Végel László: Történetek – útközben

Még soha sem jártam Dél-Tirolban, ezért szívesen fogadtam a meghívást, hogy ott olvassak fel az Egy makró emlékiratainak tavasszal megjelent német kiadásából, és vegyek részt néhány beszélgetésen, többek között azon is, amely Danilo Kisről folyt. A vitafórum azért is érdekelt, mert azt vettem észre, hogy Szerbiában Danilo Kist hívei megszelídítették, szelíd klasszikussá faragták, ellenfelei pedig olyan nemzetárulónak tartják, akinek a művei nem mondanak már senkinek semmit. Az egyik a múzeumba helyezné, a másik a szemétdombra dobná.

A szélsőjobb honlapokon se szeri, se száma a Danilo Kist gyalázó szövegeknek, könyvek jelennek meg ellene, ami azt jelenti, hogy valamiképpen mégis aktuális író. De a másik oldalon éppen annak a kérdésnek a megválaszolása marad el, hogy milyen értékeket jelent Danilo Kis ma, a 21. század elején. Miért nagy író, mégis? Ez a dilemma nemcsak Danilo Kis esetében merül fel, hanem, ahogy látom, egyre inkább feltűnik Kelet-Közép-Európában. Hová tűnt az egykor rebellis irodalmi szellem? Vajon tényleg olyan mélyreható változások történtek, amelyek érvénytelenítették a tegnapi értékeket?

Bárhogy is vizsgálom, valami lejátszódott a térségben, amire nagyon nehéz kimerítő választ adni. Éppen az európai csatlakozás előtt vagy után érzékelhető, hogy a kelet-közép-európai kisállamok polgáraiban félelem vagy félénkség terjed, a kis nemzetek újra felteszik azokat a kérdéseket, amelyekre a 20. században nem kaptak választ. Így került előtérbe a nemzet ügye, amelyre se a jobboldal, se a baloldal nem tud új, korszerű választ adni.

Ez a gondolat motoszkált bennem, amikor a tanácskozáson Danilo Kis jugoszlávsága került előtérbe. Az egyik interjújában ugyanis kifejtette, hogy ő az utolsó jugoszláv író, éppen akkor, amikor Jugoszlávia alapjai már végzetesen meginogtak. Szinte ugyanabban az időben állította ugyanezt magáról a másik jelentős szerb író, Alekszandar Tisma is. Mindketten a jugoszlávságba menekültek a háború borzalmai elől.

A borzalmak lejátszódtak, ez a menekvés immáron lehetetlen. Nincs hova, így hát szembe kell nézni a mai világgal. Talán az új szembenézés függvényében tárulna fel Danilo Kis művészi világának korszerű mondandója. Mondandója, írom, és elbizonytalanodom. Valahogy ezt a szót száműztük az irodalmi művek megítélésének fogalomtárából. Mintha ez nem is lenne fontos, csak akkor merül fel, ha Shakespeare, Balzac vagy Tolsztoj kerül szóba. Pedig Balzac világában élünk, a korai vadkapitalizmusban, ám a világ más pontján élünk, a digitális forradalom időszakában. Ez a kis példa is arra utal, hogy milyen hihetetlen ellentétek között élünk. Hogyan lehetne az egyiket is, a másikat is tudomásul venni?

Dél-Tirol nemcsak a tanácskozás miatt vonzott, hanem kisebbségiként a dél-tiroli autonómia is, amely, mint annyiszor olvastam, megoldást nyújtott az olasz és a német ellentétekre. Sokat olvastam róla, s sokszor gondoltam arra, hogy esetleg a Vajdaság is hasonló útra térhetne. De jobban érdekelt az, hogy hogyan tükröződik ez a mindennapi életben. Mivel egy héten át beszélgethettem a helyi értelmiségiekkel, s az irodalmi estek utáni borozgatás közben szóba elegyedtem az egyszerű emberekkel is. A legnagyobb meglepetésemre az olaszok is, a németek is multikulturális tartománynak nevezik Dél-Tirolt. A meglepetésem abból következett, hogy a vajdasági kisebbségi magyarok, sőt a kelet-közép-európai nemzetállami politikusok is elítélik a multikulturalizmust. A dél-tiroliak azonban kitartanak mellette.

Amikor szóba hoztam, hogy az utcanevek, a formanyomtatványok kétnyelvűek, a rendőrhöz szólhatok németül is, olaszul is, ugyanez a szabály érvényes a postán, a vasúton, csak bólogattak, és magától értetődőnek tartották. Magától értetődőnek tartották azt is, hogy a közszolgálatban dolgozók kétnyelvűségi vizsgát tegyenek. Enélkül nem alkalmazzák. Abban sem látnak semmi különöset, hogy kínosan megtartják a hatalmi szervekben való arányos képviseletet, a költségvetés arányos elosztási rendszerét. Amióta létezik a dél-tiroli autonómia, ez a rendszer működik, s nem változik a lakosság nemzeti összetételének aránya.

A helyi német újságokat olvasgatva azt is észrevettem, hogy a pártok nem kizárólagosan etnikai jellegűek. Németek vannak az olasz többségű pártokban, és viszont. Az újságokban alig kapnak teret a nemzeti politikusok, a sajtó inkább a hétköznapi életet figyeli.

