Csengery Kristóf: Herélt nő Pesten (Sacrificium. Cecilia Bartoli és az Il Giardino Armonico koncertje, vezényelt Giovanni Antonini. Művészetek Palotája, 2011. október 11.)

Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. – Régi igazság, hisszük is, nem is. Persze tudja mindenki: zeneszerzők, költők, festők olykor megkínlódnak a műveikért. És nekünk, befogadóknak is küzdenünk kell, hogy megértsük Bartók vonósnégyeseit vagy T. S. Eliot költeményeit. De ez csak a valamit valamiért elve: itt beteszem a fáradságot, ott kijön az élmény. Olyan jelenségbe ritkán botlunk, mely a maga véres valóságában mutatja meg, milyen kegyetlen tud lenni a Művészet – vagy az ember a Művészet ürügyén.

A kasztrált énekesek hajdani kultusza ilyen jelenség. A 17–18. századi európai vokális zene történetében meghatározó szerepet játszottak – főként Itáliában – azok a műfajok, melyekben különlegesen magas férfihangokra volt szükség. Ilyen volt az opera seria (komoly opera), de említhetnénk egyházi formákat is. Kialakult egy brutális gyakorlat, melynek a délvidék, Nápoly lett a legfőbb hazája. Mélyszegénységben tengődő sokgyermekes szülők döntöttek úgy: nyolc-kilenc éves fiukat „a kis kés” (il coltellino) alá küldve kiheréltetik, remélve, hogy később sikeres kasztrált énekessé válva kiszabadulhat a nyomorból. Különös egymásrautaltság volt ez. Kellettek hozzá a szegényeken kívül a gazdagok is – uralkodók, arisztokraták, főpapok, akik egyre rafináltabb szórakozásokra vágytak, melyek közül a legfontosabb az opera volt, ez a hatalmas iparág: regimentnyi zeneszerző, énekes, hangszeres muzsikus, impreszszárió élt belőle. Sven Delblanc Heréltek című regényében megkérdik a hírneves kasztráltat, Marchesit, hány operát komponálnak Itáliában évente. Öt-hatezret, hangzik a válasz. És mennyi ezekből a jó? – így az újabb kérdés. Öt vagy hat, feleli az énekes.

Nem tudom, akadt-e zenetörténész, aki korabeli színházi évkönyveket tanulmányozva kiszámította a 18. századi itáliai operatermés egy esztendei átlagát, annyi azonban még e – talán pontatlan – szépirodalmi részletből is megsejthető, milyen üzemszerű volt a korabeli zenés színházi termelés. Matthew Boyden Az opera kézikönyve című, két éve magyarul is megjelent munkája megismerteti az olvasót a kasztrálás borzalmaival és a korban uralkodó kétszínűséggel. Az érzéstelenítést a nyaki ütőerek elszorítása és az ópium helyettesítette, a kést a vágás előtt felhevítették (így még égési sebet is okozott), az áldozatot pedig előzőleg forró vízbe mártották, hogy testrészei puhuljanak. A higiéniát nem ismerték, sok volt a halállal végződő beavatkozás, s a csonkítást túlélők sem váltak szükségképpen jelentős énekesekké, hiszen legtöbbször nem lehetett tudni, lesz-e egyáltalán kvalitásos hangjuk, vagy bármiféle zenei és/vagy színpadi érzékük. Vagyis a kasztrált fiúknak felnőtt korukra csupán elenyészően csekély hányada vált valóban énekessé, és még ezek közül is csak néhány lett igazán sikeres. A többiek a társadalom kitaszítottjaivá váltak.

