Márta István zeneszerző, zeneművész 1998 óta vezeti az Új Színházat. Tarlós István főpolgármester 2011 októberében úgy döntött, hogy miután a jelenlegi igazgató megbízása lejár, február elsejétől Dörner György lesz az Új Színház igazgatója, Csurka István intendánssal együttműködésben. A pályázatokat elbíráló szakmai bizottság többsége ugyan Márta Istvánt támogatta, s a döntést követően a főváros polgárai és a magyar színésztársadalom szinte egyhangúan tiltakozott az ellen, hogy az Új Színház élére szélsőjobboldali, nyíltan náci nézeteket valló vezetés kerüljön, a főpolgármester mégsem változtatott eredeti elképzelésén. Bár azóta Csurka István kinevezését viszszavonatta a leendő igazgatóval, ez az alaphelyzeten nem változtat.

 

– Az Új Színházban eltöltött tizenhárom évét hogyan értékeli?

– Az első időszakban nem kevés negatív kritika ért, amelyek egy része kifejezetten a személyem ellen irányult. Mert, ugye, annak idején egyfajta „ősbűnösként” indultam mint színházigazgató, Székely Gábort váltva.

– Ezt saját maga is ősbűnnek tekinti?

– Én ezt nem így látom. Egyszer nyilván annak is eljön az ideje, hogy az általam nagyra becsült rendezővel kapcsolatos eseményeket őszintén feltárjam. Egy biztos, hogy nem politikai kinevezés volt az enyém. De ennek a részleteibe most nem szeretnék belemenni.

– Ha már Ön hozta szóba, annyit azért jó lenne tudni, hogy így viszszatekintve az akkori döntését helyesnek tartja-e.

– Abszolút helyesnek tartom. Ács János barátommal, aki főrendezője volt a színháznak, én magam zenei vezetője, az első pályázaton nem indultunk. Székely Gábor sem nyert azon a pályázaton. A másodiknál már úgy gondoltuk, hogy van olyan színházi gondolatunk, filozófiánk és gyakorlatunk is, amibe némi módosításokkal a Székely Gábor által fölfektetett művészszínházi profilt tovább tudjuk vinni. Jól ismertem az épületet, ismertem a műszakot, ismertem a társulatot és ismertem a repertoárt. Tehát abszolút tudatában voltam annak, hogy miként és mit veszek át, és nagyon pontos és precíz elképzelésem volt az alkotótársakkal együtt, hogy hogyan tovább az elkövetkező években. Nem úgy, mint a mostani helyzetben Dörner.

– Azt hányták akkor a szemére, és azóta is nagyon sokan ezt gondolják, hogy a kapcsolatai révén befolyásolta a döntéshozókat, s így az akkori döntés nem volt igazán demokratikus.

– Hogy a fenébe tudtam volna hatást gyakorolni rájuk, hiszen egyetlenegy pártnak nem voltam, nem vagyok és nem is leszek a tagja?! Nem ismertem annyira az akkor regnáló politikai elitet, hogy bármilyen hatással tudtam volna rájuk lenni. A zeneszerzői és az ehhez kapcsolódó színházi múltam volt az, amiért kineveztek. Nem szabadna elfelejteni, hogy Magyarország szinte összes színháza számára szerkesztettem vagy írtam zenét, miközben tanulmányoztam a színházak működését. Ezenkívül a veszprémi Petőfi Színházban, a Nemzetiben és az Új Színházban zenei vezető voltam egymást követő időszakokban. Tehát amit a színháztörténetről, a rendezésről, a színészvezetésről, a világítástól a gazdasági ügyekig tudni kell, azt én a gyakorlatban sajátítottam el. Ha triviálisan és közhelyszerűen fejezném ki magam, akkor azt mondanám, hogy az életben tanultam meg a színházvezetést.

– Az igazgatói kinevezését követő – nem is rövid – időn át nem működött nagyon jól az Új Színház. Talán csak mostanában ért el arra a jó szintre még a legkritikusabb kritikusok szerint is, amikor néhány nagyon jó rendező került a társulathoz, és a színészgárda egy jelentős része is magas színvonalat garantált.

