Győrffy Iván: Hattyúdal (Fekete hattyú (Black Swan). Színes, feliratos amerikai filmdráma, 108 perc, 2010. Rendező Darren Aronofsky)
Vörös és fekete, fény és árnyék, orom és szakadék, bezárkózás és kiteljesedés, letargia és eksztázis – ezek a hívószavai a Fekete hattyúnak, Darren Aronofsky legújabb munkájának. A kontrapunktikus szerkesztés egyszerre áldás és átok: nagyon szűk a mezsgye az originalitás és a közhelyesség között, a giccs és a katartikus megtisztulás egymásnak felelgetnek, s bizony nézője válogatja, ki melyiket érzi hangsúlyosabbnak. A műfajok keveredése (anime, horror, pszichothriller, dráma stb.), a tömeg- és művészfilmes stílusklisék tudatos egymásra vetítése, a hatásvadász betétek (pszichedelikus-leszbikus jelenetek) és a zenei virtuozitás (klasszikus, pop és posztmodern variációk Csajkovszkij örökbecsű dallamaira) tovább árnyalják a képet – amelyből egy saját testének határaira és mélységeire ébredő művész/nő csábító és taszító portréja rajzolódik ki a filmvásznon.
A Fekete hattyú körülrajongott, bámulva ünnepelt film – főhősnője, Natalie Portman alakításáért az Oscar-szobor mellett BAFTA- és Golden Globe-díjat, a Velencei Filmfesztivál és számos kisebb-nagyobb kritikai fórum elismerését is bezsebelhette, a film alkotógárdájával egyetemben, s ez korántsem véletlen. A színészvezetés ugyanis tényleg elsőrangú – bár a férfi szerepek némileg halványabbak, mint a nőiek; a látványvilág harsány és erőteljes; a kameramozgás szenzitív és nyugtalan; a digitális trükkök váratlanok és kifinomultak. A néhol mesterkélt stílusbravúr, a már-már túlbonyolított cizelláltság azonban rontja az összképet.
Darren Aronofsky kétségkívül a kommerszbe oltott függetlenfilm nagy mágusa, ahogy az előéletén is lépésről lépésre nyomon követhető. Legutóbbi dobása, A pankrátor – amelyből állítólag a Fekete hattyú témája is kipattant – egy lepusztult wrestling-sztár kálváriáját állítja középpontba, a hentespulttól a küzdőtér húsvásáráig, a lelketlen püföléstől a lelki gyötrődésig, igen figyelemre méltó artisztikus nívón. A Pi, a Rekviem egy álomért, A forrás, amelyeknek a forgatókönyvét is ő jegyzi – megannyi lépcsőfokai egy különös misztériumnak: a rendező és sajátos, korokon és eszmerendszereken átívelő kódkönyvének követői az öntörvényű filmkészítés szentélyének műhelytitkaiba nyernek beavatást, ahol minden képkocka felér egy álomutazással, a jelenetek intellektuális kalandok, s a kész alkotás színei, fényei, hangjai, gesztusai a legbensőségesebb érzelmeket, a legősibb ösztönöket ingerlik és ostromolják.
Nem tesz mást a Fekete hattyú sem: egy klasszikus orosz népmese történetmagvából, Csajkovszkij romantikus balettmítoszából, a számtalan felfogásban játszott darab újraépítésével, Freud és a pszichoterápia szellemeinek gátlástalan kézfogójával hívja elő a tudattalan mélyrétegeiből a művész és a felnőttkor határán megrekedt, túlkoros kamasz zabolátlan vágyait, titkolt félelmeit és mesterségesen elsorvasztott késztetéseit.
