A Mozgó Világ internetes változata. 2011 október. Harminchetedik évfolyam, tizedik szám

«Vissza

Egressy Zoltán: Hibát hibára

Spirálfüzet drótját kell beletenni, és akkor ahogy szívod, megáll végig a hamu, nem esik le, ott marad a leégett cigi. Ezzel szórakoztunk. Vagy Martinibe mártottuk a cigi füstszűrőjét, úgy szívtuk. Nem volt annyira jó íze, viszont erősebben hatott. Tizenöt múltam, azt se tudtam, szeretem a várost vagy nem, összevissza éreztem mindent, nem tudtam eldönteni. Egyrészt élveztem, másrészt az iskolát nem, bár ott volt benne Dávid, de talán pont azért nem. Dávidért én megbolondultam. Lassan csúsztam bele. Hülye kis csaj lehettem. Ha ma találkoznék az akkori magammal, á… Kisgyerek voltam.

Hülyeségeket csináltunk folyamatosan, rúzsos szívvel a homlokunkon jártunk a suliban, ilyenek. Elsőben beöltöztem Mikulásnak, a maskarámban mentem be órákra, azt hittem, jópofa vagyok. Nem mindenkinél jött be. Az egyik tanárba szerelmes volt a fél iskola, állandóan mosolygott, nem emelte meg a hangját akkor se, csak mondott halkan két olyan mondatot, hogy elszégyelltem magam, leültem, levettem a szakállamat, abbahagytam az egészet. Ez a tanár az összes lánynak tetszett, még a földrajzot is megszerette mindenki. Volt a folyosón egy üveg nélküli tabló. A legjobb barátnőmmel kitaláltuk, hogy lelopjuk a képét. Egér bakot tartott, én fölmásztam, és egy Rotring hegyével lekapartam a fotóját. Azzal vakartam le a ragasztóról. Aztán a titkárságon csináltunk belőle egy csomó másolatot. Nem tudom már, hány forintért árultuk, rengeteget eladtunk belőle, abból éltünk jó ideig. Két évig a kutya nem vette észre, hogy hiányzik a fej a tablóról, aztán komoly botrány lett belőle, de akkor már nem jártam oda. Én speciel nem voltam beleesve a tanárba egyébként, csak az üzletet láttam benne, túl sok ember rajongott érte, én meg nem megyek el semmi mellett félelemből. Az engem nem csíkol, hogy utólag gondolkodjak, mi lett volna, ha. A tablót azóta beüvegezték, Egér érettségi után visszament egyszer a suliba nosztalgiából, akkor látta. Aztán elmesélte pár évvel később, volt egy ilyen… Közös ebédünk.

Időnként papírlapokat húzogattunk. Tizedes, őrmester, ilyenek voltak ráírva. És aztán a beosztásnak megfelelően viselkedtünk egymással egész nap. A közlegény szaladgált büfébe, a felettesek berendelhettek melegszendvicset, vagy amit akartak. Igazolásokat is hamisítottunk mosogatószeres kupakkal. Indigón keresztül körberajzoltuk, a kígyót középre, rendesen, és beírtunk valami kamu orvosnevet. Ellenőrzőbe, kajakra. Hülyeség ez is, visszanézve, gyerekes hülyeség. Vagy a Seduxen! Az egyik koleszos srác nővére nővér volt kórházban, szerzett nekünk Seduxent. Asztal alatt lereszeltük az ampullát, bele a kólába, úgy nyomtuk. Na akkor lehetett táncikálni, levihogtuk a hajunkat. Sokat ittam ebben a városban, főleg első évben. Fogadtunk minden hülyeségben, és aki vesztett, sört kellett innia. Visszagondolva elég gáz. Ahogy itt sétálgatok most az utcákon, nem érzek semmit. Nem a dolgok jönnek vissza, csak a helyek.