Ehhez képest a számok megdöbbentőek: Boyden könyve szerint a 17. század végén csupán Itáliában évente több ezer gyermeket kasztráltak, és valószínűleg Spanyolországban sem kevesebbet. Az Egyház álláspontját hipokrízis jellemezte: bár a törvény magát a kasztrálást elvileg halállal büntette, a Vatikánban mégis kizárólag kasztrált férfiak énekelhették az egyházi zeneművek magas szólamait. Az operaszínpad legnagyobb kasztrált csillagai hasonlítottak a mai popsztárokhoz. A közönség istenítette őket, hatalmas összegeket kerestek, és megengedhették maguknak az extravagáns életvitel szélsőségeit. Ez a néhány kiválasztott jól példázta a művészet paradoxonát: nagy szerencsétlenség és nagy szerencse, kifosztottság és gazdagság egyszerre jellemezte sorsukat, részben a társadalom fölött, részben azonban a társadalmon kívül éltek, imádták őket és viszolyogtak tőlük, gyönyörködtető teljesítményük hátterében pedig ott volt a múltban elszenvedett csonkítás és a végleg eltorzult, normális életre képtelen személyiség. Ha valami példaszerűen ábrázolhatja, milyen, amikor a Művészet kegyetlen, a kasztráltak kultusza lehet ez az illusztráció.

Korunk legnépszerűbb és legjelentősebb énekeseinek egyike, a szoprán-mezzoszoprán Cecilia Bartoli (1966) az utóbbi években mindinkább az erőteljesen tematizált projektek köré rendezi munkáját. Ilyen volt már a híres Vivaldi-album (1999), később a Salieri-album (2003), majd ilyen volt a 19. század nagy mezzoszoprán csillaga, Maria Malibran személyét és repertoárját megidéző CD (2007), két éve, 2009-ben pedig Sacrificium címmel Bartoli 12 számból álló lemezt készített a híres 18. századi kasztráltak áriáiból. A kísérőfüzet tanúsága szerint a művésznő azoknak a százezreknek kívánt emléket állítani, akik áldozatul estek a kasztrálás barbár szokásának (the sacrifice of hundreds of thousands of boys in the name of music). A lemez felfedező és hézagpótló műsorral készült, gondos kutatómunka előzte meg, Bartoli ugyanis a 12 szám közül 11 esetében olyan áriát rögzített world premiere recordingként, amelyet keletkezése óta nem adtak elő és nem vettek fel. Ebből az is következik, hogy a lemezen műveik által képviselt zeneszerzők nem az úgynevezett „nagy nevek”, hanem a közönség által kevésbé ismert s inkább a szakma köreiben számon tartott komponisták. Itt tehát nem Händel vagy Mozart, hanem Nicola Porpora (5), Antonio Caldara (2), Francesco Araia (1), Carl Heinrich Graun (2), Leonardo Leo (1) és Leonardo Vinci (1) áriái hallhatók. Nem véletlen, hogy a legnagyobb számban a Porpora-tételek vannak jelen. A nápolyi születésű Nicola Porpora (1686–1768) nemcsak zeneszerző volt (53 operát írt), hanem korának egyik legnevesebb énekmestere is, a legtöbb nagyhírű kasztrált nála tanult, többek közt Farinelli, Caffarelli, Salimbeni és Uberti. Nem csoda hát, ha Porpora pontosan tudta, hogyan kell a castrati számára komponálni: az ő áriái a legmutatósabbak és leghatásosabbak. (A sors keserű fintora, hogy a Händellel és Hasséval rivalizáló Porpora, aki 1749-ben, Bécsben rövid ideig a nála inaskodó Joseph Haydn mestere is volt, elszegényedve halt meg.)

