The Greening of America, „Amerika kizöldülése” – ez volt a címe Charles A. Reich 1970-es könyvének, ennek a több millió példányban elkelt ünnepi himnusznak az ellenkultúráról, a hippizmusról, a környezetbarátságról, az új lelkület megszületéséről, a test és a lélek feltámadásáról a konzumerizmus és institucionalizmus sivár amerikai kriptájából. Ma már persze senki sem emlékszik a dologra – a Yale Egyetem idén nyolcvanhárom éves hajdani jogászprofesszora is úgy nyilatkozott pár éve, hogy hát, igazából, ha úgy vesszük, és ne körtönfalazzunk, ne ógjunk-mógjunk, ne kerülgessük a forró kását, nem jött be a zsugája, Amerika azóta sem zöldült ki.

Azaz jósolni nehéz, sőt kockázatos.

De azért csak kockáztassunk.

Hogy mi vár ránk 2012-ben, s mi lesz az ábra jövő szilveszterre – ez volna a köz- és körkérdés. Van, amit tudunk: recesszió lesz, reál- és nominálbér-csökkenés, általános drágulás (új áfakulcs), tetejében jövedelemelvonás minden lehetséges és lehetetlen indokkal, a végtörlesztésre képtelen százezrek lakhatásának, hogy is mondtuk annak idején, alakulása, orvoselvándorlás (ezt majd ideig-óráig pótolja a kazah és kirgiz gyógyszemélyzet, amúgy kitűnően képzett s szegről-végről nyelvrokon, ennyiben problémamentes szakemberek beáramlása) stb. stb. Szándékosan csupán az anyagiakról beszélek, hiszen a politikai rendszer megváltozása, a fülke-ellenforradalmi Orbanisztán létrejötte és tartós velünk-maradása nagyjából fetakompli, jósolgatni nincs mit róla, sőt felesleges: a szar, miként Magyarországon menetrendszerűen korábban is, ezúttal is beállt.

Ám a légbe szippantva, láss csodát, bennünket mégiscsak remény legyint meg, friss fenyőszag, ahogy a költő – a szobra elmozdítására váró József Attila, ez a hozzánk hasonlóan javíthatatlan optimista – írta egy a mostanival amúgy reálisan összevethető bűzfokozatú Magyarországon. Merthogy a sárgásbarna fekáliatengerből egyre nagyobb számban bukkannak majd a felszínre a zöld remény szigetei, s számuk – a tömegnyomor izmosodásával egyenes arányban, s avval egyébként közvetlen oksági összefüggésben – a 2012-es év során egyre nőni fog. Olyannyira, hogy a szilvesztert már egy valóságos ökoarchipelágón fogjuk ünnepelni, paradicsomi környezetbarát körülmények közepette, s büszkén arra, hogy ismét mi, magyarok jártunk az élen, s lettünk a modern világ első bionemzete.

Hogy miért is lesz így? Röviden elmagyaráznám.

Max Weber annak idején megrajzolta a kapitalista vállalkozó ideáltípusát, azt a kívánatos személyiségprofilt, amely nélkül nincs igazán sikeres gazdálkodás: üzleti megbízhatóság, kiszámítható növekedés, kellő mértékű bővített újratermelés. Az ő analitikus képességeivel nem versenghetek, ám mégis megkísérelném felrajzolni egy másik ideáltípus vonásait: az eszményien (és ami legalább ennyire fontos mindennapi életvitelének gyakorlatában) környezettudatos magyar ökopolgár képét. Őrá lesz ugyanis a legnagyobb szükség az újesztendő során – és, nagy szerencsénkre a nagy szerencsétlenségben, a katasztrofálisan romló gazdasági körülmények kifejezetten kedveznek majd az ő elszaporodásának.

Small is beautiful, ez volt a címe E. F. Schumacher brit közgazdász 1973-ban, a globális energiaválság évében (hű, de régen volt – talán igaz se volt?) megjelent ökokiáltványának: a kicsi szép, a kevés a kívánatos, így szólt az új kategorikus imperatívusz, mely az eltelt negyven év során mit sem vesztett érvényességéből, s ma is ez van (vagy kellene, hogy legyen) lángbetűkkel beírva eszményi ökopolgárunk szívébe. Mindenből a kisebbet választani, mennél kevesebb energiát fogyasztani, minden határon túl takarékoskodni az áram-, gáz- és vízfogyasztással, nem égetni a villanyt, nem harminc liter vizeket elzuhanyozni; autózás helyett biciklizni, biciklizés helyett gyalogolni, gyaloglás helyett – ha helyzetünk megengedi – egy helyben heverészni, így kalóriát is kevesebbet fogyasztani (persze ezt a keveset is környezetbarát módszerekkel termelt bioélelmiszerek formájában); mennél kevesebb meg nem újuló energiát fogyasztani, mennél kevésbé szennyezni szénhidrogén-származékok elégetésével a levegőt – egyszóval mennél kevésbé „terhelni a környezetet”, mennél mérsékeltebben s úgy is kizárólag fenntarthatóan növekedni. Nagyjából ezek lennének ideális ökopolgárunk viselkedésének aranyszabályai.

