Kende Péter: Nagy Imre és az 56-os magyar forradalom dinamikája

[1] Ötvenöt éve, hogy forradalom tört ki Magyarországon, de Nagy Imre akkori szerepét illetően mindmáig nem alakult ki egységes vélekedés – még a szaktörténészek körében sem, hát még a szélesebb közvéleményben. Márpedig ha 1956 őszéről valami bizonyosan elmondható, ez éppen az, hogy – így vagy úgy – annak úgyszólván minden mozzanata összekapcsolódott Nagy Imre nevével vagy politikusi cselekvésével. Az alábbi írás azonban ennél egy lépéssel továbbmegy, s azt próbálja világossá tenni, hogy Nagy Imre nélkül nem lett volna forradalom Magyarországon – legalábbis nem úgy, ahogyan 1956-ban ebből a békésnek induló helyi népmozgásból váratlanul, s a benne élők számára is hihetetlenül, az európai történelem menetét új irányba fordító nagypolitikai esemény keletkezett.[2]

1956 minden megfigyelőjének, az események közvetlen résztvevőitől a távoli diplomatákig, szemet szúrt a magyar forradalom azon egyedülálló sajátossága, hogy a politikai hatalom látható feje véges-végig (vagyis október 23-a éjjelétől egészen november 4-e hajnaláig) egyugyanazon személy volt. Nagy Imre állt a kormány élén azokban az első napokban, amikor a felkelőket a hatalom még veszélyes ellenségnek minősítette, és szétzúzásuk volt a célja. De ő maradt e helyen az október 28-án bekövetkezett politikai fordulat után is, ő szervezte át a nemzeti forradalom reprezentatív képviseletévé azt a kormányt, amely alig pár nappal korábban még a pártállam védelmét szervezte, statáriumot hirdetett a fegyveres lázadók ellen, s összetételében is a kommunista káderkiválasztás jellegzetes produktuma volt. Némi túlzással úgy is fogalmazhatnánk, hogy ezen a véres és tragikus magyar őszön Nagy Imre egy személyben volt Tisza István és Károlyi Mihály (ami, valljuk be, elég egyedülálló teljesítmény).

A magyar forradalomnak ezt a sajátosságát azért kell észben tartani, mert a legfontosabb — az október 23-a és november 4-e közé eső — szakasz hatalmi dinamikája ebből a furcsa, már-már hihetetlen adottságból vezethető le. Előbb azonban azt kell megértenünk, hogy milyen okokból került Nagy Imre ebbe az összetett és ellentmondásos szerepbe. Csak a lényegre szorítkozva: a magyar kommunista mozgalomnak ez a rendhagyó személyisége, aki 1945 után előbb mint agrárpolitikus, aztán mint kormányfő többször is szembekerült az MDP sztalinista vezetésével, a kormányzati hatalomból való brutális eltávolítása után (1955 és 1956 között) mindinkább megtestesített egy „másik politikai vonalat” s vele a rendszer talán mégis lehetséges megjavításának reménységét. Nagy ráadásul személyisége szerint sem volt tipikus pártember; vezetőtársaitól, pl. Rákositól vagy Gerőtől eltérően „emberi arculata” volt, de még a modorában, beszédmódjában és egész megjelenésében is volt valami vidékiesen magyar. Ez a körülmény még jóval az 56. őszi válság előtt olyan „civil” népszerűséget kölcsönzött neki, amilyennel egyetlen más korabeli vezető nem kérkedhetett. (Még Kádár János sem, akire pedig a Rákosi börtönéből való kiszabadulása után a budapesti kommunisták közül sokan tekintettek várakozással, s aki Nagyhoz hasonlóan szintén nem volt zsidó származású.) Nagy tehát nemcsak politikája, hanem személyisége miatt is került az október 23-i fellángolás követeléseinek középpontjába.[3]

