Domány András: Egy sosem volt politikai gyilkosság anatómiája – Miért zuhant le Lech Kaczyoski lengyel elnök repülőgépe?

„Putyin gyilkos, Tusk áruló!” – kiabálták 2011 áprilisában, a szmolenszki repülőszerencsétlenség évfordulóján a varsói orosz nagykövetség előtt azok a tüntetők, akik szerint a két miniszterelnök összejátszott a lengyel államfő elveszejtésére. „Merénylet volt, megölték őket” – jelentette ki teljes meggyőződéssel a milliók által hallgatott Mária Rádióban Tadeusz Rydzyk redemptorista szerzetes, az állomás alapítója és igazgatója. Komoly ellenzéki politikusok ezt nem mondják – bár soha nem határolódnak el egyértelműen ezt hirdető híveik kijelentéseitől –, de azt állítják, hogy az erkölcsi felelősséget a köztársasági elnök, felesége és kísérőik haláláért egyfelől mindenképp a kormány viseli, mert saját államfőjével szemben lépett fel, és nem gondoskodott biztonságáról, másfelől a pilótákat félrevezető, a repülőgépet szándékosan a halálba irányító orosz katonatisztek. A lengyel kormány 2011. július végén közzétett vizsgálati jelentése ezzel szemben mind lengyel, mind orosz részről a felelőtlenség, rendetlenség, összevisszaság döbbenetes láncolatát leplezi le a tragédiához vezető okként.

Egy dolog biztos: a Lech Kaczyoskit szállító repülőgép 2010. április 10-én ottani idő szerint 10 óra 41 perckor lezuhant a szmolenszki repülőtér mellett. Senki nem maradt életben. A 96 áldozat között volt a lengyel közélet színe-virága: az elnöki páron kívül a vezérkari főnök és az összes fegyvernem parancsnoka, több főpap, a jegybank elnöke és az ombudsman, számos parlamenti képviselő és szenátor. Az utóbbiak között nemcsak a Kaczyoski-párt politikusai, hanem kormánypártiak és baloldali ellenzékiek is. Ijesztően szimbolikus: éppen arról a 70 évvel korábbi szörnyűségről akartak megemlékezni, hogy a kommunista párt legfelső vezetőinek határozata alapján több mint 20 ezer lengyel foglyot végeztek ki a Szovjetunióban, egy részüket a Szmolenszk melletti katyoi erdőben. Az akkori lengyel társadalom elitjét. Az ügy immár másfél éve uralja a lengyel politikai életet, és az október 9-i parlamenti választások felé közeledve ez természetesen erősödött. A szerencsétlenség okairól készült egy orosz és egy lengyel hivatalos jelentés (az utóbbitól független ügyészi nyomozás még zajlik), az elhunyt elnök ikertestvére által vezetett ellenzéki párt (Jog és Igazságosság, a továbbiakban használt lengyel rövidítése szerint PiS) pedig egy Fehér Könyvet adott ki. A lengyel és kisebb részt az orosz sajtó elmúlt másfél évi tudósításai, elemzései és az említett jelentések alapján próbálom meg bemutatni, mi történt tehát 2010. április 10-én és a megelőző néhány hétben. Megöltek-e valakit? Ki a gyilkos?

 

Az első kérdés persze az, hogy miért ölték volna meg Lech Kaczyoskit. Hívei számára a válasz kézenfekvő: mert igazi hazafi volt. Nem hajbókolt az oroszoknak, ahogyan az EU-nak és benne a németeknek sem. Ezért vált kényelmetlenné a történelmi ősellenség szomszédok, illetve a gerinctelen vagy áruló lengyel politikusok számára. (Oroszország a Szovjetunió felbomlása után is szomszéd a kalinyingrádi terület révén.) Igaz, Dmitrij Babics orosz kommentátor a Ria Novosztyi hírügynökségtől feltette a praktikus kérdést: ugyan mi értelme lett volna megölni az elnököt pár hónappal megbízatásának lejárta előtt, amikor a közvélemény-kutatások alapján nyilvánvalónak látszott, hogy nem fogják újraválasztani? Ám a gyilkosságteória támogatói azt mondják: a politikai ellenfelek erőszakos likvidálása orosz hagyomány, az ottani politikai kultúra része, miért épp most ne alkalmazták volna?

Ezt az érvet nem lehet simán lesöpörni. Tudjuk, hogyan halt meg Trockij Mexikóban és több ukrán emigráns vezető Nyugat-Európában. Ma már nem titok, hogy Szolomon Mihoelsz színészt, a háború alatti Zsidó Antifasiszta Bizottság elnökét vagy Romzsa Tódor munkácsi görög katolikus püspököt a titkosszolgálat gyilkolta meg a negyvenes évek végén, és az esetet közlekedési balesetnek álcázta. Sőt a rendszerváltozás után, pár éve is volt olyan egykori KGB-tiszt, aki Londonban rejtélyes polóniummérgezésben halt meg. Külföldi államférfiakat azonban tudtommal még Sztalin idején sem gyilkoltak. A II. János Pál pápa elleni 1981-es római merénylet lehetne a kivétel, de annak szovjet–bolgár szála mindmáig bizonyítatlan, és én személy szerint nem is gondolom, hogy igaz. Továbbá ha mégis az oroszok szánták rá magukat Kaczyoski megölésére, miért a saját területükön követték volna el? És egyáltalán: akármi a véleményünk a mai orosz politikai rendszerről, józan ésszel elképzelhető egy ilyen merénylet 2010-ben?

