Révész Sándor: „Nincsen nekem szavam azt kimagyarázni” (Ablonczy Balázs könyvéről)

Összeforrt, ami összeegyeztethetetlen! Az otthonhoz, a szülőföldhöz való ragaszkodás és a nemzeti szuverenitás eszméje. Ahol és amióta a népek nem törzsi elkülönültségben, hanem egymásba kavarodva, közös állami keretek között élnek, mindegyik csak úgy lehet szuverén, ha a többi nem az. Ha a többit megfosztja szuverenitásától és/vagy honától. Idegenként kezeli őt a szülőföldjén, vagy elkergeti onnan. A nemzeti szuverenitás eszméje a szülőföldön való biztonságos otthonosság magasabb fokát, a mi „fajtánk”, a mi nyelvünk dominanciáját ígéri, és a szülőföldön való biztonságos otthonosság folytonos veszélyeztetettségéhez vezet.

Amikor Erdélyben még többségében magyarok éltek, a nemzeti szuverenitás gondolata nem létezett. Amikor a 18. század második felében megkezdődött az úgynevezett „nemzeti ébredés” a Mohács után szétesett „történeti” Magyarország területén (is) élő népek, elsősorban a magyarok, románok, horvátok, szlovákok, szerbek körében, Erdélyben már réges-rég kisebbségben éltek a magyarok. Az ő számarányuk már a 16. század végén is csak pár százalékkal mehetett ötven fölé (Erdély története, Akadémiai Kiadó, 1986, I. köt. 510. o.), a következő évszázadban pedig relatív román többség alakult ki, amiből a szatmári béke utáni fél században abszolút román többség lett, mégpedig sokkal kevésbé a keletről jövő román bevándorlás, mint a nyugatra, az összehasonlíthatatlanul jobb földeket és biztosabb megélhetést ígérő magyar területekre, elsősorban az elnéptelenedett Alföldre irányuló magyar kivándorlás miatt. A 18. századi viszonyokról megbízható statisztikai adatok persze nincsenek, 1766-ból például két, igen jelentős eltéréseket mutató adatsorunk van, de mindkettő abszolút román többséget mutat, csak az egyik 52 százalékosat, a másik 59 százalékosat, s az Erdély történetét összegző kézikönyv szerzői inkább az utóbbit fogadják el. (Erdély története, II. köt. 1196. o.)

Ki tud Magyarországon Erdély történetére úgy gondolni, ahogy a tények igényelnék? Olyan történelmi egységként, mely a középkori, legkevésbé sem nemzeti jellegű magyar állam szétesése óta eltelt közel fél évezredből alig fél évszázadot töltött teljes egészében Magyarország keretein belül; melyben a nemzeti szuverenitás (általam nem osztott!!) eszméjéhez képest a románságnak járt (volna) a vezető erő, a románság lett (volna) ettől megfosztva, s a románság fizikai és politikai jelenléte között alakult ki a legnagyobb szakadék, hiszen a románságot évszázadokon át még az elismert erdélyi „történelmi nemzetek” (magyar, székely, szász) sorába sem vették föl? A tények lerombolják azt a képzetet, hogy Erdély csak a magyar nemzeti szuverenitás sérelmével lehet „román”. A tények azt mondják, hogy Erdély csak a román nemzeti szuverenitás sérelmével lehetett magyar. És csak a nemzeti szuverenitás eszméjének tagadásával lehet Erdély az erdélyieké. Ezt a tagadást testesítette volna meg az önálló Erdély, melynek csak a Trianon utáni néhány reménytelen esztendőben voltak jelentősebb számban magyar hívei. Mindenesetre ha van a Kárpát-medencében olyan többség, amely joggal mondhatja, hogy egy kisebbség akarta magához asszimilálni, akkor ezt az erdélyi román többség mondhatja a magyar kisebbségre.

