Fáy Miklós: Ahol a tirpák fölmászik a fára (Onder Csaba–Antal Balázs: Tirpákia, tündérkert. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadása. Rendező Lendvai Zoltán.)

Nem kellett hozzá öt perc, hogy már azon kelljen gondolkodni: hogyan kaphattam be ezt a horgot. Mit képzeltem, amikor megláttam azt a címet, hogy Tirpákia, tündérkert? Miért gondoltam, hogy ez aztán olyan darab, amit semmi pénzért ki nem hagynék?

De ha az ember gondolkodik, akkor megtalálhatja a válaszokat. Mit képzeltem? Hogy jó helyen vagyok. Jó színházban. Nem képzeltem, tudtam, megvannak a magam nyíregyházai kedvencei, tudom, kitől mire lehet számítani, és hogy kik a helyi sztárok. Vannak átfedések a helyi és a személyes kedvencek között, Bárány Frigyest most is azzal az ámulattal figyelem, mint gyerekként, amikor Kacsuka hadnagy szerepében fölsegítette Athalie-ra a köpenyét, és hűvös eleganciával hazaküldte a kompromittálódásra vágyó hölgyet. Ugyanúgy borzongok bele kemény, tartózkodó orgánumába, mint amikor A hét mesterlövészt néztem, talán hetedszer, és próbáltam összeszámolni, hány mondatot is mond a szófukar késdobáló benne. Azt hiszem, hatot.

Bárány Frigyessel nincs is semmi baj, nagy öregként finoman adagolják, csak a második felvonásra érkezik meg, mint Horthy Miklós, újságot olvas, és néha elcsodálkozik, hogy egy bomba ketyeg a kocsiban. Mint később kiderül, ennek az egész történet szempontjából semmi jelentősége nincsen, a bomba nem robban föl, és nem hatástalanítják, csak ketyeg. Nem mondhatni, hogy minden hájjal megkent színházi rókák írták volna a darabot.

Ez persze csak később derül ki, még az elején vagyunk, még azon kell gondolkodni, hogy miért is tűnt ez kihagyhatatlannak. Valószínűleg az elv miatt. Mintha az összes vidéki színház közül egyedül Nyíregyházán volna környezettudatosság. Vidéktudatosság. Öntudatosság. Lehet, persze, hogy a színház maga összeurópai intézmény, örökség, akármi, amit csak helyi fűszerekkel érdemes gazdagítani, nálunk több Molnár Ferencet és sokkal több Katona Józsefet játszanak, mint bárhol másutt, de az alap ugyanaz. Shakespeare – Molière – Csehov. Rajtuk támaszkodik a drámairodalom, rájuk nehezkedik a színház, és mindegy, hogy a függöny Londonban, Stockholmban vagy Budapesten megy szét, ugyanazokat a darabokat látjuk. De Nyíregyháza időnként megpróbál sikket csinálni abból, hogy ő Nyíregyháza, hogy vannak saját terei, utcái, piacai, házai, emberei. A legszebben ez a Thornton Wilder-darabbal sikerült, A mi kis városunkkal, amit Nyíregyházára alkalmaztak, ott játszódott, az volt az ő kis városuk, vendégként, három órára az enyém is, elmondták, mit jelent ott élni, mit lehet szeretni a városban, és mit kell utálni. Azt éreztem, hogy végre. Végre nem azt éneklik, hogy Budapest, te csodás, az ember nem a turulmadárra mászik föl, Isten veled, Budapest, te édes, hanem minden helyett ott van, az egyébként dalszövegbe nagyon nehezen belefoglalható szó: Nyíregyháza.

Azt reméltem, hogy mindez most folytatódik. Írnak egy darabot magukról, a büszkeségeikről, Krúdy Gyuláról, aki még mindig meglepi az embereket, hogy ott született, és nem Óbudán. A színház nem olyan lesz, mint a mozi, ahol mindig ugyanazt a filmet játsszák, hanem valami saját, helyi, el nem vihető, hiszen hol a bánatban néznének meg egy Tirpákia című darabot. De szólnak benne Alpár Ignácról és Jósa Andrásról, akinek mindig megnézem a nevét a múzeum homlokzatán, mindig elhatározom, hogy otthon rákeresek az interneten, aztán mindig el is felejtem. Végre lesz mit elfelejteni, a játékos, valóságos, legendás és barátságos Nyíregyházát.

