Dragomán György: A vonatút

Nagymami azt mondja, jobb, ha minél előbb indulunk, ha elérjük a délutáni vonatot, akkor éjfélre már otthon lehetünk. Azt mondja, menjek, szedjem össze a dolgaimat, pakoljak össze, búcsúzzak el, akitől akarok. Azt mondja, az lenne jó, ha fél óra alatt el tudnék készülni.

Kérdezi, hogy van-e órám, aztán még mielőtt mondhatnám, hogy nincs, de fent a hálóban van egy nagy falióra, már le is csatolja a saját karóráját. A kezembe adja, azt mondja, hogy ezt az órát mindig is édesanyámnak szánta. Családi örökség.

Az óra meleg a tenyeremben, Nagymami azt mondja, nézzem meg.

Kinyitom a tenyerem. Az óra téglalap alakú, a keskeny számlapon nincsenek számok, gombostűfejnyi színes kövecskék ülnek a helyükön, csillognak, mint a vízcseppek, az, amelyik az egyes helyén van, szinte átlátszó, aztán mindegyik egyre sötétebb, a tizenkettes helyén lévő majdnem fekete.

Soha nem láttam még ilyen órát, a másodpercmutató nem ugrál, mint a nagy faliórán, hanem megállás nélkül megy körbe-körbe, olyan vékony, mint egy hajszál, siklik körbe-körbe, nézem, nem is tudom levenni róla a szemem, úgy forog, mint a kagylóban szokott az örvény, úgy, mintha a kagylóban az örvénybe belehullott volna egy hajszál, úgy, mintha a kagylóban az örvény húzná magába a hajszálat, lejjebb, egyre lejjebb.

Nézem, nem tudom levenni róla a szemem, nézem, forog-forog, tele van vízzel a kagyló, hideg víz, én engedtem tele, azért, hogy megmossam az arcom, azért, hogy ne sírjak már olyan nagyon. A rendőrtiszt elvtársnő mondta, amikor elengedett, hogy menjek, mossam meg az arcom. Kedves volt, a karom is megsimogatta, pedig én megint meg akartam ütni, én megint meg akartam rúgni, én megint meg akartam harapni, azt akartam, hogy menjen el, hogy tűnjön el, menjen vissza, tűnjön vissza oda, ahonnan jött, mintha sosem jött volna, mintha sosem jött volna fel a lépcsőn, mintha sose állt volna meg az ajtónk előtt, mintha sose csengetett volna be, mintha sose jött volna be, mintha sose ültetett volna le, mintha sose mondta volna el azt, amit mondott Anyáról és Apáról és a szénszállító teherkocsiról, mintha sose mondta volna, hogy sajnálja, hogy őszintén és szívből sajnálja, mintha sose mondta volna, hogy erősnek kell lennem. Azt akarom, hogy szívja vissza, amit mondott, azt akarom, hogy ne legyen igaz, azt akarom, hogy minden visszacsinálódjon olyanra, mint azelőtt volt, hogy ő megjött és mindent elrontott, azt akarom, hogy Anya és Apa jöjjenek haza.

Előrehajolok, beledugom az arcom a vízbe, nagyon hideg, a két kezemet is beledugom, rászorítom a tenyerem az arcomra, rászorítom a szememre, viszszatartom a levegőt, nem akarok lélegezni, nem akarok semmire gondolni, nem akarok Anyára és Apára gondolni. A víz jéghideg, az arcom jéghideg, a két tenyerem jéghideg, csak lent a tüdőmben forró a levegő, elveszem az arcom elől a tenyerem, megfogom kétoldalt a kagyló szélét, kinyitom a szemem és kifújom a levegőt, látom a lélegzetem buborékait, nekipattannak a kagylónak, szétválnak, kisebb buborékokra szakadnak, pörögve úsznak el a szemem előtt, azt gondolom, hogy nem szabad megmozdulni, annyi az egész, hogy nem szabad megmozdulni, be kell szívni a hideg vizet, hogy megtöltse az orrom, a szám, a légcsövem és a tüdőm, be kell mélyre szívni ezt a jéghideg vizet, be kell szívni a levegő helyére. A kagyló fehér zománcát nézem, nagyon közel van, látom rajta a vékony repedéseket, be akarom szívni magamba a vizet, nem tudom beszívni. Kiemelem a fejem a kagylóból, vadul, mintha nem is én emelném, majdnem beverem a tarkóm a csapba, a kezem is mozdul, úgy, mintha nem én mozdítanám, lenyúl, megfogja a fekete dugó fémkarikáját, megfogja és kirántja a helyéről. A lefolyó szörcsög, nyeli a vizet, nem sírok, az örvényt nézem, az örvény forog, meglátok benne egy hosszú fekete hajszálat, tudom, hogy Anya hajszála, akkor hullott bele a kagylóba, amikor indulás előtt megfésülködött, belenyúlok a vízbe, meg akarom fogni, két ujjal el akarom kapni, nem sikerül, az örvény körbefordítja, lerántja a lefolyón, az üres kagylót nézem, az arcom hideg, nem tudok már sírni, a helyére akarom tenni a dugót, meg akarom engedni a csapot, megint látni akarom az örvényt. Messziről, kintről, a rendőrtiszt elvtársnő hangját hallom, azt kérdezi, minden rendben van-e velem, a kagylót nézem, azt akarom kiáltani, hogy nem, nincs, nincs, nincs, nincs, aztán mégis azt mondom, hogy igen, és mindjárt jövök, hideg és nyugodt a hangom, idegen hang, ahogy meghallom, már tudom, hogy mégis az enyém, a tükör alatti kis polcra nyúlok, elveszem Anya fésűjét, végighúzom a hajamon, serceg.

Valaki a nevemen szólít, idegen hang, a Nagymami hangja, azt kérdezi, menynyi is pontosan az idő, a tenyeremben ott a karóra, a másodpercmutatót nézem, ahogy megállás nélkül siklik körbe-körbe a számlap fölött, forog-forog, megszólalok, azt mondom, hogy háromnegyed négy. Nagymami azt mondja, rendben, akkor negyed ötre legyek lent a csomagommal a nagykapu előtt.

Mondom, hogy jó, lent leszek, még mindig az órát nézem.

Nagymami azt mondja, segít felcsatolni, megfogja a kezem, kiveszi a markomból az órát, csak akkor veszem észre, hogy fémszíja van, Nagymami áthúzza az ujjai között, aztán a csuklómra teszi, de úgy, hogy az óra számlapja bent van, a csuklóm belső oldalán, Nagymami azt mondja, ezt az órát így kell viselni, közben becsatolja a szíjat, a fémszíj hidegen fogja körül a csuklóm, libabőrös lesz tőle az alkarom, Nagymami azt mondja, milyen szép vékony csuklóm van, pont jó rám az óra, egyáltalán nem kell a csaton állítani, nézzem meg, milyen jól áll.

