Tábori Zoltán: Aquasziget és Szajna-part – Esztergomi riport

Esztergom főtere, a Széchenyi tér torkolatának egyik oldalán háromnyelvű felirat hirdeti a város multikulturális fogékonyságát az odalátogatóknak: Lekáren Gyógyszertár Apotheke. Vele szemben, a torkolat másik oldalán lévő kirakat üzenete már nem annyira egyértelmű: egy csomó túlméretezett, düledező mézeskalács házikó. Nem tudni, mióta áll ez az egyemeletes, klasszicista épület lelakatolva, hány éve vagy hónapja porosodik a kirakatban ez a tésztapanelből tákolt, cukormázzal díszített téli falu, a cipősdoboznyi házak és a templom. A dióval-mazsolával bezsindelyezett mézeskalács tetőket a délutánonként idesütő nap rogyasztja össze, teszi egyenként a földdel egyenlővé őket. Tésztakerítések, szétgurult farakások hevernek szanaszét, csak a havas fenyőfácskák és a diókalapos hóemberek állják a sarat, fittyet hányva az idő vasfogának.

– A Széchenyi tér halott – jelenti ki a stéges csapat rangidőse, aki hajdan a szomszédos házban, az egykori Takarékpénztár-palotában lakott. – Megölték azokkal a bódékkal és a díszburkolattal. Itt valamikor harminc üzlet volt, és kétszáz család! Már alig van lakó, üresen állnak, romlanak az épületek. De azért pléhtepsiben kellett keresztülcipelni a téren a barátomat, nem jöhetett be a halottaskocsi, mert még összetörné a díszburkolatot.

A téren párosával álló negyven robusztus elárusítóbódét kezdetleges népi motívumok díszítik. Másik jellemzőjük, hogy folyamatosan zárva tartanak. A díszburkolat valóban sértetlen. Ferde rácsmintázatát a benne foglalt sokféle kőlapokkal mintha egy vásári kaleidoszkóp ihlette volna.

A volt Széchenyi téri lakó persze igazságtalan. A házak nagy része ma is virul és pezseg, kávézók einstandolnak maguknak teret székeikkel-asztalaikkal, a Posta kőlépcsőjén a csekkbefizetők egymás kezébe adják a kilincset. Csak három épület látszik tetszhalottnak. Hacsak nem számítjuk hozzá negyediknek a tér végében álló monumentális Bottyán-palotát, a polgármesteri hivatalt, ahol tavaly ősszel csődöt mondott az önkormányzatiság, és a patthelyzet azóta is tart.

– Tehetetlenség van a városon, és egyre nagyobbak az indulatok – mondja szép, dallamos hangján a polgármester asszony, és amíg a tolmács fordít, van időm körülnézni a tanácsteremben. Hosszúkás, négyablakos helyiség, gyönyörű csúcsíves dongaboltozatáról két nagy kristálycsillár lóg le. A polgármester asszony mögött egész falat betöltő régi fekete-fehér fotó, az esztergomi bazilika jól ismert panorámája a Duna felől. Hozzá képest eltörpülnek a két hosszabbik fal semmitmondó festményei; a Képcsarnok Vállalat állított ki tucatjával ilyen „zsűrizett képeket” a hatvanas-hetvenes években a boltjaiban. A terem hátsó bejárata fölött a sarokban a vakolat jó darabon tégláig le van verve, és hasonló mintavételi helyek figyelhetők meg a 18. századi udvarház földszinti homlokzatán az árkádok alatt. Mintha valaki ezeken a helyeken igyekezne magyarázatot találni az önkormányzat megbomlott statikájára.

– Esztergom sorsa kicsit Magyarország jövőjének kulcsa – mondja a polgármester asszony. – A saját kabinetem nem működik együtt velem.

A külföldi újságírók, akik számára a sajtótájékoztatót rendezték, némiképp zavarban vannak. Pontosan hogyan is kell érteni, hogy a polgármester irányít, de a jegyző vezet? A polgármester asszony és a tolmács megpróbálja röviden felvázolni a jogi személyek közti kiszorítósdit lehetővé tevő önkormányzati törvényt, azután gyakorlati példákat sorol.

– A képviselő-testület takarékosság ürügyén ellenem hoz döntéseket. Két hete eltávolították a sajtósomat. Azóta társadalmi munkában dolgozik. Elvették a hivatali kocsimat. Ma reggel kölcsönautóval jöttem: azt meg nem engedték be a hivatali parkolóba.