 

Ablonczy Balázs A visszatért Erdély 1940–1944. c. (Jaffa Kiadó) nagyon olvasmányos, lelkiismeretes és objektív könyve, melyről az alábbiakban mesélni fogunk, arról a négy viharos-háborús évről szól, amelyet Erdély félig, az északi felével töltött Magyarországon hét évtizeddel ezelőtt. Ebben a (csaknem) hét évtizedben az Erdélyről való közgondolkodás meg is fordult, meg is csontosodott. Amennyire marginális szellemi állapot volt a két világháború között nem irredentának lenni, nem hinni az elvesztett területek legalább részleges visszaszerzésében, anynyira marginális pozíció lett a világháború utáni évtizedekben (és a tömérdek Nagy-Magyarország-térkép ellenére az maradt máig) irredentának lenni és Magyarország határainak változtathatóságában hinni.

Ezzel párhuzamosan a Magyarországról belátott erdélyi problematika nagyrészt leszűkült az erdélyi magyarság megrázó, áldozati sorsára. A történelmi adok-kapokból az adok kiesett. A Romániában dúló nacionálbolsevista terrorban összeolvadtak a nacionális és a bolsevista alapú sértések és sérelmek. A cselekvési és „tematizálási” lehetőségek korlátozottsága pedig egyébként is gátolta a különböző fölfogások és megközelítések szétbontakozását és polémiáját.

Eközben az Erdélyt Magyarország történetébe visszahozó 1848–49-es forradalom és szabadságharc megjelenítése megőrizte azt az irányvonalat, melyet még a forradalom centenáriumára dolgozott ki Révai József és csapata. Ennek lényege a nemzet és a haladás fogalmának a jelenre is érvényes összekapcsolása, a nemzet politikai jellegének, a nemzetállami ideálnak a fönntartása volt. Ily módon a magyar nemzeti szuverenitás állt 48–49 emlékezetének középpontjában. Nemcsak a hivatalos történetírásban, de a művelt civil közbeszédben sem merült fel olyan egyetemes normák alapján álló értelmezési próbálkozás vagy egyáltalán igény, mely kiemelte volna Kossuth, Iancu, JelaYiW és a többi nemzeti vezető megítélését a tökéletesen ellentétes képet mutató nemzeti nézőpontokból. 48 csak magyar szabadságharcként képződött meg, és nem különböző, egymás ellen folyó és a polgári átalakulást a hozzá tartozó polgári jogokkal együtt egyaránt pártoló nemzeti szabadságharcok együtteseként. Miközben pedig az irredenta felvetések szigorú anatéma alá estek, sohasem merült föl, hogy valami baj lenne a márciusi tizenkét pont tizenkettedikjével, azzal, hogy „Unió”. Tudniillik Erdéllyel, ahol a lakosság többsége ezt nem kívánta. A 48–49-es epizód után, a kiegyezést követően létrejött unió pedig a román nemzeti mozgalom szempontjából egyenesen sokkoló csapás volt, hiszen ez a mozgalom Erdély különállásának fenntartásában látta a románság nemzeti létének biztosítékát. (Kivált ekkor, midőn a Regát – Havasalföld és Moldva – még török fennhatóság alatt áll.)

A rendszerváltás utáni legendákkal ellentétben Trianonról a kommunista diktatúra évtizedeiben lehetett írni is, beszélni is. Tanították is mint „imperialista rablóbékét”, mely Leninnek sem tetszett, és a veszteség méreteiből feleltettek. Csak persze nem olyan szellemi keretben és érzelmi hőfokon esett szó Trianonról, amire igény lett volna. A nagy román nemzeti sokkokról viszont tényleg nem esett szó, és nem is volt rá igény. Sem az unió okozta 48-as és 67–69-es sokkról, sem az 1940-esről, amikor Románia nem egy vesztes háború végén, hanem egy háború elején, egyetlen puskalövés nélkül veszített el pár hónap alatt kb. 100 ezer négyzetkilométer területet (Besszarábia, Észak-Bukovina, Herta, Észak-Erdély és Dél-Dobrudzsa), nagyobbat, mint amekkora az egész trianoni Magyarország volt, kb. akkorát, amekkorát Trianonban Magyarországtól Romániához csatoltak.

