Karádi Márton: ébredés után; Dominik; Ringató; Feloldozás

 

 

ébredés után

a kisírt szem olyan, mint eső után a föld –

mélyebbre süllyednek benne a dolgok

ezért vigyázz,

hogy az osztályon lakók ne nézhessenek túl soká.

felélesztesz, beszélni kezdesz.

megforgatod a nyelved a csendben,

mint kést a hátban,

de ne gondold, hogy jogodban áll megmenteni,

csak azért, mert te találtál rám,

miközben egy olyan nevet ordítottam,

ami neked csak a mesékből lehet ismerős.

nem beszélsz. mosolygó arcod,

mint egy feltépett, üres boríték-

én nem nyitom ilyen nagyra a szám,

hiába kérsz, te a betegeké vagy,

de mondd meg én mégis kié leszek

ha végül nem szedhetnek szét

és nem adhatják oda a haldoklóknak szerveim.

nem válaszolsz.

mennél, én pedig hozzád simulnék

mint falhoz a keskeny

ablakpárkányon álló, gyáva öngyilkosjelölt.

„nem fog-lak sze-ret-ni”

tagoltan mondod,

mint amikor kiterítenek egy térképet,

vagy kórházi ágyra a lepedőt.

 

 

Dominik

Dominik egyre méretesebb.

Enyém a csuklója, anyjáé a kézfeje
testén az anyajegyek kidudorodnak,
mint az ikeás bútorok elemeit

összetartó csavarok feje.

 

Nem volt fontos, hogy szép legyen,

az volt a lényeg, hogy működni tudjon,

nem kellett hozzá szerelem,

sem sok próbálkozás

régi kacatjainkból tákoltuk össze,

akár egy nyelvkönyv példamondatát.

 

 

Ringató

Képtelen vagyok mesélni.

Csak egy helyben tudok állni a múltban.

Mint Eszter a jégen, amikor még nem tudott korcsolyázni.

 

Pedig látom magam. Kicsi vagyok még. A fiam lehetnék.

És ott van az a lány. Eszter. Neve idézet a Bibliából.

velem engedték ki a szülei a kórházi szobából.

Nyaka köré tekerem a sálam, vállára teszem a kabátom

ráadnám még a saját anyámat is, ha élne,

és várnám, hogy megszülessen, mint a legújabb húgom,

aztán ringatnám, mint időt az emlékezet

ha most beteg is, meggyógyítanám,

rászólnék, ne a száján vegye a levegőt

elvinném Afrikába hogy soha többé ne fázzon meg

és ha erre bevallaná, hogy fél a repüléstől.

húzni kezdeném magam után a jégen.

fel se kelljen emelnie a lábát a földről.

 

 

Feloldozás

 

Ápoló vagyok.

mindennap kitolok a napra

egy mozdulatlan beteget.

Nehéz, de megkönnyebbülés végre kiérni vele,

mint amikor sikerül elmondani egy szörnyű titkot.

Meg akarom mutatni a Parkban mindenkinek.

Menjenek oda hozzá mások is,

nézzenek a szájába, tapogassák ki a pulzusát,

mérjék le, hány kiló, tépjenek pár szálat emlékbe a hajából,

fogják meg az izmait, érezzék, milyen puhák,

mint a bicikli kerekei egy pincében töltött hosszú tél után.

Egyre többen veszik körül. Körüljárják, találgatják a nevét,

néhányan megkérdezik, van-e gipsze, mert akkor

szívesen rajzolnának rá valamit a gyerekek.

Aztán idővel egyre többet követelnek tőle.

Már nem elégszenek meg azzal, hogy ráadhatják használt ruháikat

és felpróbálhatják a nevét,

azt akarják, ránduljon össze, tegye az arca elé a kezét,

zárja össze combjait, hozza működésbe a szégyen,

üvöltsön fel végre, vagy ha nem, akkor legyen végre halott,

mert így csak olyan benne az élet,

mint a lámpa, amit valaki véletlenül nappal is égve hagyott

már majdnem felsértik a bőrét, és eltalálják a fejét

végül nagy nehezen sikerül betolnom a Falak mögé

másnap azok az emberek a Parkban már nem merészkednek a közelünkbe,

de a Kórházban attól kezdve mindig megjelennek,

ha elérkezik a látogatási idő.

Gyakrabban cserélik a virágokat az ágyánál

mint a templomokban a szentek szobrai előtt.

 

Kapcsolódó írások:

Szlukovényi Katalin; Cím nélkül; Ikon; Látlelet; Ringató Hogy volt-e oka, vagy csak így esett, már nem találgatom....

Dienes Eszter: Elektrosokk után Elektrosokk után 1. Gondolkozom tehát. Vagyok? 2. Büdös időszag hánytat....

Simon Márton: Világos ég Simon Márton Világos ég Ez a nő, ez nevet....

Simon Márton: Elalvás előtt Simon Márton Elalvás előtt Mindegy, mi tölt be, tenyeret...

Simon Márton: Tél, pályaudvar Simon Márton Tél, pályaudvar Most ez a tél. Ezek...

 

 

Cimkék: Karádi Márton