Nem volt könnyű, hallom. A dél-tiroli németek ellenállásáról sokat írtak az újságok, ám ennek előzményeiről most hallottam először. Hitler és Mussolini kiegyeztek, hogy Dél-Tirol legyen Olaszországé, mesélik a helyi német értelmiségiek. Ezért állampolgárságot adott a dél-tiroli németeknek, főleg Csehországba és Elzászba telepítette át őket. Egy részük áttelepült, de a másik nem volt hajlandó, ezért a náci propaganda rossz németeknek, „nemzetárulóknak” nevezte őket. Erre a dél-tiroli németek tömegesen csatlakoztak az antifasiszta mozgalomhoz, és erre a hagyományra alapozva harcolták ki az autonómiát.

A különös kisebbségi történetekről hallottam a trieszti San Marco kávézóban is. Ezt a kávéházat egy dalmáciai olasz férfi alapította az irredentizmus szellemében. Az osztrák rendőrség szemmel tartotta a kávéházat, és egyszer olyan erőszakosan lépett fel, hogy szétverte annak berendezését. Itt találkoztak az isztriai olaszok, akik 1914-ben azon ügyködtek, hogy Triesztet Olaszországhoz csatolják. És kikkel találták magukat szemben? A trieszti „urbánus” olaszokkal, akik szívesebben maradtak volna az Osztrák–Magyar Monarchiában. Ha tőlük függött volna, akkor ott is maradnak. Ám a rurális, a vidékeken élő isztriai olaszoknak sikerült elérniük céljukat, de a trieszti olaszok, főleg az értelmiségiek, meghódították a San Marco kávéházat. Itt tanulmányozta a tőzsdei árfolyamokat Italo Svevo, aki a tőzsdének köszönve délelőtt szépen gyarapította vagyonát, s délután betért a kávéházba, ahol az élet értelméről folytatott disputát a barátaival. Itt trónolt a triesztiek kedvenc költője, Virgillo Votti is, aki a trieszti olasz dialektusban írta verseit. Betért ide James Joyce is, aki közben megjárta Pulát is, de nem tetszett neki annak klímája. Claudio Magris pedig a San Marcót valóságos közép-európai szentélynek nevezte. A kávéház furcsa története tehát a különös kisebbségi történetek közé sorolható. Az egykori olasz irredenta „fészekből” közép-európai, az Osztrák–Magyar Monarchia szellemiségét megidéző „szentély” lett.

A történet csattanóját azonban az isztriai Umagban éltem át. Természetesen az autóbusz sofőrje beszélt olaszul, szlovénul és horvátul is. Az óvárosi részben rengeteg magyar és orosz turistát láttam, akik egymást faggatták arról, hogy hol található első osztályú étterem. Elcseverésztek, barátkoztak, s közben kíváncsian figyelték egymást. Még csak a kínaiak hiányoztak, ám ők nem kerestek első osztályú éttermet, hanem csendben üzleteltek. A helyi olaszok és horvátok pedig a teraszokon üldögélve figyelték az ide-oda rohanó turistákat. Csak nagyobb odafigyelés árán tudtam megállapítani, hogy ki milyen nyelven beszél, mert az isztriai olaszok szívesen szövik be mondataikba a horvát szavakat, az isztriai horvátok pedig az olasz szavakkal gazdagítják a nyelvüket. Közben mindenki azt állítja, hogy a saját anyanyelvén beszél. Mint megtudtam, ez eléggé elterjedt Isztriában, s el tudom képzelni, hogy mit mondanak az olasz vagy a horvát purista nyelvészek.

Az isztriaiak azonban önfejűek.

Erről győződtem meg, amikor az umagi tengerparti sétány nevét pillantottam meg. Tito marsall part, olvastam. Ez semmi, nyugtatott meg az egyik horvát barátom. Koper legszebb terét Tito marsall térnek nevezik.

Az újvidéki Dornstädter cukrászda jutott eszembe. 1912-ben, két évvel előbb nyitották meg, mint a trieszti San Marcót. Közben számtalanszor cserélt nevet, volt már Moszkva, Zágráb és végül Athén. Néha elegendő volt, hogy megváltozzon a politikai garnitúra, és új nevet kaptak az utcák, a terek s velük együtt a cukrászda is. Jellemző kelet-közép-európai jelenség, a politika diktálja a város ikonográfiáját. Ezzel ellentétben a San Marco San Marco maradt, akkor is, ha osztrákok, akkor is, ha olaszok uralkodtak. Koperben (Szlovénia) vagy Umagban (Horvátország) azonban maradt a Tito tér, illetve sétány.

Szlovénia, illetve Horvátország független állam lett, bevezették a parlamentáris demokráciát, Tito neve azonban maradt. Bárhogy is nézem, Isztria mégis más. Megértettem, hogy a puristák nagy megrökönyödésére miért szőnek az ottani horvátok a mondataikba olasz, az olaszok pedig a horvát szavakat. Mert a hétköznapi életet nem a politika irányítja.

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Európai toalettek Jót tett az utazás és a pár hónapos svájci tartózkodás....

Végel László: Közép-európai eszkimók Végel László Közép-európai eszkimók A Savigny platzi S-Bahn peronján...

Végel László: Leszámolás a hatvannyolccal A nagy belgrádi trópusi kánikulában, a belgrádi egyetemistatüntetések negyvenedik...

Végel László: A Magyar Nárcisz Végel László A Magyar Nárcisz Angolul jelent meg a...

Végel László: Túl a pártpolitikán Unalmas újvidéki késő őszre számítottam, de minden másképpen történt. A...

 

 

Cimkék: Végel László