És hogyha ez még mindig nem volna elég kézzelfogható, hozzáteszi:

– A megválasztott polgármesternek arra sincs anyagi lehetősége, hogy egy kávéra meghívja a sajtófogadás résztvevőit. Úgyhogy amit itt most fogyasztanak, az Esztergom város önzetlen polgárainak az adománya.

Nem látom jól, hogy mi a felhozatal: én jóval a külföldi újságírók után érkeztem, és hogy ne zavarjak, a két hosszú asztal közül a hosszabbik legvégére ültem. Ebbe az egészbe úgy csöppentem bele: egy ideje már csak a Szajna-parti élet karikatúráját adó úszó- és lakóhajós esztergomiakkal foglalkozom. Az igazat megvallva most csak cipőt pucolni ugrottam be a polgármesteri hivatalba: egész délelőtt a Kis-Duna holtágát jártam, csupa por lett a cipőm, így mégsem állíthattam be a következő interjúalanyomhoz, ráadásul a legpuccosabb lakóhajóba. A sors azonban úgy hozta, hogy az emeleti folyosón, ahol a cipőpucoló szerkezetet elhelyezték, elmenőben összefutottam Tétényi Éva kiebrudalt sajtósával.

– De jó, hogy találkoztunk, a polgármester asszony épp külföldi újságíróknak tart tájékoztatót. Ha van kedved, beülhetsz.

A sajtós jóvágású, jóindulatú, készséges fiatalember. Nem ábrándíthattam ki azzal, hogy egy ilyen eseménydús időszakban, amikor a Vértes Volán alig pár órája jelentette be, hogy két hónap múlva beszünteti Esztergomban a tömegközlekedést, a polgármester asszony pedig a miniszterelnökhöz való holnaputáni gyalogzarándoklatát szervezi, az én érdeklődésemet néhány holttérben lévő, rozoga úszóház köti le.

 

 

Az úszóházakra véletlenül bukkantam. Ott gubbasztottak az árnyas Kis-Duna-ágban, kikötve a Sziget felőli parthoz. Olyan érzésem támadt, hogy megint egy elhagyott kirakatot látok, csak ezúttal tágasabbat, tele málladozó mézeskalács hajóval. Az egyik féloldalt veszedelmesen beledőlt a vízbe, a másik szabadulni vágyón, kificamodva lógott drótsodronyán, a harmadik olyan szürke és repedezett volt, mintha az iszapból húzták volna elő. Másfél tucatnyian lehettek, minden másodikhoz vasladik, motorcsónak vagy kisebb-nagyobb hajó csatlakozott. Pont szemben velem egy kilenc-tíz méter hosszú, nyilvánvalóan házilag tákolt, egészen szürreális motorhajó dokkolt: szakasztott úgy nézett ki, mint egy vízibusz az Elvarázsolt Kastély torz tükrében. A szutykosfehér hajótest kabinja fölé bizarr módon egy sátrat is felvertek, mintha feltétlen szükség volna itt az egy pótágyra akár azon az áron is, hogy a sárga-barna ponyva eltakarja a kilátást a kormányosház elől.

Átballagtam a gyaloghídon a túlpartra, lejöttem a tizenöt betonlépcsőn, és végigsétáltam az úszóházak kikötőjén. Fusimunka volt szinte kivétel nélkül valamennyi: olajoshordókon úszó stégekre felhúzott kezdetleges hétvégi házak. Alakra-méretre marhavagonra hasonlítottak, esetleg fél marhavagonra, illetve némelyiknek szimpla sátorteteje volt az ívelt bádogtető helyett. Az egyik úgy nézett ki, mint egy mozdony a masinisztafülkével. Egy másik páncélvonatra emlékeztetett a gonoszan meglapuló, teljesen tagolatlan testével. Mások egyszerű fabódék voltak, a léckerítésen mentőövvel. Akadtak felépítmény nélküli, csupasz platformok is: az egyiket tizenöt cölöp vette körbe, amikbe szúnyogűző fáklyákat tűztek, és a rajta álló sörpadok alá két nejlonszatyrot hajítottak, mintha az óvintézkedések ellenére mégiscsak a szúnyogok győzedelmeskedtek volna, és az ittenieknek igencsak futóra kellett volna venni a dolgot. A sor végén, mint valami poén, egy tűzpiros, modern, impozáns lakóhajó horgonyzott.

