Győrffy Iván: Esztelenek és holtak (Harry Brown. Színes, feliratos angol krimi, 98 perc, 2009. Rendező Daniel Barber.)
Elsőre generációk harcaként is szemlélhetjük. A fiatalok robogóra pattannak, bedrogoznak, puszta szórakozásból lelőnek egy babakocsis kismamát, majd a teherautó alatt fejezik be ámokfutásukat. Egy idős férfi reggel kinyitja a szemét, nehézkesen feltápászkodik ágyából, majd felkeresi a kórházban haldokló feleségét, aki már igazán fel sem ismeri. Később a két, eltérő világot, értékrendet, morális hátteret képviselő generáció ügyei összekuszálódnak, s valamelyiknek pusztulnia kell, hogy éljen és virágozzon a másik. De nézhetjük őslakosok és idegenek, embereknek tűnő élőlények és földönkívüliek harcaként – a dél-londoni Heygate, amelynek sivár panelszarkofágjában e filmet forgatták, már hasonló szériának is helyet adott, s itt is mintha ellenérdekelt civilizációk ütköznének. Ám akár demográfiai, akár társadalom-lélektani, akár szellemi-morális síkon igyekszünk szétválasztani az összeütközésbe kerülő motívumokat, nem veszünk tudomást a szóval leírhatatlan, kamerával ábrázolhatatlan, elmével felfoghatatlan zsigeri indítékokról, amelyek a szereplőket elsősorban mozgatják, s amelyek miatt úgy érezzük: nemcsak Dél-London drogbandák uralta aluljárói, de a Descates-on, Locke-on edződött értelem is áldozatul esett az önfenntartás egyre terjeszkedő határaiért folytatott küzdelemnek. A Homo sapienstől legfeljebb már csak a Ramapithecus tanulhat: ez a komor belátás lepi el a graffitik és emberi testnedvek által átitatott aszfaltot a Harry Brown című angol filmben.
A címszereplő Harry Brown (Michael Caine) tengerészgyalogos veteránként és friss özvegyként tengeti mindennapjait az emberpusztaságban. Egyedül kocsmai sakkpartnere, Leonard Attwell (David Bradley) tartja benne a lelket, noha a sajátja felett már képtelen uralkodni: a lakótelepet gladiátorarénaként kezelő drogosok, fegyvernepperek, prostituáltak, kiskorú bűnelkövetők, rablók és emberbőrbe bújt farkasok rendszeresen zaklatják őt. Még a barátjuknak tekintett Sid Rourke (Liam Cunningham) által vezetett ivó is az illegális ügyletek táptalaja – ennek mellékhelyiségében veszi elő ódon bajonettjét Leonard, hogy rávegye barátját, észak-írországi hadi tapasztalataival legyen segítségére a bandák elleni személyes háborújában. Harry eleinte nem áll kötélnek, barátja brutális lemészárlása után azonban kénytelen átértékelni elveit, s dacára a nyomozónő (Emily Mortimer) és őrmestere (Charlie Creed Miles) rendszeres látogatásainak, a rendőrség tehetetlensége láttán egyedül kíván „igazságot” szolgáltatni.
Először még szinte véletlenül szúr agyon egy narkós rablót, ám a lakótelepi fiatalok önelégült kegyetlensége megállíthatatlan menetelésre kényszeríti. Kémkedik, gyilkol, kínoz, zsarol, s még fizikai elgyengülése sem tántorítja vissza attól, hogy befejezze, amit elkezdett. Sarkában liheg a gyanakvó rendőrség, amelyet a bizonyítékok hiányában felmentett ifjú gengszterek nemcsak semmibe vesznek, de – vallatás közben – verbálisan meg is erőszakolnak: vezetőjük, Noel Winters (aki „Plan B” néven a film néhány zenei futamáért is felelőssé tehető) agresszív, ám felettébb választékos trágársággal teszi helyre a tehetetlen rendfenntartókat. A végső leszámolásra, sőt a film záróakkordjára is az ominózus gyilkosság helyszíneként szolgáló aluljárónál, illetve a lakótelepen elszabaduló pokol kellős közepén, Sid kocsmájában kerül sor, s végül mindenki megmutatja igazi arcát – beleértve a rendezőt is, aki saját, máskülönben kiegyensúlyozott történetét hamisítja meg az utolsó képsorokkal.