A kolesszal szemben volt a kedvenc kiskocsmánk, valamiért bírt a tulajdonosa. Nem úgy tetszettem neki, mint nő, hát hogy, tizenöt voltam, ő meg egy idősebb pasi volt, mindenesetre figyelt állandóan. Ott kezdtünk a csajokkal reggelenként egy felessel, úgy mentünk iskolába. Mikor meghúztak elsőben matekból, azt mondta, ha legközelebb 4,8 lesz az átlagom, vesz nekem egy helikoptert. Akkoriban az volt a heppem, hogy kéne nekem egy helikopter. Gazdag volt, de nem vállalt nagy kockázatot, első végén 2,8 voltam. Folyton nyomta, hogy tanuljak, készüljek, nekem tanulnom kell. A helikoptert komolyan vettem, másodikban félévkor két tizeddel maradtam el a 4,8-tól. Iszonyú igazságtalannak éreztem, hogy nem kaptam meg, hát mekkorát javultam. De nem az volt az igazi bajom akkor, hanem Dávid.

Nem is tudom, meséljek-e róla. Nem biztos, hogy jól fog esni, ha megint róla gondolkodom.

Végig szerelmes voltam belé. Az összes füzetem vele volt teleírva. Egy ilyen burzsujabb fiú volt, évfolyamtársam. Nagyon színes ingekben járt, lilában, rózsaszínben, erős kékben, nem volt divat akkoriban, furán nézett rá mindenki. Iszonyú jól állt neki. Halálszerelmes voltam, és elment az egész tanév úgy, hogy nem beszéltem vele egyetlen szót se. Tetszett a szeme, a mosolya, a mozdulatai, a ruhái. Ezek külsőségek, de jött belőle belülről is valami jó. Néztem a folyosón, próbáltam, hogy nézzen ő is, azt gondoltam, nem létezik, lehetetlen, hogy ne vegye észre, hát nem hülye. Úgy nézett át rajtam, mintha nem is látna. Nem mentem haza hétvégenként, hátha találkozunk az utcán. De nem. Járkáltam a belvárosban, azt gondoltam, ott lakik valahol, sétálgattam órákon át a Meki körül, néha be is mentem, bár nem nagyon volt pénzem rá, párszor azért vettem vaníliás shake-et, hátha benn van. Emlékszem kis összeomlásokra, de a remény végig éltetett, aztán mégis belefáradtam, kezdett elhatalmasodni bennem az az érzés, ami azóta is kísért: rosszul csinálok valamit, az én hibám, hogy nem sikerül. Ekkor született meg a hajlamom az elbizonytalanodásra, és a tudat, hogy hibákat követek el sorozatban. Rosszul látok dolgokat, tévutakra vetődöm, abban bízom, akiben nem kéne. Zűrzavaros sorsot jósoltam magamnak, de közben tudatában voltam az erényeimnek is, tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek, nem szebb vagy jobb, hanem más, és ezt erénynek tekintettem, bár a beilleszkedésben a különbözőség általában nem segít. Teljes tébolyt okozott a kettősség, túl is tengett az önbizalmam, meg hiányzott is.

Év végére eldőlt, hogy másodiktól átmegyek majd egy másik koleszba. Balhésak voltunk, nem szerettek minket már ott, el kellett mennünk. A ballagás napján csomagot kaptam anyámtól, a szobatársaim hülyéskedtek, hogy Nyilas Misi pakkot kapott, Nyilas Misi pakkot kapott. Ez ment folyton, ha valakinek csomagja jött. Azon a napon a közelben lakóktól virágot kéregettünk, mert fel kellett díszíteni az iskolát. Nem tudom, így van-e ez most is, akkor ez volt a szokás. Elindultunk a csajokkal, úgy tíz métert ha haladhattunk, amikor földbe gyökerezett a lábam. Dávid ott állt az első kertes ház előtt, beszélgetett a barátaival. A kolesszal szemben lakott! Konkrétan a házukra láttam a szobám ablakából. Ahonnan éppen költöztem el. Ez olyan érzés volt… Hogy végig ott volt mellettem, és én nem tudtam, ezt nem tudom megfogalmazni… Az volt bennem, hogy nincs Isten. Vége az életemnek. Jövőre már nem itt lakom, és ez… Nem ér. Nem ér ezt velem csinálni. Na ez megadta az ívet az egész nyárnak. Képzeld el azt a nyarat.

