Rainer M. János: Dolgaink állása – az elmúlt jó (?) száz évben (Tomka Béla: Gazdasági növekedés, fogyasztás és életminőség. Magyarország nemzetközi összehasonlításban az első világháborútól napjainkig. Budapest, 2011, Akadémiai Kiadó.)

Tomka Béla, a Szegedi Tudományegyetem professzora (idén nevezték ki egyetemi tanárnak); pár éve az ottani Legújabbkori Egyetemes Történeti Tanszék vezetője, tavaly óta a Magyar Tudományos Akadémia doktora. Tucatnyi saját kötete jelent meg magyar és angol nyelven; szerkesztett is majd ugyanannyit; tanulmányai nagy számban jelentek meg rangos európai, amerikai és persze magyar folyóiratokban. Kutatási területe a gazdaság- és társadalomtörténet, ezen belül foglalkozott bankokkal és pénzügyekkel, fogyasztással és szociálpolitikával, a jóléti állam fogalmi problémáival és sok minden egyébbel. Mindez egyáltalán nem érzékelteti azt az elképesztően széles spektrumot, amelyet érdeklődése és munkássága felölel. Ha valami mégis, akkor talán az a csekély hat- és félszáz oldalas mestermű, amely 2008-ban jelent meg tollából az Európa társadalomtörténete a 20. században lakonikus, egyszersmind tárgyszerű címmel az Osirisnál. (Hol másutt…) Ilyesfajta összefoglalókra nagy nyugati egyetemek professzoraiból válogatott csapatok szoktak vállalkozni, mondjuk, az Oxford vagy a Cambridge University Press megbízásából, akik azután éveken keresztül készülnek, műhelybeszélgetések és viták sorozatán tisztázzák a célokat, a módszereket, megközelítéseket, gyűjtik, elemzik, összehasonlítják az adatokat, míg végül megjelenik a kötet. Tomka Béla kötete a Tisza partján készült (meg persze berlini, edinburghi, amerikai ösztöndíjak során), s egyedül írta; ja, és még most sincs ötvenéves hozzá. (Továbbá megjelenik angolul is.)

Tulajdonképpen eléggé igazságtalan, hogy amikor akárkik annyit beszélnek, lépten és nyomon a magyar felsőoktatás minőségéről – mindenki tudja, ugye, hogy erről még beszélni sem érdemes, és sorjáznak a történetek, hogy egyetemet végzett emberek így és úgy –, akkor nem esik szó olyanokról, mint Tomka Béla például. Hogy azért a fene egye meg, mégis.

Tomka Béla most írt egy (újabb) könyvet, amely (gyanítom) megkerülhetetlen lesz jó ideig (megint). A Gazdasági növekedés, fogyasztás és életminőség – Magyarország nemzetközi összehasonlításban az első világháborútól napjainkig nem hagyományos gazdaságtörténet és nem is rendszeres társadalomtörténet. Kevesebbről, ugyanakkor többről van szó: Magyarország helyéről Európában. A könyv mottója a Nobel-díjas amerikai közgazdász, Robert Lucas bon-mot-ja 1988-ból: Amint elkezdünk gondolkodni a gazdasági növekedésről, attól kezdve nehéz bármi másra gondolni. Kulcsfogalomról van szó, napjában ezerszer és milliószor leírják és elmondják világszerte. Hovatovább a gazdaság abszolút fémjelzője, aminek kézenfekvő jelentését mindenki tudni véli, hiszen pofonegyszerű az egész: a növekedés az, amennyivel több a… de mi is és mihez képest? Hogy mennyire nem egyszerű és egyértelmű, ott olvasható Tomka Béla könyvében. A mottóhoz szívesen javasolnék még egyet: Amint kimondtuk a „gazdasági növekedés” szót, máris versenyben vagyunk. Manapság (úgy jó húsz éve) mifelénk a gazdasági növekedés leginkább ebben a kontextusban használatos. A verseny áhított végcélja: a fejlett (és távoli) nyugat-európai országok köre. Versenytársak pedig, nos hát, a hasonló (bal)sorsú térségi államok, akik, ugye, feltörekvők, s mindenik szeretné adatokkal reprezentálni, hogy felfelé tör. A többieknél is feljebb, azoknál mindenképpen jobban.

Ez a könyv ezzel az utóbbi értelmezéssel (néhány amúgy beszédes jelzést leszámítva) nem foglalkozik, és ez cseppet sem hibája. Nyugat-Európához viszonyít, számba veszi a távolságot, annak változásait, a változások dinamikáját – azt, amit Tomka Béla higgadt szakszerűséggel és nagyon józanul a konvergenciák és divergenciák váltakozásának nevez. Cseppet sem változnak az adatok, a távolságok és a tendenciák attól, hogy jobbak vagyunk-e a szlovákoknál vagy a románoknál.

