Gerlóczy Márton: Los Angeles

– Sorolj át, Mangalica, most! Nem látod?

– Mit?

– Nem jó, fordulj vissza.

– Minek?

– Azonnal eszünk egy sajtburgert a Jack in the Boxban.

– Ja! Várjál, nem olyan egyszerű!

A szabad világ ez idáig nem volt szabad nekem. A szabad világ a szabadoknak szabad. Mehettem volna persze, de nekem a nagyapám azt mondta, hogy ne menj olyan helyre, ahol nem látnak szívesen, így aztán nem mentem. Találtam a térképen elég olyan helyet, ahol még nem voltam, és ahol szívesebben láttak. Meg sem fordult a fejemben, hogy órákon keresztül álljak egy sorban, hogy aztán egy zakós majom olyasmikről kérdezzen, amihez semmi köze, aztán meg tizenkét óra repülés után még azon rettegjek, hogy egy másik emberszabásúnak tetszik-e a pofám és a plüsselefántom a bőröndömben, avagy sem.

Nem sokkal azután, hogy felszállunk Párizsból és sikeresen elhelyezkedem, bekapcsolják a fedélzeti szórakoztató rendszert. A röppálya tanulmányozása után bizonyossá válik, hogy elrepülünk Glasgow felett. Ez végtelenül fontos, mert Glasgow-ban él barátom, Virgil, akit lassan egy éve nem láttam, így aztán amikor a gép a város fölé ér, magamhoz hívom a légi utaskísérőt és kérek két gint.

– Virgilre – mondom Mangalicának.

– Virgilre.

Virgil az egyesült Európa gyermeke, az Egyesült Királyság munkavállalója és az első magyar glasgow-i hajléktalan státusának legígéretesebb várományosa. Jól megy a sora, ahogy nekem is. Ha rosszul menne a sorunk, bizonyosan havonta meglátogatnánk egymást, és nem csupán egy ilyen transzcendentális értelemben koccintanánk azzal a kurva ginnel. Elképzelem, ahogy a tíz négyzetméteres szobájában éppen dohányt teker a Guardian sportrovatából kitépett papírfecnibe, én pedig hirtelen kilencszáz kilométeres sebességgel elhúzok felette és nagyot hörpintek a ginbe.

Aztán alvás. Vagy valami olyasmi.

 

Három órája tartózkodunk az Egyesült Államok területén, ahol én korábban sose jártam. Mangalica barátom már kétszer is időzött New Yorkban. Legutóbb 2001 szeptemberében, amikor folyó hó 11. napján délután 4-kor szeretett volna visszaindulni az öreg kontinensre, de ez csak nyolc nappal később sikerült neki. Ügyetlen egy fickó.

Átutazóban vagyunk, 32 órát töltünk Kaliforniában. Bérelünk egy autót gps-szel, és beütjük, hogy Santa Monica Boulevard, aztán, amikor már viszonylag közel kerülünk a célhoz, megállunk, hogy beteljesítsük a hülyegyerekek álmát.

– Fordulj már vissza!

Mangalica dupla sajtburgert kér baconnel. Én megelégszem egy bacon nélkülivel is. Nyomok magamnak negyven liter kólát, elmegyek kezet mosni, megpaskolom a mexikói vécéslány fenekét és leteszem az enyémet a székre. Eszem. Illetve eszek. Csámcsogok és szívom a fogamat és a kólát a hatalmas papírpohárból a szívószállal. Elégedett vagyok a sajtburgerrel. Ehetetlenül rossz. Olyan az íze, mintha egy A4-es papírból galacsint gyúrna az ember, aztán beáztatná poshadt vízbe. Egy kis só, bors, és már kész is. Jet lagről szó nincsen. Elmúltak már azok az évek, amikor a szervezetemet még érdekelte, hogy nappal van-e vagy éjszaka, hideg vagy meleg. Hogy masszírozzák-e a halántékomat, vagy berettát nyomnak hozzá. Nem érdekel semmi. Örülök, hogy élek, és kész. Illetve nem érdekel, hogy nem örülök, hogy élek, de ez végeredményben ugyanaz. Nincs jet lagem. Kicsit szédülök, tengeribeteg vagyok, de az normális.