Anyámmal ráadásul alkut kellett kötnöm: ha még egyszer megbukom bármiből, nem jöhetek vissza, másik iskolába visz át, valamelyik hozzánk közeli városba. Vele nem lehet viccelni. Kamionsofőr. Nagyon kemény nő. Már a matek pótvizsgára úgy tanultam, mint az állat. Akkor pihentem, amikor elmentem a dinnyéshez, de csak azért, mert az árus hasonlított Dávidra. Messze volt, másik falu, de mentem. Meg jött a family frostos csilingelő autó, a fagyis srác is olyan volt kicsit, rendszeresen vettem tőle fagyit, pedig nem szerettem. Anyám tudott mindent, és ezekkel is zsarolt, azt mondta, többé nem mehetek dinnyézni, meg fagyizni, ha megbukok. Másodikban négyes lettem matekból.

De nem ez az érdekes, hanem az ősz, ami jött. Reggeltől estig Dávidon járt az eszem. Lakott valami távoli rokonom a városban, egyszer csak lagzit rendeztek. Szeptember három, emlékszem ma is. Rokonság az ország minden részéből, anyám is, tesóim, mindenki. Ott ültem, és akkor jött valami megvilágosodás. Hogy felhívom. Elé állok és elmondok mindent. Megmondom én ennek a fiúnak, mit érzek. Mert abból, hogy maximum köszönünk egymásnak és megyünk az ellenkező irányba, elegem lett, nem bírok ki még egy évet így. Kimentem az utcára, találtam egy fülkét. Remegő kézzel tárcsáztam. Tudtam a számát, kinyomoztam rég, addig is hívogattam, csak nem szóltam bele. Ha felvette, leraktam. De most bemutatkoztam, mondtam, ez és ez vagyok, szeretnék vele találkozni. És beszélni. Azt mondta, jó. Nem kérdezett semmit. Megbeszéltük az egyetem előtti részt, a szökőkutat. Ő mondta, hogy ott. Azt hittem, kiugrom a bőrömből, azt imádtam, a legromantikusabb helynek tartottam a városban. Reszketett a lábam, de leesett a rettenetes súly is, ami nyomott. Kész, ezt nem lehet visszacsinálni. Mindenki részeg volt már, gondoltam, észre se veszik, ha eltűnök egy időre. Pár lépést haladtam az utcán, amikor leszakadt az ég, ömleni kezdett az eső. Verőfényből, minden átmenet nélkül. Jégeső, nagyon durva, életem legnagyobb vihara. Nyilvánvaló volt, hogy lehetetlen gyalog odamenni. Kinn voltunk a város szélén, fogalmam sem volt, mit csináljak.

Kétségbeestem, azt csináltam. Odamentem anyámhoz, elmondtam, mi történt, követeltem, hogy vigyen el kocsival. Azt felelte, csak ha beszélhet vele. El akarja mondani a srácnak, mit művelek miatta. Mondtam, szó nem lehet róla. Akkor nem visz el. Győzködtem egy darabig, hajthatatlan volt. Mert hogy neki elege van abból, amilyen állapotban én vagyok, amit egész évben csináltam, meg akarja nézni a fiút, majd ő beszél vele. Soha életemben nem gyűlöltem senkit úgy, mint ahogy akkor az anyámat. Sarkon fordultam és bementem egy szobába zokogni. Dávid vár engem, és én nem tudok ott lenni. Elképzeltem százszor, ahogy áll szegényke a téren, ázik, járkál fel-alá, én meg nem jövök. Egyszer csak nyílt az ajtó, bejött a nővérem, kérdezte, hogyhogy én nem mentem. Mondom, hová? Hát hogy anya elment a szökőkúthoz találkozni Dáviddal. Na akkor azt hittem, megpusztulok.

És odahozta.

