Grecsó Krisztián: Kút, ház (magánskanzen, múzeumhelyek kilátással)

Először a gémet vitték el, a csonk maradt, mint egy befeketedett Munkácsy-képen, Valami sújtotta fa, ez lehetett volna a címe, aztán bedeszkázták, nem volt a gödörben víz, mégis úgy neveztük, kút, nem emlékszem, mikor temették be, és arra sem, ki volt-e kövezve, téglázva a fala. Mintha meztelen föld lenne az oldala, szakszerű kubikosmunka, nézi Daru, és nem tudja elképzelni se, hogy lehet ennyire szabályos körben lyukat vájni a földbe. Daru még gyerek, sok mindent nem tud elképzelni, például azt sem tudja, erre határozottan emlékszem, hogy nem érti, mi alapján dől el, ki fontos ember és ki nem, nem érti sem az utcán, sem az iskolában; a téesz vagy a katonaság – fehér folt. Daru ül az anyja mögött a gyerekülésben, ott ülök hátul, mert Daru én vagyok, valamin ülök, legyünk könnyedén, ne görcsösen pontatlanok, a csomagtartón, mondjuk, és azt mondtam anyámnak, hogy én szeretném kérni a katonaságnál, ha odakerülök, hadd legyek parancsnok. Nem szívesen lennék közlegény. Semmilyen molnári motívum, minden szál letiltva, Daru még nem tud olvasni, senki sem olvasta föl nekem, hogy csupa kisbetű, majd fordul a kocka, csupa nagy, fogalmam sincs róla, hogy ez most közhellyé nemesedett motívum, csak aggódom a katonaság miatt, és közben érzem, hogy ez biztosan nem így van. Parancsnok nem attól lesz valaki, mert szól, hogy az akar lenni. De akkor mitől? Halálék előtt tekert anyám, esküszöm, így volt, hogy ott, és Daru érezte, hogy valami geller van a gondolatmenetben, megértette, amit soha előtte, és azóta sem nagyon, hogy milyen jelentéktelen hatása van a világra, hogy nincsenek is valódi kapcsok, patentok, oda-vissza utak, járatlan folyósok, tapogatózások; csak egy meszelt, égig érő, soha át nem melegedő fal van. Halálék kertje csupa burgying, falusi viszonylatban nevetségesen kicsi, Halálnak óriási bajusza van, kiabál, ha részeg, lekvárral eszi a lángost. Az ötéves Daru érzékeli a korlátait, hogy kevés fogása van a világon, életen, és rájön, hogy a gondolatai suták, korlátoltak. Hogy ez a „majd szólok” módszer gyerekes. Anyám rám hagyja, fáradt vagy siet, nem tudom, őrá nem emlékszem; jó, majd szóljak, hogy parancsnok akarok lenni, talán ezt mondja, az sem biztos, hogy anyám volt, illetve, de, kizárásos alapon ő, de csak magamra és a korlátaimra, a kivételes pillanatra emlékszem. Balról vadul szétterült orgonabokrok. Nem tudom, milyen az idő. De azt biztosan érzem, hogy milyen vagyok: a testemet, hogy mekkora, milyen benne lenni, a lábam méretét, a cipőmet, Daru tudok lenni, érzem, ahogy mozgok, hogy mennyire tudok futni akkora lábbal, amekkora nekem van. Pedig a Daruságom három évtized messzeségében van, és máskor sehogy sem akar közel kerülni hozzám. Csak réseken tudok visszaszökni. Ez az egyik rés. A kút. Onnan indultunk, ha még emlékszünk.