A második ok Magyarország szovjet birodalmi alávetettségében keresendő. Az akkor adott helyzetben senki sem tartotta még elképzelhetőnek sem, hogy a Moszkvától függő pártállami rendszert Magyarországon valamilyen más politikai képlet válthatná föl. „Változásra” csak abban a szűk értelemben lehetett gondolni, hogy – Moszkva engedélyével, ha nem épp az ő akaratából – a lejáratott rossz magyarországi vezetést egy más összetételű, de továbbra is pártállami keretekben maradó kormányzó csapat váltja fel. Valahogyan úgy, ahogyan ez pár nappal korábban Varsóban történt. Addig a pillanatig, amíg a felkelők oldaláról el nem dördültek az első lövések, ez volt a politikai módon gondolkodók fejében a változás egyetlen elképzelhető formája, sőt non plus ultrája. Ennél továbbmenő reménykedést még azok a régtől félreállított és üldözött kisgazdapárti vagy szociáldemokrata vezetők sem engedtek meg maguknak, akik ez időben egyáltalán figyelemmel kísérték, hogy mi is történik a fennálló rendszer belső köreiben. Mármost egy olyan belső átalakuláshoz, mint amilyenre például Lengyelországban sor került, Magyarországon is kellett egy Gomulka típusú vezető. Amely szerepre viszont egyedül Nagy személye kínálkozott. S bár az október 23-a előtti hónapokban a Kreml urai rosszallóan figyelték Nagy Imre különcködéseit, a robbanás utáni kritikus helyzetben mégis ő testesítette meg azt a lehetséges alternatívát, amelyről még hajlandók voltak gondolkodni. Az október 25-én Moszkvából érkezett magas rangú küldöttség többnapi budapesti tartózkodása során elsősorban vele tárgyalt. Nagy Imre tehát belsőleg és külsőleg egyaránt kulcsember volt. A kormányzati szerepre ezt követően felkért nem kommunista személyiségek számára is vitathatatlannak látszott, hogy amíg a dolgok valamilyen nyugvópontra nem jutnak, a késhegyen táncoló országnak csak „a kommunista Nagy Imre” lehet a kormányfője, senki más.

Annak, hogy Nagy a helyén maradt, volt azonban még egy harmadik oka is. Éspedig az, hogy a felkelők Magyarországának nem volt olyan, országosan ismert vezetője, aki a nemzet irányítójaként saját szűkebb csoportján túl is számításba jöhetett volna. A forradalmi helyzet ugyanis a körülmények váratlan felpörgéséből keletkezett, s már csak ezért sem „termelhetett ki” – a robbanás előtt – a tömegek nevében föllépni képes s erre jogosultnak tekintett vezetőt. Sem egyet, sem többet. Ez persze a kommunista diktatúra következménye is volt, amennyiben egy ilyen rendszerben lehetetlen az állampárt keretein kívül politikailag létezni s tevékenykedni. Ez a megállapítás sokak számára nem lesz első olvasásra evidens, hiszen felidézhetik magukban, hogy valamiféle mozgás az országban már az előző években is volt. Az 1953 utáni enyhülés korszakában a „változás” követelése ismételten megfogalmazódott bizonyos újságírói és írói körökben. A fővárosi olvasóközönség „ellenzéki” lapként tartotta számon az Irodalmi Újságot, s 1956 nyarától kezdve minden újabb számának megjelenése előtt csődület támadt az újságosstandok körül, mert sokan és mind többen voltak azok, akik az elsők között akarták volna látni valamelyik ismert író keményen odamondó cikkét. Egy dolog azonban az irodalom, s más a politika meg az élet. Írástudók olykor vállalják az igazság kimondójának szerepét, de ennél messzemenőbb küldetést nem tulajdonítanak maguknak. A Petőfi-kör nevezetes sajtóvitáján, amely csak pár hónappal előzte meg az októberi robbanást, Déry Tibor váteszi pontossággal jósolta meg a hatalmon lévők csúfos eltakarodását (egyúttal azt is, hogy a „sánta paripák” helyébe majd „sánta szamarak” fognak lépni), de semmi sem állt tőle messzebb, mint hogy népvezéri szerepre törjön. Amikor kitört a lázadás a budapesti utcán, egyenesen saját magát okolta azért, hogy óvatlan szavaival ártatlan vér hullását idézte elő.

A szellem embereiről ennyit. Ezek után visszatérhetünk a forradalmi vezetés fogas kérdéséhez. Az 1989 óta készült szakmunkákból[4] meg lehet tudni, hogy mi történt. Amikor eljött a vész pillanata, a fegyveres csoportok körében teremtek parancsnokok, de csak időlegesen és meglehetősen szűk hatókörben. Eleinte alig volt kapcsolat a különféle földrajzi pontokon összeállt csoportok vezetői között, de valami aztán mégis elindult ebbe az irányba, sőt a kormányoldal is kereste velük az összeköttetést. Olyasmi azonban nem történt, hogy valamely fegyveres csoport parancsnoka alávesse magát egy másiknak, vagy hogy egy harmadikban a közös harc országos vezetőjét ismerje fel. Pontosan erre céloztam abban a fentebbi mondatban, hogy „a felkelő Magyarországnak nem volt elismert vezére”. A november 4-ét megelőző napokban még a fellázadt nemzet „fegyveres karjának” szánt nemzetőrség vezetőit is Nagy Imre jelölte ki! Mint ahogy a többpárti forradalmi kormány szűkebb kabinetjének tagjait is személy szerint ő válogatta össze. (Nélküle egyébként egyik sem vállalta volna azt a veszélyes és hálátlan szerepet.)[5]

A fentebb áttekintett tényezők együttes következménye volt, hogy a forradalom felfelé ívelő fázisának dinamikája a kulcshelyzetben lévő s megkerülhetetlen kormányfő személyéhez kapcsolódott. S hogy az október 23-a és november 4-e közé eső napok nagypolitikai története még ma is csak az ő helyzetéből nézve bontható ki. Lássuk ezt közelebbről!