Ismétlem: a PiS hivatalosan nem beszél gyilkosságról, de „holdudvara” és a lakosság egy nem elhanyagolható része hisz ebben. A sajtóban és az interneten rengeteg elképzelés forgott a repülőgép berendezéseit megbénító elektronikus vagy lézeres eszközökről, termobárikus bombáról. Az is felmerült, hogy mivel az 1990-ben készült orosz gép pár hónappal azelőtt az eredeti szamarai gyárban volt nagyjavításon, ott szándékosan elrontották vagy beletettek valamit. Sokan véltek a homályos felvételeken robbanást látni-hallani, noha a fekete doboz hangfelvételei ezt kizárják, és a hozzáértők a földhöz csapódás miatt darabokra szakadt roncsot is meg tudják különböztetni attól, ami felrobbant. Nem volt bomba, nem lőtték le a gépet. Hosszú viták folytak arról, hogy ezüstjodidot szórtak ki, amitől felhők képződtek, vagy mesterséges ködöt fejlesztettek a gép elpusztítása érdekében – miközben a közvetlen közelben több tucat lengyel várt a gép leszállására, köztük a moszkvai nagykövet. Egy helybeli nyugdíjas tanítónő nyilatkozata erősítette ezt a gyanút, mert azt mondta, hogy előbb nem volt köd, aztán hirtelen lett, és egy idő múlva eltűnt. Persze nem tudom, van-e köd, amelyre ez ne lenne igaz. És akik ott voltak, azt mondják: az ottani vidékre jellemző sűrű, nyúlós, tejfölszerű köd egészen más, mint amit egy gép fúj. A PiS egyik parlamenti képviselője, aki ráadásul fizikus doktor, azzal állt elő, hogy héliummal áraszthatták el a repülőtér környékét, mert a levegőnél könnyebb gázban teljesen más a gép mozgása, és így irányíthatatlanná válik. Más fizikusok kiszámolták, hogy ehhez több köbkilométernyi héliumot kellett volna több ezer tartályban cseppfolyósítva észrevétlenül a helyszínre szállítani, és az összes tartályt egyszerre kinyitni.

A legenda külön fejezete az, hogy akármitől esett le a gép, nem mindenki halt meg rajta, de a terepet rögtön ellepték az orosz kommandósok, és agyonlőtték, aki még mozgott. Már április 14-én felkerült a YouTube-ra egy másfél perces, valószínűleg telefonnal készített felvétel, amelyen kivehetetlen alakok mozognak, és egy orosz káromkodást kivéve érthetetlen szavakat kiabálnak. Ám a szakszerű feliratok megmagyarázzák, hogy itt éppen kivégzések folynak a bokrok között, a füstölgő roncsdarabok mellett, és az egyik ember azt kiabálja, hogy „ez az elnök, ezt lődd le!”. Az a tűzoltó azonban, aki elsőként ért a helyszínre, és az őt pillanatok múlva követő lengyel nagykövet azt mondja: laikus számára is nyilvánvaló volt a szörnyű látványból, hogy ott nem maradhatott életben senki. Alig volt olyan holttest, amely ne szakadt volna darabokra. Egy pap, aki az azonosításra érkezett családtagokat kísérte, felháborodva mesélte, hogy hazaérkezése után sokan azt kérdezték tőle: látott-e lőtt sebeket vagy fojtogatásnyomokat (!) a halottakon.

