Almási Miklós: Lovas tengerész és hálószobatitkok (Gyáni Gábor: Magánélet Horthy Miklós korában. A képeket válogatta Vajda László. Budapest, Corvina.)

HM kora, a harmincas-negyvenes évek – nem szeretem azt a világot. Éltem benne valamennyit, ismertem, igaz, csak egy szeletét, a lentiekét, néha vendégségben jobb módú kispolgárokét. De hogy a magánéletük (vagy akár a miénk) hogy zajlott, arról keveset tudtam. Most ez az album némi ízelítőt (bevezetést, leleplezést) nyújt a hogy volt, mint voltból. (A nagy alakú album számos tárgyi fotódokumentummal jól használja ki a hetvenkilenc oldal kínálta szűkös lehetőségeket.) Szellemes beosztása van: Lakni valahol (valamiben), Család és szex, Test és ruha, valamint Evés és ivás – mindegyik sok alfejezettel és főleg fotókkal. Mert hát az lenne a dolog veleje, lássuk már, mi vót! Talán csendesíti (érthetővé teszi) a bontakozó HM-kultuszt, a harmincas évek nosztalgiáját. Szomorú egy világra vet tárgyilagos pillantást.

A képeskönyv olykor tényleg belép a privát szférába – pl. az abortusztilalom (és a rendelet áthágása) kapcsán. De képvilága – műfajánál fogva – csak a tárgyi környezet darabjait tudja megragadni, néha persze egy-egy jobb fotó kapcsán mélyebbre is pillanthatunk: hogyan is éltek ezek az emberek. Többnyire falusi fotók árulkodnak a nyomor, elnyomott sors belső, szubjektív oldaláról: a képeken ez is áttűnik. Gyáni Gábor pl. saját kutatásaiból idézi az egyszobás lakás nyomorát, ahol tizenheten laknak. A főbérlőt kilakoltatták eredeti otthonából, de kiharcolt családjának egy egyszobást. Csakhogy a sógora is erre a sorsra jutott, akit – családjával – befogadott. Lettek tizenketten. Na, ilyen szituban képzeld el a „magánéletet”.

Azon gondolkoztam, hogy milyen mélységbe lehet bekukkantani e világba – a mából visszafelé. Az arisztokraták életformájából néhány palotabelsőn, díszmagyarban álldogáló főnemesek csoportképén, ill. portréján túl szinte semmi (zárt világ, nem tudsz belépni…). Apropó, díszmagyar: az albumból megtudjuk, hogy milyen drága mulatság volt ez a borzadály (egy-egy garnitúra alig jött ki egy bérház árából). Mellékesen: el tudod képzelni, hogy egy követségi garden partyn mit gondolhatott, mondjuk, egy angol diplomata egy díszbe öltözött magyar gróf láttán? És milyen lehetett ezt az angol pillantást a kócsagtoll alatt elviselni? Bár a háború előttig a diplomaták is mindenféle jelmezben közlekedtek. Akkor is: Abszurdisztán.

E réteg katonai leágazását hiába keresed, pedig fontos (és látványos) szegmense volt HM-kor viselkedéskultúrájának és magánéletének. Milyen alkalommal milyen tiszti zubbonyt, sapkát, sisakot kellett/lehetett viselni; kardot mikor és mit miért a köpeny zsebében. És érdemes lett volna felidézni néhány szótári alakzatot: (tiszti) kaució, a partiképes hölgy „kezelése”, a parancshelyzet, miszerint egy magyar királyi honvédtiszt az utcán nem cipelhet csomagot, táskát – viszi utána a csicskás. Ez csak azért jut eszembe, mert ma divatszó lett a „csicskáztatni” kifejezés, az egykor boldog szakma mai nevéből törlődött az egykori szociológiai jelentés… De elkalandoztam, bocs, szerzők. (Gyáni Gábor és a képeket válogató Vajda László.)