A rendszerváltásig tehát úgy jutunk el, hogy a partikuláris magyar nemzetállami szemléletből következő revíziós törekvések kiestek a komolyan képviselhető lehetőségek köréből, viszont semmilyen szemléleti alternatíva nem bontakozott ki, a súlyos sérelmek, jogtiprások, megaláztatások pedig az általuk keltett érzelmekkel együtt mindenféle politikai irányzatban, emberi jogi sérelmekként, nemzeti sérelmekként egyaránt megjelentek, és a szólásszabadsággal együtt robbanásszerűen betörtek a nyilvánosságba. Az átmenekülők, áttelepülők gyorsan bővülő tömegének élményanyagával, problémavilágával együtt. És erre tetéződött rá a véres romániai forradalom és Marosvásárhely „fekete márciusa”.

Ebben a zavarodott állapotban élünk két évtizede. És ilyen állapotban nincs egészségesebb szellemi táplálék egy olyan könyvnél, mint az Ablonczy Balázsé, mely ugyanazokat az emberi és szellemi drámákat és gyarlóságokat fedezi föl minden nemzeti keretben, mindenkivel szemben arányosan kritikus, méltányos és megértő.

 

Az az igazság, hogy a diktatúra történetírása Trianon tárgyalásától sokkal kevésbé félt, mint a visszacsatolt Erdély történetétől. Ahhoz volt ideológiai keret, ehhez nem. Erről a négy évről az ezredfordulóig a magyar történettudomány szinte semmit nem mondott. „A kutatás egyik nagy tanulsága volt, hogy ebben a négy évben Erdélyben minden a nemzeti szupremácia kiépítését szolgálta – a trafikengedélytől kezdve a marhavásárláson át az autógumi-beszerzésig.” (266. o.) Ez Ablonczy Balázs könyvének summája. Bővebben: ez volt az utolsó kísérlet Erdélyt „magyarrá tenni vagy megtartani magyarnak. Négy éven keresztül erre áldoztak pénzt (nagyon sok pénzt), figyelmet, erőt, ezért alkalmaztak erőszakot, ezért diszkrimináltak, és részben ezért kötelezték el Magyarországot a tengelyhatalmak mellett. A nagy kísérlet célja az volt, hogy Erdély – a rivális nemzetszervezési kísérletekkel szembeszegülve – ismét magyar nemzeti tér legyen. Az legyen virtuálisan: kiküszöbölve vagy legalábbis minimalizálva a román kultúrát és nyelvet; és az legyen fizikailag is: hogy eltűnjenek a román utcanevek, szobrok és boltfeliratok. A próbálkozásnak volt egy sor pozitív hozadéka: modernizáció az élet minden területén, infrastrukturális fejlesztés, az erdélyi magyar kultúra intézményrendszerének és személyzeti politikájának megerősítése. A nemzetépítés jelenthet modernizációt, és vezethet kudarchoz, sőt tragédiához is. Észak-Erdély 1940 és 1944 közötti története azért is tanulságos, mert egyszerre vannak jelen benne a fenti elemek: a nemzeti büszkeség, a balladai igazságszolgáltatás, a modernizálás, a nemzetiségi és faji alapú kirekesztés, a lélekemelő pillanatok, a megrázó tragédiák és a groteszk kisszerűség.” (12–13. o.)

Ez a szöveg jellemző igazán a könyvre: részvevő tárgyilagosság, dinamikus kiegyensúlyozottság – a szemléleti szintézis kísérlete nélkül. Csakhogy. A pozitívumok és a negatívumok ebben az esetben nem egymástól függetleníthető értékek, mint egy bizonyítványban az osztályzatok, ahol az egyik tárgy jeleséből nem következik, hogy a másikból meg kell bukni. Itt a jeles és a bukás egymást föltételezi. Ahol minden a nemzeti szupremácia, azaz fennhatóság, felsőbbrendűség kiépítését szolgálja, ott minden érték, mely e törekvés nyomán létrejön, más nemzetek alávetésére, alsóbbrendűségének – inferioritásának – igazolására szolgál. Olyan láncolatba fűződnek az események, hogy az igazságtalanságok legballadaibb helyreigazításából is újabb igazságtalanságok születnek.