Az óra ezüst szíja fehéren csillog a bőrömön, olyan, mintha három ezüstsodronyból fonták volna, egyáltalán nem is látszik rajta, hol illeszkednek egymáshoz a szíj szelvényei. Érzem a súlyát a csuklómon, megszólalok, azt mondom, köszönöm szépen.

Nagymami bólint, azt mondja, viseljem egészséggel.

 

A hálóterem üres. A többiek a tanulóban vannak, engem is onnan hívtak le az igazgatói irodába. Odamegyek az ágyamhoz, lehajolok, kihúzom alóla a kerekes kínai bőröndöt. Bordó, rossz a cipzárja, rögtön azután elromlott, hogy megvettük, Anya nagyon dühös volt, mert nem lehetett megcsináltatni, és az árát se kaptuk vissza. A bőröndöt az ágyra teszem.

Odamegyek a szekrényemhez, kinyitom. Vállfákon lógnak a ruháim, a kopott piros füss télikabátom, a három blúzom, a két szoknyám, a farmernadrágom, amelyik már csak a sípcsontom közepéig ér. Kiveszem és az ágyhoz viszem mindegyiket.

Visszamegyek a szekrényhez. A polcos részen három bugyi, zoknik, harisnyák, a felső polcon a tornadresszem és a tornazsákom, benne Anya régi válogatott melegítőjével, a legalsó polcon a két kötött norvégmintás pulóverem.

Mindent az ágyhoz viszek.

A cipőimet is kiveszem a szerkényből, a pántos cipőn kívül, ami rajtam van, még egy pár fekete lakkcipőm van, és egy pár zöld gumitalpú fehér teniszcipőm, ezeket is az ágyra teszem.

Már csak a régi iskolás-egyenruhám és a pionír-egyenruhám van a szekrényben, ezeket szilveszter óta nem szabad hordani. Azóta tilos az egyenruha, és pionírok sincsenek már. Azért kiveszem ezeket is a szekrényből, odaviszem ezeket is az ágyhoz. A pioníring gombjából kicsúszott a fonott sárga rangjelzés, a bojtjai is összebogozódtak, nem igazítom meg.

A szekrény már üres, már csak egy dolog van benne. Az ajtó belső oldalára ragasztva egy fénykép, színes, de a színei elég fakók, Apa azt mondta, azért, mert nem sikerült rendesen az előhívás. A képen mi vagyunk hárman, Anya, Apa és én, fent készült a hegyekben, egy tó partján, ez az egyetlen közös képünk, Apa önkioldóval csinálta, mind nagyon kacagunk rajta, mert miután Apa a fatönkre állította a gépet, és felhúzta az időzítőt, olyan gyorsan akart odaszaladni hozzánk, hogy nem figyelt oda, és elbotlott egy faágban, de rögtön fel is ugrott, és jött tovább, hogy még időben beérjen a képbe, és oda is ért, még arra is volt ideje, hogy átkaroljon engem is és Anyát is, és mikor már ott állt, csak akkor vettük észre, hogy egy fenyőág beletapadt a pulóverébe, és ettől még jobban kacagunk mind a hárman.

A képre nézek, Anya kibontott hajára, ráteszem a mutatóujjam begyét, végigsimítok rajta, nem érzem, csak a fotópapír simaságát. Oldalt a kép alá dugom a körmöm, óvatosan lefeszegetem a szekrény oldaláról. Szépen lejön, nem szakad el, csak hátul az egyik sarkára tapad egy-két forgácsnyi pozdorja az ajtó fájából.

Az ágyhoz megyek, megfogom a piros-kék-fekete norvégmintás pulóveremet, megzörren az ujjába dugott nájlonzacskó. Kihúzom onnan, kicsi sárga zacskó, Anya francia selyemkendője van benne szépen összehajtogatva, a kendő sarkába csomózva Apa és Anya jegygyűrűje. A temetés óta nem nyúltam hozzá, most is csak a zacskón keresztül fogom meg, Anya parfümjének jázminillatára gondolok, arra, hogy ott kell még legyen a kendőben. A fényképet óvatosan a kendő rétegei közé csúsztatom, megfogom a zacskót, a nájlonon és a selyem rétegein át érzem benne a fénykép keménységét.

Vissza akarom dugni a zacskót a pulóver ujjába, Nagymami ujjai jutnak eszembe, az, ahogy a csuklómra csatolta a karórát. A zacskót az ágyra teszem, nem dugom vissza a pulóverbe. Kinyitom a bőröndöt, Apa két régi nadrágszíja van csak benne összetekerve, és a régi tolltartóm. Megfogom a tolltartót, kiveszem belőle a régi hegyezőt, kijár belőle a penge, a kisujjam körmével ki tudom csavarni a csavart, kicsavarom, kiveszem belőle a pengét, a bőrönd alján végigvágom a bélést, a zacskót a kendővel és a gyűrűkkel bedugom a bélés és a bőrönd műbőr borítása közé, végigsimítom, belülről és kívülről is, a műbőr jó vastag, egyáltalán nem érződik rajta, hogy ott lenne mögötte valami.

Kiveszem Apa két nadrágszíját, az egyik csatját beakasztom a másik legutolsó lyukába, ráhúzom a csatot, a szíj végét átdugom a csat fokára szegecselt bőrszalag alatt, így már elég hosszú, be tudom szíjazni vele a bőröndöt.

Bepakolom a ruháimat és a cipőimet, kiveszem a párnám alól a hálóingem, azt teszem a legtetejére, becsukom a bőröndöt, megemelem, aládugom a szíjat, átdugom a bőrönd füle alatt, erősen meghúzom, becsatolom.

Kész vagyok, becsomagoltam.

Felveszem a füsskabátot, kihúzom az ujjából a sálamat, a nyakamba teszem, a kötött sapkát nem teszem még fel.

Körülnézek a hálóteremben, tudom, hogy semmit sem hagyok itt.

Utoljára még egyszer odamegyek az ablakhoz, kinézek a parkra. Látom, hogy valaki mozdulatlanul áll a sétány közepén, a sálát fújja és lobogtatja a szél, tudom, hogy Nagymami az, tudom, hogy a varjakat nézi.

Odamegyek az ágyhoz, felkapom a bőröndöt, kimegyek a hálóteremből.

 

A folyosón megyek, kopog a cipőm a betonján. A bőröndöt összefogó szíjak minden második lépésnél megnyikordulnak.

A tanuló elé érek, megállok. Nem volna muszáj bemennem, igazából nem akarok elbúcsúzni senkitől.

Egy pillanatig várok, aztán mégis felemelem a karom, bekopogok, aztán benyitok.

A vörös hajú tanárnő felpattan a tanári asztal mögül, rám mosolyog, nem lepődik meg azon, hogy kabátban és bőrönddel a kezemben lát. Az igazgatónő már biztosan beszélt vele.