No jó, fogadjuk el, hogy merénylet nem történt. A PiS erkölcsi értelemben mégis Putyin orosz és Donald Tusk lengyel kormányát teszi felelőssé a tragédiáért. Alapvető érve úgy szól, hogy a kormány módszeres harcot folytatott saját államfője ellen, igyekezett lejáratni, és nem törődött a biztonságával. Ennek háttérmagyarázatát kezdhetném 1980-nal is, de erre itt nincs hely, maradjunk 2005-nél. A szeptember végi parlamenti választáson a Jaros<aw Kaczyoski vezette PiS lett a legerősebb párt, ám többséget nem szerzett. Azt tervezték, hogy a nemzeti-katolikus, radikális – de nem szélsőjobboldali – PiS a mérsékelt konzervatív-liberális Polgári Platformmal (PO) lép koalícióra, amely szintén a Szolidaritás-mozgalomból, az előző rendszer földalatti ellenzékéből nőtt ki. De ez számos tartalmi és személyi ellentét mellett azért sem jött össze, mert rögtön a parlamenti után elnökválasztás következett, amelyen a PiS vezetőjének ikertestvére a PO elnökével, Tuskkal állt szemben. Lech Kaczyoski elnyerte az államfői tisztséget, a PiS viszont előbb kisebbségi kormányt alakított, majd 2006-ban koalíciót kötött két kisebb, szélsőséges párttal. Ebbe belebukott, és a kényszerűen előrehozott voksoláson 2007 őszén a PO győzött. Donald Tusk alakított kormányt a Parasztpárttal koalícióban, biztos többséggel. Lech Kaczyoski ettől kezdve meg sem próbált úgy tenni, mintha a pártok fölött álló államfő lenne. Láthatóan fel volt háborodva amiatt, hogy testvére elveszítette a kormányzás jogát. Ő maga és hivatalának vezetői rendszeresen és élesen bírálták a kabinetet a nyilvánosság előtt. Ahol csak tudta, akadályozta a Tusk-kormány munkáját. A törvények állandó megvétózásával lehetetlenné tette a parlamenti többség által támogatott kormányprogram végrehajtását, a vétó megdöntéséhez ugyanis nem volt meg a 60 százalékos minősített többség. Az elnök emellett rendszeresen túllépte hatáskörét. Nem volt hajlandó aláírni nagyköveti és tábornoki kinevezéseket, noha ezekben az ügyekben a felelősség a kormányé. Hónapokig nem hirdette ki az EU lisszaboni szerződésének törvénybe iktatását, pedig azt a parlament mindkét háza nagy többséggel elfogadta. Hiába mondta ki az Alkotmánybíróság, hogy a külpolitikát a kormány irányítja, és nemzetközi tevékenysége során az államfőnek is a kormány politikáját kell megvalósítania, Lech Kaczyoski rendszeresen ezzel ellentétesen járt el. Például a miniszterelnök akarata ellenére különrepülőgéppel (amelynek költsége miatt aztán a Köztársasági Elnöki Hivatal a Miniszterelnöki Hivatallal pereskedett!) elment Brüsszelbe az Európai Tanács ülésére, és mivel az egy küldöttségnek járó székek száma korlátozott volt, a pénzügyminiszter kénytelen volt a folyosón álldogálni fontos pénzügyi témák tárgyalásakor, mert át kellett adnia helyét az államelnöknek. Tehát a viszony rossz volt, az államfőt a kormánypártiak sokat bírálták. (A PiS szerint gyűlöletkampány folyt ellene.) Lehet ezt az elnök halála után úgy értelmezni, hogy erkölcsileg felelősek a haláláért? Egy vértanút kritizáltak, aki hazája szolgálatában halt hősi halált – mondják hívei. De az eleven Kaczyoski bírálóinak előre tudniuk kellett volna, hogy ő „vértanú” lesz? Egyébként bár Jaros<aw Kaczyoski szerint egy államelnököt támadni bűn, ő most nem hajlandó elnöknek nevezni Bronis<aw Komorowskit, aki őt legyőzte a 2010 júliusára előrehozott választáson, csak azt mondja, hogy „az az ember” Moszkva-bérenc, és „tűnjön el”.

Konkrétabb változata ennek a vádnak, hogy a kormány áskálódása miatt utazott Szmolenszkba külön a miniszterelnök és külön az államfő. Ha ugyanis április 7-én, szerdán együtt mentek volna, amikor jó idő volt és simán leszállt a gép, akkor 10-én, szombaton természetesen senki sem repült volna. (Vagy 10-én mentek volna együtt, és együtt halnak meg – teszem hozzá én.) Tusk azonban egy idegen hatalom vezetőjével összejátszott saját elnöke ellen, ezért kellett az utóbbinak három nap múlva külön elindulnia a végzetesnek bizonyult útra. Jaros<aw Kaczyoskit még az a riporteri kérdés sem ingatta meg e meggyőződésében, hogy a köztársasági elnöknek és a miniszterelnöknek szabad lett volna-e ugyanazon a gépen utaznia. Szerinte igen. A valódi történet azonban más. A Tusk-kormány kétségtelenül igyekszik rendezni a lengyel–orosz kapcsolatokat, beleértve az ezeréves közös történelem görcseinek oldását is, mert Oroszország befolyásos nagy állam, fontos gazdasági partner, és továbbra is ott terül el, ahol. E folyamat része volt, hogy Putyin kormányfő 2009. szeptember 1-jén Gdaoskban részt vett a második világháború kitörésének 70. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen. Akkor beszélte meg a két miniszterelnök, hogy 2010-ben, a tömeggyilkosság évfordulóján a Szmolenszk melletti Katyo-emlékhelyen találkoznak újra. (Megint csak a rossz viszonyból következhet, ha erről az elnököt nem tájékoztatták, pedig ez kötelező lett volna.) Ennek következtében kapott Donald Tusk meghívást Putyintól 2010. április 7-re, a két kormány közös hivatalos megemlékezésére. Ez óriási dolog volt, hiszen legfelső orosz vezető addig soha nem jelent meg ott. Még Gorbacsov is tagadta a szovjetek bűnösségét, noha olvasta a bizonyítékokat, és csak a Szovjetunió szétesése után vitte el Jelcin Varsóba a dokumentumokat, köztük a Politikai Bizottság 1940. március 5-i határozatát 24 ezer ember megöléséről Sztalin és mások saját kezű aláírásával. Az Állami Duma csak 2010. november 26-án mondta ki végre a kommunisták tiltakozása ellenére: „bizonyított tény, hogy a katyoi bűncselekményt Sztalin és más szovjet vezetők közvetlen parancsára követték el”, és ezt elítélve „baráti kezet nyújt” a lengyel népnek. De az orosz kormány ugyanekkor Strasbourgban azzal a döbbenetes érvvel utasította vissza az Emberi Jogi Bíróság előtt az áldozatok hozzátartozóinak rehabilitációs kérelmét, hogy ma sem tudni pontosan, mi történt Katyoban, és ki tette. Vagyis minden pozitív gesztus fontos. Ám a PiS szerint Tusknak vissza kellett volna utasítania Putyin április 7-re szóló meghívását, hiszen tudta, hogy Kaczyoski elnök is oda készül.