Nina Sayers, a New York-i balett-társulat hamvas üdvöskéje egy nap a kórusból A hattyúk tava címszereplőjévé lép elő, miután a korábbi primadonna – távolról sem önszántából – visszavonul, hogy szabad idejét végre teljes egészében az önpusztításnak szentelhesse. Látványos és társnői által gyűlölve irigyelt előléptetéséért azonban meg kell küzdenie: be kell bizonyítania a társulat művészeti vezetőjének, hogy nemcsak a koreográfia által előírt mozdulatsorok tökélyre fejlesztésében, azaz Odette, a fehér hattyú színpadra állításában jeleskedik, de képes arra a művészi-szexuális izzásra, szabadosságra és önfeledtségre, amely Odilia, a gonosz varázsló által buzdított fekete hattyú sajátja. Azaz egyszerre szintetizálja és integrálja az ártatlanul szűzies és az igézően romlott balett-címszereplők jellemvonásait, gesztusnyelvét. Ehhez azonban nem csupán fel kell nőnie, kitörve saját hajdan volt álmait lányában újraélő, gondoskodva elnyomó anyjának plüssállatkás, rózsaszín babaszobás, giccses zenedobozkás rabságából, de meg kell küzdeni önnön démonaival is, amelyek színes, élménydús, kellemesen bizsergető vagy horrorba hajlóan véres hallucinációkkal gyötrik. Beth, a korábbi primadonna, Lily, a társulat új tagja, egyben a fekete hattyú szerepének várományosa, aki a művészeti vezetőt és Ninát is az ujja köré csavarja, Erica, Nina meleg-korlátozó anyja is megannyi tükörképként szegélyezi a szexualitására, tébolyult indulataira, elfojtott vágyaira ráébredő balerina keresztútját.
Pusztító, egyben teljességét először megélő énjének árnyképei ők: az agyonismételt, a romantikus irodalomból előhívott hasonmás-motívum ismerőssé és taszítóan egyoldalúvá is teszi a filmet. Miközben a távol-keleti és újvilági horrorfilmek unalomig ismert, tudathasadásos sablonjaival, a klasszikus balettdrámák uszályával játszadozik a rendező, kockára teszi mindazt az eredetiséget, amelyre markáns szerzői jegyeinek felsorakoztatásával amúgy képes lenne. S ahogy Nina véget nem érő körtáncát járja az elveszejtésére és felmagasztalására törekvő pokoli hatalmakkal, a kiszámíthatóság ördöge kacsint rá a stábra – s ezen már a végjáték szándékosan kétértelmű csúcsjelenete sem segít, amelyben a lány nővé érik, meghal és újjászületik. Hiszen az előszeretettel megidézett horrorfilmekben is gyakori, hogy a logika törvényszerűségeit a pszichózis írja felül (l. pl. a Két nővért, 2003), és a következmények, összefüggések láncolatát sűrű éji homály fedi.
A hattyú motívuma kifejezetten alkalmas arra, hogy az emberi kétarcúság emblémája legyen. A szent és a profán, a bűnös és makulátlan ellentmondásos szerepét hordozza az emberi gondolkodás kezdeteitől. A Védantában a valóság és a nem valóság közötti különbséget felismerő, szabad és a világ hívságain felülemelkedett lélek jelképe. A középkori alkimisták az anyag átlényegülését, „feltámadását” – amelynek mellékterméke lehetett akár az arany – a fekete és a fehér hattyú átalakulásával szemléltették. Hieronymus Bosch látomásaiban is jelenthette Jézus anyjának szűzi ártatlanságát, ám a zabolátlan bujaságot is – összhangban Zeusz közismert kalandjaival Lédával és Nemezisszel. A legmélyebb mélységbe bukik le, hogy a halál által elragadott kedvesét visszanyerje, de önmagát lealacsonyító áldozata transzcendens magasságokba is emelheti – a Hattyú csillagképben egyesek Orfeusz, mások a Nap halálba sújtott fiába, Phaetónba szerelmes ifjú alakmását látják viszont. A balett-terem és a metróalagutak szürkésfekete, alvilági tónusai, szemben a hófehér tüllruhákkal, rózsaszín szobabelsőkkel, a hullaszínűre sminkelt táncosok, s a bőr alól előhúzott fekete tollkezdemények – a hattyú átváltozásának ágyaznak meg, amely a tökéletességre vágyik, mégis magában hordozza a halál, a megsemmisülés ígéretét.