Nem könnyű legbensőnkké hasonítani és minden tudatos pillanatunkban szem előtt tartani mindezt. De mint minden nagy és nemes ügynek, a zöld mozgalomnak is megvannak a maga szentjei és fáklyavivői, a minden tekintetben környezetbarát életet élő ökomintapolgárok, akik példájából okulhatunk, és akiknek zászlaja alá gyülekezhetünk a zöld paradicsomba vezető úton.

Orbanisztán ökomintapolgára a hajléktalan. Villanyt, vizet, gázt nem fogyaszt, benzint-olajat nem éget bele a levegőbe, az energiafaló és környezetszennyező közösségi közlekedésben nem vesz részt. A recycling, az újrahasznosítás hőse: ami ruhát-élelmet kevésbé környezettudatos honfitársai szemétre vetnek, azt használatba veszi, illetve elfogyasztja. A környezetet elhanyagolható mértékben terheli; ami keveset a természettől elvesz, nagyrészt vissza is adja; lakhely építésével nem foglal el termőföldet. Újságot nem olvas, televíziót nem néz, ezért kultúrájához nem tapad média-környezetszennyezés. Növekedése – nem lévén neki – teljességgel fenntartható.

Igen, 2012 a hajléktalan éve lesz. Ők, a hajléktalanok vezetnek majd bennünket a szebb (zöldebb) jövőbe, az ő példájukat követik majd mindazok, akiknek elárverezik a frankhiteles lakásukat, akik az ötszáz forintos benzin helyett a gyaloglást választják, akiknek több százezer forintos közüzemi tartozásaik miatt elzárják a vizüket-villanyukat-gázukat. Százezrek gyarapítják így az ökomintapolgárok sorát, s megjósolható, hogy a környezetszennyezés mértéke az ő számuk növekedésével arányos, azaz drámai csökkenést fog mutatni: kis szerencsével 2012 végére ismét lehet majd lélegzetet venni Budapesten, s hovatovább a Duna vize is szűretlenül iható lesz.

2012-ben tehát Orbanisztán fontos, ha nem egyenest sorsdöntő lépést tesz az ökotiszta és telezöld hazáért. Bár a nagyszerű álom, a tíz- (tizenöt) millió teljességgel környezetkímélő hajléktalan, a fogyasztás világát mindenestül maga mögött hagyó, ekképp a természeti erőforrásokat épphogy csak terhelő nincstelen nemzete, amely ön- és környezettudatosan immár a fenntartható fejlődésből sem kér, még odább van kicsivel. De elérjük ezt is hamarosan, csak legyen bennünk elegendő kitartás.

S aki még ennél is többre vágyik, a Természet végső feltámadására, az Ezeréves Ökobirodalom diadalmas eljövetelére, talán az sem kerget utópikus ábrándokat.  Megtalálja az eszkatologikus Ökojövő zálogát abban a látomásban, amellyel költőink szokták magukat és nemzetüket riogatni. A nemzethalál ez a félelmetes látomás. De, legalábbis környezetvédelmi szempontból, nincs miért félni tőle: ha nincs többé magyar, környezetszennyezés sincs többé. A Földanya sebei – legalábbis mifelénk, a Kárpát-medencében – végre begyógyulhatnak.

De hát ne álmodozzunk. Maradjunk szilárd talajon – 2012 éppen elég lesz nekünk a jóból.

Kapcsolódó írások:

1. Takács Ferenc: Örök félidő (Mező Ferenc: Sör és hamu. Budapest, 2009, Orpheusz.) „Sör és hamu” – a Halotti beszéd „por és hamu”-ját...
2. Takács Ferenc: Szigorlat – Békés Pál (1956–2010) Ha a végről emlékezünk, a kezdettel kell kezdenünk. A Nárcisz-tanszéken...
3. Takács Ferenc: Vér-baj (György Péter: Apám helyett. Budapest, 2010, Magvető.) György Péter nem először rugaszkodik neki a Kádár-korszaknak; hirtelenjében az...
4. Takács Ferenc: A magunk vére (Jorge Semprún: Húsz év, egy nap. Pál Ferenc fordítása. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 292 oldal, 2200 forint. ) Takács Ferenc A magunk vére Artemisia Gentileschi olasz festőnő...
5. Takács Ferenc: Mű-terem (Lator László: A tér, a tárgyak. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó.) Takács Ferenc Mű-terem A Lator-líra keletkezéstörténetének ismerői tudják, hogy...