Debreczeni József: Egy államférfi – Alcsútdobozról

„A mostani kormánnyal nem fogják feltörölni a padlót, ahogy ezt ügyefogyott és szerencsétlen elődeinkkel tették” – mondta a magyar miniszterelnök 2011. február 14-én a parlamentben. Előzőleg kijelentette: az Európai Unióban „a médiatörvény ürügyén támadást indítottak Magyarország ellen… a magyaroknak kijáró tiszteletet megsértették, a magyarok önbecsülését figyelmen kívül hagyták”. Ezt követően győztes hadvezérként közölte a Házzal: „A kormány ezt a támadást visszaverte. A támadók érveit nevetségessé tettük, a magyaroknak járó tiszteletet meg- és kiköveteltük, önbecsülésünk sérthetetlenségét nyilvánvalóvá tettük.”

Az országgyűlésben helyet foglaló maroknyi demokrata képviselő részint nevetve, részint bosszankodva fogadta a háryjánosi nagyotmondás fönti megnyilvánulását, ám hangjukat elsöpörte a fideszes–jobbikos többség öntudatos moraja és felzúgó tapsa.

Pedig az itthon csorbítatlan hatalmú Orbán már akkor is csak az európai hátsó udvar sarkában pöffeszkedő magányos hímpulykának tűnt a mértékadó nyugati politikai körök szemében. Azóta pedig sorozatban volt kénytelen elszenvedni a kínosabbnál kínosabb nemzetközi fiaskókat és megaláztatásokat.

 

 

Az EU törlőrongya

 

 

Kezdjük a médiatörvénnyel. Midőn a kormányfő az európai hordákat visszaverő győztes magyar hadvezér pózában tetszelgett a honi parlamentben, addigra a szóban forgó ügyben már rég retirált. 2010. december 23-án még valóban ezt mondta a Hír Tv stúdiójában: „nem ijedünk meg a médiatörvényt ért külföldi kritikáktól… eszünk ágában sincs” változtatni rajta. (Ekkor emlékezett meg „szegény német kancellárasszonyról” is, akit „kabátlopási ügybe kevertek” a munkatársai). A strasbourgi csatában azonban – az Európai Parlament január 19-i ülésén, soros elnöki bemutatkozásakor – már védekezett: „ha az Európai Unió elemzése hiányosságot talál a magyar médiatörvényben, módosítani fogjuk a jogszabályt”, számára „az ügy nem presztízskérdés”. És lőn: a törvényt az EU-biztos kifogásaihoz igazították abban a magyar parlamentben, ahol korábban bejelentette a támadások visszaverését.

Ám a „győztes európai háború” korántsem ért véget ezzel a vereséggel. Az Európai Parlament ugyanis március 10-én testületileg foglalt állást a magyar médiatörvény ügyében. A plenáris ülésen elfogadott nyilatkozat felszólította a magyar hatóságokat, hogy „állítsák vissza a médiairányítás függetlenségét, és vessenek véget a véleménynyilvánítás szabadságára… vonatkozó állami beavatkozásnak”. Üdvözölte „a Bizottság és a magyar hatóságok közötti együttműködést… ugyanakkor sajnálattal fogadta a Bizottságnak azt a döntését, melynek értelmében… csak három tényezőt vizsgált”. A parlament felhívta a Bizottságot, hogy „továbbra is szorosan kövesse nyomon, hogy a módosított magyar médiatörvény megfelel-e az európai jogszabályoknak, különösen az Alapjogi Chartának. Felszólította „a magyar hatóságokat, hogy vonják be valamennyi érdekelt felet a médiatörvény és az alkotmány felülvizsgálatába, ami egy jogállamiságon alapuló, megfelelő fékekkel és ellensúlyokkal rendelkező demokratikus társadalomban alapvető fontosságú… a többség esetleges önkényuralma elleni biztosítása érdekében”. Ezen felül: „végezzék el a médiatörvény további felülvizsgálatát, és amennyiben az összeegyeztethetetlennek bizonyul a szerződések vagy az uniós jog betűjével, illetve szellemével, az Európai Unió Alapjogi Chartájával vagy az emberi jogok európai egyezményével, akkor helyezzék hatályon kívül, és ne alkalmazzák a törvényt”. Az EP az állásfoglalást 316 igen, 246 nem és 33 tartózkodás mellett fogadta el, ami arra enged következtetni, hogy az Európai Néppárt vezette jobboldal sem állt ki egységesen a magyar kormány mellett. Noha az aktus nem jár direkt szankciókkal, a magyar médiatörvény ügyét továbbra is napirenden tartja, és kiindulópontja lehet egy későbbi bizottsági eljárásnak.

Az Európai Parlament határozatát követő napon, március 11-én újabb – Orbán számára kínos – szcenárió következett. Aznap este ültek össze Brüsszelben az euróövezet kormányfői, hogy megvitassák és elfogadják a közös versenyképesség-növelő paktumot. Noha Magyarország kívül esik az európai fizetőeszközt használó tagállamok körén, több mint furcsa, hogy az EU Tanácsának soros elnöke ne vegyen részt egy ilyen tanácskozáson. Ám Orbánt meg se hívták Brüsszelbe. Kihagyták őt a korábbi megbeszélésekből is, amelyekbe az euzónán szintén kívül eső Lengyelország kormányfőjét bevonták. Az EU Tanácsának soros elnöke csak másnap, Budapesten értesült az EU versenyképesség-növelő paktumáról s a tárgyalások részleteiről. Saját honlapja szerint ezt „egy izgalmasan ritka megbeszélésnek nevezte, amelynek történéseiről Herman Van Rompuy szombaton tájékoztatta őt a magyar fővárosban”. Orbán legott a megállapodás egyik alapvető pontja ellen foglalt állást: „mi más irányba haladunk, mint ami a paktumban van rögzítve, ez pedig az adó kérdése. Mi nem adóharmonizációban… hanem adóversenyben vagyunk érdekeltek” – mondta.

