Dalos György: A történelem csapdái

Berlin, 2011. szeptember 5.

Nem szabad bízni a forrásokban. Lám, Gorbacsov-könyvem egy epizód erejéig Alekszandr Bovin szovjet publicista emlékezetére hagyatkozik. Szerinte az 1986. őszi reykjavíki szovjet–amerikai csúcstalálkozó előestéjén „a látogatók szokatlanul magas aránya miatt az izlandi televízió, rádió és az újságok arra figyelmeztették a lakosokat: néhány napig esténként ne járjanak étterembe. S ez hatott. Három étteremben is jártam, de egy szál izlandival sem találkoztam.” (Lásd MV, 2011/4) Szerencsém úgy hozta, hogy június végén A.-val néhány napot tölthettem Izlandon. Meglátogattuk a könyvben előforduló helyszíneket is: a Höfoit, a kormány vendégházát a tengerparton, ahol a két vezető találkozott, a régiesen előkelő Hotel Holtot, amely azokon a napokon kizárólag amerikai vendégeknek adott otthont, s ahol már senki sem emlékezett a nagy eseményre. Végigjártuk a kikötőt, amelyen a szovjet delegáció úszó hotelje, a Georg Ots horgonyzott, és láttuk a Haskolabio filmszínházat, ahol a sajtóértekezletet tartották.

Végül a helyi könyvesboltban megvettem Esbjörn Rosenblad és Rakel SigurZardóttir az ország történetéről írott német nyelvű könyvét. Az izlandi szerzőpáros kissé másként adja elő a csúcstalálkozó mellékkörülményeit. „Reykjavík nagy részét lezárták, minden utcasarkon és a Höfoi körüli háztetőkön rendőrök posztoltak, helikopterek köröztek a levegőben. A város csendes volt, mintha kihalt volna, az utcák üresek. Majdnem mindenki a tévé előtt ült és a hírekre várt. A levegő reszketett a feszültségtől. Szinte elviselhetetlen volt.” Utólag beleolvasva saját könyvembe elröstelltem magamat: hogyan nem vettem észre Bovin anekdotájának gyanús lekerekítettségét? Ugyan hogyan hagyatkozhatott volna a kormány egy ilyen liliputi infrastruktúrában a városka lakóinak hazafias önfegyelmére?

Szerencsére a német változat második kiadásában még korrigálhattam a hibát. A történetírói tévedések úgy-ahogy kiigazíthatók – feltéve, hogy lesz második kiadás. De mi legyen azokkal a lapszusokkal, amelyeket a történelem szereplői követnek el?

 

Amikor e sorokat írom, Kadhafi legalábbis saját véleménye szerint még hatalmon van, noha a vele szembeni ellenállás szinte ugyanakkor kezdődött, mint a sikeres tuniszi és egyiptomi lázadás vagy az egyelőre áttörni nem képes szíriai tiltakozó mozgalom. Ráadásul a líbiai harcokban masszív fegyveres erőkkel vesz részt a nyugati világ három vezető hatalma: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország. Nyilvánvaló, hogy a diktátor napjai politikai és talán fizikai értelemben is meg vannak számlálva. Ezzel együtt Kadhafinak bérelt helye van a Legek Könyvében. Szeptember elsején valahol egy bunkerben vagy egy oázisban, immár kevés számú, de a jelek szerint még mindig meglévő hívei körében fegyveres hatalomátvételének negyvenkettedik évfordulóját ünnepelhette. Nála nagyobb, erősebb és főleg kontinensnyi országokat uraló zsarnokokkal ennél jóval hamarabb végzett, ha nem más, akkor a természetes halál.

1969-ben, amikor a katonai puccs megdöntötte Idrisz király hatalmát, e sorok írója huszonhat éves volt, idén pedig… na, igen. Ha az a nem túl szerencsés eset forogna fenn, hogy líbiainak születtem volna, akkor elmondhatnám: végeredményben egész tudatos életem ennek az uralomnak a jegyében zajlott, és ami hátra van, az sem kecsegtet túl sok jóval. Meg kell élnem, hogy az euforikus forradalmi napok vagy hetek után kezdetét veszi a belharc. A régi elit ügyesebbjei, részben a titkosrendőrök is, beépülnek az új demokráciába, egyik az egyik, a másik a másik pártba. Kitörnek az első korrupciós botrányok. Véres összeütközésekre kerül sor az arabok és a berberek, a mohamedánok és a koptok között, új adókat vezetnek be, fokozódik a munkanélküliség, tombol az infláció, a tíz deka marhakolbász, amelyet annak idején 2 dinár 80 dirhamért vehettem meg a sarki fűszeresnél, a nemrég megnyílt Lidl szupermarketben 280 dinárba kerül. Mellesleg a dirhamot már a koldusgyerekek sem fogadják el, akik Tripolisz főterén, a zsarnok feletti győzelemre emlékeztető Szabadság obeliszk tövében nyüzsögnek. S ha mindez nem tetszik nekem, akkor kadhafistának, kommunistának, tuareg ügynöknek titulálnak, talán még le is zsidóznak, mert az itteni hagyománytól az sem egészen idegen. Esténként a tévében rémüldözve nézem az aktuális szörnyűségeket. Te jó Allah, mondom fejcsóválva, édes Allahkám, mi lesz ebből az országból, hogy fogunk így eljutni Európába?