Október 23-án este, a Parlament előtti téren Nagy Imre személyes képlete törést szenvedett. Az ezt követő éjjel meghozott s kormányfővé emelése után már az ő nevéhez is kapcsolódó kormányzati döntések (statárium stb.) ugyanis szöges ellentétben álltak azzal a képpel, amely róla az előző évek során a magyar közvéleményben kialakult. Részvétele egy idegen fegyveres erők erőszaka által fenntartott kormányzatban végzetesen megrendítette azt a bizalmi tőkét, amellyel addig rendelkezett. Alig néhány óra leforgása alatt a reményeket megtestesítő államférfiből a gyűlölt párturalom és a ruszki rendfenntartás jel-képe lett. (Ezt a Szabad Európa Rádió sem győzte hangoztatni.) Miközben az ország lakóinak többsége számára sem az nem volt egészen világos, hogy kik is fogtak fegyvert az október 24-re virradó éjjelen, sem az, hogy milyen céllal tették ezt. A szovjet tankokra tüzelő „budapesti srácok” képe ugyan sokak rokonszenvét váltotta ki – persze sokak félelmét is –, józan politikai tervvel ez a hősi kép azonban nem volt összekapcsolható. Vidéken a szinte mindenütt lángra kapó népharag közvetlenebbül vette puskavégre a párturalom helyi képviselőit, de azok után, hogy az előző este összeomlott a (rendszeren belüli) változás reménye, ennek a mozgásnak sem volt világosan megfogalmazható iránya. Nagy Imre látszólagos átállásával tehát zsákutcába jutott az október 23-án elindult mozgás. A kitört lázadás, amelynek előző napi békés tömegeit a semmiből kilépő fegyveres suhancok és más „ellenőrizetlen elemek” váltották fel, egy olyan megtorló hatalommal találta magát szemben, amely mögött a világ legerősebbnek tudott katonai ereje állott, s amely (falragaszain és az éter hullámain) a „fasiszta hordáknak” minősített lázadók gyors felmorzsolását ígérte.

Ebből a reménytelennek látszó zsákutcából húzta ki az országot Nagy Imre az ezt követő napokban. Mintegy ösztönszerűen (hiszen arra, hogy mi a teendő egy forradalmi helyzetben, neki sem volt programja). Nagy egyébként már az Akadémia utcai pártközpontban töltött napokban, barátaitól elszakítva és a párthatalom megzavarodott vezetői közé beszorulva sem vetette alá magát száz százalékig annak a szűk látókörű államvédelmi szemléletnek, amely ebben a sajátos környezetben kialakult. Minden jel szerint nem gondolta, hogy „a múlt erői” jelentek meg a pesti utcán, akikkel szemben csakis a fegyvereké lehet a szó. Nem értett egyet a szovjet csapatok behívásával sem, aminek bizonyítéka, hogy nem volt hajlandó az erre vonatkozó – mellesleg csalárdul antedatált – írásos kérést nevével hitelesíteni.[6] A statáriumra vonatkozó döntést is csak vonakodva fogadta el, és – a fegyverletétellel járó büntetlenség újabb és újabb meghirdetésével – elérte, hogy ez gyakorlatilag ne kerüljön kivitelezésre. A Corvin köz bombázását is letiltotta. E lépései nyilvánvalóan összezavarták a rend kemény eszközökkel való helyreállításának hivatalosan szövögetett terveit (ezért is vádolták őt már akkor, s a későbbiekben még inkább, „belső szabotázzsal”), ugyanakkor nyitva hagyták az ajtót a felkelőkkel való kapcsolat felvétele előtt. A sztalinista rendpolitikának ebben a megopponálásában Nagy nem volt egészen egyedül. Ebbe az irányba nyomták őt legközelebbi barátai közül azon kevesek (Losonczy, Donáth), akik vele együtt kerültek be a felső pártvezetésbe október 23-a éjjelén. S valamicske támogatásra számíthatott az addigi pártvezetés néhány hajlékonyabb beállítottságú vezetője részéről is. Ezek közül a legbefolyásosabb – ha nem is a legelvszerűbb – Kádár János volt, akiben Nagy maga is szövetségest látott. A sokak által kulcsembernek tartott Kádár október 25-én a menesztett Gerő Ernő helyébe került mint a névleg még mindig monopolhatalmat gyakorló MDP első titkára. Ezt a személyi választást az e napokban Budapestre érkezett magas rangú szovjet vezetők is jóváhagyták. Mint ahogy azzal is egyetértettek, hogy Gerőnek és az addigi pártvezetőség legexponáltabb tagjainak el kell tűnniük a színről. Nagy Imre kormányfői kinevezéséért nem lelkesedtek, de úgy gondolták, hogy sakkfiguraként még mindig jobb, mint alkalmatlannak bizonyult addigi elődje, a Gerő árnyékában felnőtt Hegedűs András.