Ugyanezen a napon a líbiai helyzet kapcsán a soros elnök a következő nyilatkozatot tette Gödöllőn, az EU- külügyminiszterek értekezlete után: „történelmi lehetőség kapujában áll Európa, és semmi olyat nem szabad tenni, ami miatt ez a történelmi lehetőség kicsúszna a kezünk közül… Bármilyen óvatlan katonai akció vagy a lehetőségének a felvetése is lerombolhatja ezt a történelmi esélyt.” Ehhez képest az ENSZ Biztonsági Tanácsa öt nap múlva megszavazta a Líbia feletti légtérzár megteremtéséről szóló határozatot, ami egyenlő volt a Kadhafi elleni légitámadások elrendelésével, az akciót pedig annak az Európai Uniónak a legerősebb tagállamai hajtották végre, amelynek – papíron – Orbán Viktor tölti be az egyik vezető tisztségét. Korábbi nyilatkozata fényében nem csoda, ha neki sem az akció előkészítése során (a lengyel kormányfőt ebbe is bevonták), sem annak bejelentésekor nem jutott szerep: az EU nevében Sarkozy, Cameron és Merkel nyilatkozott.

Az orbáni diplomácia már a múlt hónapban elkönyvelhette a veszteség rovatban, hogy az amerikai külügyminiszter és számos európai vezető politikus „időhiányra” hivatkozva lemondta a magyar EU-elnökség központi rendezvényét, a május 27-re tervezett keleti partnerség csúcstalálkozót. Mivel a lemondások száma elérte a kritikus tömeget, a gödöllői EU-csúcsot le kellett fújni. (A lefújás február 17-én történt, mindössze három nappal az után, hogy Orbán öntudatosan közölte: vele és kormányával nem lehet feltörölni a padlót.) Akkor úgy állt a helyzet, hogy a magyaroknak szánt esemény a következő soros elnöki ciklusra tolódik át. Már ez is igen kínosnak tűnt, pedig a padló feltörlése még hátra volt. Március 19-én a Gazeta Wyborcza hírül adta: május 27–28-ra Varsóba várják az amerikai elnököt. A lap szerint Obama a közép-keleti európai elnökök csúcstalálkozóján vesz részt, ahova meghívást kapnak az államfők a térség összes EU-tagállamából, de meghívhatják az EU keleti partnerségi programjában részt vevő államokat is. A látogatás tényét a Fehér Ház megerősítette. Az amerikai elnök varsói látogatása és az államfői csúcstalálkozó napra pontosan egybeesik az amerikai külügyminiszter és más politikusok által – időhiányra hivatkozva – lemondott gödöllői EU-csúcs időpontjával…

„Csodát nem tud tenni a magyar elnökség, de képes lehet megdörzsölni a palackot, amelyből ismét előbújhat a szellem, amelyet úgy hívnak: Európa megújulása” – fogalmazott Orbán Viktor az EU Tanácsa soros elnökségének ünnepélyes átvételekor az Országházban január 6-án. Bő két hónapra rá, március 15-én azonban már így beszélt lelkes hazai hívei (és fizetett bértapsolói) körében a Nyugaton addigra végképp lejáratódott magyar miniszterelnök: „Kiálltunk azért, hogy Magyarországon végre a magyarok érdeke legyen az első. Kiálltunk az országért, amikor… elbúcsúztunk a Nemzetközi Valutaalaptól. Kiálltunk a magyar emberekért, amikor kivetettük a bankadót és a válságadót… Kiálltunk, mikor vissza kellett szerezni a nyugdíjrendszert a tőzsdecápák kezéből. És kiálltunk Magyarországért az Európai Unióban… amikor alantas és hazug támadások érték hazánkat… Mi, magyarok nem engedünk a 48-ból… nem tűrtük el 48-ban, hogy Bécsből diktáljanak nekünk, nem tűrtük el 56-ban és 1990-ben sem, hogy Moszkvából diktáljanak. Most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből vagy bárhonnan bárki is diktáljon nekünk.”

Mindebben nem az a legmegdöbbentőbb, hogy Orbán közös nevezőre hozta a feudális Habsburg-birodalmat és a totális szovjet diktatúrát a demokratikus Európai Unióval (amelybe mi magunk kértük a tagfelvételünket, majd erősítettük meg egy népszavazáson), hanem az, hogy a Brüsszel elleni kuruckodás az Európai Unió Tanácsa soros elnökének szájából hangzott el: Orbán tehát önmagával hadakozott verbálisan! Ez már a politikai skizofrénia tüneteként azonosítható, melynek okait kutatva átlépnénk a politikai elemzés határát, és más diszciplínák területére tévednénk, így e ponton inkább megállunk. Megállunk, s megnézzük, hogy jutottunk ide. Pontosabban: hogy jutott ide Orbán Viktor, aki hazájában demokratikus úton szerzett magának jogilag korlátlan hatalmat (aztán antidemokratikus módon visszaélt vele), s aki ifjú politikusként valaha a nemzetközi porondon is ígéretesen indult.

