Parászka Boróka: Magyarvallás

Októberben népszámlálási kampány volt, rosszul sikerült. Sokáig próbáltam úgy tenni, mintha nem venném észre. Nehéz volt, mert hetek óta óriásplakátok figyelmeztetnek arra, hogy „valljam” magam magyarnak, továbbá arra is, hogy „magyarnak lenni jó”. Rádióból szólt a propaganda, tele voltak ezzel az üzenettel az újságok. Ha olyankor szólalt meg a reklám, hogy románok is hallották, nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Mondjam azt, hogy: „magyarnak lenni jó, de, gondolom, románnak se rossz”. Felmerült, hogy felajánlom: csináljuk egy kicsit együtt, hadd próbálja meg, milyen jó magyarnak lenni. Egy idő után gyanakodni kezdtem, hogy kinek és miért van szüksége erre a megerősítésre. Sokáig örültem, hogy csak úgy jönnek a mindennapok, egyik a másik után, anélkül, hogy azon gondolkodnék, milyen magyarnak lenni. Szeretek magyar lenni, spontán. Üldögélni a buszon, a taxiban, bemenni a boltba magyarul. Hosszú évek alatt fejlesztettem ki azt a kissé éneklő köszönést, amellyel két nyelven kívánok jónapotbun^ziuat. És ahogy visszaköszönnek, úgy énekelünk tovább, románul vagy magyarul.

Nem is a magyarvallással volt bajom a kampány alatt, hanem a csatolt áruként kapott propagandával. Azzal, ahogy megkérdezésem nélkül gerillaharcossá avattak, bevetésre küldtek, és a lehető legtöbb eszközzel jelezték, szemmel tartanak, hogy vagyok magyar. Plakátokon, a hirdetéseken ott szerepeltek a pártok jelképei, a politikusok ismételgették minden nyilvános eseményen a kampányközpontban előkészített üzeneteket. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke többször azt mondta, hogy legyünk „nyugodtan”, „büszkén” magyarok. És ettől az intelemtől nyugtalan lettem, mert eszembe se jutott eddig, hogy bármiért is aggódnom kellene. Egyszer csak azonban magam körül találtam egy egész kampánycsapatot, kiképzőtáborban éreztem magam. Nem mondok igazat, vagy elhallgatok néhány fontos dolgot – ez tény –, mert errefelé sosem volt magánügy, hogy mit gondolok magamról, hogy minek „vallom” magam, mindig társult ezekhez a kikényszerített vallomásokból sok-sok közös nyűg és baj. Annál jobban hiányzik az intimitás.

Október 6-án, az aradi megemlékezés ürügyén a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar intézeteiért demonstráltak a magyar szervezetek. Buszokkal hozták az embereket a szomszédos magyar településekről: a szervezők – állítólag – attól tartottak, Marosvásárhelyen már nincs elég érdeklődő a magyar szervezetek szónokai iránt, még akkor sem tudják megtölteni az egyetem szomszédságában lévő apró teret, ha a főszónok Tőkés László. A felszólalók hosszú sora ecsetelte az aradi vértanúk múltja és az erdélyi magyarok jelene közötti hasonlóságot, kárhoztatta az egyetemvezetést a hátrányos helyzetben lévő magyar oktatók és hallgatók helyzetéért. A tüntetők – az 1990-es gyertyás-könyves felvonulásra emlékeztetve – szegfűt vittek az egyetem bejáratához. (A virágot a Tőkés-párt emberei szerezték be és adták tovább.) Sokan attól tartottak, hogy megismétlődnek a két évtizeddel ezelőtti atrocitások, aztán mégsem volt újrajátszás. A magyar tüntetőkkel szemben most nem vonultak fel románok, a gondosan szervezett tömeg egyedül maradt. És amikor már-már azt hittem, hogy ez az az egyedüllét, ami ebben a közösségben jár, hogy mégis felfedezhető valami személyes és hiteles közös nevező, akkor érkezett a rektor üzenete a követelésekkel kapcsolatban. A marosvásárhelyi egyetemen nem azért késik a magyar intézetek létrehozása – érvelt a rektor –, mert az intézet szenátusa nem akarja az átalakítást, hanem azért, mert nincs ehhez elég oktató. A meghirdetett állásokra nem jelentkeztek elegen, a jelentkezők pedig nem vizsgáztak sikeresen. A magyar hallgatók létszáma pedig azért csökken, mert évről évre romlik a felvételi teljesítményük. Lehet, hogy a rektor is csúsztat, vagy nem mond teljesen igazat. Vagy azért, mert nem akar, vagy azért, mert nem lehet teljes igazságot prezentálni. Az ő (a románok) számokkal szemléltetett igazsága az most, hogy a magyarok lemaradnak. Tíz évvel ezelőtt még a magyar orvosjelöltek teljesítettek jobban, azóta fordult a kocka. Az elmúlt tíz évben virágzott és osztódott szerteszét a magyar érdekképviselet, indult be az RMDSZ által is támogatott oktatási reform. Annyi pártunk, egyetemünk van, mint a rosta lika és még eggyel több. Akkor mi a baj? És miért mondjuk, hogy magyarnak lenni jó, ha mégsem jó? Az eredmények, a teljesítmények nem ezt mutatják. A rektor érveire és számaira nem érkezett válasz, de a kampány folyt tovább.