 

Úgy járok arra, a temetőhöz, nem is kúthoz, hiszen az utcába, a kútig el sem megyek, mint akinek nem is szent ott minden ördögszekér, illatos pipacs, mintha nem ismerném a zsidótemető akácainak mintázatát, a halottasház verandáját, a kertek hátsó felének deszkasorát, a temető vesszőkerítése mögött a harangot, és nem tudnám pontosan elképzelni a bedeszkázott kutat. Daru lefelé néz, nem érti, hogy lehet ilyen kerek, szabályos lyukat vágni. Soma sem érti, de magabiztos, úgy tesz, mintha a szabályosság nem számítana. Apám tartotta nyitva azt az utólag szentnek mondott teret, az utcát, Béke a neve, azóta betömődött, telizsák, nem lehet bemenni, érthetetlen, hogy tud más, mikor nincs átjárás. Parkolok a temetőben, nem megyek el az utcáig, autóval megyek, mint a vidékiek, és nem nézek az utca felé. A halottaskocsi abban a lilára mázolt garázsban áll (csak képzeletben látom, a parkolótól messze van), lovas kocsi, nem kecsesebb, hintó, óriási üvegtáblákkal az oldalán, a kocsis, ha otthon felejti a kis piros flakonos ablakmosót, káromkodik. Kosztolányiné vagy ad ablakmosót vagy nem, minden héten nem adhat. Pozdorjalemezből van a szín, nem garázs, a kocsikét színnek nevezzük. Majdnem lebuktam. Az utca nem fut végig a temető mellett, elfordul, a kanyar után szűkös, zsák, nincsenek akácok, csak szilvafák, mindenki gyűjti a cefrét, a szilva alatt here, nem divat a gyöp. Juszti mama megkér rá, hogy kísérjem el a gyári fiúkat, akik a nevelőotthonból kerültek a kendergyári munkásszállóra, és semmi örömük az életben, ezt a nagybátyámtól tudom, aki úgy mondja ezt, mintha az övében lenne, de három évtized múlva kiderül, nem volt, mutassam meg a gyári fiúknak, hol épül a ház. Segédmunkára mennének, és kell az én tudásom: hol épül a ház. Juszti mama nem mondja, hogy a ti házatok, amit apád épít, talán ez hoz zavarba, mert elindulunk, mindennap oda járok, már kinyílt a tér, apám megvette a Béke utcai portát, és én mégis azt mondom a gyári fiúknak félúton, hogy ne haragudjanak, de nem tudom, hová megyünk. Eltévedtem. Bármelyik falusi gyerek kinevetne, és menne tovább, de ők nevelőotthonosok, nem ismerik a falut, nincs a gyerekkorukból kimenő. Juszti mama mérges, mikor hazaérek, miért nem mutattam meg a munkásoknak, hol a ház. Fél órát késtek, mire ő elballagott velük a rossz lábával vissza. Emlékszem rá, hogy nem tudom, milyen házról van szó. Még az alapokat verik, nincs ott semmi, a kertben dinnye, de nincs ideje megérni, lelopják a szomszéd gyerekek. Milyen ház?

 

