Végel László: Személyautóval Budapestre

Néhány napot Budapesten töltöttem, a PIM-ben léptem fel a Szépírók Társaságának Szomszédság, szabadság rendezvényén. A szervezők azt kérték tőlem, hogy hozzak magammal egy írót Szerbiából. Szilágyi Zsófia arról faggatott, hogy miért esett a választásom Radoszlav Petkovicsra. Jogos kérdés. Napjainkban a szerb regényirodalom európai ázsiója növekszik, válaszoltam, és Petkovics volt az egyik első fecskéje annak az új prózaírói hullámnak, amely az idei Lipcsei Könyvvásáron sikeresen bemutatkozott. Persze azért is hívtam őt, mert a Sors és körvonal című magyarul is megjelent regényének egyik cselekményszála Budapesten játszódik, 1956-ban. De hozzátenném, hogy azért is, mert nagyon vonzódik Magyarországhoz, évente többször megfordul Budapesten, a magyar írókat pedig angolul olvassa. Az angol nyelvű honlapokon rendszeresen követi a magyarországi eseményeket.

Mindmáig nem tudtam megfejteni a Belgrádban született, jelenleg Újvidéken élő író magyarvonzalmának titkát. Időnként valamelyik újvidéki kávéházi teraszon diszkréten feltettem a kérdést, de ilyenkor egyenes válasz helyett magyar szavakat ismételgetett. Valamicskét tud magyarul, bizonyára a budapesti utcákon tanulta a magyar szavakat. Ezt azonban senkinek sem árulja el, valószínűleg azért, mert rossz kiejtését szégyelli. Ha a magyarokról faggatom, akkor csak ismételgeti azt a néhány magyar szót, amit tud. Ez a gesztus bizonyára nem az irántam való barátságról szól, hanem Magyarországról.

Ismeri, persze, Magyarország újabb rossz nemzetközi sajtóját, de kerüli a témát, legyint, mint aki nem hisz a rossz híreknek. Vagy nem akarja tudomásul venni őket. Én sem feszegetem a kérdést, nem rombolom illúzióját, hiszen a kilencvenes években azért utazott Budapestre, hogy, mint mondta, európai levegőt szívjon. Kezdetben, amikor a regényét írta, csak térképekről, útikönyvekből ismerte a magyar fővárost. Térképek segítségével írt 1956-ról. Először kitalálta magának Budapestet, csak aztán ismerkedett meg vele. Számomra rokonszenves történet ez, hiszen én is így voltam a hatvanas évek első felében. Először megszületett bennem a képzeletbeli Budapest, s közel egy évtized múlva találkoztam a valóságossal. Ma sem mondtam le arról, hogy egyszer megírom a képzeletbeli Budapestem történetét.

Petkovics örömmel indult útnak, s közölte velem, hogy saját autójával utazunk, ami engem nagyon fellelkesített. Végre személygépkocsival utazom Magyarországra, s útközben ott pihenünk meg, ahol kedvünk tartja! A javaslat azért is tűnt vonzónak, mert a két város között ingázva rájöttem, hogy háromféle vajdasági, illetve délvidéki író van. Az első hivatalos személygépkocsival utazik Budapestre, a második a saját autójával, a harmadik autóbusszal vagy vonattal. Az idő azonban megtette a magáét. Most már van budapesti vajdasági, továbbá budapesti délvidéki, ezenkívül vajdasági vajdasági és délvidéki délvidéki magyar irodalom is. Immár teljes a zűrzavar, ami elbonyolítja az ingázás mappáját.

Újvidéken elégedetten foglaltam helyet a személyautóban, csak a határon éreztem némi lelkiismeret-furdalást. Autóbusszal fárasztóbb és kellemetlenebb utazni, de izgalmasabb. A szerb határon megpillantottam egy Pestről Újvidékre, avagy Belgrádba tartó autóbuszt, az utasok éppen kiszálltak, kezdődött a vámvizsgálat. Úgy éreztem, hogy elárultam azokat az embereket, akik a poggyásztartóból ráncigálták ki nagy, színes tasakjaikat, kopott bőröndjeiket. Az a jelenet jutott eszembe, amelynek a kilencvenes években voltam tanúja. A nap ragyogott Röszke felett, amikor a szerb vámosok kitessékeltek bennünket a buszból, s közölték velünk, hogy nyissuk ki a bőröndjeinket. Így ácsorogtunk csomagjaink mellett, amikor a vámosok erélyesen felszólítottak bennünket, hogy álljunk félre az útból, mert hivatalos delegációt várnak. Pár perc múlva tényleg érkezett a kocsi, a vámház előtt lassított, de a határrendőr elegánsan intett a sofőrnek, hogy csak folytassa az útját. Csupán annyi időm volt, hogy megpillantsam az autó egyetlen utasát, kollégám volt, vajdasági magyar író és politikus. Egészen biztos voltam benne, hogy nem vett észre, mert merev arccal ült a hátsó ülésen, és úgy éreztem, szigorúan, de bizakodóan tekint a messzi távolba.