Persze ha normális a viszony Lengyelország legfelső vezetői között, akkor talán találhattak volna valamilyen áthidaló megoldást. Tusk tudva, milyen fontos ez Kaczyoskinak, megkérhette volna Putyint, beszéljen Medvegyev elnökkel, és vonják be az eseménybe az államelnököket is. (Amire Moszkva vagy igent mondott volna, vagy nem.) De nem volt normális a viszony, tehát nem tette. Putyin pedig jelenleg miniszterelnök – akkor is, ha sokak szerint ő az ország igazi vezetője, nem az államfő –, tehát a nemzetközi kapcsolatok szabályai szerint neki Lengyelországban a miniszterelnök a partnere. Kaczyoski protokoll szerinti partnere, Medvegyev mindvégig meg se szólalt. A jobboldal vérig van sértve azon, hogy ezek után a Kaczyoski által három nappal későbbre szervezett utat magánlátogatásnak minősítették. Pedig ez így van: ha egy külföldi vezető hivatalos meghívás nélkül megy el egy másik országba, az magánlátogatás. Az eltérő protokoll egyébként nem jelenti azt, hogy a biztonsági szabályok lazábbak lennének, a magánlátogatáson ott tartózkodó külföldi vezetőkre is vigyáz minden állam.

Lech Kaczyoskinak láthatóan az volt a célja, hogy elhomályosítsa az április 7-i találkozót. (Amely egyébként sikeres volt, bár Putyin kevesebbet mondott, mint amit sok lengyel várt volna. De azt azért kimondta, hogy „közös a gyász és a fájdalom”, és „nem hagyhatunk bizalmatlanságot és ellenségességet a következő nemzedékre”.) Ezért az elnök ragaszkodott ahhoz, hogy 10-én vele menjen a közélet krémje, több közjogi méltóság és az összes fegyvernem parancsnoka (noha nekik érvényes rendelet tiltotta, hogy együtt repüljenek), mert így az ő küldöttsége képviseli a nemzetet, míg Tuské csak a kormányt. És ezután két hónapon át zavaros, követhetetlen levelezés folyt különböző lengyel és orosz szervek között. A két út párhuzamosan szerveződött, az oroszok időnként nem is értették, hogy mikor melyikről van szó. Elmaradt az előzetes helyszíni szemle, ami hiba, de persze Tuskot éppúgy érintette, mint a három nappal később utazó államfőt. A szervezés során viszszaütött Kaczyoskinak az a módszere, hogy mindenkit felvett, akit a kormánytól kirúgtak. A Miniszterelnöki Hivatal és a Külügyminisztérium munkatársainak ugyanis gyakran olyan exkollégákkal kellett tárgyalniuk a Köztársasági Elnöki Hivatalban, akiket tőlük politikai illojalitás miatt bocsátottak el. Az emberek közti feszültség megnehezítette a koordinációt, a bürokrácia akadozott.

Amikor Rados<aw Sikorski külügyminiszter április 10-én reggel telefonon közölte a gyászhírt Jaros<aw Kaczyoskival, ő rávágta: ez a maguk gyilkos politikájának a következménye, mert nem vettek új kormánygépeket! Csakhogy éppen Sikorski volt az, aki 2006-ban – még a Kaczyoski-kormány védelmi minisztereként – pályázatot írt ilyen repülőgépekre. Aztán összekülönbözött a PiS-szel, és átment a PO-ba, amelynek győzelme után külügyminiszter lett. Utóda a védelmi tárcánál 2007-ben visszavonta a tendert, egyebek közt arra hivatkozva, hogy az előre meghirdetett értékelési szempontok között túl nagy súllyal szerepel az olcsóság a biztonsághoz képest. De aztán valahol kicsúszott a száján: választás előtt nem lehet kormányrepülőgépet venni, mert széttép a bulvársajtó. (Tragikus csattanó: ez a korábbi miniszter, immár Kaczyoski elnök munkatársaként, az április 10-i áldozatok között volt.) Valamit ugyan előkészített, de nem ők győztek, a Tusk-kormány pedig nem folytatta a dolgot. Közismert, hogy bármely ország bármilyen irányzatú ellenzéke mekkora zajt tud csapni, ha csak új autókat kapnak a miniszterek. Hát még ha repülőgépet! De egy biztos: ha ez mulasztás volt, az nemcsak az államfőt érintette, hanem minden vezetőt. Tusk 7-én éppen olyan öreg TU-154-essel repült, mint Kaczyoski 10-én. És amúgy sem műszaki oka volt a balesetnek.