– Na, akkor vegyük át, hogy mi a teendő – mondja Mangalica. Meg akarja nézni a Hollywood feliratot, a csillagokat, a stúdiókat, Venice Beacht, a tengerpartot, valamint találkozni szeretne egy gimnáziumi osztálytársával, aki több mint tíz éve itt él már. Engem a következő dolgok érdekelnek: el kell jutnom a Pink Elephant italboltba, mocskos fekete rapet kell hallgatnom a sztrádán a dugóban, még legalább kétszer hamburgert kell juttatnom a szervezetembe, valamint biztos akarok lenni abban, hogy ezt a borzalmas helyet időben el tudjuk hagyni másnap, és nem késsük le a járatunkat a paradicsomba. Ez azért is nyomaszt nagyon, mert csütörtök van, másnap péntek lesz, és pénteken a dugók – gondolom – még nagyobbak. A dugó itt nem helyzet azonban, hanem állapot, így aztán mindegy neki, hogy milyen nap- vagy évszak van. Úgy ömlenek az autók azokon a végeláthatatlan sztrádákon, mint a szennyvíz azokból a hatalmas csövekből, amiket csak amerikai filmeken látni. Beütöm a kütyübe, amit kell, és megyünk Santa Monica Beach felé. A térképemen ez tíz percnek tűnik, másfél kilométernek. Ehhez képest a gps azt mondja, hogy 13 mérföld, úgyhogy ülünk az autóban. Esteledik. Fel-le csatlakoznak a sztrádák a miénkre. Amikor elhagyunk egy lekanyarodót, egy Budapest méretű kerülethez vezető lekanyarodót, akkor kicsit felgyorsulunk, de egyébként 10–15-tel csorgunk. Aztán egy újabb Budapest népe csatlakozik hozzánk, és újra leáll a nyolcsávos út. Bekapcsolom a rádiót. A nap a szemünkbe süt, és mellénk prüszköl egy 30 éves Mustang. Egy göndör fekete spiné gubbaszt benne. Szemüveget visel, és iszonyatosan szigorúan néz. Tíz óra tíznél kapaszkodik a kormányba. A Mustang úgy sompolyog, mint a parkoló autók között egérre vadászó kandúr. Dühödten dorombol a basszus. Rezeg az ezüstösen fénylő fém lökhárító. Meleg van, de a légkondi az nem kell, azt mink nem szeretjük. Bekapcsolom a rádiót. Mexikó, Puerto Rico – majd máskor. Egy kis rock és country – majd máshol. Compton. Az kell. Köpködnek a fiúk a mikrofonba. Szidják anyámat, anyádat, anyátokat. Felkúrnak, szétrúgnak, megbasznak mindenkit. Nincs a világon szó, mely kifejezné, hogy milyen mélyen egyetértek a mondanivalójukkal, pedig az én szépapámat nem hurcibálta senki. Őt otthon verték.

A sztráda meg csak áll. Mire Santa Monicába érünk, a nap beléje bukik a nagy óceánba. Kiskutyák, nagykutyák, rollerek, biciklik, görkorik. Szakadék, pálmafa, óriáskerék, kávézók, hotelek. Csajok és pasik és a lassan folydogáló autómassza. Eszembe jut a kaliforniai anyuka, aki mellettünk ült a gépen a kisfiával meg a felfújt mellével és szájával és már értem, hogy miért ütötte azt a gyereket. Arról ábrándozott, hogy itt vonul reggelente és esténként a kurva pincsijével, és azokat a lányokat nézegeti, akiknek bénább a mellük az övénél. Ki-kiles a mellette araszoló kocsik közé, és egy sármos, napbarnított fószer rákacsint a kabrió volánja mögül. Megisznak egy kávét, másnap egy koktélt, ezt csinálják még egy darabig, aztán terhes lesz, nem akarja a gyereket, a pasi viszont csak így pumpálja belé a pénzt és a mellébe a szilikont. Elvállalja a gyereket, szül, hízik, lefogy, aztán ott ül a gépen és pelenkázza az üvöltő gyerek szaros seggét, amihez semmi kedve nem volt, ő csak koktélozni szeretett volna, meg IMAX-ba járni a Steve-vel. Esténként elkorizni Venice Beachig meg vissza, nézegetni a krémek és joghurtok és energiaitalok összetételét, meg a bankszámlakivonatokat az IPhone-on.