„És ha e nagyszabású kísérlet el is bukott, szellemi, kulturális, sőt demográfiai értelemben olyan tartalékot jelentett az erdélyi magyar közösségnek, amelynek hatásai még hosszú évtizedeken keresztül érvényesültek. Talán még ma is.” (267. o.) Ezzel zárul a könyv (a forrásokról szóló fejezetet nem számítva). Ez a puha, rózsaszín zárás egy igazán kegyetlen tényekkel teli könyv végén nagyon tanulságos. Hiszen igaz: fölhalmozódtak az erdélyi magyarság számára tartalékok ebben a négy évben, s amennyi fölhalmozódott, annyival több maradt meg évtizedek pusztítása után, amikor is a pusztítás ugyanolyan jellegű célokat szolgált, mint amelyeket e tartalékok fölhalmozása: azt, hogy Erdély „román nemzeti tér legyen… kiküszöbölve vagy legalábbis minimalizálva a magyar kultúrát és nyelvet… hogy eltűnjenek a magyar utcanevek, szobrok és boltfeliratok”. És ha az Ablonczy által példás alapossággal leírt nagyszabású kísérlet folytatódhatott volna, akkor a Trianon utáni húsz évben a magyar nyelv, kultúra, szellemi élet és gazdasági erő elnyomásával felhalmozott tartalékokról mondhatnánk, hogy segítették az észak-erdélyi román közösséget abban, hogy az eltüntetését célzó nagyszabású magyar kísérletet túlélje.

Mindazonáltal a következtetések elmaradásáért nem marasztalnám el a magyar konzervativizmus legújabb nemzedékét képviselő szerzőt. Nem tudom, hol is lehetne a következtetésekben megállni a nemzeti szuverenitás értékének tagadása előtt, s belátom, hogy ilyen radikális lépést konzervatív alapról nem lehet megtenni. Mindannyiunknak megvannak a korlátaink, tiszteljük egymáséit.

 

Akik (velem ellentétben) értéknek tartják, ha egy nemzet egységes politikai ágensként viselkedik, úgy gondolhatnak a revízióra és főleg az észak-erdélyire, mint amikor utoljára történt meg, hogy a nemzet túlnyomó része magas érzelmi hőfokon, tevékeny lelkesedéssel, az országot kormányzó hatalmat követve azonosult egy céllal. Azelőtt is ritkán fordult ez elő. A revíziót megelőzően utoljára talán az első világháború kitörésekor. Annak sem lett jó vége.

Az általunk uralt saját otthon megteremtésének szenvedélye mögött elemi (tömeg)lélektani igény, biztonságigény áll. És ez a szenvedély a biztonságos élet minden elemét, feltételét megrendíti.

Nehezen tudjuk elképzelni azt a hatalmas, áhítatos lelkesedést, amellyel a Gyulafehérváron összegyűlt sok- (állítólag száz-) ezres tömeg 1918. december elsején kimondta az összes románok lakta térség egyesülését az összes szabadságjog és az autonómia biztosításával minden nemzetiség számára.