Csak hát nem az elvet nézi a néző, hanem a színdarabot. Azt meg nem látja, mert nem írták meg. Nem írták meg, tehát meg se rendezték, nem rendezték, tehát el sem játszották, nem nagyon gáláns az ajánlatuk. Az ötödik perc, amikor először gondolkodtam el azon, hogy pedig milyen szép is lehetett volna, azzal telik, hogy Pregitzer Fruzsina anyókának öltözve, mű tájszólással mond valamit a régi Nyíregyházáról, ahol nem volt állandó társulat, de idegesítő és képtelen az egész, a kárálós hangja, az alig követhető szöveg, és a kendőhöz viselt saját, modern, prizmás szemüveg, fájdalmas és kínos. Azt mutatják, amiben maguk sem hisznek, valami népszínműves világot, és nem nagyon látom azt a jóravaló iróniát, aminek fényénél a valódi múlt is földerenghetne.

Nem profi a darab. Nyilván azért, mert nem profik írták, vagy ha én vagyok tájékozatlan, bocsánat, de még nem láttam egyetlen Onder Csaba–Antal Balázs-színművet. Megtakarítom most azt a tréfát, hogy nem is nagyon szeretnék, ha első dráma, nyilván ezeket ugyanúgy vízbe kell fojtani, mint Brahms szerint az első zeneműveket. De kinek van erre szíve, amikor sok-sok oldal után legépeli, hogy VÉGE? Nem ők a hibásak, hanem aki előadásra elfogadta a Tirpákiát, és akinek, honszeretet ide, lokálpatriotizmus oda, látnia kellett volna, hogy a színdarab több szempontból is problémás. Először is nincs meg benne az az alapvető színházi erény, hogy a szereplőket a tetteik és a szavaik jellemeznék. Nincs olyan jelenet, hogy két ember találkozik, és abból valami valóságos bonyodalom támadna. Folyton el kell magyarázni, hogy mit miért tesznek a szereplők, és a magyarázat általában sántikál is. Az mégis kissé nehézkes kiindulás, hogy Berger mama úgy óvja a lányát a színészettől, hogy megpróbálja elcsábíttatni őt egy rossz színésszel. Szökjenek meg, aztán a színész hagyja őt el, és akkor megtanulja egy életre, micsoda népséggel akart ő összeállni.

A helyzetet jelentősen súlyosbítja a Berger mamát játszó Széles Zita, aki a darab során úgy beszél, mint Vilma a Frédi és Béniből, csak sokkal kevésbé vicces dolgokat mond. A humorral egyébként sincsenek nagyon jó viszonyban az alkotók, pedig ez egy zenés komédiánál nem kifejezetten előny, nem hittem volna, hogy elhangzik még színpadon olyan elmésség, hogy antipatikus – nahát, az Anti patikus? Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen szellemességnél miért nem kapcsolnak be az elhárító mechanizmusok, miért nem mondja dramaturg, rendező, színész vagy igazgató, hogy állj, ezt azért már mégsem tesszük meg a közönséggel.

Kaotikus az előadás, és nehéz megmondani, hogy ez rendezői vagy színdarabi hiba: mintha egy nagy szemeteskukából zúdítanák ki a jeleneteket. Nem akarok nagyon savanyú lenni, vannak pillanatok, amikor a kukából jó dolgok pottyannak ki, a Kneipp doktor módszerét követő naturisták, akik testdresszben, kipárnázottan, fátylakkal fedve táncikálnak az erdőben, miközben gallyakkal csépelik egymást, néha kifejezetten jókor érkeznek, megoldanak egy besülni látszó jelenetet, meg általában véve is elég mókásak. A darab csúcspontja, a kormányzó tiszteletére tartott színházi előadás egy jobban öszszerakott vígjátékban akár élmény is lehetne, a nagy bajuszú tirpákkal, aki egy bornyú fejében vállalja, hogy arab melódiát nyekereg, amíg a pályakezdő Berger leány csábtáncát lejti. Egy dévaj vígjáték dévaj fináléja lehetne ez a pillanat, így viszont elég elszigetelt a jelenet, túl későn érkezik ahhoz, hogy mindent feledtethetne.