A szerkesztőségben napi feladat volt ebben az időszakban „benyomni” egy-egy népszámlálási kampányhírt. Nem tudom, hogy szándékosan vagy véletlenül kaptam mindig ugyanazzal a címmel az utasítást: „erről nyomjál be valamit”. Én önkritikaként értelmeztem: kelletlenül és kényelmetlenül híreljük, hogy az RMDSZ politikusai éppen hol hirdetik a „magyar vallás” fontosságát. De az is lehet, hogy a fő- és vezető szerkesztői szándék mögött nem volt semmi kényelmetlenségi érzet, Erdélyben ez a sajtó, hogy „lenyomunk” egy-két-három hasábnyi „muszanyagot” az olvasó torkán. Mindegy, hogy mit, valamit. A népszámlálási karaván, amelyet következetesen, és szigorúan ellenőrzötten megénekeltünk, arról szólt, hogy hangos buszokkal járták a Szövetség emberei az úgynevezett szórványvidéket, szórólapokat osztogattak, és mindenkit figyelmeztettek arra, az adatgyűjtéskor mondja magát magyarnak. „Szórványvidéken” olyanok élnek, akiknek legfennebb csak a közvetlen környezete magyar, vagy még az sem. Feleségük, gyermekeik románok, cigányok, vagy félig románok, félig cigányok, félig pedig magyarok. Ezt a félhovatartozást sem a népszámlálási szabályrendszer, sem az erdélyi magyar szervezetek nem ismerik el. Ilyenkor dönteni kell, számot kell adni, hogy ki hova tartozik, vagy hova nem tartozik. Az egyszerűnek tűnő adatrögzítés sokak számára dráma, szembesítés a hozzátartozókkal, barátokkal, az apa- és testvérnyelvekkel való szembefordulás. A magyar érdekképviselet ezekre a magándrámákra nem érzékeny, és lehet, hogy nem is az a dolga, hogy érzékeny legyen. Végül is azért vannak a magyar pártok, hogy minél nagyobb, erősebb és tekintélyesebb közösségeket szervezzenek a saját hátuk mögé. A statisztika pedig statisztika, nem lelki kérdés, hogy hány magyar él Romániában, és azok a magyarok milyen módon és mértékben érzik magukat magyaroknak.