Elment a térre, látott egy baseballsapkás fiút, odament, megkérdezte, ő-e Dávid. Ő. Én meg a lány anyukája vagyok, aki telefonált. És elmondott neki dinnyés fiútól family frostoson át mindent, meghívta a lagziba, jöjjön, beszéljen velem. Úgy tudtam meg, hogy bejött anyám a szobába, ne bőgjek, menjek ki, ott van. Meg se tudtam szólalni, kibotorkáltam, állt anyám kocsija mellett. Akkor már csak csöpögött az eső. És nem tudom, onnantól nem emlékszem, annyi biztos, hogy a kocsinak támaszkodva csókolt meg először. Szerintem nem beszéltünk semmit, nem emlékszem legalábbis. Csak hogy gondolkodom ezerrel, most akkor mi lesz. Annyira izgultam, azt se tudtam, hogy hívnak. Az száz százalék, hogy csókolóztunk. Rávettem, hogy jöjjön be. A vacsoránál egymás mellett ültünk. Az esküvői videón összesen egyszer látszik a keze, meg az inge széle. Ha azt a felvételt én háromszázszor nem néztem meg, azt a kezet meg inget, akkor egyszer se. Újra és újra, kimerevítve, mindig bíztam benne, hogy egyszer csak látszik majd a feje is valahogy. Ennyire voltam kész. Ez szombat este volt, hétfőn suli. Én ekkora vigyorral a folyosón, ő jött szembe, odaért, intett és továbbment. Azt hittem, megnyílik alattam a föld. Álltam, hogy most ez mi, mit jelent? De hát akkor minek jött oda, ha nem akar semmit? Tud mindent, eleve tudnia kellett, mikor felhívtam, hogy miért hívom. Plusz anyám mindent elmondott neki. És ezek után megcsinálja. Mi a francnak kellett akkor csókolóznia?

Az új koleszom templom közelében volt. Mindig szerettem bemenni mindenféle templomokba, megnyugtat. Főleg ha nincs rajtam kívül senki. Még aznap, hétfőn, ahogy mentem haza a suliból teljes kómában, hatalmasat estem a templom mellett. Rá a keresztcsontomra. Nem lett nagy baj végül, de akkor nagyon fájt. Nyitva volt az ajtó, bementem, kézenfekvő volt, gondoltam, leülök egy kicsit. A bejárathoz közel megláttam egy táblát. Szent Tádé oltára fölött volt. A mai napig tudom, mi a felirata. „Szent Tádé, mi Urunk és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak vérrokona, apostol és vértanú, erényeid és csodatetteid által kiváló férfiú és hűséges szószólója azoknak, akik nehéz és reménytelen bajaikkal folyamodnak hozzád, köszöntlek téged! Hozzád folyamodok odaadó bizalommal, mert te különös jósággal és segítséggel viseltetsz azok iránt, akik reménytelen ügyükkel hozzád fordulnak és kérve kérlek, jöjj nekem is segítségemre ebben a nagy bajomban.” Idáig olvastam, aztán a szükségszerűség biztos tudatában elhatároztam, elmondom a nagy bajomat. Letérdeltem, elég nehezen ment, mert fájt mindenem. Leereszkedtem, mondani kezdtem. Mikor befejeztem, tovább olvastam a szöveget: „Helyzetem nehéz, és a magam erejével nem tudok megküzdeni vele. Ígérem neked, ó Szent Tádé, hogy nem felejtem el jótéteményedet egész életemen át és különös oltalmazóul foglak tisztelni. Hallgasd meg kérésemet, és jöjj segítségemre a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.”

Ahogy ott térdepeltem, és már nem folyt a könnyem, mert már túl voltam rajta, hogy folyjon, azt mondtam, tudni akarom, mi az oka, hogy nem vagyunk együtt. Miért csinálta ezt velem? Tudni szeretném, mi az oka. Segíts, Tádé.

Segített. Két nap múlva valaki elmondta, hogy van Dávidnak egy barátja – akitől Egér később az első autóját vette egyébként, de ez mindegy –, akinek tetszem. És hogy ez az oka. Nem értettem, meg voltam győződve róla, hogy a srác utál engem, mindig flegma volt, ha találkoztunk. De hogy állítólag bejövök neki, mondta ez a valaki, és Dávid emiatt tisztességtelennek tartaná, ha komolyabb dolog alakulna köztünk. Mennyire rossz szöveg, gondoltam, milyen nagyon ciki ekkorát hazudni. Egy percig nem hittem el. De valahogy mégis megnyugodtam benne, legalább kaptam valami válaszfélét, még ha megalázó hazugság is, valamilyen válasz, vagy legalábbis magyarázat. Ezt tudta kitalálni, ezt üzente nekem. Aznap hajnalban nagyon furcsa álmom volt: lovagolni akartam, de ló helyett valami versenybicikli került alám. Túlságosan lenn voltak a pedáljai, nem értem el. Próbáltam berúgni, mint egy motort, elindítani, ahogy a lovat kell, meg akartam nyúlni, hogy elérjem a pedált, de nem ment sehogy sem. Verejtékezve ébredtem, gondoltam, milyen szép áttételes jelentés, mennyi mindent bele lehet magyarázni.

