elmúlás. Sokkal inkább az, amire újra vissza tudunk térni. (Heidegger 1992, 48.) A történelem ugyanis nem szakad meg a jelennel, hiszen a mindenkori pillanat, mint ez a mostani is, a következő pillanatban már múlt lesz. A történelem titka abban a kérdésben rejlik, hogy mit jelent történelminek most lenni.

A 2010 áprilisában az Országgyűlésben kétharmados többséget szerzett politikai erő szintén nem habozott, amikor a szimbolikus tér elfoglalásáról volt szó. Hullottak az utcanévtáblák, eltűntek jól ismert nevek, új nevek bukkantak fel vagy régi nevek jöttek elő, melyeket a korábbi damnatio memoriae kampányok ítéltek feledésre. A folyamat nem ért véget. Ha senki nem lesz, aki megálljt képes parancsolni, akkor a budapesti Kossuth téren József Attila és Károlyi Mihály jövőre pakolhat, a mániás Kossuth leszáll talapzatáról, hogy átadja helyét a depressziós Kossuthnak, aki Dombóváron alámerülve várta ki a mellőztetés évtizedeit, újraöntik Tisza, Andrássy s ki tudja, még kinek a szobrait.

Nem jutottunk volna el idáig, ha a rendszerváltásnak lett volna szimbolikus politikája. De nem volt, és nem is lehetett. A „népi demokrácia” eltűnését követően „szimulált demokrácia” jött létre, mely reprodukálta a magyar társadalom évszázados múltra visszatekintő politikai-ideológiai megosztottságát. Mióta a magyar állam függetlensége elveszett, s ez elég régen történt, a magyarok képtelenek voltak konszenzusra jutni abban, hogy kik az ő barátaik, s kik az ő ellenségeik. Konszenzus hiányában egymásban látták az ellenséget, ami polgárháborús állapotot hozott létre, mely hol felszínre került, hol lappangott, de el nem múlt.

Karácsony Sándor „széthúzásként” jellemzi ezt a helyzetet a magyar nemzeti karakterről írott munkájában. Mint írja, „mindig kettősség jellemzi a magyar életet, mióta csak történelemben tudatosult. Már Ázsiából úgy jöttünk ki: voltak, akik kijöttek, voltak, akik otthon maradtak. Európai sorsunk is így alakult: maradjunk hazánkban – kalandozzunk a Német-Római Birodalomban egyre gyakrabban, egyre beljebb. Maradjunk pogányok – legyünk keresztényekké. A keleti formát fogadjuk el, nem a nyugatit. Későbben is: hova csatlakozzunk, némethez vagy göröghöz, csehhez, lengyelhez, törökhöz, franciához? Kuruc vagyok: labanc vagyok. Gravaminális politikát űzök, felmegyek Bécsbe udvaroncnak. Elébb gazdasági függetlenség kell – nem, hanem politikai. 48-e vagy 67? És így tovább legmáig.” (Karácsony 1985, 52.)

A Magyar Királyság második világháborúban elszenvedett veresége szimbolikusan is vereséget mért a magyar társadalomban azokra, akik a rossz helyzetfelismerésre alapozott háborús politikát folytatták és támogatták. A megsemmisítő vereséget követően 1945 után szinte minden eltűnt a szimbolikus térből, ami a korábban uralkodó politikai rendet legitimálta és naturalizálta. Új szimbolikus tér keletkezett, melynek alapja azonban nem a konszenzus volt. A világháborúnak vége lett, de a polgárháborúnak nem. Ráadásul a győztes fél nem a maga erejéből jutott hatalomra, hanem egy idegen hatalom jóvoltából, mely nem takarékoskodott akkor, ha a maga szimbólumainak köztéri megjelenítéseiről volt szó. A Magyar Királyság neve kis időre Magyar Köztársaságra, majd hosszabb időre Magyar Népköztársaságra változott.