Ez még a Milosevics-korszakban volt, és akkor értettem meg az optimizmus lényegét.

A több mint egy órát várakozó utasok káromkodtak, nem tetszett nekik, hogy egyetlen ember miatt kellett vesztegelnünk a határon. Akkor nyilallt belém a gondolat, mi történt volna, ha az autó megáll mellettem, a kollégám kiszáll, és a hivatalos kocsiba invitál.

Biztosan örök időkre lejárattam volna magam útitársaim előtt.

A privát autó azonban egészen más, nyugtattam magam.

Az úton bámultam a magyar tájat, amely immár semmiben sem különbözik a vajdaságitól, de én mégis kitartóan kerestem a különbségeket. Eltűntek, állapítottam meg, lassan eltűnnek, mint ahogy csökkennek a két állam közötti különbségek is. Most már Bácskában is gondosan művelik a földet, nem úgy, mint a kilencvenes években. A politikusok is hasonlóan öltözködnek. A két ország Coca-Colájának íze is megegyezik. A Nike tornacipők is egyformák. Akik hordják, azok sem különböznek egymástól. Így van ez minden téren, a két ország a kilencvenes években nagyon különbözött egymástól, mostanság azonban egyre inkább hasonlít. Csak az utak jobbak Magyarországon.

Ezt fedeztem fel a budapesti utcákon is. Bárhol fordultam meg, rosszkedvet, türelmetlenséget és valamiféle agressziót tapasztaltam. A pesti villamosokon, autóbuszokban, metróban is ugyanúgy tolakszanak, mint az újvidéki buszokon. Az Alibi kávézóban a fiatalok egy csoportja hangosan vitatkozott. Valaminek történni kell, ismételgették egymást túlkiabálva. Kicsit meglepődöm, hiszen alig egy év múlt el a parlamenti választástól, amelyet fölényesen megnyert a Fidesz. Akkor azt gondoltam, hogy majd csillapodnak a kedélyek, kiderült azonban, hogy erről szó sincs. Sokan a szocialistákon verik el a port, sokan pedig a Fideszen. Közben feltűnt a harmadik csoport is, a Fideszből kiábrándultak csoportja, amely gyanakodva tekinget a szocialistákból kiábrándultak csoportja felé.

Nem ezt vártuk, hallom az utca sutyorgását.

Egyedüli újdonságnak számít az Amerika- és az Európa-ellenes hangulat erősödése. Ugyanúgy, mint Szerbiában. Ez meglepett, hiszen öt-tíz évvel ezelőtt még az Örs vezér téri panelprolik is Nyugat-pártiak voltak. Ezúttal oda is elvetődtem, de a közhangulat alaposan megváltozott. Ott is a Nyugatot szapulták. Mint szerte Kelet-Közép-Európában és a Balkánon. Úgy hasonlítunk egymásra, mint az egyik tojás a másikra. Betértem a Moszkva téri húsboltba, ahol egy erdélyi házaspár éppen sült kolbászt és oldalast vásárolt. A férfi nagy, tarka kockás zakóban, a felesége rikító cuccokban. Méregették, hogy melyik szelet sült oldalast válasszák. Az árus kirakott egy szeletet a tálcára, mire a férfi közölte, hogy nem azt kéri, hanem a másikat. Elegem van az amerikai liberálisokból, füstölgött az árus. Finnyáskodnak, és állandóan Magyarországot szapulják. Erre az erdélyi férfi dühösen felhorkant. Nem vagyunk mi amerikaiak, hanem erdélyi magyarok. Az árus hitetlenkedve csóválta a fejét. Nem tudtam, uram, dörmögte, de ha erdélyi, akkor mit finnyáskodik, hiszen maga is a Trianon áldozata. Szétszaggattak bennünket a nyugati nagyhatalmak, mi meg gazsulálunk az Európai Uniónak. Azt mondom, uram, meg kell mutatni nekik, hogy elboldogulunk nélkülük is.