A Magyarországon kívül akkor még mindenki által bábfigurának tartott Nagy Imre következő húzása az volt, hogy barátai tanácsát követve otthagyta az állampárt Akadémia utcai bunkerét, és átköltözött kormányfői hivatalába, a Parlament épületébe. Ez véget vetett többnapos elszigeteltségének, és lehetővé tette, hogy másokkal is kapcsolatba kerüljön, ne csak a pártház szűrőjén átjutó egyoldalúan informált kevesekkel. Kormányfői hivatala ettől kezdve az ország minden részéből érkező delegációk fő látogatási célpontja lett, egyszersmind a legfontosabb politikai tárgyalások helye. Nagyra a továbbiakban nagy hatást tett az a körülmény, hogy az ajtaján kopogó, petíciókkal és reklamációkkal érkező látogatók között a munkásküldöttségek voltak többségben; ezek pedig arról tájékoztatták őt, hogy az a bizonyos „dolgozó nép”, amelyre a hatalom hivatkozni szokott, nem akármilyen rendet akar, hanem olyat, amely az október 23-án megfogalmazódott követelések irányában halad. Ezt erősítették meg a munkástanácsok és más hasonló jellegű forradalmi bizottságok alakulásáról szóló, mindenünnen befutó hírek is.

Erre a közhangulatra Nagy először is a kormány kiszélesítésével akart hatni. Olyan személyiségek miniszterré való kinevezésével, akiket a közvélemény reformerekként tarthatott számon (mint például a filozófus Lukács Györgyöt vagy az egykori NÉKOSZ-főtitkár Kardos Lászlót). Ez az elgondolás nem számolt azzal, hogy október 23-a óta Magyarország már nem a Petőfi-köri reformviták földje volt, hanem forrongó, utcai harcok által tépett, ugyanakkor szovjet tankok által letiport ország, melyet pusztán minisztercserékkel vagy szép fogadkozásokkal már aligha lehet megnyugtatni. Nagy Imre azonban még e napokban is csak ilyen nyitásokra mert gondolni, ami arra mutat, hogy az első napok eltájoltságán még ekkor sem egészen jutott túl. De megmaradt a szovjet csapatok jelenléte által gerjesztett zűrzavar is, valamint a helyzetnek az az alapadottsága, hogy a szétzilált kormányzati erők nem tudtak a kis létszámú, de szívósan kitartó fegyveres felkelőkkel megbirkózni. Egyre tisztábban látszott, hogy a velük való politikai kapcsolat felvétele nélkül a kialakult helyzeten úrrá lenni nem lehet. Ehhez viszont a kormánynak őket illetően is más beszédmódra kellett áttérnie, mindenekelőtt pedig a rendteremtésnek azzal az akadályával szembenéznie, amelyet a szovjet csapatok jelenléte képezett. Ennek a kettős követelménynek tett eleget az október 28-i irányváltás. Kádár János és egy leszűkített új pártvezetés támogatását maga mögött tudva, Moszkvát pedig bizonyos fokig kész helyzet elé állítva Nagy ezen a napon jelentette be a rádió hullámain sugárzott beszédében, hogy kormánya a kitört felkelést nem tekinti „ellenforradalomnak”, hanem „az egész népet átfogó és eggyé forrasztó”, az előző korszak súlyos bűneire válaszoló „nemzeti demokratikus mozgalomnak”. A kormányfő elrendelte az „általános azonnali tűzszünetet”, bejelentette az államvédelmi hatóság megszüntetését és egy újfajta karhatalom létrehozását, amelyben a honvédség és a rendőrség alakulatai mellett „a munkások és az ifjúság felfegyverzett osztagai” is helyet kapnak. Arról is tájékoztatta az ország népét, hogy „megállapodott a szovjet kormánnyal” a fővárosban tartózkodó szovjet csapatok kivonulásáról, s hogy tárgyalások indulnak a Magyarországon állomásozó szovjet haderők visszavonásáról.[7]