Sokszor eszembe jutott később Szent Tádé, amikor az aktuális bánataimmal küszködtem, mégiscsak segített egyszer, ha felemásan is. De nem akartam csip-csup ügyekkel zargatni, az egyéb bajaim egyáltalán nem voltak mérhetők a Dávid-problémához. Így tanultam magamtól önmérsékletet. Mérlegeltem, van-e akkora a probléma, hogy elvigyem Tádéhoz vagy nincs. És sose tűnt akkorának. Illetve egyszer igen, mikor harmadikban megint bajba kerültem, és három tárgyból álltam bukásra egyszerre, akkor elmentem megint. Nem emlékszem, milyen választ kaptam, kaptam-e egyáltalán. Biztos. Addigra lett egy barátom, évekig együtt voltunk. Dáviddal többet nem beszéltem a suliban. Látott engem a barátommal együtt, kézen fogva, talán még ölelkezni is, mert szembejött sokszor a folyosón, de nem volt különösebb érzelem az arcán. Amikor begipszelték a törött kezemet, igyekeztem a szeme elé kerülni, hátha megsajnál. Szóval nem múlt el bennem a dolog, pedig szerettem a barátomat.

Elsőben végig leveleket írtam Dávidnak, meg verseket, amiket soha nem adtam oda neki. Amikor harmadik végén haza kellett hurcolkodnom, mert megbuktam persze, és az alku értelmében nem járhattam többé ide, arra gondoltam, úgyse találkozunk többé. Fogtam az összes levelet, verset, beraktam egy nagy borítékba, és feladtam neki postán. Leírtam neki, hogy eleinte még azt gondoltam, egy-két év múlva röhögni fogok magamon, milyen hülye voltam, első diákszerelem, plátói lófasz. És hogy az egész mennyire nevetséges. De nem. Nem úgy lett. Mert még mindig nem vagyok túl rajta. Nem mintha ne lenne mindegy már.

Nem számítottam rá, hogy válaszolni fog, de megtörtént. Inkább kíváncsian bontottam ki a borítékot, mint izgatottan. Cukor volt a számban, ott olvadt el a nyelvemen, mert ahogy olvastam, elfelejtettem szopogatni. Leírta, hogy ugyanígy volt velem ő is. Csak hát a barátjának nagyon tetszettem, és ő úgy érezte, nem teheti meg vele. És hogy szerelmes volt ő is, nagyon, görcsölt végig, és ő sincs túl rajtam, egyáltalán nincs túl. Kiesett a levél a kezemből. Úgy kezdett el verni a szívem, mintha ki akarna esni, oda kellett tennem a kezemet, hogy visszatartsam, nem viccelek. Majdnem összeestem. Leviharzottam a házunk elé a telefonfülkékhez, de rossz volt a pénzes készülék, a telefonkártyámon meg alig volt egység. Nem volt még mobil akkoriban. Fölhívtam, nem tudom, sírtam vagy röhögtem, talán egyszerre, kábé öt mondatot beszéltünk összesen, amikor megszakadt. Rohantam haza, anyámnak nem volt kártyája, megkértem, vigyen el a szomszéd városba, azonnal üljünk kocsiba, ott van pénzes fülke. Azt mondta, nem. Minek, semmi értelme. Könyörögtem, aztán ordítottam vele, őrjöngtem. Nem vitt el. Akkor leültem, és végiggondoltam mindent. És beláttam, hogy tényleg nincs értelme. Az égiek úgy döntöttek, mi nem tudunk együtt lenni. Van köztünk háromszáz kilométer. Én már nem oda járok. Háromszáz kilométer.