Amikor 2010 elején az egész szervezés elkezdődött, az orosz külügyminisztérium emberei jelezték: a korszerűtlen szmolenszki katonai repülőteret bezárták, csak alkalmilag nyitják meg néha. Ezért jobb lenne, ha a lengyel küldöttségek a 250 kilométerre lévő, jól felszerelt brjanszki repteret használnák, és onnan autóval mennének tovább. (Vityebszk közelebb van, de az egy másik ország, Belarusz. Lengyelország nemcsak azért van rossz viszonyban vele, mert Európa utolsó szovjet típusú diktatúrája, hanem mert rosszul bánik a lengyel kisebbséggel.) A lengyel nagykövet ezt rögtön megírta haza, de informálisan azt kapta válaszul egy miniszterhelyettestől, aki április 10-én maga is meghalt: persze, az oroszok el akarnak riasztani bennünket, hogy fél óra helyett négy órát kelljen autóznunk. Így aztán kinyitották a szmolenszki repteret. Mondhatnánk erre: azért ha Putyint engedték ott leszállni 7-én, akkor az biztosan biztonságos. Igen, jó időben, amikor a pilóta szabad szemmel látja a leszállópályát. 7-én így volt, 10-én nem. Volt olyan hír is, hogy 7-én kiegészítő berendezéseket vittek oda a biztonság javítására, amelyek 10-én már nem voltak ott. Ezt az oroszok cáfolták, és nehéz is elhinni, hiszen rengeteg lengyel mozgott a helyszínen mindkét napon.

Amikor a TU-154-es 10-én 10 óra 24 perckor kapcsolatba lépett a szmolenszki irányítótoronnyal, az orosz tiszt rögtön közölte, hogy az időjárási körülmények nem alkalmasak a landoláshoz, és megkérdezte, van-e tartalék repterük és elég üzemanyaguk. Elég logikátlan viselkedés ez, ha azt a parancsot kapta Putyintól, hogy pusztítsa el a gépet és utasait. A lengyel pilóta azt felelte, hogy ő azért megpróbálkozik a leszállással, és ha nem megy, akkor repül át máshová. Ehhez a torony hozzájárult, de ez nem azonos a leszállási engedéllyel, olyat nem adott. A PiS itt látja az oroszok fő bűnét: kötelesek lettek volna bezárni a repülőteret. Az orosz vizsgálat szerint ehhez nem volt joguk. Ennek viszont ellentmond, hogy a szolgálatos légi irányítók mellett megjelent korábbi főnökük, egy ezredes – nem tudni, ekkor milyen minőségben –, és kétségbeesetten telefonált Moszkvába, kérve, hogy bezárhassanak. Ám valaki a vonal túlsó végén, akinek ezek szerint joga lett volna rá, ezt nem engedélyezte, mondván, hogy a pilótáé a felelősség. Ha akar, hadd próbáljon meg leszállni.

A lengyel kormányjelentés fontos megállapítása, hogy a kapitány a korábbi állításokkal ellentétben nem készült leszállni, hiszen a fekete doboz felvételén egyik utolsó szava az – egy szörnyű, elfúló, kétségbeesett káromkodás előtt –, hogy „elmegyünk”. Csak lement 100 méterre, hogy látja-e onnan a leszállópályát – talán önigazolásul, talán alibit akart, hogy ő megpróbálta –, és mivel nem látta, át akart menni egy másik reptérre. De akkor miért zuhant le? Mert nem 100 méter magasságon volt! Nem azt a magasságmérőt használta, amely a tengerszinthez viszonyítva mér – bár azt sem jól állította be –, hanem amely a közvetlenül alatta lévő terephez, de nem tudta, hogy a reptér mellett van egy 60 méter mély szakadék. Vagyis sokkal alacsonyabban volt, mint hitte, és a szárny beleakadt egy – amúgy a biztonsági szabályok által megengedettnél magasabbra hagyott – fa koronájába. Az orosz irányító szintén félrevezette: akkor is azt mondta, hogy minden rendben, amikor ez nem volt igaz, és 10 másodperc késéssel kiáltott, hogy emeljék meg a gépet. Ezt azonban nem gonoszságból tette, hanem azért, mert az ócska régi radarján nem lehetett pontosan kivenni, hol a gép, szabad szemmel pedig semmi se látszott a köd miatt. Az automata „pull up!” („húzd fel”) jelzésére azért nem figyeltek a pilóták, mert tudták, hogy az a reptér nincs benne a rendszerben, de utána mégis automatával próbálták megállítani a süllyedést, pedig tudniuk kellett, hogy az ott nem működik. Ez ugyanis több, mint amikor egy út nincs benne az autó GPS-ében: ha egy leszállóhely nem található ebben a rendszerben, ott a robotpilótát nem is lehet használni.