Int, hogy menjek közelebb. Ahogy a tábla elé érek, a tanárnő megint int, a lányok egyszerre felállnak.

Tudom, hogy mondanom kellene valamit, el kellene valahogy köszönnöm tőlük, de nem akarok semmit se mondani. Lenézek a cipőmre, a petróleumszagú fekete padlóra. Aztán mégis felemelem a fejem, tudom, mit szokás ilyenkor mondani, de mégse tudok megszólalni.

A vörös hajú tanárnő odajön egészen közel, megáll mellettem, a vállamra teszi a karját. Azt mondja, kedves lányok, úgy alakult, hogy Emma húgunk elmegy ma közülünk, köszöni a hozzá való jóságotokat, és arra kér benneteket, tartsátok meg őt jó emlékezetetekben, bár csak keveset volt veletek, mégse fog elfelejteni benneteket soha – a hangja itt megbicsaklik, mintha ő is elérzékenyült volna, sóhajt, nagy levegőt vesz, elfésüli az arca elől a göndör hajfürtöket, megint rám mosolyog, újra megszólal, azt mondja, mindenkinek nehéz a búcsúzás, aztán arra kéri a lányokat, hogy könnyítsék meg ezeket a nehéz pillanatokat egy szép dallal, azt mondja, amíg énekelnek, addig én szépen összeszedhetem és elpakolhatom a maradék holmimat.

A feje fölé emeli a két karját, aztán vezényelni kezd. A lányok énekelnek, a vörös hajú tanárnő is velük énekel, ismerem ezt a dalt, én is sokszor énekeltem velük, szép és szomorú ének a hosszú útról, és a hosszú út poráról. Egy kicsit csak állok, hallgatom és nézem őket, aztán odamegyek a helyemhez, becsukom a nyitott számtankönyvemet és a számtanfüzetemet, kiveszem a padomból a többi könyvemet és a füzeteimet, felteszem a bőröndöt a padomra, nem csatolom ki a szíjat, hanem csak széthúzom a rossz cipzárt a bőrönd egyik sarkánál, és a résen át dugom be a könyveket és a füzeteket a bőröndbe, a cipzár sárga fémfogai karcolják a bőröm, de nem törődöm vele, jó mélyen benyomom őket a ruháim közé.

Közben nézem, hogy énekelnek, a vörös hajú tanárnő arca egészen kipirult, úgy énekel, közben széles mozdulatokkal vezényel, mintha egy egész énekkar előtt állna, nem csak a bentlakó lányok előtt.

Pont a tábla közepénél áll, fent a tábla fölött a falon három világos téglalap alakú folt van, egy nagy függőleges és két hosszú vízszintes, a függőlegesben a tábornok elvtárs fényképe volt, a két szélsőben piros betűs felirat a hazáról, a népről, a pártról és a békéről, már nincsenek ott, szilveszter óta sehol sincsenek már ilyen feliratok, és a tábornok elvtárs fényképe sincs már kint sehol.

Bedugom a tolltartót is a bőröndbe, a vörös hajú tanárnő arcát nézem, kihallom a hangját a lányok hangja közül, a sikítása jut eszembe, a visító hangos sikítása, amivel letépte a pioníringéről a kék főparancsnoki rangjelzést, ahogy rátaposott, ahogy a falhoz rúgta az egyik széket és felugrott rá, ahogy megfogta a tábornok elvtárs óriási nagy, háromszoros életnagyságú képét, és lerántotta a díszterem faláról, ahogy a földhöz vágta, hogy kitörött a kép üvege, és ahogy leköpte a tábornok elvtárs képét és kiszakította a keretből, és közben azt sikította, hogy vége, nincs többé, nincs többé, vége van, és mi is mind felálltunk, és mind hátralöktük a székünket, ahova eredetileg azért ültünk le, hogy megnézzük együtt a tábornok elvtárs újévköszöntő ünnepi beszédét, és lökdösődve mind előrerohantunk, közelebb a tévéhez, hogy jobban lássunk, és ahogy egyszerre mi is mind kiabálni kezdtünk, hogy nincs többé, vége, vége van, és ahogy letéptük a falról a zászlókat és a piros betűs feliratokat, és ahogy megjelent a tévén a tábornok elvtárs arca, és viaszsárgán és véresen feküdt a szürke latyakban, és ahogy valaki felkapott a dicsőségsarokból egy nagy sárga bronzkupát, amit az intézet növendékei a békeversenyben nyertek, és ahogy a kupa pörögve a tévé felé repült és szikrázva szilánkokra tört a képernyőn a tábornok elvtárs véres arca, és ahogy aztán mind végigrohantunk az intézet termein és osztályain és szobáin, és letéptük a falakról a képeket és a feliratokat, a keretek roppanása jut eszembe és az üveg csörömpölése, és a vastag kartonlapok sziszegő hasadása, és aztán a máglya, amit lent a sétányon raktunk, és ami olyan nehezen gyúlt meg, egészen addig, amíg a vastag vörös borítós könyveket le nem locsoltuk a motorinával, amivel a padlót szokták szombatonként bekenni a hetesek, és ahogy utána aztán végre égni kezdett a tűz, és a sercegő lángok közül egyszerre százszor és ezerszer is kinézett és kimosolygott ránk a tábornok elvtárs, és a tűz körül álltunk és énekeltük, hogy nincs többet, vége van, ollé-ollé, és hogy a máglya helyén nem maradt semmi más, csak egy csomó kormos üvegszilánk, olyan volt, mint egy kupac szétégett fekete fog, és két nappal később felszedtem egyet, és bedugtam a tolltartómba, és még most is ott van a ceruzák és a tollszárak között.

A vörös hajú tanárnő arcát nézem, aztán elfordítom a fejem, és végignézek a többi lányokon, már egy másik éneket énekelnek, ez már nem a hosszú útról szól, hanem a hazáról, arról, hogy a hazánk az otthonunk, és hűek leszünk hozzá halálig. Nem énekelek velük, hanem elképzelem, hogy mit látnak, elképzelem, hogy engem látnak, látják, hogy megigazítom a kopott kabátomat, és intek nekik, és felemelem a bőröndöm, és elindulok kifele a tanulóból, látják, ahogy a küszöbön még egyszer megállok, és feléjük intek.

Kinyitom a szám, azt akarom mondani, hogy szervusztok, isten veletek, de nem ezt mondom, hanem nagyon halkan azt suttogom, hogy vége, vége van, ollé-ollé, aztán elfordulok, és becsukom magam mögött a tanuló ajtaját.

Megyek lefele a lépcsőn, hallom, hogy még mindig énekelnek, hangosan, egyre hangosabban.

 

Ahogy kimegyek a kapun, látom, hogy Nagymami még mindig ugyanott áll, a sétány közepén, de most nem a varjakat nézi, hanem az intézetet.

Lemegyek a lépcsőn, a szél belekap a kabátomba. Felteszem a kötött sapkám, jól ráhúzom a kontyomra és a fülemre, úgy is átfúj rajta a szél.

