Csengery Kristóf: Mindkettő – és egyik sem (Puccini: Tosca. A New York-i Metropolitan 1978-as és a Zürichi Operaház 2009-es előadásának felvétele, rendezte Tito Gobbi és Robert Carsen, vezényel James Conlon és Paolo Carignani. 2 DVD, Decca 2010.)
Két Tosca-DVD egyszerre, ugyanattól a cégtől. Elgondolkodhatunk: marketing-melléfogás vagy kiadáspolitikai trouvaille az ilyesmi? Baklövésnek vélheti, aki úgy okoskodik, hogy a két kiadvány bizonyára kioltja egymás hatását: lesznek, akik az egyiket a másik, vagy a másikat az egyik miatt nem veszik meg. De nyilván akadnak, akik arra számítanak (s talán így okoskodtak a Decca szakemberei is), hogy az igazi operabarát – az az elszánt típus, melynek képviselője egy-egy előadás meghallgatása kedvéért akár sok száz kilométert is hajlandó utazni – áldozatot hoz, és mélyebben nyúl a zsebébe, mert nem képes ellenállni az összehasonlítás, a csemegézés kísértésének: két előadás egyszerre, mindkettő nagy művészekkel, ráadásul a két felvétel között harminc év a különbség, jó esetben tehát két korszak esztétikáját is szembeállíthatja az ember, ha a két produkciót megnézi. Én is így gondolkodom. Pavarottinak már a nevét is öröm kimondani, Shirley Verrett-től nem mindig voltam elragadtatva, de amióta láttam-hallottam Domingo oldalán Saint-Saëns Delilájaként (sajnos csak DVD-n), úgy tekintek rá, mint a hajdani nagyok egyikére. És persze ki tagadná, hogy már csak a különlegesség miatt is érdeklődve fogad egy olyan Toscát, amelyet minden idők legnagyobb Scarpiája, Tito Gobbi jegyez – igaz, már nem a római rendőrfőnök jelmezében, hanem „csak” rendezőként? Scarpiát a Met előadásán egy Pavarottinál és Verrettnél valamivel kisebb név, Cornell MacNeil énekli: Gobbi képviseli a tízes, MacNeil a húszas, Verrett és Pavarotti a harmincas évek generációját – mára mind a négyen halottak. A Metropolitan-beli Tosca (1978. december) mellett a másik, a zürichi Operaházban színre került előadás (2009. április) a három főszerepben három mai világsztárt prezentál. A féltékeny dívát Emily Magee, a szerelmes festőt Jonas Kaufmann adja, s aki legnagyobb várakozásra késztet: Scarpia Thomas Hampson.
Mindkét előadás élmény, mindkettőben akadnak nagy teljesítmények és katartikus pillanatok – egészként azonban sem a New York-i, sem a zürichi produkció nem nevezhető megrendítőnek. A hiányérzet legfőbb oka alighanem az, hogy sem az egyik, sem a másik esetben nincs dolgunk nagy rendezéssel és nagy karmesteri teljesítménnyel – igaz viszont, hogy mind a színpadra állítás, mind a zenei gesamtleitung egészét szolid-magabiztos szakmaiság és ficamoktól mentes jó ízlés jellemzi. Hogy a harminc év távolság mennyire nem teszi lehetővé két korszak, két stílus, két paradigma szembeállítását, az már szinte mulattató. Tito Gobbit persze nem azért szeretjük, mert nagy rendező: nem is az. Semmi új nem jut eszébe a Toscáról: a kivitelezésben az ő elképzelése ragaszkodik a szokványos illúziószínházhoz. Korhű környezet, megfelelő tárgyi rekvizitumokkal – igaz, nem üresen, nem sztereotípiákkal megterhelten előadva, hanem természetesen, belülről fakadó hitellel, és az olasz operajátszás nagy hagyományának szellemében. Van mit becsülni ezen a Metropolitanhez oly illőn konzervatív rendezésen. Sőt talán még az sem egészen igaz, hogy Gobbinak semmi nem jut eszébe a Toscáról. Mert két mozzanatra mégis fel kell figyelnünk. Az első a műben Puccini által amúgy is hangsúlyozott olasz vallásosság nyomatékos hangsúlyozása. Ennek a darab számos ponton teret ad, komolyan és ironikusan egyaránt. Tosca mély azonosulással, a Sekrestyés hipokrita módon, Scarpia blaszfémikusan viszonyul a Sant’ Andrea della Valléban játszódó első felvonás atmoszféráját meghatározó katolicizmushoz. (A Sekrestyést egyébként nem akárki alakítja: Gobbi nemzedéktársa, a mind drámai, mind komikus szerepekben számon tartott Fernando Corena, aki pályája végén pompás kabinetalakítást nyújt a sunyi, kétszínű egyházfi szerepében – ez volt az utolsó Metropolitan-beli éve.) Az igazán figyelemreméltó azonban a második felvonás vége. Tosca, miután megöli Scarpiát, saját tettétől mélyen megrázva nemcsak a librettó szövege szerint mondja ki, hogy megbocsát, hanem Gobbi koncepciójában gyakorlatilag felravatalozza és megszenteli a gazfickó padlón heverő, vérben ázó holttestét: feszületet helyez a mellére, feje mellett kétoldalt gyertyatartókat helyez el, és megrendülten búcsúzik el tőle. A menekülés sietségében abszurdnak tetsző