 

 

Amerika túl messze van

 

 

Egy magyar politikus külföldi megítélése szempontjából kulcsfontosságú, hogy viszonyulnak hozzá az Amerikai Egyesült Államokban. Orbán Viktor ilyen értelemben nem vett rossz startot, sőt. Akkori hivatalos titulusa szerint a Fidesz egyik szóvivőjeként 1989. július 12-én délután találkozott először az Egyesült Államok elnökével, a rendszerváltozás előestéjén Magyarországra látogató George Bush-sal, aki a Budai Várban délelőtt pár percre fogadta a Fidesz küldöttségét. Amelynek Orbán nem volt a tagja! Ám amelynek a tagjai felhívták az elnök figyelmét egy Viktor Orbán nevű fiatalemberre, aki az ellenzéki kerekasztallal való délutáni találkozáson az ő szervezetüket képviseli majd. A várbeli találkozó végén az egyik szemfüles fideszes lány „bebújt az elnök és neje mellé a Cadillacbe, és amíg az leért a várból a közgazdaság-tudományi egyetemre, a Fideszről tartott előadást”. (Sükösd Miklós: A Bush-látogatás. Fidesz Press, 1989. július 20.) Bush ennek nyomán a délutáni randevún „örömmel üdvözölte Viktort, mondván, hogy már sokat hallott róla… és hogy szerencsés az a szervezet, amelynek ilyen aktivistái vannak”. Epilógus: az esti fogadáson a Zugligeti úti amerikai követi rezidencián, ahol – a (mai vezérelv helyetti) rotáció elve szerint – Fodor Gábor, Hegedűs István és Vágvölgyi B. András képviselték a Fideszt, „George Bush Orbán Viktort hiányolta”.

Aki másodszor Bill Clinton személyében találkozott hivatalban lévő amerikai elnökkel. Ez már nagy esemény volt: 1998-ban az új magyar miniszterelnököt fogadta a Fehér Házban Clinton. „Az amerikai államfő közölte, hogy felkeltette érdeklődését Orbán Viktornak és kormányának eddigi tevékenysége. A magyar miniszterelnök kifejtette: ő az első magyar kormányfő, aki Washingtonban szövetségesként folytathat tárgyalásokat” – írta az MTI. (Ezt megelőlegezte magának, hisz országunk csak a következő évben lett a NATO teljes jogú tagja, de sebaj.) Ekkor még valóban nagy reményű politikusként tekintettek Orbánra Washingtonban. Azt az ígéretes kelet-közép-európai államférfit remélték látni benne, aki a térségben kellő nyomatékkal képviseli majd a szabadságelvű nyugati demokrácia értékeit.

Ám csalódniuk kellett. A csalódás fokozatos volt, de a kulcsév: 2001. Az ifjabb Bush már ez év tavaszán se volt hajlandó fogadni őt, noha itthon még sikerült úgy eladni az akkori látogatást, mintha… Pedig a Fehér Ház napi sajtójelentésében ez állt: „Orbán Viktor magyar miniszterelnök a Fehér Ház Roosevelt termében május 1-jén találkozott Dick Cheney alelnökkel. Rövid időre csatlakozott a megbeszéléshez Bush elnök is.” Egy közös fotó tehát még készülhetett, de amúgy ez a kétmondatos hír volt az egyetlen hivatalos beszámoló Orbán látogatásáról, miközben egy nappal később, május 2-án ugyanez a jelentés öt oldalt szentelt a macedón elnök Bush-sal folytatott tárgyalásainak s az azt követő közös sajtótájékoztatónak. Nem is csoda: a magyar kormányfő magánlátogatásra érkezett Washingtonba; míg a macedón államfő hivatalos meghívást kapott a Fehér Házba. A nagy pofon azonban 2002 végén jött: az elnök már semmi módon nem volt hajlandó együtt mutatkozni Orbánnal – egy vakuvillanásnyi időre sem. Ez az után volt, hogy ő svéd Gripen vadászgépeket vásárolt az amerikai F-16-osok helyett, s hogy a szeptember 11-i merénylet után a nyomatékos amerikai diplomáciai jelzések ellenére sem volt hajlandó kormányfőként elhatárolódni a (politikai csendestársként működő) MIÉP-es vezér Amerika-ellenes szavaitól.

Orbánt tehát életében egyszer fogadta hivatalban lévő amerikai elnök: tizenhárom évvel ezelőtt. Azóta sikerült még eggyel lefényképezkednie (2002), továbbá egyszer az utóbbi nyugdíjas apjával is (2008). Pedig az elmúlt években minden trükköt bevetett annak érdekében, hogy javítson amerikai megítélésén. A grúz konfliktus idején s a kőolajvezetékek körüli huzavona során a legharsányabb oroszellenességgel s a legprimitívebb Nyugat-barátsággal próbálta észrevétetni magát. 2008-ban kiutazott a republikánusok elnökjelölő konvenciójára abban a reményben, hogy a jelölt közelébe férkőzhet, de csak a kakasülőn kapott helyet. Az egyetlen hivatalban lévő politikus, akihez bejutott, Arnold Schwarzenegger volt. Valójában nem a kaliforniai kormányzó, hanem a volt terminátor fogadta! A közös fotón ugyanis Andy Vajna mosolyog: nyilván ő vitte be a hóna alatt Orbánt – nem politikai, hanem filmes alapon. Mi több, az Orbán miniszterelnöksége idején készült régi Schwarzenegger-fotón is ott van Vajna – tehát már akkor is! (A jutalmát most kapta meg.)