Az 1945-öt követően bekövetkezett rendszerváltás energiái 1989-re kimerültek. Megint rendszerváltásra került sor, melyet éppen úgy a nemzetközi helyzet változása generált, mint a megelőzőket. A szimbolikus tér birtoklásáért folytatott harc nyomban elkezdődött, de stratégiája és taktikája csak az 1945-ben vereséget szenvedett tábornak volt. Ez a tábor 1989 óta folyamatosan kereste a lehetőséget a revánsra. Az első leckét 1990-ben adta, amikor elérte, hogy az ország címerébe bekerüljön a Szent Korona ikonja, mely szimbólumként meszszemenően alkalmas arra, hogy a polgárháborús politikai logikának megfelelően az egyik tábor számára megteremtse a magyar nemzet metafizikai terét, s ezzel meghatározza, hogy ki a barát és ki az ellenség. Sovány vigasz volt az ellentábor számára, hogy az 1989-ben gyökeresen módosított, címében az 1949-es dátumot megőrző alkotmány az 1946-ban bevezetett Magyar Köztársaság néven nevezte el a magyar nemzet politikai közösségét. Mint 2010-ben kiderült, a Szent Korona erősebbnek bizonyult, mint a Magyar Köztársaság, melyet az alkotmánnyal együtt a damnatio memoriae politikája eltűnésre ítélt.

A „szimulált demokrácia” pártjai 1990 és 2010 között részt vettek a négyévente rendszeresen sorra kerülő országgyűlési és önkormányzati választásokon, s volt, amelyik győzött, volt, amelyik veszített. A kormányzati pártváltások demokratikus mechanizmusa nem volt elég ahhoz, hogy a magyar választók interiorizálják a demokráciát. A „széthúzás” mintája szerint szocializálódott magyar társadalom minden egyes választás után olyan attitűdökkel fogadta a győztes pártokat, ahogyan a múltban viszonyult az Egypárthoz, lett légyen szó annak nemzeti vagy kommunista változatáról. A két választás között eltelt négyéves periódusok csak arra voltak elegendők, hogy a csalódások által felszított proteszt indulatoknak helyet adva leválthassák a korábban győztes pártokat.

Két évtized nem volt elég ahhoz, hogy a csendes polgárháború véget érjen. A politikai rendszer egészét legitimáló bizalom és együttműködés kultúrája nem alakult ki. Nem jött léte a Magyar Köztársaság szimbolikus tere, melynek az egyes pártok a részei lehettek volna. Tragikus példa erre az 1989-ben elfogadott ideiglenes alkotmány, mely nem tartalma, hanem formája miatt nem talált utat a Köztársaság polgárainak szívéhez. (Csepeli 2009.)

Folytatódott a korábbi politikai-ideológiai törésvonalak mentén létrejött szekértáborok szimbolikus harca, melynek tétje nem egy rész, hanem az Egész volt. Ebben a harcban a liberális és baloldali fél rendszeresen veszített a konzervatív-jobboldali féllel szemben, 2010 húsvétján vívták az utolsó csatát, mely az Alaptörvény preambulumának elfogadását eredményezte, knock outolva a liberális és baloldali politikai-ideológiai közösséget. Ezáltal olyan szimbolikus tér jött létre, melyben a baloldali és szocialista értékeknek csak negatív módon jut hely.

A 2010-ben vereséget szenvedett tábornak az 1989 és 2011 közötti időszakban megspórolt harcot 2011 húsvétját követően megnehezedett körülmények között kell vívnia. E harcban akkor van esélyük a húsvéti csata veszteseinek, ha egyszerre két terepen tudnak megjelenni. Az egyik a nyugati demokrácia értékeinek és normáinak terepe, melyen az Alaptörvény által létrehozott rendszer láthatóan idegenül mozog. A médiatörvény fogadtatása megmutatta, hogy ha az európai értékek és normák nem is számíthatnak kellő erejű hazai fogadtatásra, az EU és az USA ereje rákényszerítheti a tekintélyelvű megoldások szorgalmazóit az alkura és a változtatásra. A kormány éppen most vívja egyre reménytelenebbnek tűnő szabadságharcát az EU ellen, amiben nem a kormány fog győzni. A hazai liberális és baloldali tábornak nincs más feladata, mint hogy az EU akaratát hazai terepen a szimbólumok nyelvére fordítsa le. A másik terep a nemzet.

Az idő elfoglalói 2011-ben törvényi úton gondoskodtak arról, hogy a múlt ne vesszen el, a történelem hozzáférhetővé váljék a fizikai térben, mely a hozzáférés aktusában a metafizikai térré válik. Nem világos azonban az út, melyet a kulturális örökség védelméről szóló törvény 2011-ben elhatározott módosítása kijelölt az emlékezetpolitika számára. A törvény módosítása előtt érdemes lett volna végiggondolni a következőkben felsorolt dilemmákat.