Mangalica üzenetet kap. Az osztálytárs lemondja a vacsorát. Azt mondja, hogy a férje miatt, aki nem szeretné látni Mangalicát, mert az pár évvel ezelőtt – amikor ők Magyarországon jártak egy másik osztálytárs esküvője alkalmából – azt találta mondani rá, hogy egy elbaszott sznob amerikai. Erre sem az osztálytárs, sem Mangalica nem emlékszik. Elküld egy címet, ahol reggel kávézni szándékozik velünk, mi pedig beütjük ezt a címet a gps-be, hogy azon a környéken keressünk szállást magunknak, és így reggel nem kell izgulnunk majd, hogy odaérünk-e a megbeszélt időben. 19 mérföld. Tarzana. Fogalmam sincs, hol van és nem is érdekel. Fáradunk. Biztonságban akarjuk tudni magunkat és a személygépjárművet. Nissan a típusa és metálbordó. Hasít a sztrádákon, hegyeken, dombokon és megérkezik Tarzanába. Hosszú, széles utak, bevásárlóközpontok, éttermek, bowlingozók, kávézók, motelek váltják egymást. Ahogy a művelt magyar mondja szépen: ez ki lett találva. Itt minden ki lett találva, meg lett csinálva. Nem érhetnek meglepetések, minden mindenütt ugyanolyan és ugyanaz. Anélkül, hogy behajtanánk egy mellékutcába, tudjuk: ottan kertvárosok vannak, itten meg a kertvárosokat kiszolgáló élet. A címhez érve igénybe vesszük a gps segítségét, és motelt keresünk. Kidob vagy ötmillió címet. A legközelebb esőt először, és így tovább egészen Alaszkáig északra és San Diegóig délre.

A motel kardinális kérdés. Egyemeletes kell legyen, belső udvarral és az udvarra néző gangos szobákkal. Olyan motel, ahol a balhék történnek. Ahol félrebasznak, gyilkolnak, megfigyelnek, túladagolnak, elbújnak és menekülnek, ahol minden titok és félelem, de minden férfi és nő bátor. Az első motel drága. A második közvetlenül egy tizenkét sávos autópálya mellett áll. Az autópálya az első emelet magasságában, mintegy tíz méterre épült a moteltől. Ez még nem lenne baj, de a recepciós sehol. Azt írja: kopogjon a 102-esbe. Kopogok. Egy fekete prosti nyit ajtót. Begombolja a nadrágját, és megkérdezi, hogy mi járatban vagyok. Odabent a szobában egy másik fekete fekszik az ágyon, de ő férfi és nem kérdez semmit. Eközben egy szakadt pickup áll be a motel elé, és két mexikói száll ki belőle. Jobbnak látom, ha sokalljuk a szoba árát, és távozunk. Fél mérfölddel arrébb, alig drágábban a kúrómotelnél kiváló szállást találunk. Az emeleten kapunk szobát, így lehetőségem nyílik végigsétálni a gangon és valóra váltani az álmot.

A mi generációnk több életet is él párhuzamosan, mert havonta átlagosan megnéz 10 amerikai filmet. Álmaiba, vágyaiba, tetteibe, személyiségébe beépülnek ezek az idegen helyek, terek, gesztusok, indulatok, és együtt él velük tovább. Ezeknek a fiataloknak a többsége – köztük én is – életében, ha egyszer jut el oda, amit a dobozban egész életében bámult és bámulni fog, ekképpen aztán amikor egyszer csak ott van, akkor valójában nem ott van, hanem az emlékeiben, ahol kólát iszik, Cadillacet vezet, vagánykodik és fánkot eszik reggelire. És még, ha ki is neveti az egészet és magát – ahogy én teszem –, legalább jókat nevet. Szerepel, játszik. Megéli, amit látott, hogy menekülhessen egy kicsit, amire – lássuk be – a magyarnak nagy szüksége van. Az amerikai ember nyilván arról álmodik, hogy Trabantot vezet Kelet-Európában, középkori óváros sötét sikátorának kis hotelszobájában alszik az olaszoknál és a franciáknál, és olyan nőknek udvarol, akik le tudják írni helyesen a nagyapjuk nevét.