– Nyilvánvaló, hogy voltak bukásaink, de jó néhány nagy sikerünk is, és közben alakult és formálódott a csapat. Azzal kellett szembenéznünk, hogy – ellentétben, mondjuk, a Katona József Színházzal vagy a Radnótival vagy más művészszínházakkal – ennek a színháznak nem volt hosszú múltja és olyan minőségű társulata sem, mint a többieknek. Ezt ki kellett alakítani. És ez nem volt egyszerű. Elkövettem egy baklövést így utólag átgondolva, és ezt be is vallom mindenkinek. Az volt a fixa ideám, hogy nem kell állandó rendező, mert a vendégrendezőkkel és a kiváló színészcsapattal sok mindent meg tudunk oldani. Menet közben látnom kellett, hogy ehhez a fajta színházcsináláshoz igenis szükség van olyan állandó rendezőkre, művészeti vezetőkre, akik a csapatot, a darabokat karban tudják tartani, tehát olyan míves munkát tudnak elvégezni, amire nekem mint ügyvezető igazgatónak nem volt sem időm, sem tehetségem. Voltak is nagyon jó művészeti vezetőim, Ács János után Kiss Csaba, Kiss Csaba után pedig Vidnyánszky Attila, illetve Rudolf Péter. De valahogy mégsem tudtam úgy kézben tartani ez alatt az időszak alatt a színház életét, ahogy kellett volna, bár a közönség nagyon kedveli, kedvelte színházunkat. Kiváló művészek rendeztek nálunk, sok külföldi is – például Jirí Menzel vagy Victor Frunza –, de a társulat belülről úgy érezte, és egy idő után én is úgy éreztem, hogy muszáj hogy legyen olyan ember, aki a színészi munkát jól irányítja. Így aztán rátaláltam Szikora Jánosra, majd két szerződtetett rendezőm is lett az elmúlt évben, Bagó Bertalan, illetve Hargitai Iván. Így történt, hogy néhány hullámvölgy után elkezdett fölfele menni a csillagunk. És nagyon sajnálatos dolog, hogy most kell valószínűleg abbahagyni, miközben…

– Miért mondja, hogy valószínűleg?

– Hát mert még szerintem nincs vége. Most december 19-ét írunk. Még van hátra 44 nap. A színház homlokzatán ki is van téve a Varázshegy bemutatójának napja, és hogy hány napot kell visszafelé számolni. Január 31-ig küzdök, és minden létező, tisztességes módszerrel megpróbálom megfordítani a főpolgármester úr döntését. Azt szeretném elérni, hogy új pályázatot írjon ki.

– Egyetlenegy új dolog történt az első bejelentés óta: hogy a főpolgármester döntése szerint Csurka István – legalábbis papíron – nem lesz Dörner György művészeti vezetője. Nem tudom, hogy ez mennyit változtat a helyzeten. Egyébkén mit gondol, minek köszönhető, hogy Tarlós István időközben egyszer csak ráébredt, hogy egy náci szövegeket rendszeresen közlő ember gondolkodásmódja valóban fasiszta?

– Úgy gondolom, hogy a főpolgármester úr már réges-rég rájött arra, hogy ez a döntés nem volt jó. Nagyon nehéz visszakozni ilyenkor, az eljárás is bonyolult, a gondolkodás is bonyolult, én biztos vagyok benne, hogy keresi a visszautat. Ennek az egyik állomása lehet az a döntés, hogy ne legyen Csurka a művészeti vezető. Ez persze édeskevés, mert Dörner György rögtön válaszolt, hogy tulajdonképpen ő nem is akarta szerződtetni. Neki Csurka szellemi támogatására van csak szüksége, hogy itt a falakból és a színpadon keresztül is Csurka István kísértsen. Természetesen Csurka István ugyanúgy itt lesz ebben a színházban, mintha kineveznék. És nemcsak a szelleme. Anélkül, hogy intendáns lenne.

– Egyébként nem gondolja, hogy abszurd dolog egy főpolgármester részéről a kinevezett főigazgatónak kötelező módon megtiltani, hogy ezt vagy azt foglalkoztassa? Most függetlenül Csurkától és Dörnertől.