Van még egy tavaszi délután, ahová elnézhetek, és Daru ott lesz. Ott leszek, és Soma is, és Gabi is, Darunak hívnak, nem hív azóta így senki. Délutánosok vagyunk, borzasztó délutánosnak lenni, egész délelőtt nyomaszt, hogy mindjárt menni kell iskolába, de kevés a terem, ezért egyik héten délután járunk. A játszótér mögött ecetfaerdő, nem olyan, mint a lépcsőházak, körgangok magányos darabjai, másképp vékonyak, törékenyek, sűrűn állnak, elveszik egymás elől a fényt. Az ecetfabukszus közepén bunker, a nagyok építették, nem szabad odamennünk, de ők soha nincsenek itt, uralkodunk a terepen. Ecetfabunker, lebontunk lassan! Nincsen hatalmatok rajtunk, nagyok, távol vagytok! Távol vagytok, mert a pina után mentek, ezt apámtól tudom, ő mondja, hogy azért nem jön össze a délutáni foci, mert mindegyik az után megy. A pina jobb, mint a foci, ezek szerint, pedig a foci nagyon jó. Az ecetfaliget előtt gondozatlan játszótér, csupa vas, rozsda, a mászókára nem érdemes fölkapaszkodni, alatta fetrengek, megsebesültem, Soma és Gabi ápolnak, finom a kezük, nagyon jó, hogy ápolnak. Azt kívánom, nagyon-nagyon akarom, hogy elmaradjon a tanítás. Nem is tudom, honnan veszem a reményt, a lehetőséget, hogy egyáltalán elmaradhat, mert még sohasem maradt el, de odafelé is imádkozom. „Majdnem papucsban indulok el…” – ez a mondat most illene ide, de nem igaz, máskor volt. Tényleg elmarad a tanítás, és én annyira akarom, hogy elmaradjon, hogy nem tudok örülni neki. Mert ha ennyire kell akarni valamit, hogy úgy legyen, ahogy, akkor én inkább, köszönöm, nem kérem, akkor jöjjön csak vissza Kovács tanítónéni, és vágjunk bele. Én csak félig-meddig, könnyedén akarok kívánni. Visszamegyünk a játszótérre, anyámat alig tudom meggyőzni, hogy tényleg nincsen iskola, gyanakszik. Miért nincs, Darukám? Daru nem tudja, miért nincs. Már nem olyan az ápolás, nem tudok ugyanúgy megsebesülni, látom a lányokon, hogy elbambulnak, nem sajnálnak becsülettel. Nagyon súlyosak a sebek. Gabi hazamegy, ha nem játszunk mást. Nem játszunk mást, Daru ragaszkodik a sebeihez, hősként szereztem őket. De hiába, Daru nem tud visszatalálni önmagához. Pedig csak néhány óra a távolság.

 