Mangalica lezuhanyozik és félrefésüli a haját. Én inget cserélek és a deo nyálas görgőjét megmártogatom a hónaljszőrömben. Megmosom a pofámat és új zoknit húzok. A büdöset a bőröndöm külső zsebébe helyezem, ezt használom szennyesnek az utazások alkalmával. Remegek a vágytól, hogy végre táskák, szatyrok, teli zsebek és idegeskedés nélkül sétálgathassak – no nem sokat, csak az első kocsmáig. Az viszont nincs közel. Itt semmi sincsen közel. Színpompás neoncsövek világítanak: BOWLING. Ezt ugyan nem írtam fel a kötelező tennivalók közé, de csupán feledékenységből. A bowling végtelenül fontos és hasznos időtöltés. Arra való – mint minden más sport –, hogy a birka ne unatkozzon. Legelni kell, párzani, aludni, elpotyogtatni a bogyókat és menni, menni, muszáj menni, de még így is marad egy kis idő, amit el kell adni valahogy az örökkévalónak. Végigsétálunk a pályák előtt. Nagydarab kockafejű fiúk atlétában. A csajok cuppanósaiért játszanak. Minél több strike-ot dobsz az életben, annál többen és annál többször nyalják meg a zacskódat. Tudom, vannak dolgok, amiket nem kell, vagy nem illik kimondani, de sajnos ez a helyzet a Ventura Boulevardon.

Hatalmas lendülettel érkezem a pulthoz. A Lakers női csapata 36:14-re vezet. A csapos gyűrött kockás inget és kopott farmert visel. A szemüveg ferdén áll a fején, jó harminc éve használja már. Ráncos az arca, a tökéig lóg az ádámcsutkája, és nem ismer tréfát.

– Két korsó Budot kérek szépen.

Elhadar valamit, amiből egy mukkot nem értek. Mangalica, aki nyelvét franciául pergeti, még annyit se. Közelebb hajol a csapos.

– Mondom, egy korsó hat dollár, de ha egy litert kérsz, az csak tizenegy – és mielőtt még azt felelhetném, hogy fasza, már csapolja is a sört, aztán elénk vág két műanyag poharat és a kancsót. Ugyanolyan kancsó, mint az általánosban 85-ben, csak ebben nem napközis tea van, hanem Bud. Valaki Bostonban elképesztő hazafutást produkál, és odaát a bowlingpályán megrándul egy kar. Mehetünk tovább. Betérünk egy helyre, ahol nem vesszük észre, hogy mindenki sötétebb nálunk, mert egyfelől ez itt nem tűnik fel, másfelől pedig sötét van. Csak a fehér ingek világítanak. Kérek két sört a pultnál, de az nincs. Addigra Mangalica felismeri, hogy az unokatestvéreinél vagyunk látogatóban, és arra kér, hogy távozzunk. Ez nem esik nehezemre, mert a vízipipa az not my cup of tea. Veszünk két dobozos sört egy éjjel-nappaliban.

– Európa? – kérdezi az eladó, miközben beüti a söröket.

– Igen – feleli Mangalica, mire a fiú ad neki egy pacsit.

– Király! Én már voltam ott.

– Yeah, nagyon jó. Hol?

– Svájcban.

– Akkor tesó vagy, yeah!

– Nagyon jó nálatok, imádtam azt a helyet.

– Köszi, mi is nagyon bírjuk, de azért itt is kurva jó.

– Kösz, tesó!

– Kösz a sört.

– Szevasztok, tesók!

– Szevasz, tesó!

 

Leülünk egy buszmegállóba és felnyitjuk a söröket. Tárcsázom Virgilt, hogy elmeséljem neki, ami történt a gépen. A telefon ébreszti a glasgow-i ködben. Reggel hét van. Azt kérdezi, hogy nem tudnám-e visszahívni egy óra múlva.

– Egy óra múlva én már alszom. Ittam egy gint Glasgow felett az egészségedre.

– Milyen gint?

– Nem tudom.

– Nem tudod?

– Nem.

– Legalább tisztán?

– Őőő, azt hiszem, volt benne egy darabka jég.

– Akkor hagyjál aludni.

