Nem sok jó várható 2012-ben. Most, az év kezdetén, a köztársaság formális felszámolása utáni első napokban, amikor gazdasági szakemberek az államcsőd veszélyével riogatnak, ha az Orbán–Matolcsy páros nem fejezi be sürgősen „szabadságharcát”, legalább abban látok némi reménysugarat megjelenni, hogy megszerveződik, összefog és az Orbán-rendszer leváltásához elegendő támogatottságot szerez a demokratikus ellenzék. Parlamenti pártok és parlamenten kívüli mozgalmak, civil szervezetek együtt. Az öszszefogásnak maga Orbán Viktor a leghatékonyabb szervezője, amint azt a fideszes alaptörvény megünneplésével kiprovokált tüntetés jelezte.

Pár hónapja még úgy tűnt, a demokratikus ellenzék megosztott a tekintetben, hogy rendszerellenzékiként határozza-e meg magát. A Demokratikus Koalíció már platformként szorgalmazta, az MSZP elfogadta, s azóta az LMP is belátni kényszerült, hogy a Fidesz úthengerével szemben sem tere, sem értelme nincs a konstruktív ellenzékiségnek. Elérhetőnek látszik, hogy a demokratikus ellenzékhez tartozók valamenynyien illegitimnek tekintsék az alkotmányosságot felszámoló orbáni rendszert, s minden pozitív változás előfeltételének tartsák a jogállamiság, az európai normáknak megfelelő alkotmányos rend, a demokratikus köztársaság helyreállítását.

Úgy tűnik, a pártok és civil mozgalmak egyaránt hajlanak arra, hogy megtalálják a rendszeres együttműködés formáját. Ennek természetesen csak akkor van létjogosultsága, ha valóságos társadalmi ellenállás kifejeződését is jelenti, tehát ha tényleges és terebélyesedő mozgalom van mögötte, így a közös fellépés az orbáni rendszer elleni tömeges felháborodásnak és leváltási szándéknak ad politikai formát. A szabadság megvonásának sűrűsödő élményei, az önkény egyre gorombább formáinak megjelenése, a válságot egyre mélyítő gazdaságpolitikai ámokfutás súlyos társadalmi következményeinek a hatása felkínálja az esélyt arra, hogy tömegek adjanak kifejezést elégedetlenségüknek, és támogassák a demokratikus ellenzéket. A szélsőjobb visszaszorítására is csak erős, feltörekvő mozgalomnak van esélye. Ennek révén derülhet ki, hogy a Jobbik sokkal inkább a Fidesz potenciális szövetségese, mint rendszerének ellenfele. Természetesen nincs kizárva, hogy a vészesen közelgő társadalmi katasztrófa nyomán az amorf elégedetlenség olyan nekikeseredett megnyilvánulásokban ölt testet, amelyeket egy demokratikus mozgalom sokkal nehezebben tud kanalizálni, mint a korlátlan demagógiát alkalmazó és az erőszaktól sem visszariadó szélsőségesek.

Az antiorbánista ellenzéki összefogás biztosan nem alakul ki ütközések nélkül, amelyeket csak nagy önuralommal lehet tárgyszerű megbeszélések keretei között kordában tartani. Nem csupán a jól ismert személyi ellentétek miatt van így, bár az sem csekélység. A konfliktuspotenciál magában a helyzetben rejlik.

A 2010-es választások után látszott, hogy a rendszerváltáskor kialakult pártrendszernek vége, még ha ezt sokan nem is akarták tudomásul venni. A társadalmat átható pártundor, az új politikai szervezetek antipolitikai retorikája is az átalakulás a jelensége. Ez persze nem jelenti, hogy a korábban létező pártoknak befellegzett, azt viszont jelenti, hogy rövid távon domináns váltópárti szerepbe aligha emelkedik bármely szervezet. Pedig az új választási törvény kétpártrendszert involvál. Nem véletlen, hogy a jobboldalt domináló Fidesz nem törődik azokkal a figyelmeztetésekkel, melyek szerint visszahullhat rá a törvény ódiuma. A jelen állapotból indulnak ki, nekik a hatalom aktuális megőrzése a fontos, és ha kell, lesznek még ötleteik az elérésére, akár a riválisok kriminalizálása (szélső esetben az MSZP betiltása, Gyurcsány elítélése) árán is. Amíg meg nem változik a kétharmados választási törvényt, addig elkerülhetetlen, hogy az ellenzék kialakítsa az összefogásnak a választásokon is működőképes formáját. Semmi garancia nincs rá, hogy 2014-ben lesznek a következő választások.