Az az érzés jött vissza, mint amikor megláttam a kolesz mellett a kertes háznál, csak sokkal durvábban. A rájövés. Ráébredés. A mérhetetlen, menthetetlen csalódás. A megoldhatatlanság, és csupa ilyesmi, de nem szavak fogalmazódtak meg, csak az érzés öntött el. Nagy-nagy, ismeretlen hidegség terült szét bennem, végigjárt, lefagyasztott. Elvesztettem az érzékelésemet, az öntudatomat, kiment az élet belőlem abban a pillanatban. Mint egy robot, úgy álltam fel, magamhoz vettem az összes gyógyszert, amit a lakásban találtam, mielőtt felmentem a szobámba. Véletlenül mentettek meg, valaki keresett, aki se azelőtt, és azután. Míg kiértek a mentősök, próbáltak ébren tartani, mesélték később, kínjukban hogy nevettek rajtam, amint sírva-vigyorogva dülöngéltem a szobában, mindennek nekimentem, és azt mondogattam: Nyilas Misi pakkot kapott, Nyilas Misi pakkot kapott. A mentőben kértem egy papírt, felírtam rá Dávid telefonszámát, és odaadtam az orvosnak. Fogalmam sincs, mit akartam ezzel.

A pszichiátria tele volt, az elmeosztályon helyeztek el, miután kimosták a gyomromat. Volt akkor egy álmom, hármas álom, sose felejtem el: az elején buszon utaztam, az ablakok magasságáig tele volt vízzel. Mint egy medence. Nem volt kristálytiszta, de koszos se. Nem értettem a többi utast, akik ültek nyugodtan a helyükön, újságot olvastak, néztek ki az ablakon, úgy viselkedtek, mint általában normális emberek utazás közben. Mintha senki nem vette volna észre, hogy víz van a buszban. Én bikiniben úszkáltam fel-alá, teljes nyugalomban, volt, aki rám is nézett, és mondom, ez volt bennem, a csodálkozás, hogy miért vannak ruhában, miért ülnek, miért nem úsznak ők is. Aztán már egy nagy kamionban utaztam anyámmal, ő vezetett, és mintha a kamionnak nem lett volna ajtaja. Vagy le volt tekerve az ablak, nem tudom. Az úttest jött mellettem, közel, félelmetesen, alattam óriási fekete ponyva, rajta ültem. A többi része viszont fönnakadt, mert kivitte a szél a kamion tetejére. Beakadt valamibe és rám csavarodott, húzott kifelé, a tíz körmömmel kapaszkodtam, üvöltöttem, éreztem, hogy nem bírom megtartani magam. Anyám nem hallotta a segélykérésemet, akkora volt a zaj. Vagy a rádió szólt, vagy a szél hangja miatt, nem tudom, mindenesetre iszonyú erővel tépődtem ki a helyemről, szakadtak a körmeim, aztán a ponyva beterítette az ablakot elöl. Akkor anyám lefékezett. De még mindig nem vette észre, mi történt velem. Mire szólhattam volna neki, már egy kis repülőn ültem. Ereszkedtünk, csakhogy valami vákuumféle berántott két épület közé, szakadék felé zuhantunk. Mint a filmekben, sokan kiestek a gépből, akadt, aki ugrott, és a légáram is cibálta ki az embereket. Próbáltam kapaszkodni, bennmaradni, de éreztem, hogy nem fog sikerülni. És ez az egész egy álom volt, ez a három szörnyűség egyetlen álom, és tudtam, hogy ez a végső zuhanás, a befejezés, ennek már nem menekülés lesz a vége, világosan emlékszem a gondolatomra: hibát hibára halmozok, hibát hibára mindig, és nem tudok ebből kikeveredni, még az is lehet, hogy tovább élek valahogy, mindennek ellenére, csak nem sikerül semmi, és nem is fog soha.

Arra ébredtem, hogy két őrült ül az ágyam szélén. Az egyik feje vészesen közeledett hozzám, azt ismételgette, adjam neki a gyűrűmet, mert születésnapja van. Nem is volt gyűrűm. Az utolsó pillanatban valaki elráncigálta őket tőlem. Nem sokkal később bejött hozzám az anyám, elkezdett kiabálni, hogy mit képzelek, van-e fogalmam arról, mennyibe kerül egy temetés.

A harmadikat újra kellett járnom, de már máshol, ott is érettségiztem. Az itteni tablóra rá se kerültem. Nincs nyomom a városban.