 

Virgil visszaalszik, mi pedig el. Hazafelé még veszek egy hamburgert a Randy’snél, és elkérem a barátnőjére váró mexikóitól a Los Angeles Timest. Harapok egyet a 80 centes hamburgerbe, majd kidobom az első kukába. Ébredés után lezuhanyozom, átlapozom az újságot a vécén, és megyek reggelizni. És akkor hirtelen ott van Ő. Túl a recepció finom szövésű padlószőnyegén és a kerek társalkodóasztal lakkfény felületének üzenetrögzítős telefonján, a sarokba felállított reggelizőasztal gyümölcsjoghurtjai és toastkenyerei, műanyag kávéspoharai és lekvárjai között ott van Ő, a fánk. Donut. Nálunk is járt a fánk a kilencvenes években, de a magyarnak nem kellett, mert a magyar egy rossz ízlésű, nomád banda, akiknek sertészsír folyik az ereiben, és fogalma sincs arról, hogy mi a jó. De én tudom. A fánk a jó. Különösen reggelire. A választás azonban nehéz. Van itt rózsaszín, barna és fehér. Ez utóbbit választom és öntök hozzá abból a rémes hosszú kávéból is. Viszek egy kis narancslevet Mangalicának, de csak hogy erőre kapjon, és levonszolhassa azt a 95 kilós seggét még 5 literért. Így kezdi ő a napot, én viszont fánkkal. A gangon harapok bele először, és közben szétnézek az udvaron. Ébredeznek a stricik, kurvák, gengszterek. Egy mexikói cseléd kimeri a leveleket a medencéből. Egy sirály lefossa az egyik udvaron parkoló autót, aztán megpihen a pálmafán. Mangalica megissza az 5 liter narancslevét, én pedig nagy nehezen eltüntetem valahogy a fánkot.

– Na keressünk egy reggelizőt.

– De gyorsan.

Kilépünk a tarzanai hétköznapokba. Reggel fél 9 van. Szemben a motellel hosszú kocsisor kígyózik a Starbuckshoz. Ugyanazért a szar kávéért tünkölnek, amivel a fánkot öblítettem le korábban. Ahogy kihajtanak, a pohártartóba helyezik a fél liter kávét, aztán a pirosnál nekiállnak fésülködni, szájfényezni, a férfiak borotválkozni, telefonálni. Hívják a bankokat, szeretőket, kertészeket, indul az élet. A stressz és unalom utánozhatatlan keveréke hömpölyög előttünk. Tiszta ez a víz, csak elmos a picsába.

Veszek egy borotvát és egy fél literes, dobozos Coca-Colát. Miközben iszom, leltárt készítek a gyomrom tartalmáról. Párizsban egy quiche reggelire. Az Air Tahiti Nui járatán két főétel és a gin, érkezésem után két hamburger, sült krumpli, sör, fánk, kóla. Úgy ítélem meg, hogy most ezt már abba lehet fejezni, így nagy örömömre szolgál a klasszikus amerikai reggeliző felfedezése. The Little Cafe. Since 1982. Odabent Hollywood felének szignózott fotói a falon. A rosszabbik felének. Hasselhoff, Norris, Van Damme, az egész Grace Klinika. Négyféle mustár az asztalon és huszonötféle omlett az étlapon. Mangalica kanadai omlettet kér, én pedig már nem emlékszem, hogy milyet. Hárompercenként megkérdezik, hogy minden rendben van-e. Mindenki mosolyog. Mosolyogva verik fel a tojást, takarítják a vécét, az ablakot, vágják a paradicsomot, a füvet, mosolyog az egész ország. Azt mondják erre az európaiak, hogy ez a mosoly nem őszinte. Ezt mondják az angolokra is. Lehet, hogy igazuk van, de számomra elképzelhetetlen, hogy egy egész kontinens úgy vigyorogjon, hogy közben nincsen ahhoz semmi kedve. Számomra – aki Magyarországon nőttem fel, ahol mindenki mindenkit utál – elképzelhetetlen, hogy ebben meg tudtak állapodni. Mi mosolygunk, mi amerikaiak vagyunk, kedvesek vagyunk, és aki nem az, majd az lesz, vagy ha nem lesz az, majd rosszul érzi magát, és elmegy vagy meghal bele. Nem érti a magyar azt sem, hogy miért kérdezik, hogy hogy vagy, amikor nem is várnak rá választ, illetve megszokták, hogy az rá a válasz, hogy: hogy vagy.