Ezen a ponton nem tudom megállni, hogy ne idézzem föl az első szabadon választott magyar kormányfő washingtoni útját. Antall József meghívása ún. „állami látogatásra” (State Visit) szólt. Ez a legnagyobb tisztesség Amerikában, ennél több az angol királynőnek se jár. Csak államfők (uralkodók vagy köztársasági elnökök) részesülhetnek benne – kivételesen jelentős súlyú kormányfők is. Olyan országok miniszterelnökei, mint Nagy-Britannia vagy Németország. Holland vagy olasz kormányfővel ritkán esik meg a dolog. Ilyen meghívást egyetlen szocialista utódállam miniszterelnöke sem kapott. Az egyetlen kivétel Antall József volt. (Nem csak a pontosság kedvéért: Walesát és Havelt államfőként meghívták ilyen látogatásra, Göncz Árpádot nem.) Antall Józsefet teljes katonai pompával fogadták 1990. október 18-án a Fehér Ház kertjében. Az amerikai hadsereg összes fegyvernemének díszalakulatai, a tengerészgyalogság nagyzenekara a himnuszokkal, huszonegy ágyúlövés, beszédek. Utána személyes megbeszélés Bush elnökkel a híres Oval Roomban. Este úgynevezett „állami vacsora” (State Dinner): megint csak a lehető legmagasabb fokú tiszteletadás. Körülbelül 120 személyiség volt jelen az amerikai elitből, a magyar miniszterelnök és felesége nagy taps közepette vonul be a terembe az amerikai elnök házaspárral, s mentek együtt a díszasztalhoz. A vacsorát zenei program követte, Van Cliburn koncertzongorista hangversenye az East Roomban. Az utolsó darab vége előtti kis szünetben Bush fölállt, a művész azonban diszkréten intett neki: egy rész még hátravan. Ilyen esetben valószínűleg mindenki más fölállt volna, reflexszerűen követve a vendéglátó amerikai elnök példáját. Ám Antall rezzenéstelen arccal ülve maradt. Ő ismerte a darabot, és tudta, hogy van még egy harmadik tétele…

De térjünk vissza a sivár jelenbe: Orbánhoz! Aki előtt újbóli miniszterelnöksége révén elvileg újra megnyílhattak volna a Fehér Ház ajtói, hisz ne feledjük: elődeit, Medgyessyt és Gyurcsányt hivatalos látogatáson fogadta az amerikai elnök. Mondhatnánk: egy tisztességes magyar miniszterelnöknek – különösen, ha az illető egyúttal az EU Tanácsának soros elnöke is – ez kijár. Orbánnak nem. Mert amikor ő 2011 elején átvette az Európai Unió Tanácsának soros elnöki posztját, már – finoman szólva – nem övezte általános tisztelet a szabad világban. Már 2010. július 19-én ezt írta róla szerkesztőségi cikkében a Washington Post: „Legutóbbi miniszterelnöksége alatt Orbán saját magának köszönhetően nemkívánatos személlyé vált Washingtonban, annak ellenére, hogy az általa irányított ország a NATO tagja volt… Orbán választási győzelmével parlamentáris demokráciákban szokatlan mértékű felhatalmazást kapott, amelyet… a krónikusan elmaradozó gazdaság talpra állításához szükséges reformok keresztülvitelére használhatna. Ha e helyett a demokratikus intézmények gyengítésén dolgozik, azzal csak azt éri el, hogy a nyugati fővárosokban ismét páriaszerep juthat neki”.

Ma itt tartunk. Orbán – EU-s tisztsége ellenére – páriává lett Nyugaton. Lassan a végéhez közeledik a minden ország és minden politikus számára presztízst, sőt kiugrási lehetőséget kínáló soros elnökség, ám esetünkben már az elején eldőlt, hogy Orbán számára vesszőfutás lesz ez a hat hónap. A szakapparátusok ugyan megbízhatóan tették a dolgukat, az elnökség technikai értelemben tehát sikeres lett volna, ám a magyar miniszterelnök s az általa uralt rezsim tevékenysége mindent lerombolt. Ha az antidemokratikus médiatörvény jelentette a nyitányt, akkor a záráshoz az autokratikus alkotmányozás szolgáltatja a kíséretet. Az EU legtekintélyesebb alkotmányjogászait magába foglaló Velencei Bizottság komoly bírálatot fogalmazott meg, de aggodalmának adott hangot a német államfő is, ami a diplomáciai protokollt figyelembe véve igen szokatlan és súlyos esetnek számít. Noha az Európai Unió intézményesen alig tud mit kezdeni azzal az immár mindenki számára nyilvánvaló abszurd helyzettel, hogy a demokratikus nemzetek közösségében egy autokrata politikai rezsim fungál, Orbántól s az általa uralt országtól távol tartják magukat a nyugati vezetők. Egy politikus – és az általa vezetett ország – megítéléséről ugyanis az árulja el a legtöbbet, hogy kik fogadnak el tőle hivatalos meghívást. Gyurcsány hívására annak idején hazánkba látogatott Bush amerikai elnök, Schröder, majd Merkel német kancellár, Sárközy francia elnök (aki Orbánt tíz perc után faképnél hagyta), s még kampányolni is hajlandó volt neki Blair brit miniszterelnök és Putyin orosz elnök. Noha Orbán egy éve tölti be a kormányfői posztot, s a végéhez közeledik az EU-s elnökségnek is, a fentiekhez hasonló kaliberű politikusok nagy ívben elkerülik Budapestet.

Csoda-e, hogy Orbán megpróbált kilépni ebből a pária szerepből? Hogy szabadulni igyekezett a nyugati kapitalista pénzvilág függőségéből és a liberális demokrácia számára idegen normáitól?

 

 

A „keleti szél” és a magyar kalóz

 

 

A magyar miniszterelnök már a poszt várományosaként hozzálátott a korábban extrém módon támadott putyini Oroszországgal való viszony „rendezéséhez”. Noha a déli gázvezetékről szóló magyar–orosz megállapodás aláírásakor ad abszurdum a magyar kormány által elkövetett „puccsról” beszélt; noha a grúz–orosz konfliktus idején nemzetközi föllépést szorgalmazott az „agreszszor” ellen, az 56-os magyar forradalom leverésével vonva párhuzamot; noha leírta, hogy „Oroszország expanziója, újraerősödése kihívást jelent a Nyugat számára… amely Közép-Európából kiindulva elérheti az Európai Uniót, sőt elérheti a szövetségesek katonai erejét is”; noha ismétlődően a „keleti despotizmust” látta megjelenni Putyin hatalmában; noha újra és újra elmondta: „nekünk Keleten nincs semmi keresnivalónk, ott nekünk semmilyen babér sem terem” – ehhez képest 2009 végén kiutazott a kormányzó orosz „testvérpárt” kongresszusára, ott – állítólag – hosszan tárgyalt Putyinnal, és – állítólag – új alapokra helyezte vele a magyar–orosz viszonyt.