Odaérek Nagymami mellé, rám néz, azt mondja, késtem.

Mondom, hogy a búcsú miatt.

Nagymami azt mondja, semmi baj, még időben vagyunk. Egy kis olvasót pörget az ujjai között, a fekete gránátkövek neki-nekikoppannak a gyűrűjének. Azt mondja, adjam oda a bőröndöt, majd ő viszi, oda is nyúl a kezemhez.

Nem adom oda, azt mondom, nem nehéz.

Nagymami bólint, azt mondja, tőle cipelhetem.

Azt mondja, induljunk, megfordul.

Bólintok, mellé lépek, megyünk.

Ahogy elindulunk, egyszerre eláll a szél.

Csendben lépkedünk, csak a murva csikorog a cipőnk alatt. Egy nagy sávban fekete a murva, ott másképp is szól, hangosabban, csikorgósabban. Ahogy megyünk, Nagymami hirtelen lehajol, felkap a földről valamit. Odanézek, látom, hogy egy elszenesedett fadarab, egy része csillog, nem égett le róla teljesen az aranyozás. Nagymami ujjai rákulcsolódnak, a szenes részét morzsolgatják.

A kapuhoz érünk, mikor Nagymami megkérdezi, hogy maradt-e valamilyen emlékem Apáról és Anyáról, egy fényképem legalább.

Azt mondom, hogy nem, semmit sem tarthattam meg. A szavak hidegek, ahogy kimondom őket, elfordulok, visszanézek az intézetre.

Nagy szürke épület, a homlokzatáról sok helyen lekopott a vakolat, kilátszanak a téglák, kilátszik a habarcs. Tudom, melyik ablak melyik, a hálótermünk ablakában mintha állna valaki és minket nézne, de csak egy pillanatra látom, aztán eltűnik.

Nagymami azt kérdezi, tudom-e, mennyi időt töltöttem itt.

Nem akarok felelni, de kimondom, százötvenkét napot.

Nagymami azt mondja, az éppen elég, több mint öt hónap.

Odanyúl, megfogja a bal kezem, négy fekete vonalat húz a kézfejemre a szenes keretdarabbal, aztán egy ötödikkel áthúzza. A keretdarabot a kezembe adja, azt mondja, ahogy kilépünk a kapun, dobjam a hátam mögé.

Átlépjük a csúszókapu sínjének két fényes vonalát, meglendítem a karom, a hátam mögé dobom a fadarabot.

Nem nézek vissza, de hallom, hogy a földre esik.

Tudom, hogy mindjárt fel fog támadni a szél, és károgva és kavarogva és feketén mind felszállnak majd a fákról a varjak.

Mire a pályaudvarra érünk, mind a két karom megfájdul, hiába váltok kezet, a bőrönd minden lépésnél egyre súlyosabb. A járdák túl göröngyösek, nem próbálom meg a kerekein húzni, azok régen is mindig beakadtak mindenbe.

Felmegyünk a lépcsőn, bent elég simának látszik a betonpadló, leteszem és úgy húzom, a bőrönd kerekeinek zaja megtölti az előcsarnokot, mindenki minket néz.

Egy micisapkás fiú hóvirágot árul, a csokrok egy négybe hajtott régi újságon fekszenek, felénk nyújtja, azt mondja, itt a tavasz. A zöld csokrok alatt egy száj mosolyog, csak félig látszik, úgy is megismerem. A fiú felénk nyújtja a csokrokat, megint azt mondja, itt a tavasz, csak egy-huszonöt egy csokorral, Nagymami az újság felé legyint, mondja, hogy köszönjük, nem kérünk belőle.

A fiú azt mondja, a tavasz akkor is eljön, elfordul, de látom, hogy a szeme sarkából még egyszer felénk néz.

A bőrönd kereke végiggurul egy fémrácson, a rács úgy szól alatta, mint egy rozsdás kereplő, a könyökömben érzem a kerék huppanásait, lenézek, a rács alatt sötét víz, csikkek úsznak benne.

Csak egy pénztár van nyitva, előtte hosszú sor.

Nagymami azt mondja, jegyet kell vegyünk, álljunk be a sorba.

Nagymami előveszi a pénztárcáját, a kezembe adja, azt mondja, vegyem meg én a jegyeket.

Mondom, hogy nem tudom, hova utazunk.

Nagymami erre azt mondja, hogy hozzá, hova máshova. Aztán kuncogva felnevet, megmondja a város nevét. Azt mondja, a másodosztályra vegyek jegyet.

A sor lassan megy. Az órámra nézek, a másodpercmutató megállás nélkül, de nagyon lassan pörög.

Nagymami azt mondja, mindjárt jön, elmegy mellőlem, a csempefalra szegezett menetrendet nézi.

A pénztárcát nézegetem, súlyos, tömött, a vékony szürke bőrön keresztül érzem benne a fémpénzeket és az összegyűrt bankjegyeket.

A pénztárca kerek, majdnem gömb alakú. A csatja is érdekes, hosszú fogazott fémpántok kapaszkodnak egymásba, a pántok közepén a kapocs egy kis kerek arcot formáz, előreugró hegyes álla és kampós orra van, az orr két oldalán zománcból festve két apró fekete íriszű kék szem.

Az arc orra és az álla közé dugom az ujjaim, széthúzom őket, a pénztárca hangos kattanással kinyílik. Rengeteg pénz van benne, egymásba gyűrt tízesek, százasok, huszonötösök, közöttük egy csomó fémpénz. Nem tudom, menynyit kéne kivenni, inkább becsukom a pénztárcát.

A pénztárhoz érek, a homályos üvegen és a rácson túl egy kendős asszony ül, oldalra billenti a fejét, úgy kérdezi, hova.

Mondom a város nevét, és hogy kettőt, és hogy másodosztályra, az asszony beüt valamit a pénztárgépbe, két kicsi téglalap alakú kartonjegyet dug át a lyukon.

Kinyitom a pénztárcát, kérdezem, hogy mennyi lesz, az asszony azt mondja, tizenhat-ötven.

Nyúlnék a pénztárcába, de eltakarja előlem az újság a hóvirágokkal. A hóvirágárus fiú ott áll, a sort terelő vaskorlát másik oldalán, fél kézzel elém tartja az újságot a csokrokkal, azt mondja, meggondolta magát, ad ajándékba egy csokrot, a szépségem miatt, válasszak egyet.