 

A reggelinkkel egy ötgyerekes család is jóllakna, de azért megesszük becsülettel és megyünk a randinkra.

Az osztálytárs pontosan érkezik. Nagy fekete Mercedes terepjárót vezet, és tetőtől talpig ezüstösszürkébe öltözött. Büszke rá, hogy neki összejött az élet, büszke, hogy amerikai, és közben végig az amerikaiakat szidja, meg azt a sok mexikóit, akik nem fizetnek adót, igaz, az ő kertésze is mexikói, de az más, ő rendes mexikói, már régóta itt van. Rám nem néz, csak Mangalicához beszél, és elmondja azt is, hogy a John az rendes ember, csak egy seggfej, de majd egyszer kibékülnek, és akkor lehet hozzájuk menni vacsorázni, ahogyan azt egy hónappal ezelőtt Mangalicával megbeszélték. Áldom az istent, hogy John rendes ember, csak egy seggfej, és rémesen sajnálom, hogy nem ülhettem órákat a csodálatos otthonukban, amit a rendes, adófizető mexikói takarít. Elbambulok és várom, hogy teljen az idő. Rengeteg dolgunk van, és éjfél előtt tíz perccel újabb 8 órát repülünk, szóval hosszú még a nap, és tartalékolni kell az energiát. Az osztálytárs eközben étkezéskultúrákról szóló olvasmányélményeiről beszél. Azt mondja: ha nincsen cukor, nincsen zsír és fehérje, akkor a rák nem tud táplálkozni, és ennyi. Nem eszik húst, ő nagyon természetesen él, de azt mondja, hogy a szigeten, ahová készülünk, ő nem tudna mit csinálni, ő nem szereti a természetet. Negyven kiló smink van rajta, amely szintén a természetességét hivatott demonstrálni. Kérnék egy sört, de azt itt nem lehet kapni, így jelzek Mangalicának, hogy szomjazom és az idővel is kezdünk gonoszul állni. A parkolóőr készít rólunk egy közös képet, és magunkra zárjuk a Nissan ajtaját.

Irány az első megálló: az italbolt. Itt a koreai eladó kérését némiképp figyelmen kívül hagyva elfogyasztunk egy dobozos Budot a parkolóban, aztán megyünk is tovább. Hogy miből lesz zarándokhely és miből nem, azt a fene se tudja. Milliók állnak sorban a Louvre vécéjénél, hogy bemehessenek oda, ahol valami történt a Da Vinci-kódban, nem tudom, mi volt az, de hát az akkor is egy vécé. A világ leghíresebb és leglátogatottabb vécéje, amit ha majd szent hellyé avatnak, nyilván tilos lesz majd brunyálni, a szent vécé mély depresszióba süllyed és kimúlik. Az emberek látogatják a sírokat, de nem látogatják azokat a helyeket, ahol a hírességek meghaltak vagy ahol megölték őket. Megállnak egy márványlap előtt és fotózkodnak, mintha maga a márványlapon fénylő név mögött fénylő ember mellett állnának. Ezt teszem én is. Leülök Charlie Sheen csillaga mellé. Ő most a menő. Mangalica Miles Davist keresi, és eközben semmit sem látunk a Hollywood Boulevardból, mert a járdát bámuljuk. Néha azért felnézünk. Super Mario és az a cowboy a Toy Storyból éppen ketchupot nyomnak a virslire egy hot dogosnál. A Kodak színház előtt fotózkodik a világ, többnyire amerikaiak, akik ugyanúgy most járnak itt először, mint amikor egy szép napon majd én jutok el Zalaegerszegre. Felháborítóan csinos nők grasszálnak, és csillog, csillog minden, mint egy vadonatúj társasjáték tábláján. Minél fiatalabb egy ország, annál gyermetegebb. A mi országunk például egy megkeseredett, önsorsrontó életét sirató nagypapa, amilyen én is leszek, ha nem lépek le onnan még időben. A gond persze az, hogy az élet túl hosszú otthon, de túl rövid ahhoz, hogy otthonra leljen máshol. Az élet a kezdet, a gyökér, az első lélegzet és az anyatej, az emlék. Ez akármilyen rémesen hangzik is, de igaz. Ez ellen nem lehet mit csinálni, az ember nem kezdhet új életet, mert egy van neki.