Hivatala elfoglalása után hamar el is érte, hogy az orosz kormányfő fogadja őt, ám a nagy garral beharangozott látogatás kudarcot és megaláztatást hozott Orbán számára. Pedig a magyar miniszterelnök egy tíz nappal korábbi NATO-tanácskozáson egyenesen arról beszélt, hogy „a nyugati világ és Oroszország között egy nagy történelmi szövetség kialakulásának a napjait éljük”, és sejtetni engedte, hogy ennek megkötésében neki – az EU Tanácsa soros elnökeként – kulcsszerepe lehet. (Hirtelen ad acta került tehát a Nyugatot veszélyeztető orosz katonai fenyegetés!) Putyin azonban a kiszivárgott információk szerint mégis alaposan megvárakoztatta a magyar kormánydelegációt. Majd miután meghallgatta Orbán pontokba szedett előterjesztéseit – többek között az orosz tulajdonú MOL-részvények viszszavételi szándékáról –, továbbá az EU-elnökségre és a kétharmados hazai felhatalmazásra való utalásokat, az előterjesztésekre adott érdemi válasz nélkül arra hívta föl Orbán figyelmét, hogy kétharmad ide vagy oda: a tízmilliós Magyarország csak egy kis pont a térképen, majd nem sokkal ezután véget vetett a beszélgetésnek. Hogy pontosan így történt-e minden, azt nem tudni biztosan, az azonban tény, hogy a tárgyalást nem követte sem közös, sem külön-külön tartott sajtótájékoztató. Tény az is, hogy a magyar miniszterelnök az óta hallgat az orosz ügyekről. Mindez tavaly november 30-án történt, új fejlemény nincs, Fellegi azóta várja, hogy fogadják, mindhiába. Orbán itt tehát nyilvánvalóan falnak ütközött. Slusszpoén: a Die Welt gúnyosan „pusztai Putyinnak” (mondhatjuk: az orosz autokrata tájjellegű klónjának) nevezte őt, amire Orbán egy EU-s sajtótájékoztatón elhangzott kérdésre kínjában ezt tudta kinyögni: ő büszke rá, ha Putyinhoz hasonlítják…

A keleti irányú külpolitikai orientáció az orosz kísérletnél is látványosabb kudarcot hozott az arab országok vonatkozásában. A magyar kormányfő, az EU Tanácsa soros elnöke január végén négy napot töltött hivatalos látogatáson Egyiptomban. Az ő posztján és a mai világban ez a „diplomáciai maraton” műfajába sorolható. Orbán találkozott az államfővel, a miniszterelnökkel, az Arab Liga főtitkárával és a muszlim vallás főpapjaival. Fölavatott egy Puskás- meg egy Hidegkuti-emléktáblát, s gondja volt rá, hogy utólag Gyurcsánynak is bemosson egyet mondván: ő most helyrehozza mindazt a kárt, amit egykori elődje okozott a magyar–arab kapcsolatokban a terrorista focistákra utaló kijelentésével. Honlapja tanúsága szerint elmondta, hogy „az EU soros elnökeként Magyarország sokat tehet az EU és az arab világ kapcsolatainak erősítésében”. Programja során két gyárat is felavatott, az egyik egy orvosi műszereket gyártó üzem, a másik pedig – „nem csalás, nem ámítás” – egy acélcég. „Mi, magyarok itt acélt fogunk előállítani. Remélem, egyszer majd otthon is megújul a magyar acélgyártás, nem csak itt, Egyiptomban” – tette hozzá. A Mubarakkal való találkozása után (2011. január 24.) kijelentette: „Egyiptom kulcsszerepet játszik a térség stabilitásában”.

Másnap kitörtek a zavargások.

Két hétre rá elsöpörték Mubarak uralmát, az arab világ az óta forrong. Az EU vezető hatalmai legutóbb Líbiában voltak kénytelenek fegyveresen beavatkozni az eseményekbe (mint láttuk, a soros elnök ezzel ellentétes iránymutatását – majd személyét is – negligálva). A vígjátékírók tollára kívánkozó felsülés azonban mindenekelőtt gazdasági vonatkozásban volt kínos Orbán számára. Mert a pechvogelnek bizonyult közel-keleti stratéga a jelek szerint komoly illúziókat táplált országa arab világbeli piaci terjeszkedése s az ott kiaknázhatónak vélt anyagi erőforrások iránt. Orbán EU-s munícióval fölerősített közel-keleti expedíciójával – afféle fordított politikai Amundsenként – azt a „keleti átjárót” kereste, amelyen át kijuthat a bénítónak érzett nyugati gazdasági és politikai kötöttségek világából. Az IMF, a Világbank, a nyugati hitelezők és exportpiacok, továbbá az EU, a demokratikus politikai körök, a szabad sajtó, illetve az általuk képviselt és számon kért normák szorításából.

Ám a „nyugati zászló alatt keleti széllel” hajózni próbáló magyar politikai pionír legnagyobb arcra esését kétségkívül a szintén dugába dőlt kínai tervek okozták. Amelyek tavaly novemberben – utólag bevallhatjuk – még igen félelmetesnek tűntek, mert a nagy manipulátor akkora hévvel és elszánással beszélt róluk, hogy nehéz volt azt hinni, nincs mögöttük semmi. Pedig nem volt: Orbánnak ezúttal saját magát is sikerült alaposan becsapnia. Ez végképp idén március elsején derült ki, amikor bizalmasa, Fellegi ezt nyilatkozta a China Daily című napilapnak: „Soha nem mondtam, hogy Kína megvásárolná Magyarország adósságát”.

