Parászka Boróka: Nó szpík

Dédapám házában, ott, ahol kissé rögeszmésen olvasgattam a Buddenbrook-házat, volt az előszobában egy megsárgult, múlt század eleji fénykép az Akropoliszról és a kép alatt egy fekete váza mitológiai alakokkal. A család megértő mosollyal magyarázta, hogy dédapámnak, más birodalmak más emberének a görög filológia volt a rögeszméje, és még (az első) világháború előtt tanulmányúton volt Görögországban. Onnan hozta a képet és a vázát. Az egy boldog kor volt, a középiskolai tanárok tanulmányutakra jártak, és hideg őszi estéken klasszikusokat olvastak. Még nem sejtették az előttük álló világháborút, a hosszú szibériai hadifogságot, és fogalmuk sem volt a hatalmas családról, amely háborús menekülések, kollektivizálás, kulákosítás, útlevélmegvonás, utazási tilalom árnyékában értetlenkedve szemléli majd a valamikori nyaralás ereklyéjét. Távoli, valószerűtlen világok lenyomatát.

A vázával kapcsolatban elég szkeptikus volt az öröklési és vagyoni kérdésekben amúgy is érdektelen és tanácstalan család (biztos valami bóvli, legyintettek), de az aprócska képet a nagy Akropoliszról mindenki szerette. Nem is bántották, csak föléje akasztották a korabeli rendszerváltások mementójaként a „Fürdőző parasztfiúk a folyóparton” című olajfestményt, amikor olyan idők jöttek. Aztán mindent betemetett az előszobában a növekvő család ruhatára, a vázát tartó szekrény tele lett cipőkkel, az Akropolisz elé síléceket támasztottak. És a tény, hogy élt valahol Gyergyószentmiklós környékén, mélyen bent a hideg és sötét Kelet-Európában egy az antik kultúrába és a Mediterráneumba szerelmes középiskolai tanár, már csak az én nagykabátok és sílécek közé szorult gyerekkori emlékem maradt.

Eddig a szeptemberig. Mert most útnak eredtünk, dédapám leszármazottai, hogy megnézzük, milyen is az a kis képről kísértő nagy Akropolisz. Hónapokig készültünk az útra, de végül a véletlenszerűen jött ötletek ösztönöztek igazán. Már nem is tudom, hogy mi adott lendületet, bátorságot. Talán az athéni tüntetéseket ábrázoló fotók? A mostanában sokszor hallott mondat, hogy „csak nehogy úgy járjunk, mint a görögök”? A félhivatalos vigasz, hogy ott még annál is rosszabb, mint ami itt nálunk van? A régi (talán sosem volt) világok nosztalgiáját az uniós katasztrófaturizmus egészítette ki.

Bulgária, a tranzitország már az úti beszámolókból mesevilágnak tűnt. Ez az ország az – mondták a világjártak –, ahol minden rossz megtörténhet, itt van a sötét oldal. A jól értesültek a korrupt rendőrökkel, a rossz utakkal, a megtévesztő útjelző táblákkal, az út menti rablások híreivel riogattak. Ezért aztán félénken, lábujjhegyen lopakodtunk át a Giurgiu és Rusze közötti határátkelőn (az egyetlen Duna-hídon), és hamar rájöttünk, hogy mi vagyunk a bezzeg országból érkezők. Azok, akik saját, messziről jött erejüket, biztonságukat a környezettel szembeni gyanakvásukból merítik.

Azt láthattuk és érezhettük, amit 1989-ben a Magyarországról Romániába érkezők láttak és éreztek. Bulgária néhány éves (évtizedes) fáziskésésben van valóban. Az utak a román utaknál is rosszabbak. (Van ilyen.) Minden kopottabb, szürkébb kicsit. A rendőrök valóban gátlástalanul szedik az útszélen a korrupciós vámot (pecsétes nadrágjuk zsebébe szégyenérzet nélkül tömik a „baksist”), néhány euróért elnézik az el nem követett közlekedési kihágásokat. Az emberek szívélyesek, de egyetlen más európai nyelvet sem beszélnek a sajátjukon kívül. Úgy haladunk át az országon, mintha időutazáson lennénk, hogy találkozhassunk egykori, viszonylagos jólétünk előtti önmagunkkal. Egy színesebb pulóver, valamivel gyorsabban guruló autó, szalámis szendvics a csomagtartóban: az ember máris úgy nézi a szeme előtt elsuhanó tájat, mint a gyarmatlátogató.

Szó szerint úttalan utakon érünk a bolgár–görög határra, internetes útvonaltervezővel vágtunk neki a felfedezésnek. Elméletben átszeltük Európa déli részét, és nem gondoltunk arra, hogy a valóság teljesen más, mint amit az útviszonyokról a digitális adattárak tárolnak. Mint ahogyan a világfalu látja önmagát.