Ez a beszéd, bár egy csapásra nem teremtett új helyzetet (hogy is teremthetett volna?), teljesen átrajzolta a frontokat. E pillanattól kezdve a magyar kormány – legalábbis a kinyilvánított szándékok síkján – a szovjet birodalmi erőkkel vállalt addigi szövetséget az október 23-án kitört felkeléssel való azonosulással cserélte fel. A szándéktól az „egész népet egybeforrasztó” nemzeti összefogásig az út persze még hosszú volt. S olyan buktatókkal volt tele, mint a szovjethű Katonai Bizottság utasításait követő Államvédelmi Hatóság feloszlatása vagy a hadsereg tisztikarának a forradalom oldalára való állítása (ami korántsem volt befejezett tény). Ott volt továbbá a kommunista pártapparátus, amely fejetlenül is inkább Gerőék, mint Nagyék szellemében viszonyult a felkelés erőihez. Ami pedig az országot megszállva tartó szovjet hadsereget illeti, annak távozásáról lehetett ugyan tárgyalásokat kezdeményezni, de hogy milyen eredménye lesz ezeknek, az bizony még nyitott kérdés volt (sőt maradt is). E buktatókra még visszatérünk, most azonban folytassuk a frontok október végi átalakulásának a központi kormányzat szemszögéből való elemzését.

Az október 28-i fordulat három nagy kérdést vet fel: nem ment-e Nagy Imre túl messze? volt-e ehhez támogatottsága? elfogadható volt-e új pozíciója a szovjet vezetés számára? Kezdjük az első kérdéssel. Nem kétséges, hogy Nagy még a saját szempontjából is sokkal messzebbre ment, mint amit lehetséges szerepéről valaha is gondolt, de ha meg akarta őrizni a néppel eggyé forrott, a nemzet igazi érdekeinek és mélyebb akaratának elébe menő vezető képét, nemigen volt más választása.[8] Október 23-a estéjén talán még volt egy másik ütőkártyája is: ha a Kossuth téren összegyűlt tömeg előtt messzemenő reformokat hirdet meg, a pártvezetést pedig arra szólítja fel, hogy azonnali hatállyal bízza meg őt ezek kivitelezésével. Meglehet, hogy Gerőék ezek után lefogatták volna őt, viszont a tömeget nem idegenítette volna el magától, s nem került volna néhány órával később abba a helyzetbe, hogy még a szovjet csapatok megjelenéséért is őt tegyék felelőssé. Az október 28-i fordulattal Nagy valamiképpen a 23-a éjjelén és az ezt követő napokban történtek árát fizette meg. Ennél kisebb változtatási ígéret ekkor már nem lett volna elég.

Volt-e Nagy Imrének e fordulat kivitelezéséhez elegendő belső támogatottsága? Az ezt követő öt-hat napban úgy tűnt, hogy igen. Az állampárt vezetése előbb gyökeresen átalakult, majd a saját feloszlatását is kimondta, s az MDP helyébe lépő MSZMP vezetése részben Nagy Imre személyes híveiből, részben a velük egyetérteni látszó Szántó Zoltánból, Lukács Györgyből és Kádár Jánosból állott. Az új párt nevében Kádár még négy nappal később is (november elsején) egy olyan forradalmi programot hirdetett meg,[9] amely teljes összhangban állt az október 28-i fordulattal. Nyitott kérdés azonban, hogy az állampárt sok ezer főnyi káderrétegében – a minisztériumok és más állami szervek élén álló személyzetet is ideértve – mekkora volt e meredek politikai fordulat tényleges támogatottsága. (Mekkora lehetett? A választ e kérdésre már soha nem fogjuk tudni…) Nem volt-e illúzió abban reménykedni, hogy a régi bűnöket jelképező államvédelmi hatóság feláldozása árán a pártállam többi tartópillére minden ellenállás nélkül elfogadja az egypárti diktatúrából való kilépést és az október 23-i országos lázadás eszméit megvalósító rendszerváltozást? Hiszen ez egész múltjuk megtagadását követelte meg tőlük, egyszersmind annak az elfogadását is, hogy „a forradalom” az, amit a rendbontók követelnek, ők pedig elsöprésre ítélt, rossz ügyért harcoló ellenforradalmárok. S ha voltak is közöttük néhányan – nem is kevesen –, akik erre az önfeladással is felérő átállásra hajlamosak lettek volna, a lezajlott véres események hatása alatt ekkor már olyan ellenséges hangulat vette őket körül, amelyben a forradalomhoz való csatlakozásuk bajos, sőt kockázatos volt.

Harmadik kérdésem (elfogadható volt-e egy ilyen fordulat a szovjet vezetők számára?) látszólag értelmetlen, hiszen az események rég megválaszolták. A legfelső hatalom Moszkvában azért döntött a helyén lévő magyar kormány fegyveres megdöntése mellett, mert az az út, amelyen ez a kormány elindult, veszélyesnek és elfogadhatatlannak tűnt számára. A tények valóban erről szólnak, ebből azonban sem az nem következik, hogy a döntés szükségszerűen csak ez lehetett, sem pedig az, hogy Nagy Imre és tanácsadói egyetlen másfajta kimenetelt sem tarthattak lehetségesnek. Hogy ez mennyire nem így volt, az kiolvasható abból a töredékes jegyzőkönyvből is, amely a szovjet Prezidium október végi üléseiről fennmaradt.[10] E sokáig rejtve maradt dokumentumból nemcsak az derül ki, hogy a moszkvai vezetők a magyarországi helyzetet és annak megoldási módját többféleképpen látták, hanem az is, hogy napokig hezitáltak, mielőtt a november 4-i intervencióról szóló döntést meghozták. Ez ugyan magában véve nem bizonyíték arra, hogy másképp is eljárhattak volna, azt azonban érthetőbbé teszi, hogy Nagy és tanácsadói miért bíztak a magyar forradalom és a szovjet hatalom közötti „kiegyezés” lehetőségében.