Kezdjük azzal, hogy Fellegi nem mondott igazat. Vagy idén tavasszal vagy tavaly télen. 2010. december 29-én ugyanis még ezt mesélte az Indexnek: „Az október 31-i sanghaji csúcstalálkozón a kínai miniszterelnök vetette fel, hogy szívesen látna stratégiai pénzügyi együttműködést Magyarország és Kína között, beleértve a kínai állam esetleges részvételét magyarországi finanszírozásban. Ezt a magyar miniszterelnök kedvezően fogadta… Találkoztunk a kínai jegybank, a kínai export-import bank és a kínai fejlesztési bank vezetőivel, valamint meghatározó szuverén alapok képviselőivel. Tárgyaltunk számos pénzügyi együttműködési formáról… Kérdés: De mondjuk, az államadósság-finanszírozást úgy kell elképzelni, hogy az ÁKK állampapír-aukcióin a kínai jegybank is megjelenik vevőként? – Igen, például így… Kérdés: De ezt most is megtehetnék, nem? – Igen. Kérdés: Esetleg megállapodunk arról, hogy konkrétan milyen állampapírfajtát milyen volumenben vásárolnak? – Az még a tárgyalások kérdése, hogy milyen technikával lehet biztosítani a kínai szerepvállalást. Ha megszületik a döntés, hogy ők magyarországi finanszírozásban részt vállalnak, annak számos technikája, formája és nagyságrendje lehet a projektfinanszírozástól az államadósság finanszírozásáig.” (Fellegi: Miért rosszabb a kínai állam, mint más?)

A Fellegi-nyilatkozatot követő napon a kínai jegybank a Reuters hírügynökségnek finoman, de egyértelműen cáfolta (elhárította a kérdést, nem kívánta kommentálni), hogy magyar államkötvények vásárlását vagy egyes magyar fejlesztési projektek finanszírozását fontolgatná. Márciusban Fellegi (aki ekkor már negyedszer tárgyalt eredménytelenül Kínában) végül kénytelen volt egy ottani napilap konkrét kérdésére meghazudtolni önmagát.

A kínai sztori nem Orbán 2010. október 31-i kormányfői találkozójával indult, hanem egy évvel korábban: 2009 decemberében, amikor a Fidesz elnökeként Pekingbe zarándokolt, és fölvette a hivatalos kapcsolatokat a Kínai Kommunista Párttal. Honlapján e mondattal zárul az eseményről szóló beszámoló: „A Fidesz elnöke a megbeszélések során azt szűrte le: van lehetőség arra, hogy a kínai tőke részt vegyen Magyarország fejlesztésében.” A pekingi út hatása a 2010 februárjában elmondott országértékelő beszéden is átütött. Orbán kijelentette: a mai világgazdasági versenyben „másképpen és más eszközökkel lehet sikereket elérni, mint korábban. Ázsia jelentősége és súlya feltartóztathatatlanul nő… Kína lett a világ legnagyobb exportőre. A globalizáció korábbi fő iránya megfordult, immáron Kelet a fő haszonélvezője. Magyarországnak is tudnia kell, hogy bár európai uniós tagországként nyugati zászló alatt hajózik, a világgazdaságban ma keleti szél fúj.”

Ez se volt semmi, de a sanghaji világkiállítás és a kínai miniszterelnökkel való október 31-i találkozás a jelek szerint valóságos földcsuszamlást idézett elő Orbán lelkében: az öt nappal későbbi budapesti Magyar Állandó Értekezleten elmondott beszéde legalábbis erről tanúskodik. Itt a maga világtörténelmi perspektívába helyezett nemzetstratégiai koncepcióját ismertette a hat év szünet után újra összehívott, meglepett kárpát-medencei magyarokkal. (Korábban egyszer fordult elő vele ilyesmi: 2006 nyarán Tusnádfürdőn, amikor minden bizonnyal az őszödi beszéd nem sokkal korábban megismert hangfelvétele röpítette ki beszédét az elmondására szolgáló alkalom keretei közül.) Öt nappal a sanghaji élmények után többek között ezek hangzottak el a budapesti miniszterelnök szájából:

„Mindaz, ami a világban zajlik… egy nagy lehetőség Magyarország számára… Szokatlan jelenségekről van szó, amelyek szokatlan gondolatokat ébresztenek bennünk, és szokatlan politikai válaszokat igényelnek… mindaz, ami a világban ma… történik, óriási lehetőség, amelyet… képesek lehetünk beváltani. Ahhoz, hogy ezt a nagy lehetőséget, ezt a nagy történelmi korszakváltást… előnyünkre tudjuk fordítani… szükségünk van arra a lelkierőre, ami elhozott bennünket idáig, másfelől pedig szükségünk van éleslátásra és előrelátásra. Arra van szükségünk, hogy ebben a nagy világgazdasági korszakváltást kísérő zűrzavarban képesek legyünk a lényegesre összpontosítani, megértsük, hogy mi történik…

Mindaz, ami körülöttünk zajlik… amit tőlünk keletre tapasztalunk, amikor egy… nagyhatalom újjászervezi saját magát… ezek a világ újrarendeződéséről beszélnek… Szerintem ennek a nagy átrendeződésnek a megértése a mi feladatunk… amelyet a magyar nemzet sorsáért kiemelt felelősséget viselő politikusoknak és vezetőknek fel kell ismernünk… Nekünk egy olyan, most megnyíló történelmi korszakban kell megtalálni a helyes nemzetstratégiát, amely az ipari forradalom utáni korszak… India és Kína… nagyon gyorsan fölemelkednek, és ezzel egy teljesen új helyzetet teremtenek az egész nyugati civilizáció számára. Ebben az összefüggésben kell szerintem, a nyugati civilizáció megváltozott világgazdasági és világpolitikai helyzetének fényében megfogalmaznunk a… magyar nemzet stratégiáját… Mi ezeket a tényeket tudomásul vettük, megértettük, föltártuk, és ez mind visszaköszön a magyar kormány mostani politikájában. Tehát mindaz az intézkedés, döntés, amit Önök látnak, azok igazi értelmezési keretét és hátterét a legnagyobb összefüggésekben az adja, amit most elmondtam.”