Hattyúvá változni igazi álomszerep tehát – hiszen a skizofrén zavarokat a pszichózis más tünetegyütteseivel és az ödipuszi konfliktusokkal összevegyítő, megbolondító, sőt meghamisító film a realitásérzéket teljesen megzavarja. S bár Natalie Portman a pár évvel korábban készült Forman-filmmel, a Goya kísérteteivel már megpróbált a pokolra szállni, pszichobiológiai mélymerülését igazán ezzel a filmmel érte el. Nemhiába fogyott csontsoványra, vett hónapokon keresztül balettórákat, küldte regresszióba korábban sokat trenírozott hangszínét, sérült meg a fején és a rekeszizmán is a forgatás alatt, s a rendelkezésére álló dupla dublőr ellenére a táncát mutató felvételek háromnegyedét abszolválta, nemhiába „nyúlt magához” kettős értelemben is a kamera kedvéért, színészi pályafutásának nehezen megmászható csúcsára ért. Szende és kihívó, gyáva és oroszlánszívű, riadt és rámenős, fásult és felajzott, merev és ellazult egyszerre, miként a szövegkönyv megkívánja. Árnyéklényét – ajánlására – Mila Kunis kelti életre, aki a jótét kebelbarátnő és a bosszúszomjas rivális szerepében egyaránt otthonos. A lecsúszott, s kiemelt státusával együtt önbecsülését és legfontosabb munkaeszköze, a teste feletti kontrollt is elvesztő Beth megformálásában Winona Ryder jeleskedik, de a nem létező karrierjét a lánya miatt feláldozó, s ezt fojtogató szeretettel kompenzáló anya is hitelesen elevenedik meg a szemünk előtt, Barbara Hersheynek köszönhetően. Az egyetlen valamirevaló férfiszerepet magára vállaló Vincent Cassel azonban alig-alig bújik ki az ízes francia kiszólásokkal fűszerezett, pengearcélű bájgúnár már máskor is magára öltött gúnyájából. A filmet így elsősorban a főhősnő viszi a vállán – a hosszú beállításokat és a kézikamerát előszeretettel alkalmazó operatőrrel, a szellemesen stílustörő zeneszerzővel és a letisztult látványvilágért felelős stábtagokkal karöltve.
Azt mondják, a hattyú – mielőtt végleg kiadná a lelkét – gyönyörű hangokat hallat, megrázó dallamot indít az égnek, s aki hallja, szíve mélyéig belesajdul. Egy másik néphiedelem meg éppenséggel azt állítja, hogy énekétől még a haldokló is megnyugszik. A Fekete hattyú bizonyos értelemben a rendező hattyúdala is: végleg elbúcsúzik független filmes renoméjától, az igényes – bár aránytalanságokkal és művészi önidézetekkel zsúfolt – tömegfilm kedvéért, s egyike lesz az álomgyár csillagainak.
Fekete hattyú (Black Swan). Színes, feliratos amerikai filmdráma, 108 perc, 2010. Rendező Darren Aronofsky; forgatókönyvíró Mark Heyman, Andres Heinz, John J. McLaughlin; zeneszerző Clint Mansell; operatőr Matthew Libatique; jelmeztervező Amy Westcott; producer Scott Franklin, Mike Medavoy, Arnold Messer, Brian Oliver; vágó Andrew Weisblum; szereplők Natalie Portman (Nina Sayers, balerina), Mila Kunis (Lily, balerina), Winona Ryder (Beth Macintyre, balerina), Vincent Cassel (Thomas Leroy, művészeti vezető), Barbara Hershey (Erica, Nina anyja), Ksenia Solo (Veronica, balerina).
Kapcsolódó írások:
Győrffy Iván: Legenda újraírva (Robin Hood. Színes, feliratos amerikai–angol kalandfilm, 148 perc, 2010. Rendező-producer Ridley Scott;) Nagy művészet egy agyonhasznált legendáról újat mondani, de Ridley Scottnak...
Győrffy Iván: Beszédek beszéde (A király beszéde. Színes, feliratos angol filmdráma, 118 perc, 2010. Rendező Tom Hooper.) Pár évvel ezelőtt A királynő ásott az angol uralkodó família...
Győrffy Iván: A fehér néger (Szellemíró (The Ghost Writer). Színes, feliratos francia–német–angol filmdráma, 128 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Roman Polanski.) „Ha azt hinném, hogy az emberi szellem sugallásai vezetnek –...
Győrffy Iván: Sötétedik (Férfit látok álmaidban (You Will Meet a Tall Dark Stranger). Színes, feliratos amerikai–spanyol vígjáték, 98 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Woody Allen, operatőr Zsigmond Vilmos.) Maga a cím fél siker vagy fél bukás. Esetünkben inkább...
Győrffy Iván: Félszeműnek áll a világ (A félszemű (True Grit). Színes, feliratos amerikai western, 106 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró-producer Joel Coen, Ethan Coen.) „Így vagy úgy, a világon mindenért fizetni kell. Semmit nem...
Cimkék: Györffy Iván