No de miért kellett megpróbálkozni a leszállással, amikor még az újságírókat szállító, nem sokkal előbb engedély nélkül leszállt JAK-40 lengyel pilótája is lebeszélte őket? Azért, mert mindenki rettegett a botránytól, hogy fél napot csúszhat az előkészített ünnepség, amelynek több száz részvevője már a helyszínen vár. Valószínűleg ezért nem vállalták a reptér bezárását az oroszok sem. A lengyel kormányjelentés cáfolja, hogy bárki nyomást gyakorolt volna a pilótákra, ahogy az oroszok állítják, és a közvélemény egy része is hiszi. Igaz, hogy B<asik tábornok, a légierő parancsnoka bent volt a fülkében – minden szabályt felrúgva ezzel, hiszen ő ott utas volt –, de nem adott semmilyen utasítást. Kérdés persze, hogy ha a katonai elöljárójuk ott álldogál a pilóták mellett, az nem növeli-e önmagában is a stresszt. Nem adott utasítást az elnök sem, de amikor a fülkébe engedélyt se kérve belépő külügyi protokollfőnöknek mondták, hogy talán nem sikerül leszállni, ő azt felelte: „Hát ez baj.” Ezzel tényleg nem gyakorolt nyomást, bár egy azonosítatlan hang megjegyezte, nyilván az elnökről: „Pipa lesz.” Ám ki van zárva, hogy a kapitánynak ne jutott volna eszébe a 2008. augusztus 12-i eset: másodpilótaként tanúja volt annak, hogy Kaczyoski elnök az akkori parancsnokot a személyzet és az utasok előtt gyávának nevezte, és megfenyegette. A grúz–orosz konfliktusban akart közvetíteni, a fedélzeten a három balti állam és Ukrajna elnöke is ott volt. Útközben Kaczyoski hirtelen kitalálta, hogy ne Azerbajdzsánba repüljenek, ahonnan a terv szerint kocsival jutnak át Grúziába, hanem menjenek egyenesen Tbiliszibe. Bement a pilótához, és nekiszegezte a kérdést: „Tudja, hogy én vagyok a fegyveres erők főparancsnoka? Hát akkor utasítom.” Háború volt. A grúz légtérben cirkáló orosz vadászgépek simán lelőhették volna őket, hiszen kapcsolatba se tudtak lépni velük. A földön se volt semmi előkészítve. Az ukrán testőrfőnök tiltakozott. Egy repülőgépen mindig az első pilóta az úr, akárki van az utasok között, és ő e jogával élve megtagadta a parancsot. Ezt később az ügyészség indokoltnak minősítette, de a repülőtiszt sok kellemetlenséget élt meg. Így már másképp hangzanak a protokollfőnök szavai, hogy „Hát ez baj”, meg amit pár perc múlva közölt: „Az elnök úr még nem döntött.” Mintha ő bármiről dönthetett volna ott. És érthetővé válik, miért csúszott ki a pilóta (vagy talán a főparancsnok) száján, hogy „Engem megölnek…” De ezt olyan halkan mondta a bizonytalanul azonosított megszólaló, hogy csak a felvétel sokadik lehallgatásakor sikerült megfejteni.

A lengyel kormány korrekt és önkritikus vizsgálata a felső vezetőket utaztató különleges repülőezrednél durva szabálytalanságok tömegét tárta fel. (Az azonnal lemondott védelmi miniszter utóda feloszlatta az egységet.) Évek óta (több kormány idején!) elhanyagolták a kiképzést, és a meghamisított iratokba olyan gyakorlatokat is beírtak, amelyeket nem végeztek el. Lengyelországban nincs TU-154-szimulátor, csak Moszkvában és Kijevben, de ezeket ritkán használták, mert sokba kerülnek. A gép egyik fontos instrukciós könyvét le se fordították lengyelre. A kapitány egyetlenegyszer sem gyakorolta ilyen géppel a ködben leszállást. Általában is a személyzet minden tagja túl keveset repült ezzel a típussal. Nem voltak öszszeszokva, előző nap jelölték ki őket, és reggel késve érkeztek. Tehát április 10-én ez a csapat a szabályok szerint nem repülhetett volna. Érvényes térkép és friss meteorológiai jelentés nélkül indultak el. Továbbá az orosz irányítók nem tudtak angolul, a pilóták közül viszont csak a kapitány beszélt oroszul, pedig a toronnyal a navigátornak kellene a kapcsolatot tartani. Orosz segítő, „légi révkalauz” nem volt, mert megrendelték, aztán lemondták. Kibogozhatatlan, hogy ebben ki hibázott. A kapitánynak tehát túl sok dologra kellett figyelnie, miközben még kívülállók is ki-be mászkáltak ereszkedés közben. Szabályszegés, felelőtlenség, brahi évek óta, az ellenőrzések után tett intézkedési ígéretek elmismásolása: egy politikus elszólása szerint azért jó katonákkal repülni, mert azok nem vacakolnak annyit, mint a polgári pilóták, hanem azt csinálják, amit mondanak nekik. Hát most kilencvenhatan haltak meg emiatt. Egyébként az is kiderült: két héttel a szmolenszki események után ugyanannak az ezrednek az egyik gépe úgy szállt le Bydgoszczban, hogy felvegye a közelben lakó és külföldre induló külügyminisztert, hogy egyáltalán nem volt légiirányító, mert zárva volt a reptér. Ez természetesen szabálytalan és kockázatos volt, de hát a katonák… (lásd fenn).