A fentiek az idézettnél cirkalmasabban hangzottak el a fórumon. Tele pátosszal, nyomatékos ismétléssel, történelmi és irodalmi utalással, államférfiúi tenorban (a kipontozott részek jobbára a dagályos önismétlések helyét jelzik): minden arra utalt, hogy aki beszél, az szilárdan áll az ezeréves történelem s a jelenül adott pillanat metszéspontjában, belátja az egész horizontot, s bizton markolja azon hatalmi instrumentumokat, miket nem fog habozni célszerűleg alkalmazandani. Mert az általa vázolt világgazdasági és világtörténelmi perspektívában természetesen új jelentést kapott a kezébe került kétharmados felhatalmazás és az azzal visszaélve kiépített autokratikus uralom is:

„Nos, ebből lehet megérteni, azt, hogy mi a jelentősége az áprilisi választások kétharmados arányának… [A nemzet számára] nagyobb esély mutatkozik egy történelmi korszakváltáshoz való alkalmazkodásra akkor, ha politikailag egységes és erős végrehajtó hatalommal rendelkezik, mint nyílna abban az esetben, ha ezzel nem rendelkezne… Nyilván szeret bennünket a Jóisten, hogy… a nemzet kezébe az áprilisi választások kétharmados eredményével egy vissza nem térő gyors reagálás lehetőségét tette le a történelem. A magyar kormánynak pedig tudatában kell lenni, hogy egy történelmi kihívás előtt áll, és ez egy történelmi lehetőség, amelynek… kihasználásához megkapta a szükséges eszközöket. Ennek bátorságával és ezen a horizonton gondolkodva kell elvégeznie a munkáját. Így értelmezzük mi az április választások eredményét… Ilyen stabil történelmi, politikai, parlamenti háttér egész Európában nincs… bizonyos nagyon nehéz, alkotmányos többséget igénylő döntések gyors meghozatalához… Azt is mondhatnám, hogy a magyar politikai rendszer áprilisi választások után előállt stabilitása az egyik legnagyobb nemzeti versenyelőnyünk… Ezért nem is szabad megijednünk ettől az előttünk kinyíló lehetőségtől és dimenziótól, ezért nem kell bevárni bizonyos intézkedésekkel nálunk stabilabbnak tűnő vagy biztosabb külpolitikai háttérrel rendelkező országokat… Nincs kitaposott ösvény, és a politikai stabilitás okán valószínűleg nekünk az is hivatásunk ma az egész Európai Unión belül, hogy bizonyos ösvényeket… mi fürkésszünk ki… Amit nekünk folytatnunk kell, az Magyarország… a magyar nemzet megújításának politikája…”

Ha valaki nem értené: Orbán itt a legkomolyabban arról beszélt, hogy nagy magyar és európai államférfiként új medret kíván szabni nemzete történelmének. Hogy afféle fordított Szent Istvánként egy hasonlóan bátor, nagyszabású (és erőszakos), ámde ellenkező irányú és tartalmú hatalmi manőverrel kikapcsolhatja hazánkat a nyugati civilizáció eddigi áramából, s ezeréves múltunkat hátrahagyva Keletnek veszi az irányt. A putyini Oroszország, az arab világ, de főleg a kommunista-kapitalista Kína felé. A fölhevült szónok maga is észlelte (némely rá meredő tekintetből ki is olvashatta), hogy nagyon meredek dolgokat mond. Egy helyütt meg is próbálta kompenzálni az elhangzottakat: „Ebből nem az következik, hogy azt a régi, ősi magyar vágyat, hogy a nyugati világhoz tartozunk, a nyugati civilizáció része vagyunk, oda akarunk beilleszkedni, bárki felül akarná vizsgálni, csupán arról van szó, hogy ez a tény mostantól kezdve más összefüggésrendszerben jelenik meg, mint korábban… Nyugati zászló alatt hajózunk, de a világgazdaságban keleti szél fúj. És az a hajós, amelyik nem veszi figyelembe, hogy milyen szél szerint kell forgatni a vitorláját, valószínűleg pusztulásra ítéli saját magát és a rakományát is.”

Ám ez az ellenpontozás csupán retorikai volt: a megszokott dupla fenekű beszéd. Csak azért hangzott el, hogy utóbb hivatkozni lehessen rá ellenérvként, ha az egész szöveg ezzel ellentétes tartalmát számon kérnék. Amely tartalom egyértelmű volt: kilépni a nyugati gazdasági és politikai kötöttségek (a szabad piac és a demokrácia) világából, s egy olyan világhoz kapcsolódni, ahol az állam a gazdaságban hegemón, a politikában pedig monopol szerepet birtokol. S ahol a legkevésbé sem támasztanak macerás feltételeket a magyar autokratikus hatalommal szemben – ahogy ezt nyugaton folyvást teszik. Orbán MÁÉRT-en elmondott beszéde hátterében ugyanis állt még valami – a sanghaji benyomások keltette ámulaton kívül. A magyar kormányfő ekkor már túl volt eredeti (a költségvetési deficit megduplázásán alapuló) gazdaságpolitikai terve szigorú letiltásán, túl az IMF-delegációval való dacos szakításon, az antidemokratikus lépéseit ért sajtótámadásokon, és éppen kibontakozóban volt a készülő médiatörvénnyel szembeni minden korábbit felülmúló nyugati tiltakozás. Ebben a kontextusban érték Orbánt a szédítő sanghaji benyomások, s értette félre a kínai kormányfővel való találkozás során megnyilvánuló keleti udvariasság, a „mosoly-diplomácia” rutinszerű gesztusait. (Ven Csia-pao nyilván futószalagon fogadta az expóra odalátogató külföldi delegációkat, miközben rendületlenül mosolygott és bólogatott.)