A szérűskert helyére épült az utca, de még az apám is gyerek volt, mikor fölszámolták a kertet, a grófé volt, és a téesz nem használta, kiparcellázták. Márton tata mondogatta (mintegy magának, és mintegy szentenciaként, már a kibeszélés pillanatában is megbékélve vele, hogy a kutya sem figyel rá), hogy hiba, hogy az a föld szérűsnek való, de mosolyogtak rajta; jó helyen van a porta. Minden tavasszal tó lett a kertek helyén, megállt a víz, azért volt szérűs, mert mélyen van, lapos, apám ilyenkor az apja eszét dicsérte, és ez nekem jólesett, hogy igazat ad neki, jó volt látni, hogy szereti. Szeretetvonal húzódik az elázott kerten át. Apámat megeskette az apja, hogy nem adja el a családi házat, ha ő meghal, és apám megesküdött rá, aztán, mikor az ifjabbik Márton, apám bátyja meghalt, nem is volt kérdés. A procedúra közben apám is elment, gyorsan és csöndben, meghalt az eladás, mert apám nem írta alá a papirost, nem tudta megszegni az ígéretét, helyette szegtem meg én, aláírtam, az árulás is örökölhető, és szabadon átruházható, elültethető, magról is kikel, néhány év múlva azt a házat is eladtuk, amire én esküdtem föl, hogy nem. Harmatiék felől, rendezői bal, ha szemben állsz a házzal, volt egy halom sóder. Sokáig ott várta, hogy garázs vagy melléképület legyen belőle, egyre gazosabb lett, ott álltunk, kinőttem a rövidgatyámat, rászorult a seggemre, mint valami forrónadrág, és makkos cipőben voltam, mert csak egy cipőm volt, és makkosat vettem, az volt a divat, melegítőhöz is azt hordtam, mit hordtam volna mást. Néhány nappal azelőtt, boltból hazafelé jövet megálltam Zsófi előtt, Zsófi a füvet nyírta, Daru nagyon büszke volt az új cipőjére, helló, mondta, és nem szállt le a bicikliről, csak megtámaszkodott a bejárón, a saját cipőjére nézett. Zsófi megdicsérte, milyen komoly, férfias. Zöld zokni volt rajtam és kék melegítő, soha sem figyelem a színeket, mert nem látom őket, de most tisztában vagyok a tényekkel és körülményekkel, minden paraméter egészen pontos. A makkos cipő fekete. Zsófi megjegyezte, hogy talán a mackónadrághoz nem illik a makkos cipő, ártatlanul mondta, tudta úgy mondani, szinte kérdezni, hogy nem volt benne semmi bántó, éteri bölcsesség, ha nem lenne túlzás, azt mondanám, alázat volt a szavaiban, a lehetőségek teljes ismerete, rosszabb, beletörődés, hetedikesek voltunk vagy tán nyolc, kiskamaszok, na, jó nem húzom tovább, kimondom, úgy vélem, hogy ő már akkor megértette, elfogadta, szerintem, hogy itt ilyen férfiak jutnak: melegítőhöz veszik föl a makkos cipőt. Nincs snitt, ugyanaz a jelenet. Álltam az új cipőmben a sóder mellett, összevesztem az apámmal, azt mondta, hogy jövőre mi is kapunk táblát, tiszta udvar rendes ház. Tudta, hogy Daru nagyon vágyik rá, hogy az ő házuk is úgy nézzen ki, mint amelyekre ez van írva, de akkor az apja már nagyon ivott, és én elcseréltem a rétegeket, korábban, ha kételkedtem, az alsó réteg mázgás szeretettel átitatott bizalom volt, hogy az én apám, Daru apja akkor is hős. Ám ott a sóder mellett, mikor részegen hazarángatott, hogy azonnal lássunk munkához, Daru már nem tudott hinni neki. Sírva tekertem az ábécébe, mert megértettem, hogy soha az életben nem fog megcsinálni semmit. Hinni akartam neki, reménykedtem, hogy méregből, dacból mégis neki lesz igaza, de legbelül lemondtam róla. Az alsó réteg dudvába ért, megrohadt, kicserélődtek a rétegek, most már fölül volt a bizalom, a reménykedés, és alul a súly és a métely: apám a sóder mellett állva lett hősből – egy erőtlenül kimondott majd meglátoddal – részeges tróger. Nem, nem akkor, mikor alig fél óra múlva abbahagytuk a munkát, meghálálja azt a test, mondta, nem volt kedve dolgozni, összeszedte az üres üvegeket, meg néhány fillér aprót, egészen pontosan kiszámolta. Gyűlöltem, mert ha az egyik üveget nem vették vissza, akkor már nem volt meg az összeg, és engem vett elő a boltos, két deci vegyes pálinkát kellett hoznom, megértettem, hogy igazából ezért rángatott haza. Föl sem fogta, hogy megalázott a barátaim előtt, de ez nem fájt, mert ahogy lapáttal vagy villával a kézben a sóder mellett álltunk, lemondtam róla. Sírva tiltakoztam a fölismerés ellen. Nem akartam az apámról lemondani.

 