Megítélésem szerint az Egyesült Államok éppen csak túljutott a My Little Ponyt fésülgető korszakán, és hamarosan nyelvtanulásba kezd, már nem cikizi a csúnyább lányokat, és megtetszik neki a matektanár. Super Mario leveszi a fejét, és beleharap a ketchupba.

– Nézd már, Mangalica. Kínai a Super Mario.

– Persze, ott gyártják.

– Pedig én azt hittem román. Azok szertornáznak a legjobban.

 

Eszünk még egy hamburgert. Az utolsót. Egy koreai néni készíti el, aki elmagyarázza, hogy a szemközti hamburgeres megemelte az árakat, és közben kisebb lett a húspogácsája, és egyébként is, ezek az amerikaiak hülyék és válság van és hiányzik neki Korea. A hamburgere kitűnő, a dobozos kólája pedig egész egyszerűen zseniális.

– Maguknál is van válság? – kérdezi.

– Nálunk is.

– Régóta?

– Nagyon régóta – mondom, és mérhetetlen depresszió fog el. Életemben először érzem magam teljességgel feleslegesnek, az életemet végtelenül értelmetlennek. Mintha egy szem só lennék a sóbánya közelében egy kocsmában üldögélő melós talpán. Az országom nem létezik. Nincs egy fillérem se, és fogalmam sincs, hogy honnan szerzek. Az országomnak sincs egy fillérje sem, és nekik sincsen arra vonatkozóan elképzelésük, hogy miként változtatnak majd ezen. Minél magasabbra kanyargunk a Hollywood Hills luxusvillái között, annál kilátástalanabbnak érzem a helyzetet. Összemegyek, mint Super Mario a nyolcas pályán. Engem úgy neveltek, hogy nem a pénz fontos, hanem hogy mit hozol létre az életben, de ez a bankokat meg a gyomromat egy kicsit sem érdekli. Most pedig itt kocsikázom a Hollywood Hillsen, ahol tényleg csak a pénz számít és semmi más, és azonnal el akarok takarodni innen, mielőtt még elhinném, hogy felesleges vagyok.

– Még egy kicsit feljebb megyünk – mondja Mangalica, miután világossá válik, hogy azokat a fostalicska betűket nem tudjuk kellő közelségben tudni magunkhoz. Aztán megállunk és kiszállunk. Balra, a távolban izzik a homoksárga város. A végtelenbe nyúló sztrádák hol eltűnnek a szmogban, hol felcsillannak a napfényben, mint egy zsebtükör. Mangalica fotózza a feliratot és nézelődik, én pedig továbbra is összemenésem folyamatát élem. Nem messze tőlünk, háttal a két sóvárgó magyarnak egy fekete szupermodell lép ki egy teraszra. Egyrészes, virágmintás selyemruhában van. A háta – egészen a gyönyörűen gömbölyödő fenekéig – csupasz. A körző jut eszembe erről a fenékről, amit minden órán használtam, csak a matekórán nem. Fülcimpáig érő haja úgy fénylik, mint egy fekete lakkcipő. A szálakat mintha egyesével ragasztották volna egymásra. Egy kisüveges üdítőt tart a kezében, és rágyújt egy hosszú cigarettára. Egy pillanatra ellebeg és egy hamutálat tesz a korlátra. Csend van. Csak a lapockái mozdulnak néha, ahogy fel-le emeli a cigarettát. Nézi a völgyet. Uralja a teret. Úgy huszonöt méterre van tőlünk, de a valóságban van az tízezer kilométer is. Félig sem szívja el a cigarettát, fogja a hamutálat és eltűnik. Nézem még egy darabig a teraszt, hátha visszatér, nézném még egy évig, ahogy ott áll, de mennünk kell.