Harry Brown kálváriája vászonra átültetett szociofotó a jellemét vesztett emberiségről, jellemző élethelyén, az 1970-es években épült – az utóbbi időben már csak a filmstábok, a statisztálásból élő maroknyi helyiek és a buldózerek által látogatott –, nyomasztóan klausztrofób lakótelepen. Az ablakokon rettegve kitekintő öregek, az autójuknál félig agyonvert polgárok, bejárati ajtóban égő máglyák, a csellengéstől a késelésig mindent kipróbáló fehér és fekete ifjoncok, a mindent elborító düh, szemét és reménytelenség szinte bárhol és bármikor megismételhető szimptómái New York, Budapest és Rio de Janeiro utcáin, az Isten városa és a Gran Torino mozgóképein egyaránt otthonosan elhelyezhetők. A Harry Brown éppen amiatt érintkezik a bosszúfilmektől a gyomorforgatóan őszinte társadalmi drámákig, a lélektani thrillerektől a realizmus klasszikusaiig szinte valamennyi, igazságszérummal túladagolt mozidarabbal, mert a földhözragadt helyszínekből, érzékletes színészi játékból, sokkoló díszletekből, drogos sminkből és dialógusokból dokumentarista kézikamerával felvett nyersanyagát egy alapvetően sablonos dramaturgia csontvázára feszíti rá.
A rendező, a korábban dizájnterveiről és installációiról ismert, első(játék)filmes Daniel Barber minden bizonnyal tudatos allúziókkal utal a műfaji és dramaturgiai rokonságra – többek között a már említett Clint Eastwood-opusra (az amerikai színész-rendező szintén megfordult a dél-londoni betondzsungelben), a Piszkos Harry-sorozatra és a Gary Young forgatókönyvíró által jegyzett korábbi akció-kalandfilmek sémáira. A Gran Torino Walt Kowalskijának szintén csak egy szikra kellett, hogy lángra lobbanjanak koreai háborúban edzett reflexei – felesége elvesztése, a mértékadó fehér középosztály eltűnése lakókörnyezetéből, az utcán randalírozó bandák, s egy hozzá közelálló személyt ért sérelem kellően előkészíti a lassan érlelődő, majd elemi erővel kitörő változást. Az egyszerűségükben egyaránt nagyszerű két színészi alakítás (Eastwoodé és Caine-é) azonban eltérő rendezői testamentumba ágyazódik: míg az idősebb tengerentúli direktor kiszámítható elemekből, de különösebb csinnadratta nélkül vezeti végig főhőse teljes, visszafordíthatatlan áldozatát, addig ifjabb óvilági kollégája a londoni zavargásokat kézen fogva látványos tűzijátékkal tűzdeli meg a hollywoodi ízű – bolondozó kisgyerekekkel, mosolygó hőssel és újrafestett aluljáróval legyengített – lezárást.
A film rendkívüli karizmája azonban nem a pisztoly- és nem is a keresetlen szópárbajokban rejlik, hanem Michael Caine helytállásában. Caine, aki alacsony sorból származó családjával a megörökített lakótelephez közel talált otthonra annak idején (ahol először élvezhette a különvécé luxusát), s korábban nemegyszer alakított öntörvényű, az élettel (és a halállal) leszámoló hősöket, eddigi két Oscar-díjas játékához mérhető jellemformálással áll elő. S ahogy az a régóta a pályán lévő színészeknél szokásba jött, minden mozdulata mintha egész repertoárjának szintézise lenne – talán ezért cikkeztek Eastwood és Caine visszavonulásáról e filmek után. Persze maga Caine is hozzájárult a találgatásokhoz egy-két, véletlennek tűnő elszólásával: „Ha már nem kerül jó forgatókönyv a kezembe, visszavonulok. Nem szólnak majd a harsonák, és sajtóközleményt sem fogok kiadni. Úgy teszek majd, mint egy kiszolgált katona – hiszen az is vagyok –, és eltűnök a ködben.”