A kút mellett álltak, Bacsáékkal szemben, és várták, hogy valamelyik Bacsa, az idősebb vagy a fiai közül az egyik, hazaér. Zabolátlan őszi délután volt, az akácokról leverte a sárga levelet a szél. A temetőben kilestek egy öreget, a szemetes gödörben ültek, onnan hallgatóztak, elharapták a szájukat, annyira kellett röhögni. Ilyen sírós hangot, mintha énekelne, röhögte Soma, dobálták magukat, micsoda fajankó. Értem annak a röhögésnek a logikáját. Daru nem volt kegyetlen, csak nem gondolt semmire, a kántálós hangra figyelt, nem akarta tudni, mi miért történik. Nézte az öreget, nem akarom azt hinni, hogy sehol, hátul a kisagya poros mélyén sem volt lelkiismeret-furdalása, de ezt már nem tudom kideríteni, csak állok itt, ahol most, és tényleg nagyon erősen koncentrálok, hogy vajon éreztem-e némi megbánást. Az öreg zokogott, összepisálta magát, kocsisbor volt nála, az új márványon ütötte le a kupakot, a nénik bosszankodtak, de arrébb mentek, tisztelték a fájdalmát. A férfi beszélgetett a feleségével, nem hozzá beszélt, diskuráltak, az özvegyember hallotta a válaszokat, nem voltak jó válaszok, egyre jobban sírt, és a beszéd is: úszott, mint valami ingatag papírcsónak, könnyen elakadt, és nem lehetett tudni, folytatódik-e. De aztán újra és újra föltámadt, nem emlékszem rá, miről beszélgettek, az özvegyember és a frissen elhunyt asszony, magunkra emlékszem, Somára és rám, hogy a szemetes göndörnek mondott dzsumbuj mélyéről lestük a bácsit. Lehet, hogy nem is volt olyan öreg, csak a gyerekszem látta annak. Nyugat felé néztünk, ment le a nap, kontúrok látszottak, sziluettek, összepisálta magát a férfi, ez biztos; majdnem egészen az. Daru és Soma: nem volt bennünk könyörtelenség, esküszöm, és nem volt bennünk kegyelem sem, üresek voltunk. „Ezért tudnak a gyerekek ölni”, mondja belőlem valaki ma, akivel nem értek egészen egyet, idegesít, hogy ilyeneket mond, „se ez, se az?”, micsoda megúszós, tanult marhaság már megint! Akkor mi a fene volt abban a két gyerekben, ha se ez, se az, kérem alázattal, bélféreg, vagy mi? Hosszan röhögtünk a feleségét sirató férfin, és erre nem jó visszagondolni. Arra sem, hogy a röhögő gyerek, Daru, én vagyok, és hogy nincs a lelkemnek olyan zuga, mely szóba állna a maival, és a mainak sem, amely közösséget vállalna azzal a kölyökkel. Föltámadt bennünk a harag, bátrak lettünk és gonoszak, a játszótér előtti focipályát akkoriban Kisbacsa kaszálta, ingyen, övék lett a széna, ez volt a fizetség, és mindjárt a hinta mellett balról, most is érzem, ahogy a szélsőben ülök, és látom a boglyát, valamelyikünk, nem emlékszem pontosan, ezért nyilván én, azt javasolja, dúrjuk szét. Nem nehéz szétdúrni, a Kisbacsa még gyerek, nagykamasz, nem tudja szorosra rakni, se nagyra, kicsi a boglya és laza, ennél sokkal komolyabb boglyákat szétdúrtunk mi már. Gyerünk, Soma! Mentünk: dúrtunk, dúrni jó, dúrni jó, dúrni mindig jó. Nem csak a pusztítás mámora miatt, de mert olyan habzóan, önfeledten lehet fetrengeni benne, úgy képzelem, ilyen lehet a gumivárban elvetődni, anyuka befizet, és áll oldalt, míg te vetődsz. Nevettünk és szétdúrtuk egészen. Aztán megkeseredtek a pillanatok, Daru nézte az eltiport boglyát, de ez most valahogy más volt, tudtuk, kié, és a tulajdonos gyerek volt, egy nagyfiú munkáját tettük tönkre, nem valami ismeretlen bácsiét, aki majd újra rakja, káromkodik nagyon, de gyorsan újrarakja. A Kisbacsa lassan rakta a boglyát, sokáig, és nem segített neki az apja, mert akkor sohasem tanulja meg, de a Kisbacsa nem volt ügyes, sokat bajlódott a béna boglyájával. Daru meg Soma most megtorpant, Soma azt javasolta, szóljanak a Bacsának, hogy ők voltak, és hogy segítenek visszarakni. Ekkor álltak a kútnál, mert a kút Bacsáékkal volt srégen szemben, nem azért írom, hogy srégen, mert mindig minden írásomban így volt eddig, pont szemben soha nem lakott senki senkivel, itt most tényleg az a helyzet, hogy a kút igazából Izéék kertjének lábánál volt, nem jön a számra, mondjad már, Krajsócki, ez az, micsoda hülye név, nem csoda, hogy nem jutott eszembe. Szóval a srégen ide most tényleg kell, mit csináljak. Kisbacsa jött meg, és hosszan nézte Darut meg Somát, nem mondott semmit. Soma beszélt, minden második mondatban ügyetlenül bocsánatot kért, de volt valami zavaró a bűnbánatban. Darun ekkor futott át először a gondolat, hogy baj lesz, Soma túl hetyke volt, érezni lehetett, hogy igazából nem bán semmit, hogy