A bepillantás mélységének másik szélsősége: a parasztsors dokumentációja. Itt sok mindent megtudhatsz, köszönhetően a falukutatóknak, népi írók bőséges – és beidézett – irodalmának (Erdei, Szabó Zoltán, Illyés, Veres Péter stb.). Olyan apróságokat is láthatunk, hogy mi történik a zsellérek fizetésnapján (ünnepelnek, s közben elisszák a pénzt, mert ha valaki rendel, a másik úgy érzi, neki is kötelessége egy rundót fizetni – különben kicsúfolják). Aratáskor az asszony viszi ki az ebédet, de csak akkor ehet, ha már az ura jóllakott. Meg hogy télen a vályogházak döngölt földpadlóján alszik a fél család, a másik fele kettesével az ágyban, szobában tyúkokkal, apró állatokkal – s közben terjed a gümőkór.

Városi emberek. A Kertész utcában mentem egy haverhoz az ötödik emeletre, de oda csak a cselédlépcsőn volt feljárat – hát ne tudd meg. Most az albumban egy kiemelten fotózott táblára lapozok: „Cselédeknek és hordároknak a főlépcsőn járni szigorúan tilos!” (Minden „jobb” házban volt ilyen felirat…) Képzeld, mit érezhetett az a hordár, aki a szűk lépcsőn nem bírta felcipelni a kandallófás zsákot a nagyságosékhoz, és a főlépcsőre merészkedett, ahol a házfelügyelő rendőrt hívott e felháborító pimaszság láttán. Butaságokat írok: történeti szociográfiának (képeskönyvnek) nem lehet témája a ki mit érzett mikor és miért. Csak azért említem, mert amikor nemrégiben ott jártam, belém nyilallt az akkori magaviseleti kódex: a cselédlépcső a bealázás fennmaradt deliktuma.

Számomra a legfájóbb hiány a munkás (proli) élet–magánélet leírása (ábrázolása). Gyáni ugyan fontos különbségeket tesz: szakmunkás, bevándorló (áttelepült) szerencsétlen, ágyrajáró (tán még lumpen) között. De életmódbeli, magánéletbeli mélységélességből nem sokat kapsz. Pedig a szociofotó a két világháború között már betört az újságírásba, és műfajként is etablírozta magát, lett volna miből válogatni.

Akkor most újra kalandozok egyet. Volt, ugye, munkáskönyvtár – pl. a Vasas székházban –, de hogyan jutott el oda egy melós (vagy felesége), teszem azt, Kőbányáról? Hogy volt olvasásra ideje, ereje? (Ez is a magánélet – időbeosztás – része…) A kőbányaiság azért ugrott be, mert ott laktunk, és anyámmal ha a városba – teszem azt, a Teleki térre – mentünk, három-négy megállót gyalogoltunk a villamos mellett befelé, mert akkor egy szakaszjegy árával kevesebbel úsztuk meg a kirándulást. Nyomor – és Jack London a munkáskönyvtárból. De a magánélet része volt az is, hogy nagyapámnak a postás minden reggel a kilincsbe akasztotta a Népszavát (előfizető volt), aztán kicsivel később feljelentette mint felforgató elemet. (A házban prolik laktak, de ezt a „népszavázást” nem nézték jó szemmel – magánéletileg.)

Az egyik fotón (Test és ruha fejezetben) borotvakés, tokkal. Szép darab. (Hozzá képzelem a zugehört: fenőszíj – vagy fenőkő –, ecset, ecsettál, borotvaszappan, kis tükör, púder, arcszesz, timsó.) Tudod, milyen nehéz egy ilyen borotvakés kezelését megtanulni? Sok vér folyt le a nyakamon, amíg a beavatás (felnőtt kor!) e szertartását eltanultam.

A Család és szex fejezetben pikantériából semmit sem találsz, a témák viszont súlyosak: egykézés, a nő alávetett szerepe a polgári házasságban, abortusztilalom, a feminizmus kezdetei. Kukucskálni azonban (úgy értem, fotóval), hogy mi történik egy jó polgári hálószobában, képtelenség lett volna. Egyébként is HM világa prűd társadalom volt, nyomait ma is felleled. Ha tételes hálószoba-elemzésre vagy kíváncsi, Móriczhoz vagy Németh Lászlóhoz fordulj: annyi frigid nőt, öröm nélküli szeretkezést ritkán találsz az irodalomban. A testi élet (szex überhaupt) – mondom inkább regényeikből okulva – valami undorító, ám szükséges kelléke volt HM középosztályának. Aminek ellentmond, hogy a kuplerájok virultak, szeretőt tartani rangot jelentett, cselédlány felcsinálása közhelyszámba ment. Ugyanakkor a középosztály testtel szembeni tartózkodása fura szociológiai deformáció.

De igazságtalan vagyok: az album a test felfedezésének kezdeteit – némi iróniával – dokumentálja: lazább viselet (fűző eltűnik, nyakkendő lezserebb), a kisportolt test kezd bekerülni a férfi és női ideálok közé. Uszodakultúra feltörése, modern táncok, lokálkalandok oldották a rendszer merev prüdériáját. (Képeslapokban inkább, mondanám – az érintéskultúrát az elfogadott köznapi életbe bevinni nehezebb lehetett.)

A társadalmi létrán lejjebb talán más lehetett a helyzet. Závada regényeiből azt látom, hogy az istenadta nép – relatíve – jobban élt testével, annak örömeivel; igaz, jobban is szenvedett következményeitől. Szóval zűrös egy bozót ez az egész HM-szexügy, aminek csak egy kis csücske látszik az idézett – és tanulságos – statisztikákból (elhajtott gyermekek száma, tiltott műtétek miatt elítélt orvosok, halált okozó bábák felemlítése). A sorok és képek között annyi mégis kiderül, hogy onnan maradt ránk oly sokáig a prüdéria és pornó kettőssége. Mára ez eltűnni látszik, most meg gyereklányok szülnek, mert a szülők (olykor) nem merik a szájukra venni a kínos szavakat (felvilágosítás), iskolában meg – na, ezt inkább hagyjuk. A HM-korszak olyan örökség, ami mégiscsak utánunk nyúl. De lehet, hogy az ilyen kommentárjaim igaztalanul túlrepültek a könyv tényvalóságot ha szegényesen is, de dokumentáló anyagán.

 

 

 

 

Gyáni Gábor: Magánélet Horthy Miklós korában. A képeket válogatta Vajda László. Budapest, Corvina, 80 oldal, 1690 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: A Serenissima pipereasztalon (Casanova Velencéje. Irodalmi útikönyv. Összeállította, az összekötő szövegeket írta és a másként nem jelzett Casanova-szövegeket fordította Kovács Ilona. A képeket válogatta Miklós Tamás. Budapest, 2010, Atlantisz Könyvkiadó.) A Szent Márk tér már megint víz alatt, a város...

Rainer M. János: Két szoba összkomfortunk a vitrinben (Valuch Tibor: Hétköznapi élet Kádár János korában. Mindennapi történelem sorozat, Budapest, 2006, Corvina. 192 oldal, 5990 forint. ) Rainer M. János Két szoba összkomfortunk a vitrinben Meddig...

Almási Miklós: A megapénz telefonkönyve (Kolosi Tamás–Szelényi Iván: Hogyan legyünk milliárdosok? – avagy A neoliberális etika és a posztkommunista kapitalizmus szelleme. Corvina Kiadó.) A milliomosok (és persze a milliárdosok – kevesen) hogyan lettek...

Almási Miklós: A depró mint üzlet (Szendi Gábor: Depresszióipar. Budapest, 2005, Sík Kiadó. 306 oldal, 2700 forint. ) Almási Miklós A depró mint üzlet Most Pilátus leszek...

Molnár Gál Péter: Lift nincs (Játékszín – Neil Simon: Mezítláb a parkban. Fordította Vajda Miklós, díszlet Menczel Róbert, jelmez Berzsenyi Krisztina, rendező Balázsovits Lajos. Szereplők Balázsovits Edit, Hajdú István, Kiss Mari, Reviczky Gábor, Kuti László, Harcsik Róbert. ) Molnár Gál Péter Lift nincs Hátul, a szín fenekén...

 

 

Cimkék: Almási Miklós