– A színház mindig szabad, és Dörner György is szabadon fog gondolkodni ebben a dologban, amit nagyon helyesen tesz. A probléma sokkal inkább azzal van, amit ő pályázatnak nevez. Ebben az írásműben semmi nem igaz. Az általa elképzelt új nevet nem használhatja, Csurka Istvánon kívül pedig az öszszes többi megnevezett együttműködőről kiderült, hogy ki ezért, ki azért, de nem vesz részt a leírt előterjesztésben. S most a főpolgármester az egyetlen olyan szereplőt is eltünteti, aki vállalta volna…

– De hiszen itt van Pozsgai Zsolt.

– Pozsgai Zsoltot nem nevezte meg a pályázatában Dörner György, az ő posztja anonim volt. Egyszóval a pályázat nevetséges elemekből állt. Ehhez pedig még hozzájön az az igen súlyos megszorítás, ami a fővárosi színházaknál a 2012-es évben következik.

– Több színháznak effektíve nem fogják finanszírozni a működését. Az Új Színházat milyen pénzből fogják fenntartani?

– A budapesti fenntartású színházak költségkeretéből az első tervek szerint 670 milliót vonnak ki. Ez azt jelenti, hogy a főváros jelen állapotban egy fillérrel nem fog hozzájárulni a saját színházai – 14 színházról van szó – fenntartásához. Ez nagyon-nagyon súlyos dolog. Miből tud élni ettől kezdve a színház? Tud élni a saját bevételből, ami színházanként különböző. A művészszínházaknál kevés, a bulvár- vagy zenés színházaknál több. Azután még van esetleg szponzorálás, de arról ma jobb nem beszélni. És jelenleg még létezik – de ki tudja, meddig – az úgynevezett TAO, vagyis társasági adó. Erről azt kell tudni, hogy csak 2015-ig marad érvényben. Egy szónak is száz a vége, mi kiszámoltuk: az Új Színháznál 120 millió forint elvonásra kerülhet sor, ami azt jelenti, hogy a színház nagyon könnyen bedőlhet néhány hónap alatt.

– Ebben az esetben akár örülnie is lehet annak, ha nem Ön vezeti a színházat a jövőben! Ilyen financiális háttérrel, gondolom, nem is szívesen vállalná. Vagy talán mégis?

– Akkor most átmegyünk a fantaziálás világába. Ha a főpolgármester visszavonná a pályázatot, és új pályázatot írna ki, én szívesen vállalnám az átmeneti időszakban az ügyvezetést. Tudniillik egyrészt az elmúlt években a jó gazdálkodás miatt még meg is takarítottunk valamennyi pénzt. Ez az aranytartalékunk. Persze ezt felhasználni életveszélyes, ha olyasvalaki nyúl hozzá, aki nem ismeri a lehetőségeket. Nekem természetesen van elképzelésem arra, hogy „hadi gazdálkodás” esetén miként lehet túlélni egy ilyen válságos időszakot. De ezt nem kötöm senkinek az orrára.

– Azt lehet hallani, hogy sok szerző, akivel Ön szerződést kötött, nem szeretné, ha a darabját a majdan Dörner által vezetendő színházban bemutatnák. Tehát szerződést akarnának bontani. Ugyanakkor az is elterjedt, hogy Ön nem akarná felbontani ezeket a szerződéseket. Miért? Talán félti a következő időszak Új Színházát, ami már nem is az Ön felelőssége?

– Több dologról is beszélünk. Egyrészt január 31-ével több darabnak a jogdíja lejár. Ezeknél a jogörökösök egész egyszerűen nem hajlandók meghosszabbítani a játszási jogokat az új vezető személye miatt. A másik csoportba azok a darabok tartoznak – ilyen például Závada Jadvigája –, amelyeket a szerző le akar tiltani. Természetesen maximálisan akceptálom Závada Pál kérését, hogy ne játsszák a darabjait. Az a baj, hogy nem biztos, hogy jogilag a megkötött szerződés felbontható. Azt kértem Závada Páltól is és az ügynökségétől, hogy üljünk le jogászokkal, és nézzük meg, mit tudunk csinálni.

– Olyan helyzetben, amelyben szalonképtelen, elfogadhatatlan, erkölcsileg semmiképpen sem akceptálható színházvezetéssel folytatódik ennek a színháznak a tevékenysége, a szerző, aki korábban egy szalonképes színházvezetéssel kötötte meg a szerződését, nem hivatkozhat arra, hogy ez egy másik színház, ezzel ő nem hajlandó együttműködni, mert a nevét nem akarja lejáratni?