1. Dedukció vagy indukció?

A kollektív emlékezet óhatatlanul sokszereplős játszma, modern emlékezetpszichológiai kifejezéssel élve a mémek versenye, ahol kockázatos és kárhozatos előre kijelölni a nyerteseket. A törvénymódosítás láthatóan nem úgy készült, hogy a szöveg készítői meghallgatták volna az érdekelteket, kikérdezték volna őket a saját történeteikről, s az ily módon betakarított termést learatva alakították volna ki az emlékezetpolitika terét. Ehelyett a deduktív eljárást választották, a priori kijelölve az első osztályú, premizált nemzeti emlékezeti pontokat, megkülönböztetve azokat a többiektől, melyeknek csak a listázás dicsősége jutott, nem említve a többi lehetséges helyet, melyek száma igen nagy. Az eljárás nem nélkülözte ugyan a vitát, de a vita jellemzően a lobbizás keretei között maradt. Így került be az utolsó pillanatban Somogyvár az első osztályú helyek körébe, egy rangban a debreceni Nagytemplommal vagy a Budai Várral. Bízom benne, hogy a listák a jövőben változnak, s velük változik a válogatás módszere is.

2. Territorializmus vagy globalizmus?

A törvénymódosítás készítői láthatóan a területi elvre alapozták a nemzeti emlékezet jeles helyeinek kiválasztását. E szemponttal szemben felmerülhet, hogy a „haza” nem korlátozható a fizikai tér egy meghatározott parcellájára. A nemzeti emlékezet tere globális, hiszen a nemzet is az. Különösen igaz ez a magyar nemzet esetében, melyet sorsa milliók ide-oda vándorlására ítélt, letelepedésének területi határai szüntelenül változtak. A világ minden pontja „magyar” a szó metafizikai értelmében, ahol valaki magyarként élt, alkotott, szenvedett vagy meghalt. A jövő listáinak készítői figyelmébe ajánlom Kassát éppen úgy, mint Rodostót vagy a Szaharát, ahol Almásy László kóborolt magyarként, bár mint „angol beteg” vonult be a történelembe.

3. Eseménytörténet vagy társadalomtörténet?

Mint minden közösség, a nemzet metafizikai tere is drámai tér, melyben emberek, csoportok küzdenek, cselekszenek. Akár siker, akár kudarc erőfeszítéseik következménye, a következmények elől sem ők, sem utódaik nem menekülhetnek. A törvénymódosítás által kodifikált nemzeti emlékezeti helyek kiválasztása során a válogatók láthatóan nem tudtak szabadulni az eseménytörténet bűvöletétől. Jóllehet miként azt már írtam, süketek és vakok leszünk a történelem üzeneteire, ha csupán érdekes történések tárházaként közelítünk hozzá. A történelem akkor szólal meg, s akkor válik a jelen számára kézzelfoghatóvá, ha kilép a politikatörténet narratíváinak Prokrusztész-ágyából, s kitágítja a kört az antropológiai, a kulturális, a morális, a tudományos, a jogi, a szociális, a közgazdasági tematizációkra. Csak ebben az esetben támadhatnak fel a halottak, megmutatva mindent, felemelőt és lesújtót egyaránt, ami a múltban történt, de nem múlt el egészen.

4. Nemzeti öncélúság vagy nemzetközi együttlét?

A nemzet csoport, s mint csoport óhatatlanul a „mi” tudatra koncentrál. A nemzeti emlékezet helyeinek kijelölése szempontjából ez a szempont annak a kérdésnek a felvetését jelenti, hogy bezárkózzunk-e múltunkba, vagy a múltat kinyitva beeresszünk mindenkit, akivel együtt élnünk adatott. Hozzánk eresszük-e „Őket”? Szent István fiához intézett Intelmeinek szellemében a nemzeti emlékezet helyeit érdemes oly módon listázni, hogy olyan helyek is bekerüljenek, amelyek a kelet-közép-európai kis népek „Golf-áramába” kerülve attól váltak nevezetessé, hogy nem elválasztanak, hanem összekötnek. Ilyen hely volt Visegrád, melyet Antall József jó érzékkel választott a ma „Visegrádi négyek” néven ismert országcsoport megalakulásának színterévé.