Meleg, verőfényes tavaszi nap volt, az úszóházak kikötőhelye mégis teljesen kihaltnak látszott. Az ablakok bedeszkázva, a bejárati pallók végében a rácsos kertkapuk lelakatolva. Sehol egy teremtett lélek, csak a vadkacsák úszkáltak ide-oda. Tettem egy kört, feljegyeztem az elérhetőségeket, és ahogy nézelődtem, az ütött szöget a fejembe, hogy miközben egy balatoni kikötőben mindegyik hajónak neve van, itt legföljebb háromnak. A legnagyobbat Ludas Matyi-nak hívták. Egy aprócska motorcsónakot Mi újság, Wágner úr?-nak. A mulatságos sátras hajó neve nem látszott tisztán, mert a sátorponyva a piros betűs felirat felső részét eltakarta. Abból, ami kikandikált alóla, arra következtettem, hogy valószínűleg Aphrodité.

Már másodszor jártam körbe őket, amikor a Gesztenyés fasorban belebotlottam a kapitányba. Megnyerő arcú, magas, őszes úr volt, a kocsija ritka márkájú, elegáns, bőrüléses. A süllyedőfélben lévő úszóház mellett állt, a csatorna vizét bámulta, és mintha csak szórakozottságból tenné, a fél lábával a kikötő drótkötelet rugdosta. Az úszóház marhavagon típusú volt, okkersárgára mázolták, és a parti villanyvezetékről kapta az áramot. Amikor még egyenesen állt a vízben, képes lehetett az önálló helyváltoztatásra, legalábbis erre engedett következtetni a marhavagon „fékezőfülkéje” alján elhelyezett Evinrude 35 márkajelű csónakmotor.

– Azt nézem, hogy megült-e már – mondta a kapitány, és közben tovább rugdosta a drótkötelet. – Csak utána tudunk cserélni rajta úszót. Már ha folytatódik az apadás.

Az úszó errefelé többnyire olajoshordót jelent. Egy stéget több tucat is tart, és egy félig partra húzott esetében láttam, mennyire meg tudja enni őket a víz. A felső felükön még makulátlan a festék, de alul rozsdásak, olyanok, mint a rosta.

– Ezeket az úszóházakat nem kell vizsgáztatni? – kérdeztem.

– Dehogyisnem. Rendszeres műszaki vizsgán vizsgálják, megvan-e a kötelező felszerelés. Sőt most úgy hírlik, bevezetik a parti szemléket, ultrahangos röntgennel. Na, az kemény lesz, mert innen kivenni csak daruval lehet.

A Kis-Duna-ág voltaképpen egy mély, ferdén kibetonozott csatorna, alacsony vízállásnál alig látni ki belőle. Daru legyen a talpán, amelyiknek a gémje a földes Gesztenyés fasorból a víz közepéig beér.

– Egy ismerősömé a stég, csak a motorhajó az enyém – mutatott a kapitány az úszóház mögé. – Tavaly hoztam be Amszterdamból, vízi úton, úgy sokkal olcsóbb, mint közúton. Hatmillióért árulom.

A motorcsónak innen takarásban van, de a túloldalról, a platános Kis-Duna sétány felől már megnéztem magamnak. Takaros túramotoros, szokatlanul tágas, magas a kabinja, mondhatni: panorámás.

– Sajnos most nagyon leült a piac. Hatmillió nem pénz érte, mégse kapkodnak utána. Mit is mondott, honnan jött?

A kocsijához lépett, a csomagtartóból elővett egy színes hajóprospektust, és a kezembe nyomta. Rendezvényhajónkon vállaljuk: konferenciák, tárgyalások, állófogadások, bemutatók, kirándulások, szakmai és családi rendezvények, szülinapok, esküvők és egyéb szórakoztató programok. Cocktail party service, hideg-meleg konyha rendelése egyeztetés szerint.

– A maguk szerkesztősége is nyugodtan kibérelheti.

– Nem lesz az egy kicsit húzós?

– Mindenki azt hiszi, pedig szó sincs róla. Harminchatezer forint egy órára. A két fedélzeten kilencven plusz harminc a férőhely, számoljon utána, háromszáz forint per fő! Hol kap ilyen olcsón ilyen környezetet?