Mondom, hogy nem kérem, közben érzem, hogy valami a pénztárcába nyomódik, oda akarok nyúlni a másik kezemmel, az újság a hóvirágokkal eltakarja előlem, a fiú azt mondja, na, válasszak már egyet, a középsőt, az a legszebb, közben szélesen mosolyog, a fogai között ezüst csillog. Mondom, hogy nem kérem, hagyjon, tudom, hogy mit csinál, kiáltani akarok, hogy segítség, tolvaj, de akkor már Nagymami is ott áll mellettünk, egyik kezével megfogja az újság sarkát, azt mondja, köszönjük, így már elfogadjuk, kirántja az újságot a csokrokkal a fiú kezéből, a másikkal közben az újság alá nyúl, a pénztárca szájára kulcsolódnak az ujjai, a fiú felszisszen, már látom, hogy a keze csuklóig eltűnt a pénztárcában, Nagymami ujjai a csuklója köré szorítják a pénztárca fogazott csatjait, a pénztárca bőrén keresztül érzem a fiú bankjegyekre szorított ujjait, látom, hogy a csat fogai a bőrébe mélyednek, érzem, hogy elengedi a bankjegyeket. Nagymami mosolyog, a fiúra néz, azt mondja, annyi pénzt vehet ki a tárcából, amennyit csak akar, ha nem bánja, hogy le fog száradni a keze. Elhallgat, hirtelen elengedi a csatot. A fiú kirántja a tárcából a kezét, egyetlen apró fémpénz sincs az ujjai között, azt mondja, bocsásson meg, nagyságos aszszony, a szentek nevére kéri, bocsásson meg, a csuklójára szorítja a másik kezét, úgy dörzsöli és masszírozza, mint akinek csontig elzsibbadt a keze. Nagymami azt mondja, most az egyszer megbocsát, aztán azt mondja, takarodj.

A fiú hátat fordít, elfut, át a csarnokon, ki az ajtón.

Nagymami azt mondja, tartsam oda a sapkám.

Elengedem a pénztárcát, leveszem a fejemről a kötött sapkát, Nagymami elé tartom, nagymami beleönti a hóvirágcsokrokat, az összehajtott újságot a földre dobja.

Kiveszi a kezemből a pénztárcát, a pénztárosnőre néz, visszatolja a lyukon a jegyeket, azt mondja, meggondoltuk magunkat, mégis inkább első osztályon utazunk.

 

Az első osztályon alig vannak. Találunk egy üres fülkét, bemegyünk.

Leülünk a kopott vörös bársonyülésekre, Nagymami az ablakhoz ül, én is. Fel akarom tenni a bőröndöt a tartóra, Nagymami azt mondja, hagyjam csak el, ne emelgessem, jó lesz annak az ülésen is.

Hátradőlők, Nagymamit nézem, az ülés és a kalaptartó között a fülke egész hosszában egy nagy tükör van, a Nagymami feje fölött is és az én fejem fölött is, olyan, mint egy végtelen tükörfolyosó, látom benne Nagymamit is és magamat is, sokszor, egyre kisebbedve és kisebbedve, a tükrök összekeverik az arcunkat, hosszú arckígyó, ahogy a fülke rázkódik, a kígyó meg-megvonaglik, szédítő nézni.

Látom a tükörben, hogy kócos a hajam, benyúlok a bőröndbe, a cipzár karcolja a bőröm, megkeresem a fésű nyelét, kihúzom, fésülködni kezdek.

Nagymami néz, mosolyog. Azt mondja, mióta csak megtudta, hogy a világon vagyok, azóta másra se vágyott, mint hogy magához vehessen. Azt mondja, köszöni, hogy vele jöttem, köszöni, hogy megbíztam benne.

Nem mondok semmit, lassan fésülködöm, látom, hogy a kezemen még mindig ott a jel, amit Nagymami rajzolt rá.

A hajamat nézem a tükörben, ahogy lassan kibújik a fésű fogai közül, azt érzem, hogy álmos vagyok, hogy mindjárt lecsukódik a szemem.

Nagymami azt mondja, aludjak csak nyugodtan, ő majd vigyáz rám, nem fogok semmi rosszat álmodni.

A fésűt magam mellé teszem, az ülésre, a hóvirágokkal teli sapka mellé, aztán lehunyom a szemem.

 

Tűzről álmodom. Nem tudom, mi ég. Nagy vörös lángokat látok, a hegyükről kormos füst száll fel, a tűz sercegve, sziszegve ropog, a lángok úgy zúgnak, mint a szél. Sötét van, csak a tűz világít, nem akarok odanézni, de nem tudom elfordítani a fejem, a lángokat kell néznem, a lángok mélyén fekete deszkákat és gerendákat látok, elszenesedett papírlapokat, a vörös parázsban valami sötét moccan, nem látom, mi az, nem tudom, mi az, nem akarom tudni, hogy mi az.

 

Arra ébredek, hogy nagyon éhes vagyok. Kint már sötét van. A fülke plafonján egy sápadt neon ég, a fényében Nagymami bőre egészen csontfehérnek látszik, az ülése fölött a tükörben látom, hogy az én arcom is egész fehér.

Nagymami azt kérdezi, hogy álmodtam-e valamit. Azt mondom, semmit. Ahogy elhallgatok, hosszan és hangosan megkordul a gyomrom, érzem, hogy elvörösödöm.

Nagymami rám néz, aztán elneveti magát. Az arcát nézem, ahogy nevet, ráncolódik az orra. Aztán elhallgat, azt mondja, jegyezzem meg, hogy soha sem szabad elemózsia nélkül útnak indulni, mert sose lehet előre tudni, hogy milyen hosszú lesz az út. Egyszer, amikor édesanyám még kisbaba volt, semmit se csomagoltak, mert csak a szomszéd városba akartak utazni, egy semmi kis negyven kilométeres útra. És nem vittek magukkal, csak vizet, aztán két napig tartott az út a nagy árvíz miatt, és ha egy kedves néni nem adott volna ajándékba nekik egy kis kenyeret, sajtot meg tejet, nem is tudja, mi történhetett volna. Nagymami a szemembe néz, azt mondja, jegyezzem meg, ha útra indul az ember, az elemózsia a legfontosabb.

Nagymami ezt pont úgy mondja, ahogy Anya mondta volna, vagyis nem pont úgy, de tudom, hogy hallottam Anyától ezt a mondatot, nem emlékszem, hogy pontosan mikor is, de a hangsúlyára, arra emlékszem.

Összeszorul a torkom, érzem, hogy egy könnycsepp van a szemem sarkában, elfordulok, a kezem fejével kitörlöm onnan.

A sötét ablak visszatükrözi az arcom, mögötte a feketeségben villanypóznák.

Megpróbálok mosolyogni, Nagymamira nézek, megkérdezem, hogy akkor hol az elemózsia.

Nagymami felkuncog, azt mondja, nem hoztunk semmit. Aztán azt mondja, menjünk nézzük meg, hogy mit adnak a büfékocsiban.

Megyünk. A bőröndöm is viszem, senki se tud elmenni tőle mellettünk a folyosón.

Két vagonon megyünk át, aztán már a büfékocsi jön.

Olyan, mint egy kocsma, két oldalon pultok, a pultoknak támaszkodva bányász- és munkásruhás emberek. Sört isznak szilvapálinkával. Érzem a szagát.