A legrövidebb út, át a hegyeken, szerpentineken, csak a papíron, a képernyőn rövid. Igazából szinte bejárhatatlan: iszonyú kaptatókat másztunk meg ahhoz, hogy elérkezzünk a bolgárok, görögök, de inkább törökök által lakott határövezetbe. Még mi is kétkedve mutattuk fel a román személyi igazolványokat, nem bízunk abban, hogy elég lesz az átjutáshoz. Élénken él bennünk a Ceausescu-rendszer határzárlatának emléke. Még ahhoz a nemzedékhez tartozunk, akiknek az utazás nem is annyira anyagi, mint politikai-állampolgári luxus. Húsz év után is nehéz elképzelni, hogy egy tenyérnyi műanyag kártya elég az átkeléshez. A bolgár oldalon vidám bajuszos határőr, a görög oldalon csinos határrendész lány fogad: aprócska zöld egyenfülkéből mosolyognak ki. (Uniós egyenfülkék bolgár és görög oldalon egyaránt.) Nevetve silabizálják a román személyin a magyar neveket, és gyorsan intenek, haladjunk tovább: alig öt perc alatt lépjük át az újabb országhatárt.

Ez tényleg unió – gondoljuk megkönnyebbülve. Igaz, hogy töredezett, szegényes, saját múltjával küzdő, de közös világ, s benne mi, az útszéli bolgár rendőrök által megzsarolt, romániai félelmekkel terhelt, de szabadon mozgó polgárok vagyunk. Majdhogynem világpolgárok – mondanánk a szabad mozgás eufóriájában, ha nem ütköznénk szinte azonnal a határátkelés után török falfeliratokba. Számunkra ismeretlen, fehérrel felfestett írásjelek az úttesten, a házak falán, minden üzenni képes felületen. Pillanatok alatt foszladozni kezd a szabadságillúzió. Nem értjük a szöveget, de értjük a hozzájuk rajzolt protesztjelet: a tulipánt. A kisebbségi fundamentalizmus egy tőről fakad: Görögországban is, Romániában is tulipánt virágzik. A kapualjakban sötét ruhás, talpig takart nők figyelnek, egy élesebb kanyarban felirat hirdeti, hány kilométerre vagyunk Berlintől. Nem Athéntől, hanem Berlintől. Zavarba ejtő helyzet. Hol vagyunk? Görög katonák sietnek a segítségünkre, hogy Athén felé indulhassunk, de a jelek Berlin felé mutatnak. Honnan hova tartunk? És kik vagyunk? Miféle tulipános földre értünk már megint?

A feliratokat lassan aprócska templommakettek váltják az út szélén, bennük ortodox ikonok, gyertyák. Vallásos mementók, imahelyek. A makettek mellett pedig igazi templomok nőnek, ahogy haladunk befelé a törökök által lakott határszélről az ország belseje felé, egyre több templom. Ismét egy ismerős világ ismerős jelei: az elénk táruló egzotikumra, a ciprus- és olajfákra, a kéklő tengerre alig tudunk figyelni, annyira leköt az élmény, hogy saját világunk, világaink, a tulipános erdélyiség, az ortodoxia gyökerei ilyen messzire nyúlnak.

Elsuhanunk a klasszikus üdülőövezetek mellett, elénk tárul a futószalagos turistaipar, autósztrádán siető autóbuszokkal, jól szeparált fürdőközpontokkal, karanténplázsokkal, az Olümposz árnyékában „Hawaii Beach” kínálja magát.

Minket azonban Evia szigete vár, ez a körzet már messze esik a világfalu strandjaitól, valódi vidék, kis és láthatólag szegény falvakkal, kisvárossal. Otthon érezhetjük magunkat, ezzel a reménnyel közeledünk. És még nem is sejtjük, hogy mennyire otthon fogjuk érezni magunkat. (Elgondolkoztató – apropó katasztrófa- vagy válságturizmus –, hogy a perifériaérzet és az otthonosság ennyire összefügg, hát így vagyunk mi világpolgárok.) Limnibe érkezünk, a háromezres kisváros (nyáron turistákkal együtt hatezresre nő az itt megfordulók száma) helyi rádióját hallgatjuk – benne román nyelvű adás fogad. Az otthon megszokottól eltérő hangsúly, enyhén sajátos kiejtés, de tisztán érthető román szöveg. Arománok műsora. Az arománokról vajmi keveset tudunk, a dáko-román kontinuitáselmélettel nem fér össze, hogy a Balkánon román népcsoportok élnek. Romániában keveset beszélnek róluk, mert a románok a „klasszikus” történetírás szerint mindig is ott éltek, ahol most, ezért lehetnek előjogokkal rendelkező „őslakosok”. Mindeddig úgy tudtuk, hogy a Balkánon vándorló és megtelepedő arománok régóta asszimilálódott népcsoport. Meglep a mégis élő nyelv. Ennél is meglepőbb, hogy az Evia szigeti arománok lelkesen üdvözölnek, örülnek a román rendszámú autónak és örülnek nekünk – a románoknak. Az emberek megállítanak az utcán, és románul szólnak hozzánk. A gyerekeknek édességet vásárolnak, és saját családjukról, aromán felmenőikről mesélnek. „Ezek olyanok, mint a csángók” – mondja csodálkozva egyikünk, nem vitatkozom. Pedig a különbség az, hogy a csángó-magyar identitás féltve őrzött nemzetstratégiai kincs, az arománok közösségét pedig eltitkolják, mint balkézről született nemzeti fattyút.