Az erdélyi helyeslően bólogatott, az árus becsomagolta a sült kolbászt és az oldalast. A férfi és a felesége távozása után én kerültem sorra. Jó emberismerő vagyok, magyarázkodott az árus, de azt az urat összetévesztettem az amerikaiakkal. Ők járnak ilyen zakókban. Olyan, mint egy kiköpött amerikai, ki gondolta volna, hogy erdélyi? Hajaj, a szocialisták megrontották az egykor keménykötésű erdélyieket is, ők sem igazi magyarok. És a délvidékiek, kérdezem kíváncsian. Ah, azok remek fiúk, idejében váltottak, mondta a hentes elégedetten. Csak a felvidékiek bizonytalankodnak, tette hozzá elkomorult tekintettel.

Némán szemléltem az árus mögötti falra ragasztott Mindszenty-fotót. Nem kívántam vitába keveredni vele, nem bizonygattam neki, hogy az erdélyi úr nem amerikásan öltözködik, hanem úgy, mint a rendszerváltás utáni kelet-közép-európai kispolgárok, akik a diktatúra idején a hollywoodi limonádéfilmekben megcsodálták az amerikai divatot. Az ő öltözékük pontosan tanúsítja, hol tartunk, és milyenek vagyunk. Se itt, se ott. Se ilyenek, se olyanok.

Hosszú idő után találkozom a barátaimmal is, nem kellett ecsetelniük a helyzetet, az előző nap alaposan tájékozódtam a pesti utcákon, ezenkívül rendszeresen olvasom az újságokat is. Sőt! Tavaly pedig Újvidéken előfizettem a DIGI kábelhálózatra, aminek köszönve legalább tucatnyi magyar televízióállomás között válogathatok, de egyre ritkábban kapcsolom be a tévét, hiszen előre tudom, hogy melyik adóban mit fognak mondani.

Úgy éreztem magam Budapesten, mint egykor a vámosok előtt. Mintha a bőröndjeim mellett ácsorogva figyeltem volna az elsuhanó autókat, s néha-néha valamelyikben megpillantanék egy-egy a messzi távolba bizakodva tekintő ismerős arcot. Felmerül bennem a kérdés: talán a tévé képernyőjén láttam? Vagy csak egy túlbuzgó író ismerős száguldott a másik oldalra? Ebben ugyan nem vagyok biztos, de abban igen, hogy mindez nem a képzeletbeli Budapesten történik, hanem a valóságosban. Alig vártam, hogy visszatérjek az én képzeletbeli Budapestemre.

Ez a látvány kísértett a robogó autók láttán. Az irodalomra gondoltam. Az említett optimista tekintetek rádöbbentettek, hogy húsz év után a magyar világ lerántotta magáról a bársonyos forradalom jelmezét. A valóság markáns felbukkanása azonban jót tesz a mai magyar prózának. Drámai idők következnek. Azok az írók, akiknek 1989-ben fiatalon a szabadság mint egy váratlan csodatétel vagy mint egy szellemes szójáték hullott az ölükbe, hirtelen felriadnak, és rádöbbennek, hogy a valóság mégis létezik. Úgy, mint Ady, vagy Móricz Zsigmond és Babits Mihály, például. Lezárult ugyanis a panaszos mélabú korszaka, befejeződött az irodalmi eszképizmus intervalluma. Azon elkényeztetett nemzedék tagjai, akik nem akartak foglalkozni a szociális világgal, vagy ahogy mondták, a „piszkos politikával”, most rádöbbenhetnek, hogy a politika kérlelhetetlen logikával foglalkozik velük.

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Szlovák kolbász, magyar pántlika Szerbiában mind hangosabbak az ellenzéki pártok, akik rendkívüli parlamenti választásokat...

Végel László: Zárszámadás Didergő májusunk lesz, hallottam a szomszédoktól. Kezdtem rájönni, hogy városban...

Végel László: A Magyar Nárcisz Végel László A Magyar Nárcisz Angolul jelent meg a...

Végel László: Hazatértem Már délben útnak indultunk, hogy délután Belgrádba érjek, s a...

Végel László: Túl a pártpolitikán Unalmas újvidéki késő őszre számítottam, de minden másképpen történt. A...

 

 

Cimkék: Végel László