A magyar közigazgatás és a helyi elit ekkor már hetek óta menekült, „Erdély-szerte lángoltak a kastélyok, kúriák, jegyzői lakok”, a nemzeti alapon megosztott nemzetőrségek és polgárőrségek sok helyen összecsaptak egymással, a lakosság itt-ott lincselgetett, és nem is csak nemzetiségi alapon; a frontról visszaözönlő katonák gyilkoltak és fosztogattak, megindult a menekültáradat, mely 1924-ig tartott, s nagyjából 220 ezer embert sodort át a trianoni Magyarországra. Az új hatalom berendezkedése ítélet nélküli kivégzésekkel, tömegmészárlásokkal járt együtt. Indoklás és bármiféle jogalap nélkül letartóztatták, internálták a magyar közigazgatás vezetőit, a helyi magyar elit tagjait, brutálisan letörték a sztrájkokat, rengeteg embert kiutasítottak az országból, kirúgtak az állásából, sok esetben az állampolgárságától is megfosztották azokat a köztisztviselőket, akik nem tették le a hűségesküt akkor, amikor a békeszerződést még alá sem írták. Miután aláírták, jött a B-listázás, a magyarokat sújtó diszkriminatív földreform és adózási rendszer, a politikai diszkrimináció, a magyar nyelvű állami iskoláztatás felszámolása, a magyar egyházi élet visszaszorítása stb. (23–29. o.)

Nyilván könnyebben el tudjuk képzelni, de azért nem olyan könnyen azt a hatalmas lelkesedést, „leírhatatlan ünneplést”, amellyel Észak-Erdély magyar lakossága az 1940 szeptemberében bevonuló magyar sereget fogadta. „A port mind lenyaltuk róluk, nemcsak én, hanem mindenki, férfiak s gyermekek, mindenki, ahányan ráfértek egy katonára, mind csókolták, úgy örvendettünk” – idéz Ablonczy egy erdélyi asszonyt, aki kislányként élte meg a bevonulást. (55. o.) „Ez a nép itt sem azelőtt, sem azután nem volt olyan boldog, mint akkor” – mondja egy másik szemtanú. (56. o.) „Szép idők voltak, legszebb idők… örökké meg tudom könnyezni”, „nincsen nekem szavam azt kimagyarázni… Boldogság vót, mennyország vót” – áradoznak erről a négy évről az akkori fiatalok fél évszázad múltán. (262–263. o.)

A trianoni fájdalmak ikerszólama szólalt meg ekkor románul: „A román nemzetet szétszaggatják az ellenséges szomszédok. Égbekiáltó igazságtalanságnak tartjuk, az emberiség és a civilizáció elleni akkora bűnténynek, hogy azt várnánk, mindenki felháborodjék e barbárságok miatt, mindenki segítsen nekünk megmenteni a nemzet létét… És mégsem mozdul senki, senki nem tiltakozik, mi egyedül vergődünk” – jegyezte be naplójába egy román középiskolai tanár (a Romániánál maradt) Tordán. (52. o.)

Az elcsatolt területekről megindult Romániába a menekültáradat. Volt, ahonnan pánikszerűen menekült el a közigazgatás. Összedőlt a román királyság egész intézményrendszere, bevezették a katonai diktatúrát, Antonescu és a Vasgárda uralkodott, felborult a rend, mindenféle önvédelmi gárdák jöttek létre, magyar-, zsidó- és németellenes atrocitásokra került sor. A kivonuló és a bevonuló fegyveres erők is összetűzésekbe keveredtek, voltak román és magyar polgári áldozatok is szép számmal, kitört a kém- és gerillahisztéria, hátrahagyott diverzánsokat, kútmérgezőket, szabotőröket kerestek a bevonuló magyar hatóságok mindenhol, feljelentések tömegét kapták és dolgozták föl, rémhírek is terjedtek és rémes dolgok is történtek szép számmal. Ördögkúton, Ippen és másutt a magyar honvédalakulatok mészároltak. A német–olasz tiszti bizottság elé terjesztett romániai dokumentáció szerint közel ezer (a valóságban alighanem kevesebb, de azért sok) románt gyilkoltak meg magyarok Észak-Erdély átvétele során. „A honvédség megtorló akciói és tömeggyilkosságai mellett ezekben a napokban a helyi magyar lakosság részéről is sor került »törlesztésre«: hol csak megverték a román jegyzőt, tanítót, papot, hol lebontották a község pénzéből és a helyiek kényszermunkájával építet román… templomot… egyes esetekben pedig népítéletekre is sor került a magyar hatóságok tudtával, vagy egyenesen támogatásával.” (63–64. o.) Indoklás nélkül internáltak egy csomó embert, kiutasítottak sok-sok tehetős vagy a helyi közéletben, véleményformálásban kulcsszerepet játszó románt. Rengeteg embert bocsátottak el, rengeteg köztisztviselőt hoztak be a trianoni Magyarországról, a közigazgatásból szinte teljesen kisöpörték a románokat meg a „nemzethűségi” szempontból kifogás alá eső magyarokat. Megindult a hajsza a „nemzethűségi” igazolásokért.