Lehet, hogy más békésebb vidékeken az adatgyűjtést valóban meg lehet oldani szám- és szakszerűen, de a tíznapos megszámláltatás itt többhetes konfliktussorozattá duzzadt. A romániai nyilvántartólapokon a magyarok a „magyar”, az „ungur” és a „székely” megnevezés között választhattak, hogy saját nemzeti hovatartozásukat azonosítsák. A kérdőív összeállítói szerint ez a bő választék csupán a pontosságot szolgálja, mert lehet, hogy valakinek fontosabb a „regionális identitása”, mármint az, hogy székely, mint az, hogy magyar. Nem tudom, hogy a székelyek tisztában vannak-e azzal, hogy a székelység „regionális identitás”, ez egy nagyon eufemisztikus megnevezés a leszakadó, bezárkózó térségekre és azokra, akik ezzel az elszakadással azonosítják magukat. Az viszont biztos, hogy a statisztikai hivatal „pontosságát” a magyar politikusok megosztó szándékként értékelték, ravasz stratégiaként. Minél több az „ungur” és a „székely”, annál kevesebb lesz az erdélyi magyar. Nem minden alap nélküli gyanú, ahhoz mindenképpen elég, hogy októberben folyamatosan zúgtak a vészharangok, hogy veszélyben a népszámlálás sikere, hogy szabotálás fenyegeti az adatrögzítést. Az RMDSZ és a Tőkés mögött álló Erdélyi Magyar Néppárt versenykampányolt, hogy választóinak bizonyítsa, fontos számukra a magyar lélekszám. Mindenki mondja kórusban, hogy magyar. A politikusok üzemlátogatásokat tartottak, falunapokon léptek fel, nyomukban műkedvelő társulatok szaladtak. A nemzethalálról szóló elrettentő jóslatokat humorestek és operettgálák zárták. Utána – főleg a Szilágyságban – ittak szilvapálinkát is. Elöl az RMDSZ főtitkára, utána egy humorista, színes egyenruhába öltöztetett önkéntesek, falakat ellepő plakátok, szórólapok: főpróba volt ez javából a jövő évi választásokra. Most még gyanútlanul és kíváncsian fogadta a falvak népe a nemzetileg elkötelezett kampányolókat (elvégre mindenkinek jó, ha magyar), néhány hónap múlva pedig, ha megindul a valódi, választási kampány, már ismerősként köszönti. És észre sem veszi, hogy a nemzeti összetartozás jegyében rekrutálták.

Beletörődve „nyomtam” be a híreket ezekről a haknizásokról, futószalagon szabdaltuk a képeket és gyártottuk a képaláírásokat nap mint nap arról, hogy „vezető” politikusaink éppen hol kivel paroláznak, értenek egyet, erősítik a nemzeti identitást. Sok választásom nem volt, névtelen bedolgozóként nem én döntök a témáról, a tartalomról, de még a képről és a képaláról se. Ez egy előre megírt világ, amiről nap mint nap letöröljük a port.

A napi rutin mellett, maszekba, leltároztam, hogy mit veszítünk a statisztikai adatokért folytatott harcban. Elsősorban a biztonságérzetünket. Most ugyanis úgy áll a mérleg, hogy akkor vagyunk védve, ha sokan vagyunk. A kevesek védtelenek, mert a jogbiztonság per koponya alapon működik. Ha elfogadjuk az erdélyi magyar szervezetek számalapú stratégiáját, akkor ez az elv a kisebbségi politika létjogosultságát kérdőjelezi meg. Másodsorban elveszítjük legközelebbi barátainkat, hozzátartozóinkat, ha a nemzeti hovatartozás „kizárásos” alapon működik. Harmadsorban tovább rontjuk a saját helyzetünket. Az erdélyi magyar közösség eddig is a zárkózottságáról, az együttműködés-képtelenségéről, az ellenségességéről volt ismert. Az utóbbi hetek népszámlálási kampánya tovább erősíti ezt a képet: a magyarok nem önmagukért, hanem a románok ellen magyarok.

Néhány nap, és lecsendesül ez az egész. Eltűnnek a hangos buszok, leszedik az óriásplakátokat, bezúzzák a szórólapokat (vagy félreteszik a következő választásokra). A népszámlálás első, részleges adatait csak hónapok múlva közlik. Nem tudom, mi lesz akkor, ha egyértelművé válik, hogy a katonás kampány ellenére mégiscsak fogytunk (így mi, együtt). Jön a vigasztalás, az újabb mozgósítás? Vagy kiderül, hogy tulajdonképpen mindegy is, mennyien vagyunk, a lényeg az, hogy mennyien akarunk lenni. Sokan, nagyon sokan, mert sok lúd disznót győz.

 

Kapcsolódó írások:

Farkas Zoltán: Lopott anyagból (Parászka Boróka) Hosszúra nyúlt a 2007-es esztendő. Még valamikor 2006 nyarán...

Parászka Boróka: Húzzuk meg magunkat Az egész Romániát behálózó magyar napilap, az Új Magyar Szó...

Parászka Boróka: Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot? Parászka Boróka Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot?...

Parászka Boróka: 0-0 Parászka Boróka 0-0 Europarlamenti választás előtt áll Románia, és...

Parászka Boróka: Loci Létezik meghitt, családi együttélés magyarok és románok között. A rituális...

 

 

Cimkék: Parászka Boróka