Mélyi József: Tiszta udvar, rendes ház (A budapesti Március 15. tér felújítása – Város-Teampannon Iroda, vezető tervező Koszorú Lajos.)

A Március 15. tér átnevezése egyelőre nincs napirenden. Nem is nagyon lehetne, hiszen maga Petőfi javasolta, hogy nevezzenek el így egy közterületet, igaz, ő annak idején még az Egyetem térre gondolt, és talán azt sem hitte, hogy magára a névadásra is száz évet kell majd várni. Most marad tehát a Március 15. tér, ezzel szemben a korábbi formák eltűntek; a felújítást követően, utólag szinte már fel sem lehet idézni, milyen volt a régi. Igaz ez a Piarista Rendház és Gimnázium épületének átalakítására is – az ELTE egykor kívül-belül sötét tömbje most kivilágosodva teremti meg a hátteret egy önmagában véve tiszta szerkezetű, rendezett köztér számára.

Az első, majd a második ránézésre is minden rendben van. Az egyetem régi bejárata, Budapest egykor leghuzatosabb, leghomályosabb átjárója most fényesen, tágasan, és autóforgalom nélkül vezet ki a térre, ahol a részben a pesti Fő utca projektből ismerős térelemek és bútorok fogadják a sétálni, pihenni, beszélgetni, nézelődni vágyókat. Tulajdonképpen valamennyi felsorolt cselekvésre és más városi történésre alkalmas helyszín jött létre az utóbbi két évtizedben csak romlásával és elhanyagoltságával kitűnő területen, a tervezők, úgy tűnik, sok mindenre gondoltak. Érdekes hangsúlyt jelent a Duna vonalával párhuzamos hosszú pad, elég megbízhatónak látszanak az ötletes forgó fémszékek, a vizes megoldások pedig nem tolakodnak az előtérbe, és akár még hosszú távon is fenntarthatók lesznek. Szerencsére sehol nincsenek az évtizedekig minden apró felújításutánzatot hűségesen kísérő historizáló kandeláberek, a lassan már ismerőssé váló szürke, áttört világítótestek nem ellentétesek a hely szellemével, és szépek a növények a Belvárosi plébániatemplom melletti kertecskében is. Furcsa, de jó gondolat a Duna vonalának bekarcolása a burkolatba, valamint a pedagógiai célzatú kőlapok kihelyezése. A Budapest Szíve program keretében a Város-Teampannon iroda tervei alapján megújult tér megszabadult az évtizedek során értelmetlenné vált gépjárműforgalomtól, és megvált a hatvanas évek végén kialakított, de azóta lassú pusztulásra ítélt romkerttől, és megfelelő odafigyeléssel hosszú távon is élhető környezetté változott. Azonban már most láthatóvá vált a téren két hiba, mindkettő gyökere nagyon mélyre nyúlik.

Az egyik hiba a római kori emlékek láthatatlansága. A Contra Aquincumnak nevezett római kori erőd a pannóniai limes egyik kiemelt pontján állt, romjait a múlt század folyamán több szakaszban tárták fel. Az erőd ma már szinte elképzelhetetlen módon emelkedhetett ki környezetéből, az Erzsébet híd vonalától csaknem a piaristák épületének végéig nyúlhatott, s annyira fontos hely volt, hogy anno maga Diocletianus császár is meglátogatta. A hatvanas évek folyamán az ókori műemlékek bemutatásának akkoriban átalakuló irányához kapcsolódva a régészek a maradványok szabadtéri bemutatása mellett döntöttek: az 1961-ben Pfannl Egon által készített tervek szerint a tér legnagyobb részén régészeti parkot hoztak volna létre, amelyben a szinte bejárható erőd bemutatása kapta volna a főszerepet, mégpedig a késő római járószintre süllyesztett területen. Az 1968 és 1971 között kialakított térszerkezetben valóban a szintek tagolásával operáló szabadtéri múzeum került a középpontba, az eredeti kövek másolataival (a tér kialakításában különböző területekről olyan szakemberek vettek részt, mint Póczy Klára, Dalányi László, Hollay György és Hajnóczi Gyula).