cselekvéssor, amelyet azonban Tosca mély vallásossága – az a gyermekien ártatlan hit, amelyet a gyilkosság előtt elénekelt Tisztán éltem (Vissi d’arte) ária is elénk állít – tökéletesen igazol és valószerűvé avat. Ez az egyik emlékezetes ötlet Gobbi ízléses rutinrendezésében. A másik egy finoman és költőien érzékeltetett sugallat. Mikor a harmadik felvonásban Tosca elmondja Cavaradossinak, hogy először látszatra lelövik majd, de ne féljen, csak tettetett kivégzés lesz vaktölténnyel, és vigyázzon, hogy azonnal és hitelesen essen össze, Verrett elbeszélése közben a szavait hallgató Pavarottit mutatja a kamera. A tenorista arcjátéka olyasmit árul el, ami nincs a librettóban, és a modern rendezések módján drámai hozzátétel az eredeti szerzői koncepcióhoz. Pavarotti azt mutatja meg, hogy Cavaradossi azonnal rájött mindenre, tudja, hogy Toscát becsapták, de nincs ereje felvilágosítani, hősiesen színlel tehát, eljátssza az örömöt, meghagyva szerelmesét naiv hitében. Az a kettős játék, amelyet Cavaradossi ezekben a percekben vállal, s amelyet Pavarotti arcrezdülései olyan mesteri sejtetéssel érzékeltetnek, Gobbi rendezésének legremekebb pillanata.
A zürichi előadás szinte mindenben a New York-i ellentéte. Az I. felvonás helyszíne Zürichben nem igazi templom padsorokkal és szakrális atmoszférával, hanem valamiféle világi konferenciaterem vagy nézőtér, polgárias stílbútor székekkel, melyek közt sertepertélve a sekrestyés innen is, onnan is egy Tosca-előadás prospektusának példányait szedi fel a földről, Emily Magee fotójával a címlapon. A történelmietlenítés és polgáriasítás (kissé már sztereotip) gesztusa a neves rendező, Robert Carsen olyan közelmúltbeli munkáit is jellemzi, mint a Cecilia Bartoli tündöklésére alapozott (szintén zürichi) Semele, vagy a Danielle de Niese vérbő játéka által fémjelzett glyndebourne-i Poppea megkoronázása. Autó, repülőgép vagy komputer ugyan nem zavar be a képbe, de azért az öltözetek (például Tosca bundája vagy Scarpia elegáns, modern öltönyei) az időtlenség eszmei síkjába transzponálják a cselekményt. Míg a New York-i előadáson az artisztikus tökéletességgel éneklő Shirley Verrett magától értődő természetességgel lép túl a dívaimázs sablonján, s méltósággal élő, nagy formátumú embert jelenít meg, a vokálisan jóval kevésbé excelláló Emily Magee zürichi Toscája a színésznő mintapéldánya. Izgatott, fűtött, mindig önmagával foglalkozik – az I. felvonás végén például napszemüveget vesz föl, hogy ne lássák a könnyeit, a Te Deum záróhangjai alatt pedig ő jelenik meg az oltárkép központi alakjaként, értsd: megistenül. Az eredmény Verrett esetében mélység és jelentőség, Magee-nél a Sztár.
A két Cavaradossi esetében az alakítások sajátos keresztállása figyelhető meg. Bár kérdés, nevezzük-e alakításnak azt, ami inkább bölcs főhajtás alkat és karakter diktátuma előtt. A rendkívül testes Pavarotti festője nem hős, hanem derűs-békés epikureus, a szépség és az élet mámorának elkötelezettje. Csodálatosan lágy, fényes orgánuma, szelíd legatói és a hangszépség érzéki hatására építő éneklésmódja is ezt nyomatékosítja. Hőssé csak válik a dráma sodrában – hajlamai ellenében, a szituáció szorításában. Ezt Pavarotti tökéletesen elhiteti, s ez, tegyük hozzá, egy nem szokványos szerepmodell – a szokványos előadásban. Ehhez képest a nem szokványos zürichi Toscában a remek Jonas Kaufmann akarva-akaratlan egy sokkal konvencionálisabb képletet példáz: a született hős esetét. Nemigen tehet mást, erre predesztinálja sötét színezetű és érces, a Pavarotti lírai orgánumánál sokkalta hősibb tenorja, szép szál (majdnem karcsú) alakja, romantikus férfisörénye, ruganyos járása. Ez mind nem alakítás, csupán adottság, de nem lehet ellene dolgozni. Kaufmann, ez a kiváló, okos, sokoldalú énekes, aki Wertherként éppoly nagyszerű Massenet francia operájában, mint Siegmundként Wagner német zenedrámájában (s aki idén tavasszal A Walkür Metropolitan-beli bemutatójának szünetében riporterkedő kolléga, Plácido Domingo udvarias minősítésére reagálva éppen saját sokoldalúságának védelmében hárította el öntudatosan a „Wagner-tenor” besorolást), jól tudja ezt, ismeri és elfogadja önmagát. Mi egyebet tehet: egy formabontó, modern rendezésben mégiscsak kénytelen a romantikus hős archetípusát alakítani. Minden másképpen van tehát a két előadás tenorjainak háza táján, és ez egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató – ráadásul mindkét esetben a legmagasabb színvonalon az.