Az eset nemcsak abból a szempontból kínál számunkra újabb megrázó tanulságokat, hogy a mi miniszterelnökünk világfelfogása s az általa felfogott világra adott reakciói olykor a pattintott kőkorszaki politikai ősember szintjén nyilvánulnak meg. A kínai ábránd megmutatja az orbáni kalandorpolitika valódi természetét, s az annak mélyén lakó politikai kalózlélek elvetemültségét. Ennek érzékeltetésére idézem hosszabban a Konzervatórium nevű jobboldali blog – nevét és személyét valamely okból sajnos rejtegető – ismeretlen szerzőjének súlyos mondatait (http://konzervatorium.blog.hu/2010/11/10/orban_viktor_es_a_kelet_varazsa):

„Orbán Viktor már régóta azt keresi, hogyan szabadulhat meg politikájának külső, általa nem alakítható korlátaitól. Az 1989–90-ben létrehozott alkotmányos berendezkedés fékek és egyensúlyok finom rendszerét építette fel; hazánk NATO-, majd EU-tagsága jogilag is korlátozták a magyar kormány öntörvényűségét; az ország hatalmas külső finanszírozási szükségletei pedig a kormányzat gazdasági mozgásterének szabtak korlátokat. Választások csak négyévente vannak, s azokon csak a magyarok szavaznak, de a nemzetközi tőkepiacok akár naponta mérlegre teszik a magyar kormány tevékenységét…

A hagyományok, a szokásjog, majd a jog, végül pedig a politikán kívül álló szellemi hatalom által korlátozott politikai hatalom régi európai gondolat, gyökerei az antikvitásig s Jézus szavaiig nyúlnak vissza: »add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené«… Nyugat-Európában még a legabszolútabb uralkodói abszolutizmust is kötötte a jogrend, az elődök hagyománya és az elitek tényleges befolyása. A mindenható uralkodó, a korlátok nélküli fejedelmi önkény… a tulajdonjog nélküli társadalom, a cárizmus, az Oszmán Birodalom, Dzsingisz kán és a császári Kína – s persze a bolsevizmus és a maoizmus világa.”

Meg Orbán Viktoré – szúrhatjuk közbe.

„A kínai mintájú irányított kapitalizmusban a vállalkozások sikerességét nem a gazdasági versenyben való helytállás alapozza meg, hanem a kormányzati erőforrásokhoz való hozzáférés lehetősége. Kína és a távol-keleti sikeres országok eredményei nem az állami gazdaságirányításon alapulnak, hanem elsősorban az évezredes munkakultúrán, a magyarok számára elképzelhetetlenül alacsony munkabéreken, az elviselhetetlen munkakörülményeken s a mindenütt jelen levő parancsuralmi rendszereken. A legtöbb magyar még a nyugati kultúrájú multinacionálisoknál is nehezen viseli a vállalati rendet és fegyelmet. Aki már dolgozott kínaiakkal, japánokkal vagy koreaiakkal, pontosan tudja, hogy a mentalitásuk milyen végtelenül távol áll a magyarokétól. Fegyelmezett, kollektivista társadalmakban felnevelt, mérhetetlenül szorgalmas és igénytelen emberek állnak szemben a kuruckodó, végtelenül individualista magyarokkal, akik magukért esetleg hajlandóak dolgozni, de másokért nemigen… A magyaroknak másképp kellene élniük és dolgozniuk, mint eddig, s másképp kellene viszonyulniuk az államhoz, az adófizetéshez, a szabályok betartásához is. Az út azonban aligha lehet az, amit Si Huang-ti, az első kínai császár hagyott örökségül, sokkal inkább az, amelyet a magyar államalapító jelölt ki.”

Időközben szerencsére kiderült, hogy a mindenre (és mindennek az ellenkezőjére) elszánt magyar politikai hamiskártyás kabátujjából előhúzni próbált kínai kártya betli-lapnak bizonyult. Ám ő maga idehaza továbbra is a markában tart minden adut. A nyugati világban már megvetéssel figyelik átlátszó svindlijeit – hamarosan kitiltják őt a kártyaszobákból –, de itthon még mindig sokan bedőlnek a trükkjeinek. Előbb-utóbb persze világossá válik: kevesen hoztak több szégyent az országra és a nemzetre, mint ő, aki állítólag folyvást a magyarokat s a magyarok becsületét védelmezi.

A magyarok ez idő szerint egyedül vele szemben védtelenek.

 

 

Kapcsolódó írások:

Debreczeni József: Megbuktak 2009-ben könnyű volt a helyzet. Nem kellett jóstehetség: ha az...

Debreczeni József: Az egyeduralom önigazolása Hölgyeim és uraim! Először is köszönöm a megtisztelő meghívást. Amint...

Debreczeni József: A fordulat éve (A politikai helyzet) 2010 tavaszán döntő politikai fordulat következett be Magyarországon, amit bízvást...

Debreczeni József: A politika fertője E munka megírására Kerék-Bárczy Szabolcs: Tiszta közélet – a jól...

Debreczeni József: A parlamentáris kormányzás megbénítása Hogy Orbán pártvezéri státusa nem rendült meg a 2006-os újabb...

 

 

Cimkék: Debreczeni József