Odamegyünk a pulthoz, egy férfi áll mögötte, szürke köténye mögül kilátszik a zöld pulóvere, a pulton egy viaszosvászon sakktábla, azon egypár figura, a férfi a táblát bámulja, gyufaszálat rágcsál.

Nagymami megkérdezi, mit lehet enni.

A férfi azt mondja, semmit. Semmi sincs.

Nagymami azt mondja, az lehetetlen. Valaminek csak kell lennie. Ebben az új szabad világban csak kell lennie itt valami ennivalónak.

A férfi azt mondja, nincs semmi. Sör van, együnk azt.

Nagymami a sakktáblát nézi, odanyúl, előretolja az egyik figurát.

A férfi azt mondja, a sötét kéne nyerjen három lépésben.

Nagymami azt mondja, gyerekjáték. Csillog a gyűrűjén a neonfény, ahogy a figurákat mozgatja. Azt mondja, tessék, ennyi az egész.

A férfi a táblát nézi, a fejét csóválja. Megfogja az egyik figurát, amit előtte Nagymami fogott, visszateszi az eredeti helyére, nézi, aztán megismétli Nagymami lépését, megint visszateszi a figurát, megint nézi, megint megismétli Nagymami lépését. Azt mondja, ez igen. Egy műanyag dobozt vesz elő a pult alól, belesepri a figurákat.

Nagymamira néz, azt mondja, halfasírt van, kovászos uborka és fekete kenyér.

Nagymami bólint, meg se kérdezi, hogy szeretem-e, azt mondja, jó lesz.

A férfi elfordul, két kartontányért tesz a pultra.

Nagymami körülnéz a fülkében, az egyik ablak melletti pultra mutat, azt mondja, vigyem oda az ételt.

Felemelem a két kartontányért, ahogy megyek, az uborka leve az ujjamra folyik.

Hallom, hogy Nagymami kér magának egy nagy vodkát, nekem meg egy málnás szukkot.

A pultra teszem a tányérokat, a halfasírt barnás-olajos kérgét nézem, várom, hogy Nagymami hozza az italokat.

 

A fasírt csak egy kicsit halízű, száraz, mint a fűrészpor, szétesik a számban, ahogy beleharapok. Olyan éhes vagyok, hogy nem törődöm vele. Soha életemben nem voltam még ilyen éhes.

Nagymami is eszik, közben engem néz. Azt mondja, öröm látni, hogy milyen szépen eszem. Azt mondja, édesanyám tudott így enni. Kicsi korában nagyon válogatós volt, de aztán, amikor nőni kezdett, megevett mindent, úgy, ahogy én. Nagyon kell az étel a növéshez.

Erre nem mondok semmit, leteszem az utolsó fasírtot, épp csak beleharaptam, látom rajta a fogam nyomát. Még mindig éhes vagyok, de nem akarom megenni azért se. Kenyeret harapok inkább.

Nagymami beleszagol a vodkába, aztán egy hajtásra kiissza.

Megeszem a kovászos uborkámat, jó ecetes leve van. A kezem nedves tőle, szalvétám nincs, a papírtányér szélébe törlöm a kezem.

Nagymami pénzt ad, azt mondja, hozzak még egy vodkát, és magamnak is még egy málnaszukkot. Azt mondja, nem kéne, de ez egy különleges nap.

A pult mögött a férfi az üres sakktáblát nézi, elétolom a pénzt, bólint, kiteszi a pultra az italokat. A vonat zökken egyet, a pohárban meglöttyen a vodka, olajosan csillog az oldalán.

Ahogy felkapom a pultról, hogy odavigyem Nagymaminak, zeneszót hallok, harmonikát, hegedűt, dobot, egy lassú szomorú nótát játszanak, nem ismerem, még sosem hallottam.

Nagymami kiveszi a kezemből a poharakat, egy kicsit áttölt a vodkából a málnaszörpömbe, azt mondja, egy nyalintás csak, nem fog megártani, egymásnak koccintja a két poharat, azt mondja, nagyra nőjek.

A kezembe adja a poharat, belekortyolok, a málnaszörp csípős lett, melegen kaparja a torkom, ahogy lenyelem.

Nagymami azt mondja, ettől majd kipirul kicsit az arcom, nem leszek olyan szörnyű sápadt.

Megint meghallom a zenét, most már sokkal hangosabb. Kivágódik a büfékocsi ajtaja, hárman jönnek be rajta, mindegyiknél más hangszer, az elsőnél harmonika, a másiknál hegedű, a harmadiknál dob, ugyanazt a szomorú dalt játsszák, lassan, nagyon lassan, olyan, mint az elfojtott, lihegő sírás, a hálóterem jut eszembe, ahogy éjszakánként a párnába fúrt arccal a takaró alá bújva sírtak a lányok.

Én Anyáék temetése előtt való éjszaka sírtam utoljára igazán, majdnem egészen reggelig, a temetésen aztán nem is jött már könny a szememből egyáltalán, ott már csak befele sírtam. Megrázom a fejem, nem akarok a temetésre gondolni, a zenészekre nézek inkább, a büfékocsi közepén állnak, még mindig ugyanazt a szomorú dalt játsszák, mindenki őket nézi, senki se szól, a harmonikás énekelni kezd, a hangja magas, rekedt és reszelős, a szövegből csak anynyit értek, hogy galamb, fehér galamb, elszállt, nem jön vissza, nem jön vissza már, nem akarok odafigyelni rá, nem akarom hallani, de muszáj odafigyelni, muszáj hallani, a dobos rávág a dobra, a föld zsírosan csillogó fekete felülete jut eszembe, a rög hideg érintése, az, ahogy felemelem, meglendítem, és a gödörbe dobom, ahogy kicsúszik az ujjaim közül, rögtön megbánom a mozdulatot, azt kívánom, a rög álljon meg a levegőben, maradjon örökre ott, függjön ott a nyitott sír fölött, nem marad ott, hallom, ahogy a lakkozott fára zuhan, hangos puffanó döndüléssel, tudom, hogy ezt a hangot soha többet nem fogom elfelejteni, a sírásók meglendítik a lapátokat, zuhogni kezdenek a rögök, nem akarom hallani, elfordulok, futni kezdek, el a nyitott sírtól, megcsúszom egy fagyott sárrögön, majdnem elesek, egy sírkőbe kapaszkodok, megtartom magam, futok tovább, el a sírok között, el a fejfák között, hallom, hogy a nevemet kiáltják, nem nézek hátra, tudom, hogy jönnek utánam, nem nézek hátra, nem is lassítok, futok, a sorokon túl üres a rét, a réten túl ott az erdő, odáig kell eljutnom, tudom, hogy az erdőben csend lesz, a fák között csend lesz, a kendőm kibomlik, nem érdekel, a szél letépi a hajamról, megrázom a fejem, elég volt, nem akarok többet a temetésre gondolni, a dobot nézem, középen kikopott a bőr, a dobverő felemelkedik, a bőrre puffan, nézem, azt gondolom, hogy az csak egy dobütés, nem hasonlít semmire, a dobos kezét nézem, a kisujján a pecsétgyűrűt, a kézfejére tetovált zöldeskék galambot, ahogy a dobverő mozdul, a galamb mintha tipegve, bólogatva lépne, a harmonikás még mindig énekel, a fekete szemfedőről, a hideg földről, aztán egyszerre elhallgat, nagyon lassan összenyomja a hangszert, a hegedűs is leengedi a vonót.