Ám a Harry Brown még nem ezt mutatja. A (szintén) koreai veterán Caine minden rezdülése legalább annyira az elfojtott életerőről, mint a lemondásról árulkodik: kőkemény arcvonásokat és reszketeg mozdulatokat ötvöző, pergő ritmusú, majd tüdőtágulástól kifulladó testbeszéde virtuóz módon eleveníti meg a szakma ismereteinek legjavát. Ebben személyes élményei és legbensőbb érzései vezérlik, hiszen bevallása szerint „egy elveszett nemzedéket” próbál meg visszarángatni a dacos ellenállásból, amellyel a fennálló társadalmi rend ellen tiltakozik, igyekezvén az írmagját is kiirtani. Minden további szereplő csak csendben vagy lármásabban asszisztál Caine mesteri munkájához.
Ám a legelszántabb erőfeszítés sem lenne elégséges ahhoz, hogy érzékeltesse egy világváros lakónegyedeinek és perifériára szoruló közösségeinek sodródását a lakhatatlanság és az elállatiasodás felé, ha a Ken Loach-féle miliő és az angol szociothriller legjobb hagyományai nem sűrűsödnének össze e filmben. A drog- és fegyverkereskedők bűnbarlangjának (a cannabis-ültetvény miatt: melegházának) nyugtalanító lüktetése, a pszichedelikumoktól kitágult pupillák és megsárgult arcok közönyössége, a kanapén fekvő, megkínzott lány szájából bugyborékoló vér szánalmas fakósága, a kérlelhetetlenül zuhogó esőben, tébolyító zenére támolygó árnyak viszolyogtató síkossága, a pengeéles vágásokkal egymás mellé helyezett snittek fegyelmezett ritmusa, és – a végjelenettől eltekintve – irracionalitásában is követhető alkotói koncepció összességében feledtetni képes az eredetiség hiányát. A Harry Brown így az emberi elidegenedés egyik utolsó állomásának rögzítőjeként írja be magát a filmtörténetbe.
Harry Brown. Színes, feliratos angol krimi, 98 perc, 2009. Rendező Daniel Barber; forgatókönyvíró Gary Young; zeneszerző Ruth Barrett, Martin Phipps; operatőr Martin Ruhe.
Kapcsolódó írások:
Győrffy Iván: Tájkép: csata (Harry Potter és a Halál ereklyéi II. (Harry Potter and the Deathly Hallows: Part II.) Színes, szinkronizált amerikai–angol fantasy, 131 perc, 2011. Rendező David Yates.) A Tájkép csata után, Andrzej Wajda 1970-es filmklasszikusa a háborút...
Győrffy Iván: Kasszandra halott (Kasszandra álma. Színes, feliratos angol-amerikai krimi, 108 perc, 2007. Rendező-forgatókönyvíró Woody Allen.) A komolytalan Woody Allen – akinek már a megjelenésére is...
Győrffy Iván: A szobor életre kel (Egy lányról. Színes, feliratos angol dráma, 95 perc, 2009. Rendező Lone Scherfig.) A Narnia krónikái varázsvilágában a bűntelen gyerekekből egyszerre koraérett felnőttek...
Győrffy Iván: A jövő elkezdődött (1. Színes, fekete-fehér magyar krimi, 91 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-látványtervező Pater Sparrow.) „Minden dolog mértéke az ember; a létezőknek, hogy léteznek, a...
Győrffy Iván: Még egy Leigh (Még egy év (Another Year). Színes, feliratos angol vígjáték, 129 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Mike Leigh.) Mike Leigh a semmiségek angol nagymestere. Legújabb filmje, a Még...
Cimkék: Györffy Iván