Azt persze el kell ismerni, hogy Nagy Imre október 28-án olyan fordulatot hirdetett meg, amely még a helyben tartózkodó szovjet fődelegátusok számára is nehezen volt megemészthető. A velük folytatott tárgyalásokról igen-igen keveset tudunk, s még ezt a keveset is csak közvetve. A Kreml két képviselője – Mikojan és Szuszlov – természetesen felfogta a magyarországi helyzet súlyosságát, ennélfogva azt is megértette (ez Mikojan Moszkvába küldött jelentéseiből tételesen kiolvasható), hogy komoly politikai engedmények nélkül nem képzelhető el a felkelő erők leszerelése. Biztosnak mondható azonban, hogy a szovjet vezetők által lehetségesnek tartott engedmények horizontja a pártállami határokon belül maradt. Ez azt jelenti, hogy azokba talán belefértek egy korábbi (reformista) Nagy Imre eszméi vagy esetleg azoknak valamiféle titóista változata, de az a többpárti és nemzetileg szuverén demokrácia, amely Budapesten körvonalazódni kezdett, már aligha. Ami pedig a szovjet csapatok teljes kivonását illeti, erre nézve Mikojanék semmiféle felhatalmazással nem rendelkeztek. Explicit megállapodásra Nagyékkal csak a Budapesten tartózkodó csapatokat illetően került sor.

Ezzel együtt nekem máig az a véleményem, hogy a Kreml döntése nem volt „szükségszerű” (abban az értelemben, ahogy a természeti törvények szereznek érvényt maguknak), hanem egy adott világpolitikai konstelláció és az ehhez kapcsolódó, abból a legkedvezőbben kikerülni próbáló stratégiai megfontolások következménye volt. Ezt az elmúlt évtizedekben több ízben is kifejtettem, a legrészletesebben 2006-ban megjelent könyvemben.[11] Érvelésem veleje, hogy semmilyen hatalom ún. érdeke nincsen objektíve adva. Pusztán elvileg a szovjet vezetők elfogadhatták volna tárgyalási alapnak az utolsó napok Nagy Imre-kormányának irányvételét az abban rejlő veszélyek ellenére, mint ahogy 34 évvel később Gorbacsov beleegyezett Németország egyesítésébe – holott „objektíve” ez még sokkal veszélyesebb volt Moszkvának, mint az 1956-os Magyarország részleges kiszakadása a szovjet befolyási övezetből. Hogy az utóbbi esetben Moszkva urai a fegyveres erők bevetését s nem a magyarokkal való kiegyezést választották, ennek okai olyan „esetleges” tényezőkben keresendők, mint az adott helyzetről alkotott képük vagy az 1953 óta folyó desztalinizálási vita pillanatnyi állása. A Nagy Imre-kormánynak e tényezőkről még tudomása sem igen volt, nemhogy befolyása rájuk. Az utolsó napokban azonban olyan „biztató” jelenségekkel is szembe találta magát, mint például a szovjet kormány október 31-én közzétett nyilatkozata a Varsói Szerződésben részt vevő országok ún. egyenjogú szuverenitásáról, vagy az a (máig sem egészen megmagyarázható) körülmény, hogy a szovjet fegyveres erők kivonásának mikéntjéről kétoldalú tárgyalások kezdődhettek Budapesten. (Hogy ez végül is színjáték volt, az csak utólag derült ki.)