A Romániában készült 1930-as statisztika szerint a második bécsi döntéssel visszatért Észak-Erdély lakosságának 38 százaléka volt magyar, 49 százaléka román. Az 1941-es magyar népszámlálás szerint a magyarok számaránya 54 százalék volt, a románoké 40. (47. o.) A két adatsor nem zárja ki egymást. A bécsi döntés után azonnal megindul a spontán lakosságcsere. 1941 januárjáig már kicserélődött 100-100 ezer ember, ennyi román költözött el Észak-Erdélyből délre, ennyi magyar jött délről északra, és majdnem ennyien, 90 ezren voltak azok, akik 1930-ban még románnak, 1941-ben már magyarnak vallották magukat. (207. o.) Végül kétszer ekkora tömeg cserélt hazát önként vagy kényszerből: 200 ezer magyar és 220 ezer román. Ez azt jelentette, hogy az ott élő magyarok fele elhagyta Dél-Erdélyt. „Ez a kivándorlás alapjaiban roppantotta meg Dél-Erdély amúgy is erősen szórványosodóban lévő magyar társadalmát.” (204. o.) Ami Észak-Erdélyt illeti, „különösen a román értelmiség távozása volt tragikus a közösség egészére nézve”. (207. o.) Hatalmas hiány keletkezett román nemzetiségű tanítókból, mert nagy részük elmenekült. A román nyelvű középfokú oktatásban a tanárok kétharmada nem román volt, pedig a román középfokú oktatás igazán nem volt túlságosan kiterjedt, „a csaknem egymillió észak-erdélyi román majdnem ugyanannyi középfokú tanintézménnyel rendelkezett, mint a huszadannyi német.” (153. o.)

És jött a „harmadik forduló”: 1944 őszén az Észak-Erdélyt elfoglaló szovjet és román csapatok mögött érkező vasgárdista különítményesek néhány hét alatt, amíg a szovjet hadsereg ki nem parancsolta Észak-Erdélyből a román közigazgatást, iszonyatos vérfürdőt rendeztek. Végigrabolták az egész országrészt, s tömeggyilkosságok sorát követték el bestiális módszerekkel Magyarremetén, Gyantán, Szárazajtán, Egeresen stb. (261. o.)

Mindez huszonhat év, egyetlen emberöltő alatt történt. Mindazon felül, amit a két világháború hozott. Eufória és tragédia szétválaszthatatlanul összeragadt. Ablonczynak igaza van abban, hogy anakronisztikus dolog lenne „viszszamenőlegesen szemrehányást tenni a magyar közvéleménynek, hogy örült a terület-visszacsatolásnak, és nem látta, hogy »ezt a mérgezett ajándékot Hitler kezéből nem szabad elfogadni«”. Csak hát nekünk a mai magyar közvéleménnyel van dolgunk, hét évtizeddel azután, hogy a méreg (s korántsem csak Hitler mérge) a maga iszonyatos hatását kifejtette. Lassan időszerű lenne kidolgozni a lehetséges válaszokat arra, hogy mi is az, ami anakronisztikussá vált.

