Podmaniczky Szilárd: Az olasz szerelem

Az én szüleim úgy ismerték meg egymást, hogy egyszerre voltak Olaszországban. Mind a ketten külföldön szerettek volna élni valami olasszal, de egymásba szerettek.

Anyukám tanárnő volt, biológiát meg kémiát tanított, de nem tudott olaszul, úgyhogy kénytelen volt mosogatni. Apunak nem volt valami nagy foglalkozása, csak hajtotta a munkát, hol villanyt, hol vizet szerelt, aztán ilyen mindenes lett, akit kihívtak.

Először Modenában éltek, onnan költöztek Magyarországra, mert nem bírták odakint. Anyu belátta, hogy a mosogatóból sehova se vezet az út, apu szótárral szerelt villanyt meg vizet, és soha nem tudta megjegyezni olaszul, hogy kapcsoló meg jobbmenetes anya.

Először úgy érezték, hogy kudarcot vallottak, de olyan szerelmesek voltak egymásba, mint az ágyú. Egy idő után kezdett az agyukra menni az egyedüllét, ezért elhatározták, hogy megszülnek engem.

Anyunak nem kellett kétszer mondani, már az első óvszer nélküli szeretkezésnél teherbe esett. Anyu nem is gondolta, hogy ilyen csodálatos gyereket várni, csak úgy dobogott a szíve mindenfelől. Apu teljesen föl akart készülni, mire megszületek, ezért az eddiginél figyelmesebben gyűjtötte a pénzt.

Már el is felejtették Olaszországot, mikor megszülettem. Anyu állandóan arról mesélt apunak, hogy tudod te azt, micsoda fantasztikus érzés a semmiből létrehozni ezt a csöppséget, életet adni valakinek, aki ezután örökre a mi gyerekünk lesz? Egy élőlény, akit én hoztam a világra, aki belőlünk van, és aki azért van, mert mi is vagyunk. Vagyis ha mi nem lennénk, akkor ő sem lehetne. Hát nem csodálatos ez?

Apu a születésem napján vett egy nagy csokor virágot, egy nagy tortát és egy kis kölyökpezsgőt, de anyu nem ihatott szénsavasat, úgyhogy apu megette a torta felét, a virág pedig anyu pollenérzékenysége miatt az egyik ápolónő szobájába került.

Apu aztán otthon ivott rendes pezsgőt is, bekapcsolta a tévét, levette a hangját, és csendesen iszogatott. Másnap hirtelen arra a gondolatra ébredt, hogy van egy gyereke, és fölhívta anyut, mert hallani akarta a hangját, de nem kapcsolták be, mert azt mondták, hogy anyu szoptat. De aztán egy óra múlva is szoptatott, ezért apu ideges lett, és bement a kórházba.

Akkor derült ki, hogy van egy kis szervi elváltozás a szívemben. Nem túl nagy probléma, és nem is biztos, hogy előjön, csak minden századiknál okozhat fizikai nehézségeket. És a világon két kórház van, ahol ezt a műtétet végre tudják hajtani, egy Amerikában, egy pedig Japánban.

Apu mindjárt arra gondolt, hogy eladják a lakást, és albérletbe költöznek, de a műtét felére se lett volna elég. Egy hét múlva hazavittek és gondolkodtak. Anyu azt javasolta, hogy hozzanak létre egy alapítványt és gyűjtsenek pénzt, de apu csak legyintett, hogy az bizonytalan, meg ki adna össze hetvenmillió forintot.

Apu egy reggel arra ébredt, hogy kirabol egy bankot, elveszi attól, akinek sok van, de anyu szerint biztos, hogy lelövik, és akkor egyedül marad Erikkel, vagyis velem.

Annyira tanácstalanok voltak, hogy néha veszekedtek rajtam. Idejön ez a kis emberke, és fenekestül fordítja föl az életüket, be kéne adni valami inkubátorba és kész. De úgy elszégyellték magukat, hogy belátták, ezen már nem tudnak változtatni, az időt nem lehet visszapergetni, ami egyszer benne van, az letagadhatatlan, azt el kell viselni, és ha lehet, a legjobban.

Egy reggel anyu mégis úgy kelt föl, hogy azt mondta, légy erős, van egy ötletem. Aput kirázta a hideg, a gyilkosságra gondolt.

Amikor kint voltunk Olaszországban, láttam pár házasságközvetítőt, akik idős gazdag embereknek kerestek feleséget. Apu úgy kiakadt, hogy kivágta a reggelizőbögréjét a konyhaablakon. Aztán merengtek, és apu két hét múlva beleegyezett a válásba. És elváltak.