Az új pártrendszer alakulása nem lehet konfliktusoktól mentes, de közben az együttműködés is elkerülhetetlen. Egyelőre nem látható, melyik politikai csoportnak lesz esélye komoly tömegbázist szerezni. A Szolidaritás ereje, hogy jó pillanatban lépett színre, határozottan politikus arculatot öltött, ugyanakkor szakszervezeti formát választva elkerülheti az általános pártundor következményeit. A 4K a „baloldalon tátongó űr” betöltésére készül, azt feltételezve, hogy a szocialistákban végleg csalódottak, illetve a tőlük eleve viszolygó fiatalok körében talál támogatásra. Az MSZP „leváltására” azonban 2012-ben aligha van esélyük. A „millások” szervezetté válásának ideje valószínűleg lejárt, mindazonáltal a szervező, pártfüggetlen mozgósító erejük fontos szerepet tölthet be. Bármikor felbukkanhatnak újabb szereplők is. Kérdés, hogy a kis létszámú, de tekintélyes jogvédő szervezetek és mozgalmak függetlenségük őrzését, eddigi működési formájuk fenntartását tartják elsődlegesnek, vagy hajlandók közvetlenebb politikai szerepet vállalni, s ha igen, milyen feltételekkel. Újabb kérdés, hogy az otthontalanná vált liberálisok kinél találnak maguknak pártot, hiszen az LMP-ben láthatóan sokan csalódtak közülük. 2012-ben ki kell derülnie, a DK közös táborba tudja-e gyűjteni a „polgári baloldal” és a liberalizmus híveit. S persze itt van még a legnagyobb kérdés, amely 2012-ben már feszítően megjelenhet: milyen lesz az élet a jobboldalon Orbán bukása után, lesz-e tárgyalóképes alakulat, vagy az egész garnitúra leharcolja magát a sárga földig?

A támogatottságért és ezáltal a vezető szerepért folyó rivalizálás nem kikerülhető, de ettől függetlenül is az elhatárolódás igényét erősíti, hogy az új szervezetek és mozgalmak az identitásteremtés időszakában vannak. Az LMP sem jutott túl ezen a fázison. Nem mellékesek a „rovott múltúak” és a „tiszták” közötti feszültségek, hiszen ez utóbbiak jórészt éppen a régiek lejáratódásával indokolhatják létüket. A pártundornak való megfelelés kényszerén mielőbb túl kellene jutni, hiszen a választásokon indulás feltételezi a pártosodást.

A konfliktusok és viták csillapítása elsősorban Orbán Viktortól várható. Kormányzásának következményei előbb-utóbb megszüntetik a társadalom depolitizáltságát. Talán nem alaptalan a bizakodás, hogy 2012-ben legalább az ellenzéki oldalon győz a józan ész, s keserves viták árán, de megteremtik az együttműködésnek azt a formáját, amely esélyt ad az orbáni rendszer leváltására. Sajnos a demokratikus köztársaság helyreállításának együtt kell járnia a romhalmaz eltakarításával és egy nehéz válságkezelő szakasz levezénylésével. A radikális kritika tehát nem elég, az ellenzéknek már az eljövendő nehézségekre is időben fel kell készülnie, sőt fel kell rá készítenie a társadalmat.

 

 

 

Kapcsolódó írások:

1. Farkas Zoltán: Helyre, tétre, befutóra – A válság, a Bajnai-kormány és az ellenzék A válság, a Bajnai-kormány és az ellenzék I. Állapothatározók „Szembenézve...
2. Ripp Zoltán: Gyűlöletpolitika Magyarországon Ripp Zoltán Gyűlöletpolitika Magyarországon Ha majd a jövő történészei...
3. Ripp Zoltán: A populizmus árnyéka Ripp Zoltán A populizmus árnyéka Induljunk ki egy tényből....
4. Ripp Zoltán: A rendszerellenzékiség dilemmái és a kiútkeresés Mi lesz Orbán után? Mikor lesz Orbán után? Hogyan érhető...
5. Ripp Zoltán: Hunniában készülget valami Ripp Zoltán Hunniában készülget valami A 2009. júniusi európai parlamenti...