Bartoli Sacrificium-lemeze jelentős sikert aratott, és az énekesnő, mint minden korábbi tematikus lemez esetében, most ezzel a műsorral is turnézik, mégpedig a CD-n őt kísérő eredeti együttes, a hozzá hasonlóan világhírű Il Giardino Armonico társaságában. Október 11-én a hangversenykörút állomása Budapest volt: az énekesnő és partnerei a Művészetek Palotájában léptek fel. Bartoli ma a komolyzene egyik legnagyobb sztárja. Népszerűsége és az iránta megmutatkozó érdeklődés nemcsak a hangszeres muzsikusok sikerét múlja felül, de a többi énekes között is nehezen találnánk olyat, akinek koncertjére hamarabb elkelne minden jegy. Ő maga tudja ezt, és a Sacrificium-koncert hatásmechanizmusába beépítette a sztárimázst. Nem véletlenül, hiszen ez a műsor ugyanúgy a megjelenítés és azonosulás gesztusára épül, mint a négy évvel ezelőtti Malibran-lemez programja. Bartoli itt is az átváltozás interpretációs lehetőségével játszik: akkor a 19. század fiatalon elhunyt, legendás mezzoszopránjává lényegült át, most, bármilyen bizarr, nő létére a megférfiatlanított 18. századi sztárénekesek bőrébe igyekszik belebújni. Miután a Giardino Armonico eljátszotta a Nyitányt Porpora Meride e Selinunte című elfeledett operájából, következett az énekesnő entrée-ja szintén Porporától: a Siface fergeteges Come nave áriája, melyet a lemezről ismertünk már. (Egyébként a koncerten 11 énekes szám váltakozott 5 zenekari számmal, és Bartoli áriái közül 6 egyezett a lemezen szereplő művekkel – a többi a CD-hez képest újdonság volt: bőkezű gesztusa ez az előzékeny műsortervezésnek.) A zenekari bevezető már javában szólt, mikor Bartoli pódiumra lépett, nem estélyi ruhában, hanem jelmezben: a barokk énekes sztárok extravagáns eleganciájú férfiruhájában, s mikor a zenekar elé érkezett, díszes kalpagját egy grandiózus lovagi mozdulattal a színpad közepére hajította. Több se kellett a közönségnek: tapsvihar és kiáltozás tört ki, a zenével le kellett állni, az áriát újra kellett kezdeni. De hát épp így volt ez eltervezve… Hatásvadászat? Nem. Egy korhoz és egy művésztípushoz tartozó viselkedésforma komplex megidézése – ha úgy tetszik, „historizmus”, amúgy pedig a Bartolira jellemző, mélyen átélt szerepjáték és azonosulás szerves része. Mindvégig érzékeny, finom egyensúly jellemezte a koncerten ezt az azonosulást: ott volt benne halványan a paródia és a karikatúra mosolyt keltő mozzanata is, ám ezt minduntalan átszínezte és ellenpontozta a komolyság és a teljesítmény heroizmusának büszke érzékeltetése.

Nos, igen, a teljesítmény. Az áriák között akadt lírai, lassú darab is, köztük egy Händel-mű, ráadásul igazi sláger: az Il Trionfo del Tempo e del Disinganno részlete, a Lascia la spina, amely persze sokkal ismertebb Lascia, ch’io pianga szövegkezdettel, a Rinaldo édesbús betétszáma gyanánt. A legfontosabbak mégis a temperamentumos gyors számok voltak, hiszen ezekben sorjáznak a kasztráltak egykori bravúrjait bemutatni hivatott viharos skálamenetek, hangszeres komponálásmódot idéző harmóniafelbontások és figurációk, valószínűtlenül hosszú tartott hangok, trillák, elképesztő rekeszizom-technikát követelő gyors repetíciók és hatalmas hangközugrások. Mindezeket Bartoli előadásában az este folyamán többször, ismételten megcsodálhattuk. Emberfeletti teljesítmény, szokták ilyenkor mondani – ezúttal azonban ez a minősítés nemcsak a hüledezés hangján, hanem tárgyilagosan is megfogalmazható, sőt meg is indokolható. Emberfeletti, mert olyan hangfajt, olyan hangterjedelemmel és technikai adottságokkal, amilyen a kasztráltaké, a természet nem ismer, annak idején is csak mesterségesen hozták létre, s a kasztrált áriák előadásához ma, normális körülmények között két énekes kellene, egy magas és egy mélyebb hangú nő: az ő vocéjukat kellene „összerakni”. Bartoli nem kasztrált, hanem nő, és nem kettő, csak egy, különleges hangterjedelme és párját ritkító technikai képzettsége (mindenekelőtt légzéstechnikája) jóvoltából azonban képes a csodára. Ezért emberfeletti, amit a kasztráltak áriáiban nyújt.