Anyu a megtakarított pénzen kiutazott velem Olaszországba, kibérelt egy pici lakást Modenában, és ami volt olasztudása, fölkeresett vele egy közvetítőt.

Három nap múlva találkozott az olasz férfival, akinek megtetszett anyu, és találkozgattak. A hetvenkét éves Luigi Fergomi egy városszéli villában lakott egyedül, a bejárónője látogatta.

Anya elmondta, hogy új életet akar kezdeni a gyerekével, akinek van egy kis probléma a szívével, egyébként stramm srác lesz, már tanul olaszul. Anyu azt is elmondta, hogy elege volt a pénztelen életből, a balkáni kiszolgáltatottságból, biztonságra vágyik, és bár eddig nem értékelte nagyon a pénz szerepét, harmincéves korára be kellett látnia, hogy a pénz nem csak pénz, hanem mindannak az értéknek a mércéje, amellyel a civilizált életet mérik.

Luigi még jobban megszerette anyut, összeházasodtak, és előtte egy este ágyba bújtak.

Anyu azt írta apunak, hogy megtörtént, de nem volt olyan szörnyű, mivel végig énrám gondolt, és Luigi elég öreg már ahhoz, hogy tulajdonképpen csak egy kis maszatolás történt.

Apu könyörgött, ha jót akar, soha többet ne írjon ilyenekről, mert a szíve szakad meg, és egyszer fázisceruza nélkül fogja meg a fázist. Végül megegyeztek, hogy nagyon erősek lesznek.

Luigi és anya szépen éltek, eljártak színházba, tárlatokra, néhány napra elutaztak, és volt egy hosszabb út Japánba, ahol elvégezték a szívműtétemet. Luigi készpénzzel fizetett.

Anya és apa egyre ritkábban váltottak levelet, végül abbahagyták a levelezést. Évek teltek el. Belátták, hogy a gyógyulásomnak ez volt az ára.

Közben apa is megnősült, erről egy rövid levelezőlapon értesítette anyut, mint régi barátja.

Teltek az évek, én perfekt olasz lettem, magyarul alig beszéltem pár szót, mikor az apám, Luigi, mert nekem nem mondták el, hogy más az apám, meghalt. Könnyek között temettük el.

Anya nem tudta, mitévő legyen. A temetés után egy hónappal táviratozott apának, hogy Luigi meghalt, és még aznap este elmesélt anya mindent. Megígértem, hogy hallgatni fogok.

Apa másnap repülővel érkezett Modenába, kint vártuk a reptéren. Zokogva borultak egymás karjaiba, aztán apám fölkapott és körbecsókolt. Idegen volt, de barátságos.

Este a kertben vacsoráztunk, a sok mese után nagy csöndben ültünk, egyikük sem akarta elhinni, hogy sikerült.

Apa úgy döntött, hogy még egy hétig marad, aztán hazautazik elválni, és végleg ideköltözik. De az az egy hét maga volt a pokol.

A műtétem nem a legjobban sikerülhetett, mert amíg anyáék a városban voltak, leállt a szívem, és belefulladtam a medencébe. Apu öltönyben gyalogolt be értem. Mindketten összetörtek.

Apu évek múlva vált csak el. A villát eladták, és elutaztak Kanadába, hogy még az emlékét is elfelejtsék az Európában töltött borzalmas éveknek.

Apa a sok szenvedés és a végső trauma hatására elkezdett festeni, öt év alatt harminc országban volt kiállítása. Anya megöregedett, nem csinált semmit, csak néha leszopta magát a sárga földig.

 

Kapcsolódó írások:

Podmaniczky Szilárd: A kis kavics Apuról igazából csak azt tudnám mondani, hogy folyton szerelmes anyuba,...

Podmaniczky Szilárd: Halott beszéd Apukám 27 éves korában halt meg, amikor hátulról beleszaladt egy...

Podmaniczky Szilárd: A tenger Nem is értem, hogy történhetett ez velem, pedig mindig jó...

Podmaniczky Szilárd: Anyu, apu, Karcsi meg én Nekem úgy hozta az élet, hogy nem kell csinálni semmit....

Podmaniczky Szilárd: Két repülőjegy Hiába mondtam az anyukámnak, hogy már május van, nem engedett...

 

 

Cimkék: Podmaniczky Szilárd