 

Pesten hallottam egy viccet, ezennel közreadom. „Kérdés: Lehet-e Magyarországon diktatúráról beszélni? Válasz: Még lehet.” Ez abszolút újdonság. A politikai vicc feltámasztására irányuló kísérletek mindeddig kudarcot vallottak. Orbánt például többnyire olyan viccekben figurázták ki, amelyeket eredetileg Ceausescura faragtak. Stílusuk gyakran durva és gyűlölködő volt, mint az anyós- vagy a szőkenő-vicceké, amelyektől hemzseg az internet és a bulvárviccsajtó. Márpedig az igazi vicc távolságtartó, és fölényesen kezeli tárgyát. Az igazi vicc, Freud óta tudjuk, a sokértelműségből és a jól beépített fojtásból él. Abból a néhány másodpercből, amely alatt értelme világossá válik. A névtelen szerző iránti tiszteletadásként álljon itt egy röpke elemzés.

A kérdés, „lehet-e Magyarországon diktatúráról beszélni?”, látszólag belesimul a médiatörvény és az új alkotmány közötti diskurzusba. A lőgyapot a „lehet” szócska rejtett jelentésében van elhelyezve. A válasz ugyanis, a „még lehet”, valójában azt akarja mondani: „még szabad” (ám ki tudja, mit hoz a holnap). A „lehet” és a „szabad” közötti feszültség tekintetében anekdotánk szoros szellemi rokonságot mutat a hatvanas évek egyik népszerű zsidóviccével. Eszerint Kohn kivándorol Izraelbe. Ott megkérdezik, milyen volt az élete Magyarországon, mire ő ezt feleli: „Nem panaszkodhattam.” Akkor miért jött el onnan? „Hát azért, mert nem panaszkodhattam.” Strukturálisan a diktatúrára rákérdező tréfa azok közé tartozik, amelyeknek – mint a „jereváni rádió” vicceinek – kérdés-felelet formája van, csak éppen a kérdést a viccmesélő intézi beszélgetőpartneréhez. A kérdést követő rövid szünetben a vicchallgató kíváncsiságával maga készíti elő a választ, maga feszíti ki a poén húrját. Úgy is mondhatnánk: ha másként nem, viccformában beindulhat az a diskurzus, amelyre komolyan ez idő szerint alig van esélyünk.

Ó, az a jereváni rádió! Be kár, hogy a keleti tömb és a Szovjetunió szétesésével beszüntette műsorát, talán már örményül sem ad. Pedig milyen klasszikus paródiáit szolgáltatta a „Válaszolunk dolgozóink kérdéseire” típusú propagandaszédelgéseknek! Micsoda erkölcsi elégtételt adott a hatalmasok önkényétől, a hivatalnak packázásaitól szenvedő kisembereknek! Nehogy már túl savanyú legyen ez az analízis, hadd emeljek ki pár jereváni egypercest a feledés ködéből, mintegy az új magyar politikai élcet inspirálandó. „El lehetett volna kerülni a csernobili katasztrófát? Elvben igen, ha a svédek nem fecsegtek volna ki mindent.” „Mit jelent az a szó, hogy káosz? Adásunkban nem foglalkozunk nemzetgazdasági problémákkal.” „Van-e cenzúra a Szovjetunióban? Elvben nincs. Sajnos azonban erre a kérdésre nem tudunk részletesen kitérni.” „Fel lehet-e építeni a szocializmust Svájcban? Elvben igen. Csak kár lenne azért a szép országért.” „Szabad-e a rendszert bírálni? Elvben igen, de azért kellemesebb, ha az ember otthon ülhet.” S végül, de nem utolsósorban: „Meg lehet-e élni nálunk a létminimumból? Nem tudjuk, még nem próbáltuk.”

Az átfedések merő véletlenek. 

 

Kapcsolódó írások:

Dalos György: Vulkánok és választások Berlin, 2010. május 6. Eyjafjallajökull – alig tudom elképzelni, hogy...

Dalos György: Téli elégia Berlin–Budapest, 2010. február 13. A klíma nyomatékosan cáfolja a...

Dalos György: Gépi és kézi fordítások Bécs–Berlin–Frankfurt, 2009. október 4. „Miklos Tamas Gaspar schützt Jobbikot”, olvasom...

Dalos György: Látványok és olvasmányok Berlin, 2010. szeptember 5. Elindulok reggeli portyámra, elsőnek Katjához, a...

Dalos György: Szvatopluk és vidéke Dalos György Szvatopluk és vidéke Berlin, 2008. január 14....

 

 

Cimkék: Dalos György