Néha azt érzem, hogy panaszlistát kellene összeállítani és átnyújtani a szerzőknek. Van például egy biztató szerep, Szatmáriné, a sokat látott színésznő, akinek a gondjaira bízzák Berger Laurát, tanítsa ki az est sztárját egy nap alatt színésznővé. Hiába gondoljuk, hogy Szatmáriné valami titkok tudója, akinek múltjában regények és régi előadások kergetik egymást, és hogy talán az egész történet oldódik valami vele kapcsolatos felismerésben, Szatmáriné végül egy ki-be sétálgatós szerep marad. Kuthy Patricia fiatalnak is látszódik hozzá, és nem a darab, csak a színészfoglalkoztatás megoldása rejlik a bongyor, vörös paróka alatt.

Mindazonáltal képtelen vagyok rossz szívvel gondolni vissza az estére. Lehet, hogy nem indul el a darab, de a jó irányba nem indul el. Vagy csak a hála dolgozik bennem, mert itthon végre megnéztem Jósa András életrajzát, és ettől már nem volt haszontalan az este.

 

 

 

 

Onder Csaba–Antal Balázs: Tirpákia, tündérkert. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadása. Rendező Lendvai Zoltán.

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: Felső középszer (Tündöklő középszer. Szkéné Színház, Pintér Béla és Társulata előadása. Író-rendező Pintér Béla, jelmez Benedek Mari, zene Kéménczy Antal.) Tudom, mire készülök. Pintér Bélára és társulatára. Pintér Béla és...

Fáy Miklós: Tragédia és bimbózó lányok (Sofi Oksanen: Tisztogatás. A Kaposvári Csiky Gergely Színház előadása, rendező Valló Péter.) Nem ismerem a számokat, nem tudom, végül mennyit sikerült eladni...

Fáy Miklós: Több seb többet lát (George Bernard Shaw: Pygmalion. Fordította Nádasdy Ádám. A szombathelyi Weöres Sándor Színház előadása. Díszlet Árvai György, jelmez Szűcs Edit, rendező Keszég László.) Értem, mit csinálnak, azt is, hogy miért, mégsem tetszik. Jönnek...

Fáy Miklós: Ápor és szerelem (Heltai Jenő: Naftalin. Szombathely, Weöres Sándor Színház, rendező Mohácsi János. Illetve Budapest, Radnóti Színház, rendező Szabó Máté.) Eljutottam a Mohácsi-rajongásnak arra a fokára, amikor már más színházban,...

Molnár Gál Péter: Hát bizony, Csongor (Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde. Mesejáték három részben (de azért kettőben adják). Rendező Valló Péter. Díszlet Antal Csaba. Jelmez Szakács Györgyi. Zene Melis László. Koreográfia Gergye Krisztián. Film M. Nagy Richárd. Világítástervező Mórai Ernő. Csongor, ifjú hős: Kulka János, Kalmár: Gazsó György, Fejedelem: Spindler Béla, Tudós: Blaskó Péter, Balga: Szarvas József, Tünde: Sipos Vera, Kurrah: Schmied Zoltán, Berreh: Marton Róbert, Duzzog: Nagy Cili, Ilma: Schell Judit, Mirígy: Almási Éva m. v. Ledér: Nemes Wanda, Éj: Molnár Piroska. Bemutató: 2006. november 17. Nemzeti Színház. ) Molnár Gál Péter Hát bizony, Csongor Karinthy-Kosztolányi kedves ifjúkori...

 

 

Cimkék: Fáy Miklós