azt gondolja, amit Daru, hogy ezzel a vallással a dolog el is van intézve. Tulajdonképpen a Kisbacsának meg kellene köszönnie, hogy ilyen becsületes gyerekeket hozott elé a sors. A Kisbacsa hallgatott, nem haragudott, valamiféle öröm volt az arcán, félelmetes derű, éhesen mosolygott a szeme, folyton befelé pillogott a kertbe; ránk, aztán hátra, mintha félne, hogy onnan ráront valaki, vagy egyszerűen kijön az apja, és átveszi az intézkedést boglyaügyben. Daru és Soma vártak, hogy mi lesz, másodpercekig csönd volt, most még az a kegyetlen vígság sem volt a Kisbacsa arcán, semmi, csak dörrentek az üresen guruló másodpercek. Kisbacsa hátranézett, szinte rutinból, a kertben semmi nem mozdult, nem is kert volt az, ügyetlenül és ötlettelenül túlgondozott, telerakott, kitaposott udvar: ólak, trágya és porosra járt föld. A Nagybacsa menyasszonya sehová se tudott kifeküdni napozni, városi lány volt, azt hitte, a kertes házak körül van hely, lehet napozni, kitette az ágyat a szőlőlugas közé, a folyosóra, ami a kaputól az ajtóig vitt, de ott is ki volt betonozva, nagyon csinos lány volt, göndör szőrök látszottak ki a bugyija mellett oldalt, mosolygott, mert olyan lassan tekertem el a ház előtt, hogy majdnem eldőlt a bicikli. De ez évekkel később van. A Kisbacsa bement a villáért, mackós fiú volt, nem kövér, de testes, már kiskamaszként is csupa szőr, trikóban volt, látszott. Kifelé menet sem szólt, a boglya mellett is csak állt, Daru azt hitte, nekiláthatnak dolgozni, hogy ők akkor segítenek összerakni, és közben majd csak kiderül, hogy is kell egy ilyen boglyát összerakni, mert ő eddig csak a szétdúrásához értett. De a Kisbacsa azt mondta, nem kell, úgysem tudják csinálni, és különben sem gondolják, hogy megússzák ennyivel. Akkor mi lesz?, kérdezte Soma, sértett volt a hangja, mit akarsz, Attila? Attilának hívták Kisbacsát, de nem szólította így senki, az Attila nagyon ügyetlenül hangzott, megállt a levegőben, Darunak még az is eszébe jutott, hogy Soma elvétette a nevét, ennek a gyereknek nem is ez a neve, nem illik rá, de akárhogy is gondolkodott, nem jutott eszébe másik keresztnév. Le kellett térdepelniük. Nappal szemben, és széttárni a kezüket, nyújtott kéz, tenyérrel fölfelé, mint két tornázó Krisztus. Először vicces volt, Daru nem értette, miért csinálják meg, hogy miért nem futnak el, Kisbacsa lomha gyerek, nem érné őket utol, próbálták már, tavaly halottak napján ellopták a Kisbacsa világítós tökjét, és a sírok között tudtak úgy cikázni, hogy a Kisbacsa lemaradt. Daru a napba nézett, és nem akarta elhinni, hogy ez itt ő, hogy ez vele történik. Nehéz volt tartani a karját, lassan süllyedni kezdett a mérleg két vékony nyelve, a Kisbacsa ekkor üvöltött először. Tartsd a kezed, te kis geci! Nagyon kár volt szólni, erre gondolt Daru, és szinte fájt neki, annyira bánta, hogy belement a gyónásba, marta a szemét az izzadság, a nap, most már az oldala is fájt, nehéz volt tartani az egyenesen kinyújtott karját, a nyakában oldalt és hátul görcsöltek az inak, mintha elfeküdte volna, a heréje mellett balról izzadságláva csúszott végig, nagyon marta, a heréjét meg a combjánál belül, meg kellett volna vakarni. Meg ne merjél mozdulni!, ezt mondta Kisbacsa. Soma és Daru térdeltek, oda voltak szögezve a puszta közepén a láthatatlan kereszthez. Darunak eszébe jutott, mint valami ötlet vagy régi emlék, egyszerűen felötlött benne, hogy ilyenkor sírni szokás, de nem jött föl a gyomrából semmi, pedig félt, nagyon is, mégis a fáradtságtól, a fájdalomtól és a félelemtől reszketett a karja. Ugrált a bicepsze. Odanézett, látta, hogy hullámzik rajta az izom, de a torkát nem szorította meg a félelem, egy darabig nem értette, miért, hogy miért nem, de aztán észrevette, rajtakapta magát, hogy még mindig nem hiszi el, hogy ez az egész valóságos lehet, hogy ez itt ő, Daru, mellette Soma, és kínozza őket a Kisbacsa, hogy nem bocsátott meg, hanem térdepelteti őket. Daru még mindig nem volt képes elhinni, hogy ő ott van, ahol, hogy ez vele történik, hogy ő az, aki nem tudja, mi lesz még, hogy menynyi ideig lesznek még a Kisbacsa játékszerei, és egyáltalán: mit akar a Kisbacsa? Daru hátranézett, az őr üvöltött, ne forogjál, a kurva anyád!, izzott a szeme, éteri boldog mosollyal üvöltött, alig rakta a szénát, a boglya sehogyan sem állt, igazából csak nézte őket, és ha megmoccantak, akkorát dörrent, hogy elrebbentek a temetőkapuról a galambok.