A PiS azzal is vádolja a kormányt, hogy hazaáruló módon átengedte a vizsgálatot az oroszoknak, és az ellenzék követelése ellenére nem tett semmit az EU és a NATO bevonásáért. Az nem világos, hogyan lehetne egy államot kizárni egy olyan tömegszerencsétlenség vizsgálatából, amely az ő területén történt, és hogy az EU és a NATO mit tehetne egy olyan országban, amely egyik szervezetnek sem tagja. Az azonban konkrétabb kifogás, és erre a kormány nem adott magyarázatot, hogy miért nem egy 1993-as lengyel–orosz szerződést alkalmaztak, amely szerint az ilyen eseteket közösen vizsgálnák. Ehelyett Tusk miniszterelnök beleegyezett, hogy az 1944-es chicagói szerződés legyen az alap, noha az nemzetközi polgári utasszállító gépek baleseteire vonatkozik, itt pedig katonai személyzet vitt egy gépet katonai repülőtérre. Csakhogy: akármennyire kifogásolható ez, a gép és az áldozatok alapján illetékes országot a chicagói szerződés alapján is be kell vonni a vizsgálatba, és az oroszok ezt többször elszabotálták. A lengyel megbízott folyamatosan tiltakozott, és húsz oldalon át sorolta, mit nem kapott meg sokszori kérésre sem. Az orosz fél nem volt hajlandó átadni a szmolenszki repülőtér szabályzatait és az ott dolgozók munkaköri leírását; nem adott magyarázatot a légiirányítók vallomásainak ellentmondásaira; nem engedte kihallgatni a toronyban intézkedő, bizonytalan státusú ezredest, és nem árulta el, ki tiltotta meg a főtisztnek Moszkvából a reptér bezárását. Kétségtelen, hogy ezzel akadályozták a lengyel vizsgálatot, sőt erősítették a gyanakvást. De gondolja valaki, hogy ha egy másik szerződés alapján folyt volna a vizsgálat, akkor az oroszok másképp viselkednek? Hogy bárki rá tudja őket kényszeríteni, hogy átadjanak egy NATO-országnak olyan adatokat, amelyek náluk – bár erre nem hivatkoztak – bizonyára katonai titoknak számítanak?

Eleinte egyébként úgy látszott, hogy a tragédia közeledést hozhat a két ország között. Azok a lengyel és orosz diplomaták és újságírók, akik a közelben voltak, azt mondják: soha nem látták Putyint olyan őszintén megrendültnek, mint amikor 10-én a baleset helyszínére érkezett. Spontán (vagy akár jól kigondolt – ez itt most mindegy) mozdulattal átölelte a könnyes szemű Tusk vállát. Igaz, az ellenfelek szerint ez a pillanat a megalázkodást mutatta, a lengyel kormányfőnek félre kellett volna löknie orosz partnerét. Jaros<aw Kaczyoski viselkedett lengyel hazafihoz méltóan, amikor nem volt hajlandó fogadni Putyin személyes részvétnyilvánítását. De Medvegyev elnök az izlandi vulkáni hamu ellenére elrepült Krakkóba az elnök temetésére, és a gyászmisén Dziwisz bíboros-érsek megköszönte „orosz testvéreink” együttérzését. A szerencsétlenség után mintaszerűen megszervezték a holttestek összeszedését és azonosítását, együttműködtek a lengyel ügyészségi és orvos szakértőkkel, jól megoldották és fizették az agnoszkálásra érkezett kétszáz családtag szállását, ellátását. (A hozzátartozók egy része kifogásolta, hogy először rossz minőségű, méltatlan koporsókba tették a földi maradványokat. Azt azonban nem gondolták végig, hogy egy vidéki kisvárosban szombat délelőtt egyáltalán hogyan lehet száz koporsót találni. A hazaszállítás már a lengyelek által rendelt drága olasz koporsókban történt.) Csak aztán hamar visszatért a szokásos lélektelen bürokrácia és hatalmi pimaszság. Jaros<aw Kaczyoski máig fájlalja, hogy 10-én délután a kocsiját félreállították. Szerinte az embertelen és kicsinyes Tusk akart mindenáron előbb a helyszínre érni. Valójában a miniszterelnök felajánlotta, hogy repüljenek együtt – és akkor a reptérről autóval is együtt mentek volna tovább –, de Kaczyoski ezt visszautasította, egy másik géppel utazott. És az érkezés után hiába kérte előbb a lengyel nagykövet, majd maga Tusk, hogy Kaczyoskit engedjék előre, az orosz kísérők azt mondták: a VIP-gépkocsioszlopnak van elsőbbsége. A lengyel ellenzéki pártelnök pedig ott nem volt VIP, még ha a testvérét veszítette is el. Ilyesmiről nyilván nem Putyin dönt, hanem egy rutinból dolgozó bürokrata, de mély sebet ütött.

2011 elején az oroszok nehéz helyzetbe hozták a lengyel kormányt, mert közzétettek egy tenyérbe mászóan egyoldalú vizsgálati jelentést. (Formailag egy Államközi Repülésügyi Bizottság készítette, amely attól államközi, hogy több szovjet utódállam közösen alapította, de vezetője, a 72 éves Tatyjana Anogyina tábornoknő orosz miniszteri címet visel.) Ez kizárólag a lengyel pilótákat hibáztatta, és egyetlen szót sem szólt a repülőtér hiányosságairól, a légiirányítók hibáiról. A 200 oldalas dokumentumra a lengyel kormány rögtön januárban 150 oldalban válaszolt, az írás tele van olyan szavakkal, hogy „valótlan, hibás, téves, hiányos, elfogadhatatlan”. Ez a PiS szerint a kormány szervilizmusát mutatja, Tusk Putyin farkcsóváló kutyájaként mutatkozik meg benne. Elképzelhető, hogyan válaszoltak volna ők. A július végi lengyel jelentést is hazugnak, rágalmazónak nevezik, a Tusk-kabinet szerintük feladta a nemzet méltóságát.