– Hivatkozhat rá, csak ahhoz, hogy ezt a szerződést felbontsa, meg kell teremteni azt a jogi hátteret, amiről most az elkövetkező napokban és hetekben tárgyalunk, és ami nem olyan egyszerű dolog.

– Ma hogy látja, a társulat fenn fog maradni?

– Ezt az elkövetkező hónapok döntik el. Én azt kértem a társulattól, hogy gondolják át a lépéseiket. A színészek egy részének határozatlan idejű szerződése van, kisebb részének határozott idejű. Először is félévben nem lehet szerződést bontani, tehát ezt csak júniusban lehet megtenni. Gondolják át az életüket, gondolják át, hogy miként és hogyan tovább. Én senkitől semmilyen módon demonstrációt nem várok…

– Jól ismeri a színészeit, hányan fognak itt maradni?

– Erre most nem akarok válaszolni, de tudom, hogy kik mennek el. És nemcsak a színészek… A menedzsment nagy része is arra készül, hogy szerződést bont. De erről most nem szívesen beszélek.

– Azon gondolkodott-e, mi lehet az oka, hogy Ön, aki a jelenlegi kormányhoz köztudomásúan közel áll, azzal kellett hogy szembesüljön, hogy a politikai elit nem áll ki ön mellett, sőt épp ellenkezőleg?

– Tisztázzunk valamit! Nagyon fontos! Aki ennyi mindennel foglalkozik, mint én, és ezt ennyi időn keresztül teszi, a Művészetek Völgyétől kezdve az Új Színházon keresztül a POSZT-ig, kutya kötelessége, hogy a mindenkori kormányzattal rendezett viszonyban legyen. Ráadásul olyan intézmények irányítása van a kezemben, amelyek bizonyos fokig kiszolgáltatottak. Emellett az is igaz, hogy én soha nem voltam a nagy konfrontációk híve, miközben a seggnyalásoké sem. Minden egyes kormányzattal normális viszonyban voltam. Soha nem voltam kedvenc. Ennek nagyon sokszor tanújelét adták. Soha nem voltam a mi kutyánk kölyke, soha nem tartoztam sehova igazán. Való igaz, hogy szóba álltam sokakkal, és voltak kedvenc politikusaim is, akikre azt mondtam, hogy ezekkel érdemes mondatokat váltani, mert tudok tőlük tanulni. Persze, nagyon kevés ilyen volt. De igazán barátságról ebben a viszonylatban szó nincs. Tehát se MSZP, se Fidesz…

– A legutóbbi döntés szerint van élet a halál után, mert ripsz-ropsz kinevezték Pécsre, a Zsolnay negyed élére. Pécsett ugyancsak fideszes polgármester van, akivel, ha jól tudom, jó viszonyt ápol. Ezt a kinevezést Páva Zsoltnak köszönheti?

– Valahogy úgy alakult a dolog, hogy én anno rendeztem Pécsen, tehát sokak számára közismert, hogy otthon érzem magam a városban. Nyilvánvaló, hogy a Pécsi Országos Színházi Találkozó művészeti igazgatói kinevezését is annak köszönhetem, hogy valamennyire megbízik bennem a város és megbízott bennem a Magyar Színházi Társaság is, a másik tulajdonos. Talán a békítő jellegű vagy nem konfrontálódó énem miatt, aminek segítségével össze tudok hozni embereket, csoportokat, össze tudok kovácsolni ellentétes irányú dolgokat. A POSZT-ot nagyon szerettem és tiszteltem. Így aztán nagy lökést adott az is, hogy Jordán jelezte, szeretné, ha én lennék az utódja. Szívesen vállaltam.

– Azt azért nem állítom, hogy mindenki örömére…

– Hát persze, ez is megosztó megbízatás, de én igyekszem elrendezni a dolgokat. És amikor tavaly körülnéztem Pécsett, nagyon megtetszett a Zsolnay negyed. Rögtön azon kezdtem gondolkodni, milyen jó helyszínek lennének itt a POSZT számára. Annak idején a Művészetek Völgyénél ugyanígy találtuk meg a többi falut, hogy addig nézelődtem és érdeklődtem, amíg rá nem bukkantam a legjobb helyekre. Na most a Zsolnay negyedet annyira vonzónak találtam, hogy a Színházi Találkozó idején az összes külföldi vendégemet odaküldtem, hogy nézzék meg, és mindenki elájult. Eltelt egy kis idő, és egyszer csak, amikor ez az egész Új Színház-ügy nyilvánosságra került, tehát a pályázatunk sikertelennek minősíttetett, azonnal hívott Páva Zsolt.