5. Idealizáció vagy önismeret?

Minden emlékezeti konstrukció esetében alapkérdés, hogy van-e hajlandóság az emlékezőben arra, hogy felejtsen. Nietzsche írja, hogy „minél erősebbek egy ember legbensőbb természetének gyökerei, annál többet fog a múltból is a sajátjává tenni vagy sajátjává kényszeríteni, s ha elképzelnénk a leghatalmasabb és legrettentőbb természetet, ez arról volna felismerhető, hogy számára a történeti érzéknek egyáltalán nem lennének határai, melyeken túl burjánozva és károsan hathatna, minden elmúltat, a sajátot és a legidegenebbet is, magához és magába vonzana, mintegy vérévé változtatna”. (Nietzsche 2004, 99.) Nincs ez másként a nemzetekkel sem. A múlt egészével kell tudnunk szembenézni, nem válogatva aszerint, mi volt benne bűn és mi erény. Nem hiszem, hogy a nemzeti emlékezet helyeinek listájából hiányozhat az 1944-es pesti gettó, miként joggal ott van Recsk.

6. Izolacionizmus vagy integráció?

A törvénymódosítás nem számol a nemzeti emlékezet teljes univerzumával. Szelektál és szegregál, miközben már bőven vannak hivatalosan nyilvántartott helyek, intézmények, melyek dolga az emlékezet menedzselése. Érdemes volna egy átfogó, teljes törvényben a teljes univerzumot leírni és szabályozni, ideértve a világörökség magyar helyszíneit, a védett természeti értékeket, a műemlékeket, az archívumokat, múzeumokat. Egy teljes nemzeti emlékezeti kataszterre lenne szükség.

7. Virtuális vagy reális?

A nemzeti emlékezet katasztere alkalmas kiindulás lehetne arra, hogy egységes keretben, mindenki számára hozzáférhető módon, akadálymentesítve kereshetők és kutathatók legyenek a nemzeti emlékezet tartalmai. Már most is rengeteg minden rajta van az interneten, nem kellene más, mint egy jó és szabad szoftver, mely beemelné a „wiki” elvet a nemzeti emlékezet tartalmainak kezelésébe. Aki attól tart, hogy a virtuális kiszoríthatja a valóságost, azt megnyugtathatom: minden szociológiai tapasztalat azt mutatja, hogy a virtuális jelenlét nem gyengíti, hanem erősíti a reális ottlétét.

Látnunk kell, hogy a „nemzet” ízig-vérig poliszémikus szó, mely bőven hagy lehetőséget arra, hogy a liberális és baloldali tábor is megtalálja benne a helyét, sőt vezető szerepet vívjon ki magának. De ez csak akkor lehetséges, ha a liberális és baloldali tábor proaktív, nem védekezik, hanem támad és foglal.

A foglalás természetes pontja az állam függetlensége. Nem szabad szó nélkül hagyni, hogy a magyar nemzet 1526 óta nem élt független államban, s minden magyarsággal kapcsolatos politikai szólam színtiszta fantázia. A függetlenség 1920-ban meglett, de a társadalom nem tudott vele élni, ezért elveszett.

Az állam s vele a politikai nemzet középpontba állítása nem jelentheti a kulturális nemzet háttérbe szorítását. A múltat vizsgálva a politikai nemzet (független magyar állam) szempontját kell intranzigensen képviselni, a jelenben és a jövőben a kulturális nemzet álláspontját kell elfoglalni (Magyarok az Európai Unióban). A kettős állampolgárság, ha az választójoggal jár együtt, nem egyeztethető össze ezzel a stratégiával, ezért szembe kell vele szállni. A szembeszállás kiindulópontja az állampolgári szolidaritás, mely több mint puszta érzés, hiszen a közteherviselés képezi alapját.

A kulturális nemzet szimbólumai szerint való nemzeti kiállás a lehető legteljesebb immunizációt adhatja a magát zavaros (mert a politikai és kulturális nemzetfogalmat keverő) alapon nemzetiként azonosító ellenoldal támadásaival szemben.

A liberális és baloldali nemzeti diskurzus támadása a jobboldali-tekintélyelvű nemzetfelfogással szemben kivédhetetlen, ha a középpontba a „nemzet” nevében megvívott, de sikerre soha nem vezető háborús katasztrófák kerülnek, melyek minden magyar család életében soha el nem múló traumákat okoztak. A két világháború a bizonyíték arra, hogy nem a baloldal, hanem a magát „nemzetiként” azonosító jobboldal rontott rá a nemzetre.