Az elégedetlenek az igazságot követelik, de vajon mi az, amit elfogadnának igazságnak? Azt, amit egy Amerikában élő lengyel mérnök írt az egyik lapba? Szerinte az Európai Unió imperialistái az oroszokkal összejátszva gyarmatosítani akarják Lengyelországot, ezért likvidálták az uzsorás internacionálé könyörtelen diktátumával szembeszálló jegybankelnököt, és egy füst alatt az őt támogató államfőt. Egy másik nyilatkozó szerint egy titokzatos világkormány gyilkoltatta meg 1940 után másodszor is Lengyelország elitjét, mert elhatározta, hogy a lengyeleknek kevesebben kell lenniük. Esetleg a Lublini Katolikus Egyetem jogfilozófus pap-professzora mondta ki az igazságot? Azt nyilatkozta, hogy a radikális szocialista-kommunista és liberális gondolkodás terjedése miatt választották külön az államfő és a miniszterelnök útját azok, akik fellépnek a hazafias nemzeti és katolikus szellem ellen, a házasság, a család és a megfogant gyermekek ellen. Tagadják az abszolút értékeket, nincs pozitív céljuk, pedig a megoldás egyszerű: Isten kinyilatkoztatásait és a szent egyház tanítását kell követni.

Vagyis minden mindennel összefügg, különösen választás előtt. Hiába mondta ki még a püspöki kar is, hogy egy év elég a gyászból, a téma állandóan előtérben van. A PiS több áldozat özvegyét, testvérét, felnőtt gyermekét indította el képviselő- vagy szenátorjelöltként, és ezekkel a korábban többnyire nem politizáló, viszont hozzátartozójuk elvesztése miatt elkeseredett és vádaskodó emberekkel szeretne többséget szerezni. (Persze a szocialista és liberális elhunytaknak is vannak családtagjaik, akik másképp gondolkodnak, de az ő hangjuk kevésbé hallatszik.) Maga Jaros<aw Kaczyoski is, akin a rettenetes csapás, egypetéjű ikertestvérének, egyben legfőbb szövetségesének és harcostársának elvesztése emberileg érthető módon mély nyomot hagyott, egyre elvakultabban és mániákusabban ismételgeti: a tragédia „erkölcsi felelősei”, Tusk, Komorowski elnök, Sikorski és mások tűnjenek el a politikai életből. A Polgári Platform egyik politikusa kissé cinikusan azt mondta erre: „minél inkább Szmolenszk uralja a kampányt, annál jobb nekünk, mert mozgósítja azokat a szavazóinkat, akik félnek a radikalizmustól – és közben kevesebbet kell magyarázkodnunk a teljesítetlen négy évvel ezelőtti ígéreteink miatt…”

Lengyelországban minden augusztusban, az évfordulón feléled a vita az 1944-es varsói felkelésről: gigászi hőstett volt vagy rettenetes következményekkel járó bűnös felelőtlenség? Egy Stalowa Wola nevű város korábban a PiS-ben politizáló polgármestere, Andrzej Szlezak idén fellázadt, és frázispufogtató ünnepség helyett érdemi vitát, „történelmi pert” rendezett. Azt mondta némi képzavarral: „A mi hazafiságunk vámpírszerű. Csak vérözönben és hullahegyek között érezzük magunkat lengyelnek. Ez a hazafiságmodell hol a varsói felkelésből táplálkozik, hol pedig, mint éppen most, a szmolenszki szerencsétlenségből. Ennek véget kell vetni.”

Adam Michnik pedig azt írta: „Remélem, a lengyel társadalom okosabb, mint a »Szmolenszk-vallás« fanatikusai.” Mire ez az írás megjelenik, az olvasó már tudja, hogy október 9. után Donald Tusk marad vagy Jaros<aw Kaczyoski lesz a lengyel miniszterelnök.

 

 

Kapcsolódó írások:

Domány András: Ötleteik még vannak – Népszavazási kezdeményezésdömping Magyarországon „Népszavazási kérdés, sorsdöntő – Akarja-e ön hogy a Magyar Köztársaság...

“Ez a lövészárok-politika középtávon katasztrófa felé viszi az országot” Dávid Ibolya a Fapados Szalonban Moderátor Pikó András , hozzászólók Kende Péter, Hont András, Domány András, Bauer Tamás, Váradi Júlia “Ez a lövészárok-politika középtávon katasztrófa felé viszi az országot”...

Domány András: A szembesítő (Rádai Eszterről) Évek óta azzal kezdem az értékelést, hogy Rádai Eszter természetesen...

Domány András: A vidám pimasz (Nagy Józsefről) A műfaj továbbra is a Mozgó Világ erőssége, és bár...

Domány András: Interjúk, 2007 (Mihancsik Zsófia) A helyzet örvendetesen változatlan: a Mozgóban 2007-ben is sok és...

 

 

Cimkék: Domány András