– Anélkül, hogy jelentkezett volna?

– Nem, nem jelentkeztem, eszembe sem jutott. Ő tudta, hogy menynyire szerettem ezt a Zsolnayt, és milyen behatón tanulmányoztam. És hogy nem lennék-e az ügyvezető igazgatója.

– Erre nem kellett pályázni?

– Nem, mert nonprofit kft.-ként működik. Az ügyvezetőt a képviselő-testületnek kell kineveznie a kulturális bizottság javaslata alapján. Tehát ellentétben Budapesttel, ahol se kulturális bizottság, se testületi döntés, tudniillik ezt a jogot a közgyűlés átruházta a főpolgármesterre, és ő egy személyben döntött a színház ügyében.

– Mi történne, ha véletlenül Tarlós István mégsem adja Dörner Györgynek az Új Színházat, és Márta Istvánt ügyvezető igazgatóként megtartja?

– Ennek valószínűsége csekély.

– Jó, de akkor mit csinálna? Három funkciót töltene be?

– Először is tájékozódnék, hogy milyen az új pályázati kiírás, ha lenne ilyen. Aztán végiggondolnám, hogy akarok-e indulni, érdemes-e elindulnom az elmúlt hónapok megpróbáltatásai után. De mondom, ez álomvilág. A csapatok készen állnak. Úgy alakítottam ki az Új Színház menedzsmentjét, hogy nagyon szépen el tudja vinni a színházat egy ideig. A Zsolnaynál most nézem ezt a lehetőséget, és nyilván ott is olyan emberekkel szeretnék együtt dolgozni, akik napi 26 órában dolgoznak.

spa�:.
�?Q 0R �kenységemet. Azonban rögtön az első alkalommal, mihelyst megszáradt a tinta az új szerződésemen, amely konfirmálta az előadásokat pontosan, dátummal és címmel, az első dolga az volt, hogy lemondta a Rajna kincse premierjét, amivel gyakorlatilag helyből a legfontosabb előadástól fosztott meg.

 

– A végleges eltávolítása a házból a Dohnányi-ügy okán történt. Ugyanis alaposan „kipakolt”, amit a kormánybiztos érthető módon nem nézett jó szemmel. Ezek szerint igazán csak akkor telt be a pohár?

– Amikor Dohnányi, akinek nem volt érvényes szerződése az Operaházzal, ahelyett, hogy betegségre hivatkozott volna, ahogy a művészek általában az ilyen esetekben teszik, ezt a helyzetet fölhasználta arra, hogy az egyébként valóban nem túl ügyes kinevezéseket az Új Színházban nemzetközi erőtérbe helyezze. Ókovács a Népszabadság hasábjain arrogáns stílusban kioktatta Hamar Zsolt kollégámat, aki megvédte Dohnányit. Ezek után kénytelen voltam magam is az igazság mellett kiállni, hiszen pontosan tudtam, milyen ügyletek zajlanak az Operában. Már amúgy sem volt sok veszítenivalóm.

– Arról mit gondol, amit Dohnányi tett?

– Hát ez nagyon nehéz kérdés. Egyrészről nem először történik, sőt szinte már általános lett a gyakorlatban, hogy kiirkálnak pályázatokat a magyar törvényeknek megfelelően, majd ha valakik azt szeretnék, hogy a győztes pályázó mégse nyerje el a megpályázott helyet, simán el lehet intézni, hogy ne őt nevezzék ki. Mint Márta István vagy Horváth Ádám esetében. Ha már kényelmetlenek a törvények, inkább tessék nyíltan vállalni, hogy erőből neveznek ki valakit, de nem kéne eljátszani a fals pályáztatást. Tehát én ilyen szempontból semmiképpen nem értettem egyet azzal, amit az Új Színházzal műveltek. Hogy Dohnányinak a Filharmónia Társasággal való koncertjéhez igazán van-e köze az Új Színháznak, és hogy az Új Színház leendő igazgatója valóban antiszemita-e és valóban veszélyes-e ez a magyar demokráciára, erről nincs igazán véleményem, mert nem ismerem részletesen a munkásságát.