És a két Scarpia? Cornell MacNeil a nagybetűs Gonoszt hozza, kissé tankönyvpélda-szerűen. Egykor szép, de már hanyatló hang, egykor talán érdekes, de az előadás idején már hanyatló személyiség. Korrekt, a helyhez és a partnerekhez méltó, de nem túl érdekes teljesítmény. Egyetlen igazi érdeme, hogy a negativitás e tömény ábrázolásával MacNeil érdemi módon hangsúlyozza a Tosca jelentős adósságát Verdi Otellójával szemben, vagyis a Jago és Scarpia közti mély rokonságot. Puccini részéről aligha véletlen, inkább delikát „pre-posztmodern” hivatkozás, hogy Scarpia az I. felvonásban, a „bűnjelet”, Attavanti márkinő megtalált legyezőjét lobogtatva, bizony, szóba is hozza az Otellót, ama bizonyos kendőcskét – il fazzoletto – emlegetve, amellyel a zászlós az őrületbe kergette a szerelmes mórt… A korpulens, nem éppen szép MacNeillel ellentétben a zürichi Scarpia, az idősödve is női szíveket dobogtató férfiszépség, a lenyűgözően arisztokratikus és kifinomult Thomas Hampson dekadens, érzékeny értelmiségit játszik, egy válogatós ínyencet, akinek számára a gonosz tett élvezet, az Élet nagy lakomájának egyik fogása. Nem véletlen, hogy az ő alakításában viszont a II. felvonás rövid önvallomása – ha úgy tetszik, jagói mintára Scarpia „Credója” – válik kulcsmozzanattá. Bernstein Mahler- és Harnoncourt Mozart-énekesének pályáján az első, kései Scarpia csodálnivalóan tökéletes, mélyen átgondolt és eredeti hozzátétel a szerep értelmezésének hagyományához. A zürichi Scarpia a maga összetett vokális-színészi egészében vitán felül a két előadás legizgalmasabb teljesítménye. A két karmester közül a Met-produkciót vezénylő James Conlon nem csupán pontosan és készségesen „aláteszi” a zenekart a nagy énekeseknek, de a zene bámulatos tömörségének hangsúlyozásával a Tosca modernségéből is sokat felvillant, a vezérmotívumok kidomborításával pedig a műben áttételesen megnyilatkozó wagneri hatásokat is érzékelteti. A zürichi előadást levezető Paolo Carignani jó tempókat vesz, érzékenyen találja el a dinamikai arányokat – korrekt rutinteljesítményt nyújt.
Puccini: Tosca. A New York-i Metropolitan 1978-as és a Zürichi Operaház 2009-es előadásának felvétele, rendezte Tito Gobbi és Robert Carsen, vezényel James Conlon és Paolo Carignani. 2 DVD, Decca 2010.
Kapcsolódó írások:
Fáy Miklós: Adolf Sittes (Tábori György: Mein Kampf. Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Stúdió, rendezte Rába Roland.) Semmi sincs pontosan a helyén, de talán éppen ilyen ennek...
Fáy Miklós: Hány Saul az egy? (Händel: Saul. Teldec, 1986, vezényel Nikolaus Harnoncourt; Philips, 1991, vezényel John Eliot Gardiner; Deutsche Grammophon, 2004, vezényel Paul McCreesh. ) Fáy Miklós Hány Saul az egy? Nem szeretném a...
Csengery Kristóf: Angolabb az angolnál (O Solitude – Purcell-dalok és -áriák Andreas Scholl és az Accademia Bizantina előadásában. Decca, 2010.) Milyen tapasztalatai vannak a magyar hangverseny-látogatónak Henry Purcell (1659–1695) zenéjéről?...
Csengery Kristóf: Liszt Ferenc, a jövő zenésze (Liszt: Complete Symphonic Poems. London Philharmonic Orchestra, Bernard Haitink. 4 CD. Decca 2010.) Ha megkockáztatjuk azt az állítást, mely szerint a 18. századi...
Csengery Kristóf: Kétféle Brahms (Brahms: Német requiem. A Forradalom és Romantika Zenekara, Monteverdi Kórus, Charlotte Margiono, Rodney Gilfry, vezényel John Eliot Gardiner. Decca – The Originals; Brahms: Szerelmi dalkeringők, Új szerelmi dalkeringők, Három kvartett. Edith Mathis, Brigitte Fassbaender, Peter Schreier, Dietrich Fischer-Dieskau, zongorán közreműködik Karl Engel és Wolfgang Sawallisch. Deutsche Grammophon – The Originals.) A közelmúltban nagyjából egyszerre jelent meg két régi felvétel új...
Cimkék: Csengery Kristóf