A hatvanas évek modernitásfelfogását tükröző tér a betonfelületeket és a markáns lépcsőket kontrasztba állította az ókori emlékekkel, egy bejárható és ugyanakkor távolról nézhető, a térszintekkel igencsak nagyvonalúan bánó környezetben. A korszellemnek megfelelően a romkert szó szerint közel hozta korunk járókelőjéhez a múltat, a tér közepén pedig a modernizmus találkozott az elpusztult régi világgal: egyenrangú elemek, egymással szemben. A római kor emlékeinek bemutatására nem ez volt Budapesten az egyetlen ilyen jellegű példa: a Flórián téren, az Árpád hídra vezető felüljáró alatt például hasonlóan helyezkedik el az egykori fürdő múzeuma, Magyarország talán legbizarrabb muzeális tere. A hatvanas évek vége óta azonban sokat változott a városépítészeti, régészeti és műemlékvédelmi szemlélet, többek között ennek is tudható be, hogy a Március 15. téren most ismét elsüllyedtek a romok. A maradványokat egy ferde tetejű, a térszintből alig kiemelkedő építmény foglalja magába, az épületrészletekből azonban a fényvisszaverő felületek miatt nappali fénynél gyakorlatilag semmi sem látható. A római kori emlékek így kétszeresen is eltűntek, s bármekkora az igyekezet, nem pótolják őket a burkolatba vésett jelek és mondatok sem.

A hiba – vagy legalábbis annak egy része – valószínűleg gyorsan kijavítható lehet: kicserélik a plexilapokat, és azután be lehet majd látni a gödörbe. A probléma gyökere azonban nemcsak a kivitelezésben keresendő, hanem jóval mélyebben, köztereink és a történelem általános viszonyában. Mintha ugyanis óvakodnánk a saját történelmünktől. Mintha a maradványok beburkolása és láthatatlanná tétele szimbolikusan azt jelentené, hogy a Hannibál tanár úr történetében megismert módon még az ókortól is tartunk (persze ki félne ma már épp a rómaiaktól?), nem beszélve bármilyen későbbi kortól. Pedig ha van olyan köztér Budapesten, amelyen a város minden korszaka megidézhető lenne, akkor az a Március 15. tér: a középkorban itt volt Pest közepe, a városháza, a legfontosabb templom vagy a Szentháromság-szobor. Ezen a helyen (a későbbi Eskü téren) tette le – magyarul – koronázási esküjét Ferenc József 1867. június 8-án. 1932-től itt állt Erzsébet királyné szobra, a hozzá tartozó csarnokot egészen a hatvanas évekig nem bontották el. Ifjabb Horthy Miklóst egy tűzharc után innét vitték el Skorzeny emberei szőnyegbe csavarva az 1944-es tragikus októberi vasárnapon. Ha tehát a tér felújításának koncepciója a rómaiakkal kapcsolatban hangsúlyosan narratív történelmi-pedagógiai szálat tartalmaz, akkor ez a szándék – az igények megléte esetén – kiterjedhetett volna akár más, hozzánk közelebb álló és múltunkat közvetlenebbül befolyásoló események, tárgyak, történelmi helyzetek feldolgozására is.

De nyilvánvalóan nemcsak a történelmünk köztéri megjelenésétől tartunk – ha nyugalmunk megőrzése a cél, akkor jelenleg okkal –, hanem a hatvanas-hetvenes évek merészebb megoldásaitól is: a térszintek erőteljes megmozgatását, a jelenkor és a múlt direkt építészeti szembeállítását az áttervező sok más megújított térhez hasonlóan itt sem akarta felvállalni (s mi ez a Budapest Szíve program első tervezetéhez képest, amely a helyszínt egyenesen házzal vagy házakkal építette volna be). Egyébként is: kontrasztok helyett az elsimítás, mélységek és magasságok helyett a kivasalás, növények helyett a kövezés az általános trend.