A harmonikás megtörli a szemét, közben a torkát köszörüli, aztán megszólal, azt mondja, hát eltemették szegény Milánt, legyen neki könnyű a föld, és tartsa meg mindenki a jó emlékezetébe, aki egyszer is hallotta cimbalmozni, az nem felejti el úgyse soha. A dobos közben odamegy a pulthoz, ahogy elmegy mellettem, látom, hogy a hátán egy cimbalom lóg keresztbe vetve, ahogy a pulthoz ér, leveszi a válláról, meglendíti, a pultra csapja, a cimbalom megpendül, látom, hogy a húrjai alá félbehajtott papírpénzek vannak betűzve, tízesek, huszonötösök, ötvenesek, de még százasok is, középen pedig egy fénykép, egy öregember cimbalmozik rajta fekete kalapban. A dobos kikap a húrok alól két százast, azt kiáltja, vodkát mindenkinek.

 

A zenészek körbejárnak a büfékocsiban, mindegyiküknél literes üveg, mindenkinek töltenek. Nagymamira nézek, halkan azt mondom neki, hogy menjünk viszsza a fülkébe. Nagymami azt mondja, még nem mehetünk, megsértenénk a zenészeket, és a halott emlékét, de ne féljek, ő majd vigyáz rám, nem lesz semmi baj.

A hegedűs ér oda hozzánk először, ha nem sértem meg, nagyságos asszony, mondja, teletölti Nagymami poharát, aztán rám néz, azt mondja, be szép vagy te, kis virágszál, nekem is tölt, mondani akarom, hogy nem kérek, Nagymami int a szemével, hogy hallgassak, szó nélkül odatartom a poharam.

A zenészek a büfékocsi közepére állnak, a dobos felemeli az üveget, azt mondja, most már sírtunk eleget, most már elég a bánatból, igyunk. Hátrahajtja a fejét, magasról csorgatja a szájába az italt, mindenki felemeli a poharát, mindenki iszik, én csak a számhoz emelem a poharat, és úgy csinálok, mintha innék, de így is telemegy a csípős szaggal az orrom.

A dobos a földhöz vágja az üveget, aztán már ott is a kezében a dobverő, rávág a dobra, a többiek is zenélni kezdenek, ez most egy gyors pattogó ritmus, a dobos egész magas hangon énekel, ezüstről, gyémántról, a lányok arany hajáról, a harmonikás hopp-hopp-hoppozik hozzá, a zene egyre gyorsul, a lábomban érzem a ritmust, alig bírom nem megmozdítani.

A zene gyorsul, majdnem mindenki dobog már a lábával, a zenészek is, a hegedűs vasalt bakancsa úgy csattog a padlón, mint egy cintányér, a vonat is minthogyha gyorsabban menne, a kerekek csattogása belekeveredik a ritmusba, a dobos a csalfa lányokról énekel, akik a pokolban is csalfák, ott is csak táncolnak, szép hajukkal, szép nyakukkal, karcsú derekukkal, látom, hogy a hegedűs engem néz, közelebb is lép hozzánk, kicsit előrehajol, játék közben mintha felém mutatna a vonója hegyével, int a fejével, tudom, hogy azt akarja, hogy táncoljak, a padló vibrál a zene ritmusára, a cipőmön keresztül bizsergeti a talpam, nem mozdulok, már a harmonikás is engem néz, aztán már a dobos is, azt énekli, hogy a hidegszívű lányok a legrosszabbak, azok, akik csak játszanak a férfiak szívével, akik csak csengő hangon kacagnak a férfiak bánatán, akik úgy tesznek, minthogyha észre se vennék a férfiakat. Most már mindenki minket néz, Nagymamit és engem, a hegedűs megszólal, azt mondja, táncolj, kislány, ne kéresd magad.

Nagymami megfogja a karom, a hegedűsre néz, azt mondja, jól van, fiúk, elég lesz már. A hegedűs mintha meg se hallaná, engem néz, egyre lendületesebben játszik, egyre vadabbul csapja a padlóhoz a szeges bakancsát. Nagymami megint megszólal, megint azt mondja, hogy fiúk, elég, de akkorra már mind a három zenész ott áll előttünk, nagyon-nagyon gyorsan játszanak, a dobos azt énekli, hogy a szép lány emelgeti a bokáját, feljebb húzza a szoknyáját, emelgeti a bokáját, feljebb húzza a szoknyáját, emelgeti a bokáját, feljebb húzza a szoknyáját, a hegedűs megint rám szól, azt mondja, táncolj már, mire vársz, táncolj már szegény Milánnak, a cimbalom felé int a hegedű nyakával.

Végigfut a hátamon a hideg, lehajtom a fejem, a padlót nézem, azt kívánom, hogy menjenek el, hagyjanak békén, de semmit se mondok, nem is tudok megszólalni, el akarok fordulni, vissza a büfékocsi ablaka felé, ahogy mozdulok, a könyökömmel lesöpröm a pultról a poharam, odanézek, megpördül a levegőben, kifröccsen belőle az ital, a pohár a padlóra esik, nem törik el, odagurul a hegedűs bakancsa elé.

A hegedűs lenéz a pohárra, megint azt kiáltja, hogy táncolj, kislány, nem hallod, táncolj. Átlép a poháron, már egész közel van hozzám.

Nagymami akkor elengedi a karomat, ellép a pulttól, közém és a zenészek közé áll, azt mondja, jól van, fiúk, ha ilyen nagyon szépen kértek, akkor nem bánom.

A hegedűs akkor Nagymamira kiált, azt kiáltja, nem neked szóltam, te vé… de nem fejezi be, mert Nagymami felemeli a két karját, fel, egészen magasra, egészen a feje fölé, aztán egy pillanatig csak mozdulatlanul áll, és akkor egyszerre csend lesz, a zenészek se mozdulnak, úgy állnak, mint akik szoborrá merevedtek, a zene elhallgat, vagyis nem egészen, mert a harmóniákban még ott zúg az utolsó hang, és a dob utolsó puffanása is visszhangzik még, és a hegedű egyik húrja is zeng még, mélyen és hamisan.