A nemzet szimbolikus terébe való bekapcsolódás emancipálhatja az Egészben a liberális és baloldali politikai tábort, melynek azonban Részként is meg kell tudnia jeleníteni magát. A Részként (pártként) való önmegjelenítés nélkül a liberális és baloldali identitás elgondolhatóságának és átérezhetőségének tömeges megteremtése lehetetlennek tűnik.

Előfeltétel a múlttal való párbeszéd, melynek négy eleme van:

1. A totalitárius hagyomány elutasítása.

2. A demokratikus baloldali hagyományok ébren tartása (szociáldemokrácia, közvetlen demokrácia, szakszervezeti demokrácia).

3. Népi baloldali hagyományok vállalása (Márciusi Front, népi kollégiumok, parasztpárt).

4. Támaszkodás a liberális demokratikus hagyományokra.

 

E négy elem mindegyike hidat képez a múlt és a jelen között, felhasználásuk azonban nem kockázat nélküli. A kockázatok forrásait az alább felsorolt dilemmákban látom:

Antiszemitizmus és népi baloldal

A népi baloldal szerzői által létrehozott szövegek ma is aktuálisak. (Széchenyi 1997.) A magyar néppel kapcsolatos megfogalmazásaik magukkal ragadóak, kritikai indulattal teliek. Egyetlen, ám hatalmas probléma, hogy sok esetben (fontos kivételekkel, pl. Erdei, Karácsony S., Illyés) a szerzők nem tudták kivonni magukat a kor antiszemita frazeológiájának hatalma alól. Emiatt rettenetesen nehéz például Németh László „minőség-szocializmusát”, vagy ami még fontosabb, a „kelet-európai Golf-áram” eszméjét újrahasznosítani. Szabó Dezsővel hasonló a helyzet. Pedig Németh és Szabó voltak az elsők, akik határozottan nem az irredentizmusban keresték a magyar nemzeti problémák megoldásának útját. S akik rájuk hivatkoznak, azokat nehéz nemzetietlenséggel vádolni.

Kereszténység és multikulturalizmus

Nem kérdés, hogy a kereszténység a nyugati identitás sarkköve, mely persze nem egymagában áll. Az antik görög és zsidó sarkkövek ugyanúgy ott vannak a nyugati identitás talapzatában. A nem nyugati identitás régióiból érkező bevándorlók azonban rohamosan változtatnak az európai népesség összetételén, s ha nálunk még nem is aktuális, Nyugat-Európában feltétlenül égető kérdés, hogy mi legyen a bevándorlókkal kapcsolatosan az identitáspolitika. Az erőltetett asszimiláció nyilván értelmetlen és követhetetlen, de a teljes kulturális szegregáció ugyanúgy nem tűnik járható útnak. Előbb-utóbb itthon is szembe kell nézni ezzel a dilemmával.

Gazdasági hatékonyság – teljes foglalkoztatottság

Ha a munkát csak közgazdasági kategóriaként vizsgáljuk, a társadalom nagyobb része fölösleges. A munka viszony, mely révén az ember megtalálja helyét a társadalomban, értelmet nyer élete az értelmetlenséggel szemben. Emiatt teljes foglalkoztatottságra van szükség. Közgazdaságilag azonban a teljes foglalkoztatottság irracionális. Kétféle racionalitás néz egymással farkasszemet.

Univerzális szociális jogok – rászorultság

A múlt századi nyugat-európai jóléti demokráciák ideológiai alapja a Marshall-féle „szociális állampolgárság” volt. Ennek értelmében alanyi jogon univerzálisan járt a szélesebb körben felfogott szociális biztonság mindenkinek, aki az adott állam polgára volt. Az átlagos életkor megnövekedésével, az egészségügy technológiai hátterének megdrágulásával, az életminőséggel kapcsolatos igényszint megnövekedésével ez a rendkívül népszerű modell válságba került, hiszen nincs, aki finanszírozhatná. Alternatívaként a rászorultsági alapon differenciáló szociálpolitikai modellek kerültek elő, melyek finanszírozhatók, de jóval kevésbé népszerűek, s ennek következtében demokratikus úton bevezetésük nem várható.