Még egy utolsó szó az október 28-i kormánynyilatkozatról, pontosabban annak belpolitikai hatásáról. Eleinte a fegyveres felkelők szinte tudomást sem vettek róla, oly nagy volt részükről a bizalmatlanság azzal szemben, ami a hatalom berkeiben történt. Annál nagyobb volt e nyilatkozat hatása az értelmiségre, különösen annak a rendszerhez valamennyire kapcsolódó rétegére, amely ekkor kezdett el ismét lélegezni. Képviselői megkönnyebbült nyilatkozatokkal és lázas sajtótevékenységgel álltak be – október 23-a óta először – a forradalmi változást követelők táborába. Az újból megszólaló írók, költők és más szellemi tekintélyek azzal is segíteni kezdték az átalakulóban lévő kormányzatot, hogy a fegyveres felkelőket megbékélésre szólították fel. Ezt azonban a megszólítottak vagy meg sem hallották, vagy a fülük mellett eresztették el, hisz harcászatilag még semmi sem dőlt el, a kormányzati ajánlatok hitelességéhez pedig többre volt szükség, mint szép szavakra. Nagy Imre maga is tudta, hogy szándékainak meghirdetését csak gyakorlati lépések hitelesíthetik: egy ténylegesen beálló tűzszünet, az államvédelmi csapatok lefegyverzése s a kormány olyan irányú átalakítása, amelyben nem csupán kommunista reformerek vagy társutasokként leszerepelt egykori demokraták kerülnek tisztségbe. Szinte elképesztő, hogy október utolsó napjaiban Nagy milyen gyorsasággal értette meg, hogy nem tartható fenn az állampárt politikai monopóliuma, s ezért vissza kell térni a háború utáni demokratikus koalícióhoz és a többpárti szabad választásokhoz. Ezt deklarálta a kormányfő október 31-én, s ezt erősítette meg Kádár János másnapi rádiónyilatkozata is. Ezzel Magyarország kilépett a szovjet típusú államiságból, s értelem szerint abból a birodalmi rendszerből is, amelybe addig tartozott. S hogy a mutáció teljes legyen: a koalíciós alapon újjászervezett kormány meghirdette az ország semlegességét, s bejelentette, hogy nem kíván többé annak a katonai szövetségnek a részese maradni, amelynek jogcímén a szovjet csapatok megszállva tarthatták az országot. Ez az utolsó lépés azonban nem volt előre betervezve: ebbe maguk az oroszok sodorták bele Nagy Imrét és nemzeti kormányát, amennyiben kivonulás helyett be- és felvonultak. Igaz: a Varsói Szerződésből való kilépést napok óta petíciók százai követelték.[12] A szerződés felmondása november elsején azonban a kormány kétségbeesett válaszlépése volt egy olyan helyzetben, amelyben a moszkvai tárgyalófél hallgatása – illetve a képviseletében megszólaló nagykövet nyilvánvaló mellébeszélése – a valódi dialógus lehetőségét elvágta. Hogy Magyarország legális kormánya nem járult hozzá a szovjet csapatok október végén kezdődő újabb beözönléséhez, ezt már csak így lehetett kinyilvánítani. Három nappal később azonban a megtámadott ország sarokba szorított kormányfője fegyveres ellenállásra sem adhatott parancsot – ez derül ki november 4-e hajnalán elhangzott utolsó rádióbeszédéből –, hiszen ezzel a kiegyezés addig követett politikáját mondta volna fel. Amikor kezdetét vette a forrongó ország második lerohanása, a nagy nehezen létrehozott nemzeti egységkormány feje mást – többet – nem nyilatkozhatott, mint hogy „csapataink harcban állnak”, és hogy „a kormány a helyén van”. Amivel azt hozta a világ tudomására, hogy Moszkva a helyén lévő kormány akarata ellenére látott neki az ország visszahódításához, amelynek népe (és hadserege) ezzel szembeszegül.[13]

Nagy Imre szerepébe ennyi fért be. E szerep belső logikája egyszersmind a forradalom kormányzati dinamikáját is meghatározta. Nélküle az október 23-án kitört felkelés még eddig sem jutott volna. Meglehet, hogy egy másik vezérrel egy másik történelmet írt volna Magyarország. Más vezér azonban nem volt kéznél, ilyet sem az október előtti társadalmi erjedés, sem a mozgásnak indult felkelés nem termelt ki magából. Formátumos vezér nélkül pedig nem lett volna történelmi fejezetet író forradalom, legfeljebb elhúzódó és vérbe fojtott lázadás.

 

Jegyzetek

 

 

 

 

 

Jegyzetek: (↵ returns to text) 1 Az akkor Párizsban élő szerző 1989-ben Budapesten részt vett az 1956 történetét kutató tudományos intézet megalapításában, 1994 és 2011 között az azt működtető közalapítvány kuratóriumának elnöke volt, 2005 óta a budapesti Nagy Imre Emlékházat igazgató alapítvány elnöke is. A magyar forradalom tárgykörében számos hoszszabb-rövidebb tanulmányt, újságcikket és több könyvet publikált.↵

2 Az alább következő szöveg a szerző Eltékozolt forradalom? című, 2006-ban megjelent munkájának egyik központi fejtegetésére épül.↵