Vendéglátóinkkal is zavarban vagyunk: szívesen beszélünk velük románul, miközben arra gondolunk, hogy elindulásunk előtt Romániában újra fellángolt a román–magyar iskolaháború, megint gyanakvó és ellenséges a román–magyar viszony. Végül nem áruljuk el nekik, hogy a rég nem hallott román szót erdélyi magyarok hozták el Eviára, és ők az „ellenséggel” fraternizálnak. Nagyon viszonylagos, kiből lesz barát, és kiből ellenség.

A görögök is szívélyesek, amíg ott vagyunk, folynak a ciprusi eseményeket felelevenítő megemlékezések. Nagyon hamar terelődik a szó a török–görög viszonyra. A panaszos görögök közel hajolnak hozzánk, az ismeretlenből jött bizalmasukként kezelnek. Úgy magyarázzák, hogy nem is tudjuk elképzelni, „milyenek ezek a törökök”. Bevillan a határ menti graffiti, nagy a kísértés, hogy elismerjük, tulajdonképpen mi is ahhoz a tulipános törzshöz tartozunk. Végül is nem teszünk vallomást, messzire mentünk, hogy tapasztaljuk az ugyanazt. Románok, magyarok, bolgárok, törökök, görögök: a képlet ugyanaz.

Eviáról hazafelé menet elhaladunk Vlachia falu mellett (olajfaligetek közé ágyazott aromán oázis), a kocsi magányában megengedjük magunknak a poént, hogy itt élnek az „oláhok”. Ilyent otthon tapintatból soha nem mondanánk.

Kitartóan elmegyünk Athénig, immár mint jól nevelt utazók, a kitaposott turistaútvonalon. Útbaigazítást kevesen adnak, a görögök – hasonlóan a bolgárokhoz – nem beszélnek „idegen nyelvül”. Közvetlenül, már-már szókratészi barátságossággal válaszolják kérdéseinkre, hogy „nó szpík, nó szpík máj frend”. Ennek ellenére eljutunk az Akropoliszig, világjáró dédapám nyomában: pont olyan, mint az elsárgult fényképen a gyergyószentmiklósi előszobában. Hiába világháborúk, visszajutottunk oda, ahonnan a 20. század kilengett. Nem fog rajta az idő.

A múzeumi övezet bejáratánál két koldusgyerek ül, egyszerű dallamot ismételgetnek kis harmonikájukon. Románok – mondom félig hangosan. Vagy bolgárok – felelik a többiek. Már csak magamban teszem hozzá, lehet, hogy görögök kéregetnek. Kifizetjük az euróban megszabott belépőt, és végignézzük azt, amit egy világpolgárnak végig kell néznie. Megállít egy képeslapárus: azonnal felismeri, hogy magyarul beszélünk. „Egy euró, egy euró” – kínálja portékáját. Nem merem hangosan kimondani, hogy az Erechteion sokkal kisebb, mint gondoltam. A kolozsvári Szent György-szobor aprócska sárkánya villan be, ahogy a légies kariatidákat figyelem. A képzeltnél mindig másabb, törékenyebb, kiismerhetetlenebb valóság. Egyetlen pillantás jut Athénra, az ötmilliós nagyvárosra: a falakon itt tulipán helyett ötágú csillagok és szintén firkákba tömörített dühös üzenetek. Nincs szükség fordításra, értjük őket. Értünk mindent, a tulipánokat, a csillagokat, a harmonika dallamát, az agorából kinőtt, hasadt, gyűrötten fénylő Európát. Athén és Berlin között az utat. Mindazt, ami az elmúlt évtizedek alatt érthetetlenné és elérhetetlenné vált. Kijózanítanak a megtalált illúziók.

 

 

Kapcsolódó írások:

Parászka Boróka: Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot? Parászka Boróka Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot?...

Farkas Zoltán: Lopott anyagból (Parászka Boróka) Hosszúra nyúlt a 2007-es esztendő. Még valamikor 2006 nyarán...

Parászka Boróka: Egy másik ház Parászka Boróka Egy másik ház Egy másik ilyen ház, ami...

Parászka Boróka: Mindennapi horrorunk Parászka Boróka Mindennapi horrorunk Két bűneset bonyolódik jelenleg a...

Parászka Boróka: Húzzuk meg magunkat Az egész Romániát behálózó magyar napilap, az Új Magyar Szó...

 

 

Cimkék: Parászka Boróka