 

Az 1940 és 1944 közötti négy évnek a legnagyobb vesztesei Észak-Erdélyben nem románok voltak, hanem magyarok. Másfél százezer (túlnyomórészt) magyar zsidó. A két háború között Romániában a magyar kisebbség reprezentatív politikai szervezete az Országos Magyar Párt volt. Ennek jelentéstevője 1929-ben ezt írta: „Az erdélyi zsidóság anyanyelvében teljesen magyar maradt, és a legújabb generáció is magyar anyanyelvű, és minden erőszakos intézkedés, megfélemlítés és presszió ellenére ragaszkodni fog a magyarságához.” (119. o.) A visszatért Észak-Erdély reprezentatív pártja az Erdélyi Párt volt, melynek programjában az áll, hogy „a zsidóság a román fennhatóság alatt »önként levált a magyarság testéről«”, ezért a párt minden intézkedést támogat, ami a zsidóságnak a társadalmi és a gazdasági életből való kiszorítására irányul. Az Erdélyi Párt a „legerélyesebb” „zsidópolitikát” szorgalmazta.

Észak-Erdély visszatérése után számos lapot betiltottak, természetesen sok románt is, de „nemzetiségpolitikai szempontból a zsidó lapok megszüntetése volt az elsőrendű cél”. (71. o.)

A magyaroktól a román érában elvett földek jelentős részét visszakapták a tulajdonosaik. Hasonló nagyságrendben osztottak ki új földterületeket is „szociális földjuttatás” formájában is. Ezeket a zsidóktól vették el, miután az 1942-es „negyedik” zsidótörvény értelmében a zsidókat megfosztották mindennemű mező- és erdőgazdasági ingatlanjaiktól és az ezeken lévő vagy ezekkel kapcsolatos ipari üzemeiktől is. (99–100. o.) Az iparengedélyek 1942-es revíziójának is az volt a célja, hogy „a zsidó kereskedőket és iparosokat kiszorítsa az erdélyi városokból és fontosabb gazdasági centrumokból”. (106. o.) E cél érdekében még a szigorú jogszabályokon is túlmentek. A zsidókat a közbeszerzésből is kizárták, arra törekedtek, hogy a nagyszabású infrastrukturális beruházásoknál, de még az egyszerű útkarbantartási munkálatoknál se kapjanak munkát zsidó vállalkozások, akkor sem, ha a kizárásuk többletköltségeket okoz.

A zsidó közalkalmazottakat elbocsátották, sok zsidót kitelepítettek.

1940 őszén Dél-Erdélyből is menekültek át a visszatért területekre zsidók, mert eszükbe sem jutott, hogy Magyarország fennhatósága alatt nagyobb veszélyben lennének, mint a Vasgárdisták uralta Dél-Erdélyben. Tévedtek. A Dél-Erdélyben maradt 40 ezer, többségében magyar identitású zsidó közül egy-két ezren haltak meg a vészkorszakban. Őket a regáti zsidókkal együtt telepítették ki Transznyisztriába (243. o.), és olyanok is voltak, akiket a magyar honvédek öltek meg, amikor Románia kiugrása után betörtek Dél-Erdélybe. (257. o.) Az észak-erdélyi magyar közigazgatás és csendőrség viszont pontosan és könyörtelenül végrehajtotta a deportálást, mint mindenütt a magyar vidéken, és szinte valamennyi erdélyi gettóban brutálisan megkínozták a tehetősebbnek gondolt zsidókat, hogy az értékeiket kiverjék belőlük. A másfél százezer észak-erdélyi zsidó legalább kétharmadát elpusztították. „Az a közösség, amely nem csupán társadalmi helyének vagy életlehetőségeinek beszűkülésével, hanem életével fizetett a nemzetiesítő politikák paroxizmusig való feszítéséért, az észak-erdélyi zsidóság volt.” (233. o.)

 

Mit kaptunk és mennyiért?

Magyar Erdélyt. Sokért. Sok Erdélyért, sok pénzért.

A bécsi döntés előtt a magyar kormány minden német gazdasági követelésnek eleget tett, aminek addig keményen ellenállt. „…felértékelték a német márkát… megemelték a Németországba szállítandó magyar gabonakontingenst, vámkedvezményekben részesítették Berlint, és német cégek kőolajkutatási koncessziókat kaptak Délkelet-Magyarországon. Az ár tehát, amit Magyarország fizetni szándékozott Erdélyért, pénzben, elkötelezettségben és emberéletben, magas volt – elképesztően magas.” (41–42. o.)