Az elsimítás körébe sorolható egy másik hiba, a tér egy részét korábban maga köré szervező szobor, Tar István Barbárok harca a rómaiakkal című 1970-ben készült művének áthelyezése. A nagyméretű bronzalkotás eredeti helyén szökőkúthoz készült, a kör alakban öt lábon álló csoportozat belsejéből lövellt fel néhány vízsugár, ez azonban az idők során elapadt, a sekély medence évekig üresen állt. A szobor most új helyet kapott, öt kisméretű kőlapra támaszkodva egy korábbról megőrzött fa mellett. Térszervező funkcióját elveszítette, a harcosok pátosz nélkül küzdenek a fa árnyékában. Ugyanilyen súlytalan a templom kertjében Szent Kinga és Szent Hedvig aránytalan oszlopra emelt alakja: a két figura a szép kertet eklektikusba és szentimentálisba hajlítja. A szoborelemek mindkét esetben látszattá, üres dekorációvá válnak: nem szövődik egybe a középkorias kert és a két historizáló szent, illetve a Duna menti erődök illusztratív sora és a barbár harcosok kardja. Egyiknek sincs koherenciája, minden csak jelzésszerű történelmi dísz marad, mint egy ismerős vagy ismeretlen helységnév vagy egy magában álló évszám.

Már most is látszik, hogy a tér az évek múlásával majd belakható lesz, az egyelőre még a leggyengébb műanyag táblákkal hirdető, sátorponyvás vendéglátó-ipari egységet nyilván felváltja majd egy szebb és jobb, talán éppen az Egyetem térhez hasonlóan intelligens design-tetőelemekkel, a gördeszkásokat és egyéb guruló figurákat pedig az Erzsébet tér példájából okulva talán szintén sikerül majd máshová terelni. De az élhetőség és belakhatóság nagy értékén túl szintén látszik már, hogy a tér kialakítóinak mégsem sikerül kiemelkedő egészet alkotni. Kiemelkedő egész egyrészt akkor jöhetett volna létre, ha látszana a Duna vagy legalább a Duna korzó felé mutató jövő. Ha a Duna Intercontinental építése óta a szálloda és a Petőfi-szobor közötti területen nem tátongana hatalmas lyuk, amelyet egy piros emeletes busz, egy nyilvános WC vagy véletlenszerűen egymás mellé halmozott emlékművek sora töltött, illetve tölt be. Másrészt akkor válhatna mindez világvárosivá, ha egyszer (csodaképpen) a megrendelő, a tervező és a közönség is átlépné saját árnyékát. Mert nem a rengeteg jó ötlettel szemben felemlegethető két hiba, hanem az elsimítás és a merészebb megoldások hiánya (nem félelem, hanem inkább tartózkodás) az oka annak, hogy ez a köztér sem állítható párhuzamba hasonlóan új amerikai vagy nyugat-európai példákkal. Általában egy provincia tart ennyire mindentől: a kivitelezőtől, a történelemtől, a színektől, a régi megoldásoktól vagy a tér megmozgatásától, s ebből a tartózkodásból, az innen-onnan már ismerhető ötletek akármilyen ízléses egymás mellé helyezéséből nem feltétlenül alakul ki minden tekintetben koherens és hatásában elementáris egész. Pedig amúgy tényleg szép.

 

 

 

A budapesti Március 15. tér felújítása – Város-Teampannon Iroda, vezető tervező Koszorú Lajos.

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Mélyi József: Életszerű öszvér (Párizsi Nagyáruház (Divatcsarnok), Budapest, Andrássy út 39. Vezető tervező Tiba János, projektépítész Kiss Ida, Gerle Ákos, megrendelő ORCO Hungary Zrt.) A városépítészet modern mítoszai általában egy fajsúlyos döntéssel vagy egy-egy...

Mélyi József: Bálna a palackból (CET Budapest. Tervező ONL (Kas Oosterhuis–Lénárd Ilona), beruházó Porto Investment.) A Moby Dick harminckettedik fejezetének címe: Cetológia. Melville „a legjobb...

Mélyi József: Kandeláber és kilátó (A Margit híd felújítása 2009–2011.) Az elmúlt néhány évben Budapest belebonyolódott az átépítésekbe. Nemcsak a...

Mélyi József: Mediterrán illúzió (A pécsi Széchenyi tér felújítása az Európa Kulturális Fővárosa 2010 program keretében.) E sorok írása közben a pécsi Széchenyi térre irányuló webkamera...

Grendel Lajos: Budapesti rapszódia Grendel Lajos Budapesti rapszódia Rosszkedvem naplója, 2006. szeptember A...

 

 

Cimkék: Mélyi József