– Azért talán szokta néha olvasni, amit ők mondanak?

– Igen, de olvastam én már saját magamról is sok mindent, engedje meg, hogy ezt…

– Igen, csak az nem róluk szól, hanem ők maguk vallják.

– Nézze, ameddig én személyesen nem érzem a bőrömön az antiszemitizmust, addig nem szeretem kiabálni. De lehet, hogy van, akkor pedig Dohnányi jogosan tehette meg, hogy egy ilyen drasztikus eszközhöz fordul. A történet másik része viszont az, hogy a Filharmónia koncertjére csak meghívása volt, nem kötöttek vele szerződést. Én ebben nem is akartam állást foglalni, csak arra reagáltam, amikor Hamar Zsolt kollégám írt egy levelet Ókovács Szilveszter nyilatkozatára, amely szerint ő be fogja perelni Dohnányit. Hamar Zsolt megvédte Dohnányit, amire Ókovács minősíthetetlen hangú levélben reagált. Ezt már nem hagyhattam annyiban. Hát ez volt az a pont, amikor kirúgtak az Operából.

– Sértett embernek tekinti magát?

– Egyáltalán nem tartom magam sértett embernek, mert aki egy ilyen állást elvállal, annak nyilvánvalóan azzal a tudattal kell belemennie, hogy ez meg is változhat. Ugyanakkor természetesen pofont kapni az életben, az egy pillanatra mindig sokkolja az embert, pláne, hogyha ezt a pofont úgymond a saját barátai vagy legalábbis a saját barátai tudtával, illetve hallgatólagos beleegyezésével adják. Az én életemben a Magyar Állami Operaház nagyon-nagyon fontos szerepet játszott, de hát nélküle is éltem nagyon sok ideig, és bár remélem, ez az állapot nem tart örökké, addig is teszem a dolgomat. Azt igazán sajnálom viszont, hogy az általam nagyon szeretett Magyar Állami Operaház most még rosszabb úton halad, mint haladt bármikor. Gyakorlatilag eljátszottuk nemzetközi hitelünket, ma már mint provinciális színházról beszél rólunk a szakma. Halljuk, hogy Ókovács Szilveszter szerint nem baj, ha néhány évig nem lesznek premierek. Pedig egy színházban nagy baj, ha nincsenek premierek, mert hogyha nincsenek ünnepnapok, akkor a hétköznapoknak sincs értelmük. Kreálnak kétszáz fölösleges munkanélkülit a piacon, akinek semmi reménye nincs a világban, és létrehoznak egy olyan színházat – az Erkel Színházról beszélek –, aminek nagyon szép és fontos feladata lenne az országban, ha lenne hozzá pénz. De ha nincs pénz az Operaház működtetéséhez sem, akkor honnan gondolják, hogy lesz pénz még egy színháznak a működtetéséhez? Én úgy látom, hogy a háttérben olyan politikai döntésekről van szó, amelyek hallatán sikítania kéne mindenkinek, akinek számára fontos a magyar operajátszás, a magyar kultúra vagy bármi, ami ezzel kapcsolatos.

Kapcsolódó írások:

1. Váradi Júlia – Három interjú – Győriványi Ráth György: „Az Operaház teljes tönkretétele van folyamatban” 2011 novemberében Ókovács Szilveszter, az Operaház két hónappal korábban kinevezett...
2. Váradi Júlia – Három interjú – Baán László: „Mindig meg kell próbálni a jövőre készülni” A miniszterelnök 2011. október 1-jétől az új nemzeti közgyűjteményi épületegyüttes...
3. Váradi Júlia: Két beszélgetés az áltudományosságról Mérő László matematikus-pszichológus: Nincsen speciálisan magyar hülyeség Sarkadi Balázs kutatóorvos:...
4. Güllen-ország – Váradi Júlia interjúi Zsámbéki Gáborral és Alföldi Róberttel Güllen-ország Váradi Júlia interjúi Zsámbéki Gáborral és Alföldi Róberttel 2007...
5. „Mint a cirkuszi ló, ha pattog az ostor” – Molnár Piroskával beszélget Váradi Júlia Ha körkérdést tennénk fel a magyar színházba járó közönségnek arról,...