1914 előtt a magyar kormánypolitika elhanyagolta az egész Királyhágón túli területet. Észak-Erdélyt Magyarország elhanyagoltan, fejletlen infrastruktúrával kapta vissza. A trianoni Magyarországon a villamosítás mértéke ekkor 32 százalékos volt, Erdélyben 4. A határt is úgy rajzolták meg Bécsben, hogy elvágják a vasúti összeköttetést a Székelyföld felé. Erőművekre, út- és vasútépítésre, iskolákra, egyetemekre, a turizmus fejlesztésére iszonyatos összegeket költött az egyébként háborút viselő s annak vége felé már közel egymillió embert fegyverben tartó ország. Összesen másfél-kétmilliárd forintot költöttek négy év alatt Észak-Erdély fejlesztésére és működtetésére, miközben az 1940/41-es költségvetési évben a költségvetés kiadási főösszege alig haladta meg a kétmilliárd forintot.

A magyar magánemberek is vitték a pénzüket Erdélybe. „A visszacsatolást követő időszakban Erdély meglátogatása egyfajta hazafias kötelességgé vált: »az örök magyar Erdélyt mindannyiunknak ismernie kell« – szögezte le az OMIH kiadásában megjelent útikalauz.” (190. o.) 1940 és 1943 között 18 útikönyv és útleírás jelent meg Erdélyről. Ezt a három évet nem számítva 1788 és 1986 között összesen jelent meg ennyi. Csaknem mindegyikben kizárólag magyar Erdélyt jelenítenek meg, ahol „a hamisítatlan ősi magyar életnek csodálatos zamata tölti el lényünket”. (192. o.) „Ebben az időben zajlott a mai napig bejáratott turistaútvonal (Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Székelyföld) valorizálása, míg az ezen kívül eső területek… szélárnyékba kerültek. Ez a máig ható turistasztenderd a sajtóban és a könyvekben együtt járt az etnikailag homogén Erdély víziójával, egy olyan elképzelt térrel, amelyből hiányoztak a románok, a zsidók és a szászok.” (200. o.) „…ahogy ma nézünk Erdélyre, jórészt ebben a négy évben gyökerezik”. (264. o.)

Ez pontosan így van. Én a nyolcvanas években jártam ki rendszeresen Erdélybe. Abba az Erdélybe, ahonnan „eltűntek a zsidók és a németek, a magyarok aránya pedig tragikusan összezsugorodott”. (265. o.) És én ebben az Erdélyben is önkéntelenül és magától értetődően csak a magyar múltat kerestem és láttam, csak magyarokhoz kapcsolódtam, az ő gondjaik merítették ki az érdeklődésemet. És ezzel körülöttem mindenki így volt, pedig nem éppen a magyar közélet „nép-nemzeti” áramlata vett körül.

 

 

Kapcsolódó írások:

Révész Sándor: A kapitalizmus állásáról… (Kornai János új könyvéről) Így ír nekünk a kapitalizmusról Kornai János a Gondolatok a...

Révész Sándor: A nemzet alkimistái Trencsényi Balázs könyve (A nép lelke, Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában, Budapest,...

Révész Sándor: „Eszláron bármi megtörténhetett” (Kövér György: A tiszaeszlári dráma. Budapest, 2011, Osiris.) Solymosi Eszter közel van. Dédszüleim kortársa. Az ő generációjáig legtöbbünk...

Révész Sándor: Két űr között az űr Már nem nevezhetünk fiatalnak senkit, aki nagykorú állampolgárként élte meg...

Sándor Erzsi: Sírni kell, ennyi az egész (Balázs Péter kabaréválogatásai, m1, 2011. június 12-től 12 részben.) Balázs Péter nemcsak egyszerűen műsorszerkesztő, rendező, író, hanem színidirektor is,...

 

 

Cimkék: Révész Sándor