Globalizáció – globalizációellenesség

A globalizáció a 21. századra felgyorsult, s mondhatni, teljessé vált. Ha a gazdasági, technológiai szempontokat tartanánk egyes-egyedül szem előtt, nem volna érv, mely a globalizációval szemben felhozható volna. Ha viszont az igazságosság, a természeti értékek, a közösségek szempontjait tartjuk szem előtt, akkor nem tehetünk úgy, mintha a globalizáció rémségei nem léteznének.

Konzervativizmus és kulturális innováció

Magyarország társadalma mentálisan rettenetesen elmaradott. Következésképpen minden törekvés kudarcra van ítélve, mely a világ mainstream politikai-ideológiai tartalmainak importjára vállalkozna. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a liberális és baloldali politikai erők ne támogassák az új érzékenység jegyében szervezkedő fiatalokat, akik a meglévő, számukra bornírtnak tűnő identitások, életfelfogások, életszerveződések alternatíváit keresik. A kulturális innováció ma széles körben népszerűtlen és riasztó. De ennél csak a skanzenlét a riasztóbb.

Ha a liberális és baloldali fél megalkuvásmentesen képviseli a nyugati demokratikus hagyományt, és habozás nélkül teret foglal a nemzeti metafizikai térben, az csak szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy vége legyen a „hideg polgárháborúnak”. A másik félnek is lépnie kell. A fordulópont akkor következik be, ha a magyar társadalmat végzetesen és végletesen megosztó konfliktus résztvevőinek sikerül egymást kivonni az „ellenség” kategóriája alól, s az egyik fél éppen úgy belátja, mint a másik fél, hogy a másik nem tagadja az ő saját egzisztenciáját, következésképpen nincs szükség arra, hogy legyőzzék. A játékelmélet nyelvén szólva ez azt jelenti, hogy a konfliktusban részt vevőknek a jelenlegi nulla összegű játszmát át kell tudniuk alakítani nem nulla összegű játszmává.

 

Irodalom

 

Csepeli Gy. 2009. A selejt bosszúja. Mozgó Világ, 1. sz.

Gerő A. 2004. Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX–XX. századi történetéből. Budapest: PolgART.

Edelman, M. 2004. A politika szimbolikus valósága. Budapest: L’Harmattan. Fordította Hidas Zoltán.

Heidegger, M. 1992. Az idő fogalma. In Az idő fogalma. A német egyetem önmegnyilatkozása. A rektorátus. Budapest, 25–51. Fehér M. István fordítása.

Heidegger, M. 2006. Rejtekutak. Budapest: Osiris. Fordította Ábrahám Zoltán, Bacsó Béla, Czeglédy András, Koczinszky Éva, Pálfalusi Zsolt, Schein Gábor.

Karácsony, S. 1985. A magyar észjárás. Budapest: Magvető.

Nietzsche, F. 2004. A történelem hasznáról és káráról. In Korszerűtlen elmélkedések. Budapest: Atlantisz. Tatár György fordítása.

Szabó Márton 1998. Politikai tudáselméletek. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, Universitatis.

Schmitt, C. 2002. A politikai fogalma. Budapest: Osiris–Pallas. Fordította Cs. Kiss Lajos.

Széchenyi Á. 1997. „Sznobok és parasztok”. Válasz (1934–1938). Elvek, frontok, nemzedékek. Budapest: Argumentum.

Zsidai Á. 2009A. Az emlékezés helyei (kézirat).

Zsidai, Á. 2009B. Adalék a diktatúra szimbolikájához (kézirat).

Kapcsolódó írások:

1. Csepeli György : A selejt bosszúja Csepeli György A selejt bosszúja A mentális rendszerváltás mérlege Szerb...
2. Csepeli György: A kelet-európai kisállamok új nyomorúsága Elveszett illúziók Az 1989/90-es évforduló tájékán a közép- és...
3. Csepeli György: A butaság trónja Hobbes ironikusan úgy nyilatkozott, hogy az ész olyasmi, aminek...
4. Csepeli György: Fej nélküli lovas A német megszállás nyolcadik hónapjában Budapesten lakásról lakásra bujdosó Fenyő...
5. Csepeli György: A demokráciát felfalják gyermekei Széchenyi István 1830-ban tett provokatív kijelentését kérdéssé fogalmazva újra meg...