Mindez persze magában hordoz egy jelentős veszélyt. A sok bravúr könnyen öncélúvá válhat, kiüresedhet, és akkor az egész nem egyéb, mint cirkuszi mutatvány. Bartoli mind a lemezen, mind a koncerten messze elkerülte ezt a kockázatot. S hogy elkerülte, hogy el tudta kerülni, arra személyisége, éneklésmódjának esztétikája a garancia. Mitől válik Bartoli torkában a koloratúrák bravúrja magasrendű művészi élménynyé? Attól, hogy nála a viharzó futamok, figurációk, trillák, repetíciók mindig tele vannak érzelemmel, indulattal, felfokozott emberi lelkiállapotokat tükröző jelzésekkel. Örömöt, fájdalmat, harciasságot, féltékenységet, erőt, dühöt, életkedvet és még számtalan más, mindig a túlcsordulást megközelítően intenzív érzést közvetít az énekes – és ez a gazdag emocionalitás mindig a bravúr pillanataiban veszi át az uralmat, vagyis akkor, amikor a zenét leginkább fenyegetné a mutatvánnyá válás réme. Cecilia Bartoli tehát arra tanít, milyen a funkcionális koloratúréneklés: az a művészet, melyben a dekorációs elemnek vélt mozzanat tartalom közvetítőjévé nemesül. Ez revelatív hatású, de talán nem új a Nap alatt, hiszen már Monteverdi korában is létezett a stile concitato vagy concitato genere – amit pedig Bartoli képvisel, nem más, mint a hamisítatlan „izgatott előadásmód”.

Végül egy mondat a partnerről. A koncert részben Bartoli miatt vált az utóbbi évek egyik legforróbb hangulatú estéjévé, részben azonban a különleges konstelláció miatt is. A „kísérő együttes” ugyanolyan rangú, mint a szólista. A Giardino Armonico a maga virtuozitásával és felfedezőn radikális kottaolvasásával éppen úgy a világelső tökéletesség letéteményese, mint az isteni Cecilia. Ráadásul – és ez külön ajándék – teljesen azonos előadói esztétikával: a nagyszerűen furulyázó, fuvolázó, és lelkesítően vezénylő Giovanni Antonini együttese ugyanazt a szenvedélyes, indulatgazdag előadásmódot képviseli, amit Bartoli.

 

 

Sacrificium. Cecilia Bartoli és az Il Giardino Armonico koncertje, vezényelt Giovanni Antonini. Művészetek Palotája, 2011. október 11.

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Csengery Kristóf: Égszakadás, földindulás (Richard Wagner: Trisztán és Izolda. Budapesti Wagner Napok, Művészetek Palotája, 2010. május 29. Rendező Parditka Magdolna, Szemerédy Alexandra, karmester Fischer Ádám.) Anélkül, hogy erre előzőleg felkészítették volna, a gyanútlan operabarát (ha...

Fáy Miklós: Cecilia, ti amo (Cecilia Bartoli hangversenye, 2006. január 30., Bécs, Musikvereinsaal. Közreműködött a Kammerorchester Basel, hangversenymester Julia Schröder. ) Fáy Miklós Cecilia, ti amo Próbálok nagyon fegyelmezett maradni,...

Fáy Miklós: Hideg, sötét (Wagner: Lohengrin – opera három felvonásban. Rendezte Marton László, karmester Fischer Ádám. Budapesti Wagner Napok, Művészetek Palotája, 2011. június 9.) A Budapesti Wagner Napok tavaszi rendezvénysorozata az utóbbi években (nyilván...

Csengery Kristóf: A walesi bóvli („A civil kurázsi dicsérete” – hangverseny a Művészetek Palotájában, 2011. június 21. Kodály: Psalmus Hungaricus, Arany–Jenkins: A walesi bárdok. Karmester Takács-Nagy Gábor; Karl Jenkins. ) A civil kurázsi dicsérete – a hangzatos nevű (de az...

Csengery Kristóf: Termékeny kompromisszum (Mozart: Szöktetés a szerájból; Figaro házassága; Don Giovanni; Così fan tutte, A varázsfuvola – öt operafelvétel. Warner, 2009) Nikolaus Harnoncourt (1929) hanglemezkészítő életműve valószínűtlenül gazdag. A karmester e...

 

 

Cimkék: Csengery Kristóf