3 Nagy pályafutásáról és személyiségéről rengeteg könyv és esszé íródott nemcsak magyarul, hanem minden fontosabb nyelven, de például csehül, lengyelül és szerbhorvátul is. A legszemélyesebb tanúságtétel Méray Tibor tollából született pár évvel a forradalom után (Nagy Imre élete és halála, eredetileg angolul, 1959-ben, magyarul először 1978-ban a müncheni Griff Kiadónál). A legalaposabb politikai életrajzot Nagyról Rainer M. János adta közre 1996-ban (1. kötet) és 1999-ben (2. kötet).↵

4 Ezek közül Eörsi László és Szakolczay Attila monográfiáit tudom különösen ajánlani.↵

5 Szemtanú mesélte nekem, hogy amikor október végén a Parlamentbe, azaz a kormány székhelyére behívott Kéthly Anna nem vállalta sem a maga, sem pártja (az SZDP) nevében a kormányba való belépést, Nagy Imre felállt, leemelte kabátját és kalapját az ajtó melletti fogasról, és azt mondta neki: „akkor én is itt hagyok mindent”. Erre Kéthly elfogadta a felajánlott államminiszteri tisztséget.↵

6 A jelenet Hegedűs András (1956 októberéig miniszterelnök) 1986-ban Bécsben, majd két évvel később Budapesten közzétett emlékezésében (A történelem és a hatalom igézetében) olvasható.↵

7 Hogy e fordulat kialakításában kik játszottak szerepet Nagy közelebbi elvbaráti köréből (pl. Gímes, Lőcsei, Vásárhelyi), ez történelmileg nem érdektelen kérdés, de itt nem szükséges tárgyalnom.↵

8 Több jelentős történeti munka szerzője (így pl. Charles Gáti is öt évvel ezelőtt publikált könyvében) azt állította, hogy volt, de szerintem egyik sem tudta ezt a vélekedését meggyőző érvekkel aládúcolni. Nagy ugyanis nem volt Gomulka helyzetében, legfeljebb Kádáréban – s tudjuk, hogy az mit hozott.↵

9 Kádár november 1-jei rádióbeszédének szövege 1956 minden kézikönyvében megtalálható.↵

10 Lásd erről az 1956-os Intézet 1996-ban kiadott Döntés a Kremlben című kötetét, amely magyar fordításban tartalmazza Hruscsov politikai titkárának a szóban forgó ülésekről készített kézírásos feljegyzéseit, egyszersmind – Rainer M. János tollából – alapos elemzését adja ezeknek.↵

11 Eltékozolt forradalom?, 6. fejezet (Győzhetett volna-e a felkelt Magyarország?).↵

12 Magam is követeltem ezt a Magyar Szabadság című rövid életű forradalmi lap november elsejei számának vezércikkében. („A független Magyarország legyen semleges!”)↵

13 Az igaz ugyan, hogy november 4-én a kormányfő fizikailag nem maradt a helyén, de hátralévő (fogoly) életével és bátran vállalt halálával a forradalom és népe melletti helytállását pecsételte meg.↵

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Rainer M. János: Újragondolni ötvenhatot (Kende Péter: Eltékozolt forradalom? Budapest, 2006, Új Mandátum Könyvkiadó, 238 oldal, 2680 forint. ) Rainer M. János Újragondolni ötvenhatot Fél évvel 2006. október...

Molnár Gál Péter: Vizsgaelőadás (Arthur Miller: A salemi boszorkányok. Fordította Mészöly Dezső. A Magyar Színház színiakadémiájának növendék-előadása a Sinkovits Imre Színpadon, 2006. január 27. Játsszák Rák Zoltán, Magyar Tímea, Jankovics Anna, Papp Orsolya Júlia, Nagy Veronika, Harcsik Róbert, Meggyes Krisztina, Tövispataki Beáta, Kovács Zoltán, Endrődi Ágnes, Gulácsi Tamás, Molnár Ágnes, Gádor Tamás. Osztályvezető tanárok Őze Áron – Szélyes Imre. Rendező Őze Áron. ) Molnár Gál Péter Vizsgaelőadás “Politika nem. Meggyőződésem, hogy elegünk...

Rainer M. János: Tömbből lepattant szilánkok (Lőcsei Pál: Egy élet szilánkjai. Írások, beszélgetések, dokumentumok. Szerk. Kende Éva. Budapest, 2010, Nagy Imre Alapítvány–Gondolat Kiadó.) Nem ennek az írásnak kellene elmondania, ki is volt Lőcsei...

Kende Péter: Szellem és hatalom A filozófiai kutatómunka ezoterikus birodalmában történő dolgok már 2010-ben is...

Almási Miklós: Gyereknaplók (Csics Gyula: Magyar forradalom, 1956, Napló. 1956-os Intézet kiadása, 228 oldal, 4500 forint. A Magyar Forradalom 1956, Napló. Kieselbach kiadás. 200 oldal, 4500 forint. ) Almási Miklós Gyereknaplók Egy mai tizenkét éves olykor még...

 

 

Cimkék: Kende Péter