 

Péntek délután van ugyebár és csúcsforgalom. Fogalmunk sincs arról, hogy mennyi időbe telik elhagyni ezt a várost. Az osztálytárs azt mondta, hogy nyugodtan számoljunk két és fél órát az útra, úgyhogy én inkább négyet számolok. Csorgunk át a koreai negyeden. Még mindig. Már vagy fél órája csorgunk át a koreai negyeden. Megállunk és iszunk egy narancslevet egy parkolóban, mert ha Los Angelesben megállsz egy parkolóban, akkor ott ihatsz narancslevet, ehetsz, amit éppen találsz, felhívhatod a rokonokat a fülkéből és nézelődhetsz annak az országnak a kultúrájában, amelyhez a parkoló éppen tartozik. Koreai könyvesboltban szürcsölgetjük a narancslevet. A kínálat bőséges, az eladó készséges. Jönnek-mennek a koreai családok, mi pedig ülünk egy bolt előtti padon, amíg meg nem érkezik a tulaj, hogy kinyisson. Olyan ez az egész, mint amikor azt álmodod, hogy álmodsz. Idegenben keserűbb a sírás, de vajon keserűbb-e a sírás, ha idegen otthonban vagy idegen? Rosszul érzi-e magát a koreai egy másik negyedben, vagy neki teljesen mindegy?

Az autót ugyanott kell leadni, ahol felvettük, nem messze a reptértől, ahová az autókölcsönző charterbusza szállított minket. Ez az autókölcsönző egy végtelenül izgalmas területen fekszik, ahol minden a reptérről szól, azt szolgálja ki, területe pedig körülbelül akkora, mint Csepel. Itt kóválygunk összevissza, miután két órával korábban érkezünk meg a kölcsönzőhöz. Mangalicának megtetszik egy fánkos, amit aztán negyven percen át igyekszünk megtalálni, de az utak és kereszteződések teljesen egyformák, a gps pedig nem tud a fánkosról. Pedig szép volt, mi tagadás. Az épület úgy két és fél méter magas, rajta pedig egy öt méter átmérőjű fánk. Ahogy elhaladtunk mellette, pirosat kaptunk. Néztem-néztem a Nagy Fánkot, aztán amikor Mangalica a gázra lépett, a hatalmas napkorong a fánk lyukán át világított a szemembe. Ez volt hát a nap, midőn Lajos fánkon át látta meg a napot.

Megéhezünk. Parkolóra lelünk. A parkolóban két étterem, egy olasz és egy mexikói. Mivel Olaszországnak akad európai megfelelője, ezért inkább Mexikót választjuk, aminek nem akad. Ha csak nem Szerbia az. Az étterem felett úgy száz méterrel másfél percenként leszáll egy repülő. Húzzák a kondenzcsíkjaikat a kora esti párás ködben. Ilyen közelről, ekkora erők felszabadulásakor és találkozásakor látni, hogy minden anyag; a levegő, a pára, a felhő, minden formálható, nedves vagy száraz, mozgékony és érzékeny.

Odabent otthon érzem magam. Feszültség van a levegőben. A harc, a hedonizmus, a szexualitás feszültsége. Egy utolsó útszéli krimóban, egy reptéri büfében. Nem jártam még Mexikóban, és tartok is tőle, illetve magamtól tartok, azt hiszem, mert bírnám szusszal, de nem bírnám a következményeit. A züllés drága dolog, én pedig csóró vagyok.

Bedobok hat satnya osztrigát, aztán kérem a söröket. Úgy tűnnek el bennem szép sorjában, mint a Benelux államok a tengerben, aztán mikor azt kezdem érezni, hogy végre megérkeztem, szólok Mangalicának, hogy ideje indulni. Csak átutazóban vagyunk. És ezt nem árt észben tartani.

 

Kapcsolódó írások:

Gerlóczy Márton: Prága Egy nehéz éjszaka hajnalán történt a Prágából kivezető sztrádán. Lassan...

Gerlóczy Márton: Racha Yai A helyzet, tetszik, nem tetszik, a környezeten múlik, mindazon, amit...

Gerlóczy Márton: Trondheim – február – – Ja, és huszonnégy óra alatt elbasztunk háromszázezer forintot –...

Gerlóczy Márton – Váczi Borbála: Túlélem 1 Tornász szerettem volna lenni, cirkuszos. Csüngtem mindenről, rengeteget...

 

 

Cimkék: Gerlóczy Márton