 

A kútról természetesen volt olyan legenda is, hogy beleesett egy lány. Szép lány, szörnyethalt. Mindenki tudta, hogy nem igaz, de lassan mentek a napok, és néha azért előkerült a mese, már Daru is tudta, hogy mese, mert, ha igaz lenne, akkor mondanák a lány nevét, meg az anyja nevét, hogy hol laktak, melyik házban. Nálunk a házaknak nevük volt, öröklődtek, nem a címet adták meg az apróban, hanem a nevet, a Szilasi-féle Gergőnyi-ház, vagyis az a ház, amit az öreg Gergőnyi épített, de már régóta a Szilasi család lakik benne, akinek a felesége Gergőnyi lány, megvan, hopp, már tudom is, a GPS sem tudná pontosabban, a telepen van, a Tisza felé, a második utca balra, jobbra a Kurca van, ezt fölösleges mondani, de én most viszonyítok. Eladni a házat. Milyen egyszerű leírni, könnyebb, mint Darunak lenni, és betemetni a kutat. A mi-féle mi házunk, örökké a miénk volt, apám építette, ez az ő tere: a kúttól a házig, a kis utca, melynek az a ház a dísze, a legszebb darabja kívánt lenni, aztán egy félbemaradt palota lett, mintha meghalt volna a herceg. Meg is halt. Megesküdtem, hogy nem adjuk el, mert megesküdve könnyebb eladni.

 

 

Kapcsolódó írások:

Takács Ferenc: Biztos pontok (Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz. Budapest, 2011, Magvető.) Grecsó Krisztián új könyve, a Mellettem elférsz belső címlapján a...

Szabados Krisztián – Juhász Attila: A populisták mindent visznek Szabados Krisztián – Juhász Attila A populisták mindent visznek...

 

 

Cimkék: Grecsó Krisztián