Ahogyan a cím ígéri, a könyv csak elindul a gazdasági növekedés vizsgálatával. Tomkát a növekedés társadalmi hatásai érdeklik elsősorban, ezért két önálló, jóllehet a növekedéssel szoros korrelációt mutató perspektívát vezet be: a fogyasztást és az életminőséget. Ez a hármas perspektíva tagolja a könyvet első szinten fő fejezetekre. Mindhárom nagy fejezetet a jelenség megközelítésének és mérésének módszertani problémái vezetik be. Érthetően, de szigorú pontossággal, a közérthetőség szintjén, de bármiféle vulgarizáló engedmény nélkül. A módszertant a nyugat-európai fejlődés trendjének bemutatása és elemzése követi. Tomka általában 10-15 ország adatai alapján dolgozik – az Európai Unió magján kívül általában kiterjeszti figyelmét Norvégiára és Svájcra. Adatait természetesen nem maga gyűjtötte – ehhez nagy csapatra és hosszú évek munkájára lett volna szükség. Ő „csak” ismeri az összes releváns statisztikát, illetve azok feldolgozásait. Biztos kézzel választja ki őket, elsősorban Angus Maddison számsorait, amelyeket azután saját adatbázisába felvesz. A könyvet végigkísérő, nagyon világos szerkezetű táblázatok már többnyire a szerző saját számításait tükrözik. A nyugati tendenciák bemutatását követi az analóg magyar adatsor elemzése s végül az összehasonlítás: a növekedés, a fogyasztás és az életszínvonal alakulása – az odaátihoz képest.

A három fő szerkezeti egységet két rövid, de annál fontosabb fejezet követi – mielőtt a szerző összefoglalná eredményeit és következtetéseit. Az egyik a bemutatott változásokat magyarázó tényezők számbavétele – a növekedésé általában, illetve a konvergenciáké és divergenciáké egyrészt Nyugat-Európán belül, másrészt Magyarország és Európa viszonylatában. A másik az ezredforduló jelenségeivel foglalkozik.

Tomka adatainak bősége, a levezetés szigorú logikája alaposan megnehezíti a recenzens dolgát – aki ráadásul csak olvasó, nem szakember, így szükségképpen elkerüli a figyelmét számos apróbb-nagyobb finomság. De még ilyen gyarló olvasatban is szemet szúr a szerző néhány lényeges megállapítása.

Ilyen mindenekelőtt a magyar gazdasági növekedés 20. századi dinamikájának rajza. A század első felében ennek dinamikája hasonlított a nyugat-európaihoz. Ez annyit jelent, hogy az első világháború előtt a magyar növekedés nem volt kiugróan gyors ütemű (amint a korábbi gazdaságtörténeti irodalom állította), ugyanakkor a két világháború között megújuló dinamizmus jellemezte. Olyannyira, hogy két krízist, az első világháborút, illetve az azt követő forradalmi megrázkódtatásokat, majd az 1929–1933-as világgazdasági válságot Magyarország (amelyet az előbbi az átlagnál sokkal súlyosabban, az utóbbi kevésbé érintette) viszonylag gyorsan kiheverte. A két stabilizációs periódust igen gyors növekedés jellemezte. A Horthy-korszak gazdasági teljesítménye tehát igencsak tiszteletre méltó – figyelembe véve a gazdasági Trianon-szindrómát. (Ami persze ugyancsak ellentmondásos, hiszen a kis Magyarország adottságai – ha nem a romantikus képzeteket, sóbányákat, havasi legelőket és hasonlókat vesszük figyelembe, hanem például a népesség gazdasági kapacitásait, képzettségét, a közlekedési hálózatot stb. – sok tekintetben jobbak voltak Nagy-Magyarországénál.) A második világháború újabb katasztrófát jelentett növekedési szempontból. A kilábalás lassabb volt, mint 1918–19 után – mértékadó számítások szerint az 1938-as teljesítményt Magyarország csak 1954-re (!) érte el. Talán az egyik ok, hogy hiányzott az okosan felhasznált külföldi tőke. A hazai össztermék növekedése ezt követőleg jó húsz évig átlagosan magas volt ugyan, de Tomka hangsúlyozza, hogy ez nagyon nagy ingadozásokat takart: hol évi 9 százalék körül alakult, hol 0 közelében maradt. Ez ugyan jellemző volt mind az ötvenes, mind a hatvanas évekre, mégis úgy látja, hogy a hatvanas évek közepén következett be az, amit az eddigi irodalom általában egy évtizeddel későbbre tett: a növekedés lelassulása. Ezen az 1968-as reform semmit sem változtatott, ha mégis, legfeljebb késleltette, ami aztán a nyolcvanas évtizedben jött: a stagnálást. Aminek oka a szovjet típusú gazdasági modellben keresendő, s nem konjunkturális, „begyűrűző” tényezőknek.

Még érdekesebb az egy főre eső hazai össztermék hazai alakulása európai összehasonlításban. A 62. oldalon szereplő táblázat az egész könyvben az egyik legbeszédesebb. Eszerint Magyarország GDP-je 1890-ben a nyugat-európai átlag és a számított osztrák GDP 60 százaléka körül mozgott. Az első divergens fordulat az 1920-as időpontban figyelhető meg: az első világháborútól, 1918–19-től, román megszállástól, trianoni szankcióktól sújtott Magyarország kibocsátása az európai átlag fele köré süllyedt (miközben az osztrákhoz képest 70 százalékra emelkedett, jeléül annak, hogy Deutsch–Österreich ugyancsak megsínylette a kettős Monarchia bukását). A második világháború előestéjére azonban visszakapaszkodtunk a korábbi szintre Európához képest – és megőriztük Ausztriához viszonyítva (sőt történetünk során 1938-ban álltunk legjobban a sógorokhoz képest, az ottani GDP háromnegyedét produkálva).

A dráma ezután következik. A második világháború ismét irgalmatlan csapást mért Magyarországra, 1950-ben az egy főre eső GDP csak az európai átlag 45 százaléka volt (Ausztriához képest még mindig 66 százalék). Ez a fele se szint már nem is változott, a kádárizmus válsága viszont levitte 1989-re 40 százalékra. Addigra Ausztriához viszonyítva már ugyancsak 40 százalékon álltunk. Az átmenet válsága, pontosabban a szocializmus csődeljárása ezt tovább erodálta, az ezredfordulóra az európai/osztrák GDP egyharmadát produkáltuk. Ezt nagyon gyors felzárkózás követte (a növekedés 1995/96-ban indult el, Bokros Lajos programja nyomán), 2005-ig, ameddig Tomka Béla adatai tartanak, el is értük az immár nagyjából szinkron átlag körülbelül 40 százalékát…

Nehéz ehhez bármi okosat hozzátenni. A számok azt mutatják, hogy az európai centrum 19. századi félperifériája voltaképpen perifériává változott a 21. század elejére, és még most sem teljesen egyértelmű, hogy a fel(vagy: vissza-)zárkózás mikorra érheti el a bő száz évvel korábbi szintet. Magyarázni kellene, miért következett ez be – túl az adatokból kivilágló olyan kézenfekvő okokon, mint a háborúk hatása.

Tomka könyvéből több magyarázat is adódik. Az egyik a fogyasztás és a növekedés sajátos összefüggése. Miközben Nyugat-Európában a fogyasztás különféle mutatói általában mérsékeltebben nőttek, mint a gazdasági kibocsátás, Magyarországon ez rendre fordítva volt: a fogyasztás tekintetében paradox módon közelebb álltunk Európához, mint annak anyagi alapja tekintetében. Nemcsak a hetvenes és nyolcvanas években, hanem már a két világháború között is! A másik, hogy a felhalmozás (beruházások és készletfelhalmozás) szintje ugyan Magyarországon nagyon magas maradt (a közhiedelemmel ellentétben a Kádár-korszakban is), ám ezek hatékonysága valami elképesztően rossz volt. Már az arányok is felettébb problematikusak – túlságosan sok ment gazdaságtalan termelő beruházásokra, túlságosan kevés az infrastruktúrára, és túlságosan sok „érték” feküdt felesleges, eladhatatlan, a hiánytól való félelem miatt a szó szoros értelmében felhalmozott áru- és egyéb készletekben. A lemaradás egyik okára mutat rá Tomka fejtegetéseinek harmadik része is, amely az életminőség problémáit tárgyalja. Anélkül, hogy a részletekbe mennénk (ő persze megteszi), az ENSZ intézményei által használt indikátor (HDI, Human Development Indicator) egyik komponensére, a születéskor várható élettartamra érdemes figyelni. A modern kori magyar történelemben páratlan módon a hatvanas évek közepén ez az élettartam csökkenni kezdett, ami elsősorban a középkorú férfiak hirtelen megnövekedett halandóságából adódott. A magyar HDI javulásának üteme ekkor markánsan megtört – és ez így is maradt egészen a rendszerváltást követő évekig.

A könyv a Magyarország és Nyugat-Európa közötti növekvő távolságot végeredményben három plusz egy okkal magyarázza: a beruházások nem megfelelő hatékonyságával, a humán tőke fejlesztésének elhanyagolásával és a külföldi kereskedelem és tőkebehozatal (ez ugyanis nem azonos az állami hitelfelvételekkel!) iránti nyitottság hiányával. Mindennek ellenkezője záródó ollót, konvergenciát jelentett – volna. S mivel négy és fél (vagy inkább, 1995-ig, öt) évtizeden át nem ez történt, maradhatunk ezeknél. Tomka Béla azonban nem áll itt meg – okfejtése vége felé rámutat a végső meghatározóra, a politikai-intézményi rendszerrel kapcsolatos faktorra. Ez pedig esetünkben nem más, mint a „kommunista vagy államszocialista politikai-intézményi rendszer”, amely már a magához képest magas, úgynevezett extenzív növekedési szakaszában megkezdte „a hosszú távú növekedés akadályainak lefektetését.” (220. o.)

Ezek után bizonyára nem kevesen gondolják: Tomka Béla könyve lehangoló olvasmány. Ha valaki jó hírekért nyitja ki, valóban könnyen juthat erre. Szerintem a könyv csak józan és nyugodt; igaz, a magyar géniusz, a magyar átok, a dógozó ember meg a magyarember (aki már csak ilyen-olyan) lapos paradigmái egyszerűen kívül rekednek hármas perspektíváján. Ez egyáltalán nem érzéketlenséget jelent: az élet minősége, egyáltalán a minőség, a növekedés emberi tényezője (így az ár, amit azért a kevésért is fizetni kellett) éppenséggel a tárgyalás középpontjában állnak. Csak éppen higgadtan.

Amúgy vannak jó hírek is. Az ezredfordulón lezárult egy helyreállítási periódus – ez általában sikerülni szokott nekünk (még az 1945-össel sem lett volna különösebb baj). Utána, ha nagyon alacsony szintről is, de markáns felzárkózó periódus kezdődött. Tartott is (sajnos, csupán) vagy 6-7 évig. A 2008-as válság már elvileg Európába integrálódott országot ért. Vajon folytatódik, folytatódhat-e – egyelőre nem tudjuk, az oddsokról hozzáértők azt mondják, most nem jók. De addig is, amíg meglátjuk: Tomka könyve biztos kötelező olvasmány lesz történelem, közgazdaság, szociológia, kommunikáció és még a jó ég tudja milyen szakokon. Talán tarthatna a professzor úr szemináriumot belőle a Kossuth Lajos téri épület dógozó magyarembereinek is, szerintem rájuk férne.

 

 

 

 

Tomka Béla: Gazdasági növekedés, fogyasztás és életminőség. Magyarország nemzetközi összehasonlításban az első világháborútól napjainkig. Budapest, 2011, Akadémiai Kiadó, 306 oldal, ár nélkül.

 

 

Kapcsolódó írások:

Rainer M. János: Kerék és csavar (Andor Mihály: Szegény Micsinay. Egy besúgó élete. Pécs, 2011, Jelenkor Kiadó.) A legkevésbé sem vagyok elfogulatlan Andor Mihály könyvének főhősével, Mikes...

Rainer M. János: Tékozló fiúk (Paul Lendvai: Az eltékozolt ország. Budapest, Noran Libro, 2011.) Attól függően, honnan számítjuk kezdetét, húsz-huszonkét év telt el a...

Rainer M. János: Üveg alatt korona, szent, magyar (Radnóti Sándor: Az üvegalmárium. Budapest, 2011, Noran Libro.) Radnóti Sándor kereken tíz évvel ezelőtt, a Beszélő hasábjain publikálta...

Rainer M. János: A munkás(osztály?) a kapitalizmusba megy (Bartha Eszter: A munkások útja a szocializmusból a kapitalizmusba Kelet-Európában 1968–1989. Budapest, 2009, L’Harmattan Kiadó.) Bartha Eszter a magyar jelenkor-történetírás új hullámához tartozik – harmincas...

Rainer M. János: De hová lett India? (Dalos György: Gorbacsov – ember és hatalom. Politikai életrajz. Budapest, 2011, Napvilág.) A Kolumbusz-hasonlatot, ha talán nem is közhelyként, Mihail Gorbacsovval kapcsolatban...

 

 

Cimkék: Rainer M. János