Amikor hazaengedtek, fogtam Dávid levelét, és elküldtem postán Egérnek, aki szegény végigcsinálta velem az egészet. Végighallgatta éveken át az összes nyavalygásomat, rátettem a démonjaimat, és ő tűrte, hallgatott és biztatott, velem volt mindig, mindig. Gondoltam, olvassa el, aztán küldje vissza, ezt is kibeszéljük majd, mint annyi mindent. Különös módon nem reagált semmit. Eltelt vagy két hét, mire felhívtam. Nem értette, miről beszélek, nem kapott semmiféle levelet. Soha nem derült ki, a Postán kavarták el, vagy az anyja nem adta oda neki. Benne van ez is, mindig próbálta távol tartani tőlem a lányát, úgy ítélte meg, nem vagyok rá jó hatással. Nincs meg a levél. Elveszett. Nem állítom, hogy túl sokat gondolok erre az egészre, a hülye kis picsa koromra, de néha eszembe jut. Nincs levél. Az is bevillant már, volt-e egyáltalán. Volt, persze. De vajon tényleg az volt-e benne, amire emlékszem, vagy csak így tettem el magamban?

Jóval később, mikor már gyerekem volt, úgy alakult az élet, hogy Dávid ugyanahhoz a céghez került, ahol Egér dolgozott. Nem volt igazán a barátnőm már, elsodort az élet minket egymástól, időnként beszéltünk csak, futólag említette az egyik ilyen alkalommal, hogy kollégája lett az én szerelmem. Amikor legközelebb hívtam, elmondtam neki az ötletemet, nem volt ellenére, viszonylag gyorsan megszervezett egy közös ebédet. Egér, Dávid, a gyerekem meg én beültünk egy helyre itt, a városban, nem messze Szent Tádé templomától. Ahol egyszer akkorát estem a keresztcsontomra. Kicsit izgultam, ahogy mentem odafelé, de azt a régi érzést már nem találtam magamban. Arra gondoltam, talán majd amikor meglátom. Nem történt semmi különös, udvariasan elbeszélgettünk. Elmondtuk, kinek merre alakult az élete, a régi időkről szó se esett. Csodálkoztam, hogy Dávid vegetáriánus lett, ez valahogy nem volt bennem vele kapcsolatban. Egér meg olyan modorosan beszélt, nem tudom, idegennek tűntek. Néha azon kaptam magam, hogy lopva Dávid arcát nézem, kerestem benne valamit, a démonit, az angyalit, ami egykor annyira lenyűgözött, szerettem volna legalább egy picit érezni valamit, mégiscsak róla szólt néhány évem. Mégiscsak majdnem meghaltam miatta. Nem nevezném csalódásnak, hogy nem jött semmi ilyen, de egy sóhajjal kiszakadt belőlem a rémület azért, hogy hová tűnt? Hová tűnt el a világ legerősebb érzése?

Fizettünk, ment mindenki a dolgára. Én a lányommal az egyetem felé indultam, megígértem neki, hogy megmutatom a szökőkutat, amit régen úgy szerettem. Dávid meg visszasétált Egérrel a munkahelyükre, nem néztem utánuk, nem akartam látni, amit képzeltem, hogy túl gyorsan ér össze a kezük, esetleg véletlenül még azelőtt, hogy befordulnának a sarkon.

 

Kapcsolódó írások:

Mélyi József: Kő kövön, hibát hibára Mélyi József Kő kövön, hibát hibára A pécsi köztéri...

Egressy Zoltán: Szaggatott vonal (részlet) Most közelít az első kocsi azóta, hogy egymásnak estünk,...

Egressy Zoltán: Összesítés Egressy Zoltán Összesítés Pár napja te vagy a háttérképem,...

Takács Ferenc: Próbajárat a pokolba (Egressy Zoltán: Szaggatott vonal. Pozsony, 2011, Kalligram.) Alcíme „aparegénynek” titulálja Egressy Zolán Szaggatott vonal című munkáját, nem...

Takács Ferenc: Váltófutás megváltásért (Egressy Zoltán: Portugál Nyolc dráma. Budapest, 2005, ANT-KO. 502 oldal, 3400 forint. ) Takács Ferenc Váltófutás megváltásért Néhány adat. Az 1967-ben született...

 

 

Cimkék: Egressy Zoltán

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK