Lángh Júlia: Két pesti nap hatása

Gyakorlati feladatok miatt rövid időre föl kell mennem Pestre, nem örülök neki. Itt nálam a faluban béke van, édesen süt le ránk a vénasszonyok napja. A kertben a lila akác, a sárga rózsa még virágzik, a hibiszkuszok már lehervadtak, a cseresznyefa levelei sárgulni kezdtek. Csapatokban keringenek az öreg körtefa lehullajtott, szétloccsant, barnuló termései fölött a darazsak, nem bántom őket, ők sem engem. A darazsak dongásától váratlanul beúszik egy verssor a távoli múltból: A ház rózsával lenne itt teli s dongó darázzsal, Francis Jammes. Tovább nem emlékszem pontosan, áttetsző szőlőfürt és vecsernyekondulás, árnyékos lugas… Gimnazista koromban nagyon szerettem ezt a magányos, vidéki költőt, talán azért is, mert könnyű volt a francia szövegét érteni, még inkább a sok meleg, sárga, nyári képért, a kedves szamarakért, akikkel együtt akart besétálni a Paradicsomba; csupa édes idill és szelídség, nyilván nem véletlen, hogy ötven éve nem jutott eszembe.

Itt a kis magánédenkertemben jól meglennék a külvilág nélkül, de a külvilág nem hagyja. Az rendben van, hogy a kerítés fölött a szomszéd, nyugdíjas falusi rendőr, egy órán át ízesen szidja a kormányt és részletesen beszámol az ATV előző esti adásáról, megértem, hogy igényt tart erre, ő szokta mondani, hogy nincs kivel beszélnie a faluban, itt csak mi ketten vagyunk értelmiségiek. De a napokban kiderült, hogy más is igényt tart politikai eszmecserére, méghozzá, meglepő módon, a méhész tizenkét éves kislánya. Kedvesen házhoz szállított nekem egy nagy üveg tiszta akácmézet, és rögtön arról kezdett beszélni, hogy a Facebookon lehet levelezni Orbán Viktorral. Lelkesen csillogott a szeme, én nagyon szeretem őt, maga is? Én nem, mondtam rögtön, minden diplomáciai finomság nélkül, nahát, miért nem, kérdezte hitetlenkedve, mintha ilyesmi nem is létezhetne. Mondtam néhány közhelyet, nem törődve azzal, hogy megérti-e, ki is hunyt hamar az érdeklődése, és inkább az éppen arra oldalgó cirmosomra terelte a szót. Neki is vannak cicái, mesélt róluk, könnyű szívvel tapasztaltam, hogy macskaügyben egyetértünk.

Ki kell szakítani magamat az idilljeimből, megyek Pestre. Megérkezéskor az első benyomás az Erzsébet hídon átbuszozva a mai napig is, századszor is, ezredszer is az, hogy de szép! Ezzel aztán vége is a jó benyomásoknak. Benézek a vásárcsarnokba egy kis gyümölcsért. A zöldségesnél egy alacsony, sovány nő kicsit meglök, balról mellém áll, hadarva mondja, hogy nem akartam maga elé tolakodni, csak… Mondom, hogy semmi baj, nem gondoltam rosszra, ő folytatja, de tudja, nagyon ideges vagyok, rettenetesen ideges, ez hallatszik is a hangján, mondom, ne legyen, nem érdemes, nézze, éppen megint kisütött a nap. Ennél rosszabbat nem is mondhattam volna. Az asszony kirobban, magas, vékony a hangja: nyugdíjas tanárnő vagyok, két felnőtt fiam munkanélküli, pedig nem is akármilyen diplomákkal, ne mondja nekem, hogy ne legyek ideges! Már nem mondom, meg se nyikkanok, közben amúgy is sorra kerültem, az árussal tárgyalok, de a bal karom teljes hosszában érzem, hogy remegés árad a nőből, ránézek, tényleg nagyon meggyötört az arca. Vagy a Dunának megyek, mondja, ne tegye, mondom, és bocsánatot kérek tőle, tudom, nincs annál rosszabb, mint ha ideges az ember és azt mondják neki, ne legyen ideges, erre megenyhül, ő is bocsánatot kér, és mond valamit, de a mondat alanya elvész a környező zajban: …és a pincében felakasztotta magát. Nem kérdezek rá, ki. Míg átveszem a visszajáró pénzt, az asszonynak még van ideje elhadarni, hogy remélem, bolondok házába csuknak, ott legalább kapok ebédet, ja, de a sárga házat is bezárták… Be bizony, mondom, és elballagok. Mi mást tehetnék, azonkívül, hogy biztatóan rámosolygok, amit a következő pillanatban már hamisnak érzek.

Megállok egy pénzváltó fülkénél, van egy kis euróm, beváltanám. Nagy darab, bajuszos, pörge kalapos férfi áll előttem, teljesen úgy néz ki, mint egy vadász vagy annak a karikatúrája. Ő is nagyon ideges, de ő másképpen: harciasan, dühösen. Ingerülten mutat az ablak mögött ülő, megfáradt arcú nőnek egy paksaméta bankjegyet, milyen pénz ez, kérdezi felelősségre vonó hangon, erős szláv akcentussal angolul. A nő csak odapillant, rögtön felismeri, a hajdani Jugoszlávia pénze, mondja, és láthatóan már érti is, mi történt, mérges fintort vág. A pasas is dühös, számomra érthetetlen módon éppen erre a nőre, a hivatalos pénzváltóra. Rákiabál. Itt állt a maga butikja előtt, aki ezt váltotta be nekem! Hát nem látta? Rendőrt kellett volna hívnia! A becsapott vadász, mielőtt még azt hallaná jogosan a fejéhez vágva, hogy maga meg miért ment a feketeváltóhoz, eltrappol. Úgy látom, valamelyest kielégítette, hogy talált valakit, akit felelőssé tehet. A nő csóválja a fejét, azt mondja, nem érti, tegnap ugyanez a férfi már váltott pénzt, méghozzá nála, hivatalosan, tehát tudhatta, milyen a magyar pénz.

Pesten egy általános iskola közelében lakom, tanévkezdés, fehér blúz, sötétkék szoknya vagy nadrág, baktatnak az iskolába „a változás évének” áldozatai. Hoffmann Rózsa a tanévet idén is így nevezi, úgy látszik, ez már a szokása lett. A változásokat ugyan, amelyeket előterjesztett, sorozatban visszadobták, vagyis gyakorlatilag bukdácsolt, szakasztott, mint egy rossz diák, de most a legutolsó tervezetére azt mondta a vezér, hogy „elfogadottnak tekintendő”.

Nem bírok Hoffmann Rózsára odafigyelni, és nemcsak azért, mert az ötletei többségétől hideglelést kapok. Az is a baj vele, noha erről történetesen nem tehet, hogy hasonlít egy általános iskolai, fájdalmasan unalmas földrajztanárnőmre, aki maga is nagyon unhatta az óráit, ezért rikácsoló fegyelmezésrohamokkal próbálta ébren tartani magát. Amikor egy teljes éven át, vagy tán kettő is volt, kizárólag Magyarország földrajzát tanultuk, részletesen, az utolsó rögig, nem mulasztotta el minden áldott órán a patetikus figyelmeztetést a haza szeretetére. Egyszer kifogott egy szakfelügyelőt. Lila volt az izgalomtól. Mi rendesek voltunk vele, a szakfelügyelőket mindenki, tanár, diák közösen utálta. De majdnem kirobbant belőlünk a röhögés, amikor a szokásos hazaszeretet-roham helyett az internacionalista szolidaritásra hívta föl a figyelmet, ami, ugye, nekünk, úttörőknek is becsületbeli kötelességünk. A szakfelügyes meg volt elégedve.

Hoffmann Rózsa Réthelyi Miklóssal együtt nyitotta meg az idei tanévet egy újrainduló falusi iskolában. Látszik, hogy ez az úr, a NEM (Nemzeti Erőforrás Minisztérium) vezetője odaadóan érdeklődik az iskoláskorúak szellemi fejlődése iránt. Olvastam, hogy egy „később véglegesítendő rendszerben” növelni akarná az alaptörvény – bocsánat: Alaptörvény – ismertségét a diákok körében. Engem aggaszt ez a kifejezés: később véglegesítendő rendszerben. Mi lesz az? Kikérdezés a tanórán? Melyik tantárgy keretében? Vagy verseny, hogy ki tud többet idézni fejből? És mi történik azokkal, akik nem tudják a szöveget? Karó vagy intő? Figyelmeztetjük a kedves Szülőt, hogy fia/leánya súlyos mulasztásról tett tanúbizonyságot. Kérem, hogy a gyermek jövője érdekében gondoskodjon hiánytalan magyarságtudatáról. Ezt a bűvös szót azért is említem, mert a miniszter rajzversenyeket is javasolt, amelyeken a nebulók a magyarságuk milyenségét rajzolhatnák le. Úgy fogalmazta, hogy öntsék formába, mit jelent számukra a magyarságuk. Szinte már látom magam előtt a tengernyi rajzot, Árpád-sávokkal tarkított piros-fehér-zöldben, kis- és nagy-Magyarország egymásra kopírozásával, a kreatív gyerekek néhány hungarikumot is belerajzolnak, csikós, gulyás, szürkemarha, paprika és pályinka, éljen a magyar!

A miniszter ajándékot is emlegetett: a derék gyerekek saját példányt kaphatnának az alaptörvényből. Nem tudom a sorrendet, hogy az ajándékkötet gondolata kinek a fejében fogant meg először, Réthelyi volt-e az ötletgazda, esetleg a területi közigazgatásért felelős államtitkár, Szabó Erika, aki az ALAPTÖRVÉNY ASZTALÁRÓL szóló delíriumos körlevelet szignálta, vagy talán leginkább Kerényi Imre rendező, aki a Klubrádióban lelkesen számolt be az alaptörvény asztalára ráépülő többlépcsős „társasjátékról” – és én ezt itt most abbahagyom. Őrizzük meg a józan eszünket.

Ennek érdekében visszajövök a faluba, megállok a kert végében, a földúton, és hosszan nézek föl az élőnek látszó Szent György-hegyre. Kiszellőztetem az agyamat. Li Taj-Po segít: „Madárraj lebeg, árva felhő megy, nem unjuk nézni egymást én és a hegy.”

 

Kapcsolódó írások:

Lángh Júlia: Cigány lakodalom Hajni gyönyörű volt a talpig fehér csipkében, igaz, szép szokott...

Lángh Júlia: Októberi napok Szép ősz van, sétaidő, de még mindig fáj a lábam,...

Lángh Júlia: „Ahol most szorongatás van” Barátságos, szinte családias hangulatú volt a virrasztás. Kicsit vendégség, kicsit...

Lángh Júlia: Invalidusok között Járókerettel, két mankóval, két bottal, a szerencsésebbek csak egy mankóval...

Lángh Júlia: Nem az iskolának, hanem az életnek… A menyem, aki szerintem a tanárnők gyöngye, a napokban lelkesen...

 

 

Cimkék: Lángh Júlia