Nagymami rám néz, megnyalja a száját, elmosolyodik, aztán leengedi a kezét, és táncolni kezd, ahogy a cipője sarka a padlónak koppan, a zenészek játszani kezdenek, először csak lassan, mert Nagymami is lassan táncol, aztán, ahogy Nagymami gyorsabban kezd táncolni, már ők is gyorsabban játszanak, Nagymami tánc közben lehajol, felemeli a földről az elgurult poharam, két kézzel fogja, maga elé tartja, mintha az lenne a párja a táncban, látom, hogy maradt még benne egy csepp ital, ott az alján, Nagymami körbepördül, a csepp is körbefut a pohár belső falán, először csak az alján, aztán felkúszik az oldalára, ott szalad körbe-körbe, mint egy rózsaszín higanycsepp, látom Nagymami ujjai között.

A zenészek már egészen gyorsan játszanak, ezt a dalt ismerem, esküvői dal, arról szól, hogy az ördög meg akarja táncoltatni a menyecskét, de aztán pórul jár, mert a menyecske szilajabb nála, és addig táncoltatja az ördögöt, amíg el nem kopik a patája.

Nagymami forog körbe-körbe, nem énekel, csak dörmögi a dalt, a szövegét nem, csak a dallamát, ahogy fordul, lépked is, elmegy mellőlem, ki a vagon közepére, aztán oda a pulthoz, ahol a cimbalom van, a zenészek mennek utána, Nagymami a pult előtt táncol, forog körbe-körbe, ahogy a pulthoz ér, megáll, kikapja a cimbalom húrjai alól a fényképet, a pultra teszi, aztán rácsapja a poharat, és megáll.

Látom, hogy a pohár falán még mindig ott köröz a rózsaszín italcsepp, a zenészek a poharat nézik, nagyon gyorsan játszanak, Nagymami ellép előlük, nem fordulnak utána, a poharat nézik. Látom, hogy meglobbannak a cimbalom húrjai alatt a papírpénzek, a húrok is megmozdulnak, megpendülnek, a cimbalom megszólal, mintha játszana rajta valaki.

Nagymami mellém ér, megfogja a karom, azt mondja, ettünk, ittunk, mulattunk, ideje, hogy visszamenjünk szépen a helyünkre, ne zavarjuk a férfiakat az emlékezésben.

Felemelem a bőröndöt, megyek Nagymami után, ahogy a fülke ajtajához érek, visszanézek, a zenészek a cimbalmot bámulják, nagyon-nagyon gyorsan játszanak.

 

Visszaérünk a fülkénkbe, visszaülünk a helyünkre.

Nagymami azt mondja, a nagy táncolásban meglazult a kontya, kihúzza a hajtűit, az ablak melletti kis felhajtható lappancsra teszi őket, elkezdi kifésülni a haját.

Hosszú ősz haja van, hallom, hogy serceg az ujjai között, azt gondolom, hogy mindjárt kölcsön fogja kérni a hajkefémet, de nem, a táskájába nyúl, egy ívbe hajlított csontfésűt vesz elő, azzal fésülődik.

A hajtűire nézek, a vonat zökkenéseinek ritmusára oda-vissza gurulnak a lappancson, hosszú, hegyes tűk, súlyos kerek fejük van, a gyöngyberakásuk legyeket formáz, a szárnyuk gyöngyház, rézdrót fogja körbe, egyformák, csak a szeme van mindegyiknek más színű gyöngyből. Nem szeretem a legyeket, de ezek a hajtűk szépek.

Odanyúlok, megérintem az egyiket, azt, amelyiknek piros szeme van.

A zenészek jutnak eszembe, a hegedűs vigyora, az, ahogy megmozdultak a cimbalom húrjai. Nagymamira nézek, megkérdezem, hogy csinálta.

Nagymami végzett a fésüléssel, a haját fonja, megnyalja a száját, mosolyog. Azt kérdezi, hogy mit hogy csinált.

Mondom, hogy azokat a dolgokat, amik ma történtek, azokat, azokat hogy csinálta.

Nagymami összefogja a copfja végét, egy fekete gyöngyös gumit húz rá, megcsavarja, azt mondja, az titok. Senkinek nem mondhatja el.

Elkezdi felcsavarni a copfját, kontyba tekeri, fél kézzel tartja, felém nyújtja a tenyerét, közben azt mondja, hogy én az unokája vagyok, a hüvelykujjával a hajtűk felé int, odanyúlok, az egyiket a kezébe adom, a kontyába szúrja, azt mondja, velem kivételt tehet, megint odanyújtja a tenyerét, megint beleteszek egy hajtűt, azt is a kontyába szúrja, azt mondja, kivételt tehet, és megtaníthat egy-két dologra, de csak akkor, hogyha tényleg akarom. Megint felém nyújtja a tenyerét, megint beleteszek egy hajtűt, azt mondom, jó.

Nagymami a kontyába szúrja a tűt, azt mondja, rendben, megegyeztünk. Felém nyújtja a tenyerét, már csak egy hajtű maradt, a piros szemű légy, ahogy a tenyerébe teszem, Nagymami megfogja a kezem, kiveszi az ujjaim közül a hajtűt, azt mondja, az ígéretet meg kell pecsételni. Tudom, hogy mit fog csinálni, azt is tudom, hogy elhúzhatnám a kezem, de nem húzom el, Nagymami, megfordítja a tűt, a hegyével a jobb gyűrűsujjam begyébe szúr, egyáltalán nem fáj, nem is érzem, csak egy kicsi szúrás, egy pici csepp vér serken a helyén.

Nagymami elengedi a kezem, nem törli meg a tűt, úgy szúrja a kontyába, látja, hogy az ujjbegyemet nézem a vércseppel, azt mondja, nyaljam le, mire várok.

A vércsepp sötétvörös, olyan, mint egy kis gyöngy, ahogy felemelem a kezem, meglátom a tükrében az arcom, erős fájdalmat érzek, mintha egy nagyon forró tű hatolna az ujjam begyébe, mintha keresztülszúrná egészen, felszisszenek, érzem, hogy az egyik szemem könnyezni kezd, gyorsan a számba kapom az ujjam.

Egy pillanat volt csak, már egyáltalán nem is fáj, nem is vérzik, egy kis vörös pötty mutatja csak a szúrás helyét.

Nagymamira nézek, az ablak tükrében a száját rúzsozza, azt mondja, most már ne aludjak el, mert mindjárt hazaérünk.

 

 

Kapcsolódó írások:

Dragomán György: Limonkonszál Violettának Azt hiszem, a történetem akkor lenne az igazi, ha...

Dragomán György: A seprű Balázs Elemérnek Apám a szívéhez kapott, fejhangon kiabálni kezdett,...

Dragomán György: A hangdobozok Apám azon a napon kezdett el a hangdobozokon dolgozni, amikor...

Dragomán György: Rutinfeladat Dragomán György Rutinfeladat Az egyiken sötétkék öltöny volt, a...

Dragomán György: Hevimetál Dragomán György Hevimetál Dancsinak Pólómat nézed, bazmeg? Úgy...

 

 

Cimkék: Dragomán György