Annyit elmondott magáról, hogy hajóskapitány, személyszállító és rendezvényhajókat vezet Közép-Európa vízi útjain. Én meg elmondtam, hogy mi járatban vagyok, és azt fontolgatom, hogy ezekről az állóhajókról írok.

– Pedig nem ezekről kellene – nézett rám szigorúan. – Ellehetetlenítik a polgármestert, azok után, hogy ellehetetlenítették a várost! Élményfürdőt csináltak huszonhét fokos vízre! Befagy az ember segge! Árammal fűtik a vizet! Ki hallott már ilyet? Az a fürdő napi ötmilliót termel. Veszteséget! És a két félbehagyott szálloda? Ezekről kéne írnia, az elvesztegetett milliárdokról! Az tán csak fontosabb, mint hogy valamelyik öreg nyugdíjasnak kilyukadt a hajója.

Bölcsen hallgattam. A kapitány a drótkötelet rugdosta. Kis idő múlva óvatosan megkérdeztem, hogy melyik öreg nyugdíjasnak lyukadt ki a hajója.

– Inkább azt kérdezze, melyiknek nem lyukadt még ki – fakadt ki, majd mintha különös öröme telne benne, az Aphrodité felé mutatott. – Az ott elöl már kétszer elsüllyedt. Egyszer annyira, hogy daruval kellett kiemelni.

A közlékenységen felbátorodva böngészni kezdtem a papírjaimat, és felsoroltam azt a pár nevet, ahol a stégtulajdonosok megnevezték magukat, ismeri-e őket. Mindjárt az elsőre kurtán-furcsán válaszolt.

– Ismerem. – Aztán az arca hirtelen megmerevedett. – Ismertem.

– Meghalt?!

– Nem halt meg, csak már nem ismerem. Tavaly óta nem ismerem.

Nagy nehezen kihúztam belőle, mi történt. Tél elején az egyik stég megsülylyedt, a kapitány szervezte a kiemelési munkálatokat, felhívta ezt az illetőt, hogy jöjjön, segítsen, és ő azt mondta, nem ér rá, beteg. Akkor adja kölcsön a vasladikját, azzal jobban hozzá tudnak férni, felugrik hozzá a kulcsért. Az illető erre is nemet mondott. Nem ér rá, beteg, ez az egész nem érdekli. A maga baját oldja meg mindenki.

– Az én számomra az ilyen ember megszűnt létezni – fejezte be a kapitány a történetet. – Olyan nincs, hogy egy hajós a másiknak ne segítsen.

Egyre jobban kezdett érdekelni a dolog. Megpróbáltam folytatni a névsort, de leállított.

– Nem fognak szóba állni magával – mondta.

 

 

Csak három emelet van, és azok se magasak, a lépcsőházban mégis minden fordulóban egy rozoga kárpitozott szék árválkodik, amiből, kicsit merészen ugyan, hiszen laknak itt mások is, de azt vélelmezem, hogy akihez megyek, az a stéges csapat rangidőse lesz. Szó, ami szó, hetvenöt éves, nagydarab, széles arcú és elálló fülű idős ember nyit ajtót a csengetésemre, egy szál kisgatyában és zokniban van, és mogorván hallgatja lelkes magyarázkodásomat, hogy mennyire elbűvölt toldott-foldott hajója látványa a Kis-Duna-ágban.

– Miféle hajó? – kérdezi szúrós szemmel.

– Hát az Aphrodité.

Mintha ez valami titkos jelszó volna, egy csapásra megváltozik, behúzza hordóhasát, és átenged az ajtózsilipen.

– Na, ha tudja a nevét, akkor bejöhet!

Nagyon szép, napfényes, tipp-topp kis nappaliba vezet be. Egy aprócska dísz-kormánykeréken kívül semmi nem utal arra, hogy ez egy hajósember lakása.

– Nem most kellett volna jönnie, hanem korábban! – mondja, miközben hellyel kínál. – Amikor ezek a stégek még lenn álltak a Zeneiskolánál, a Botytyán híd alatt, a központban. Azok voltak a szép idők! Csak aztán jött az új vezető garnitúra, és a fejükbe vették, hogy Esztergomból Párizst csinálnak, és a Kis-Dunából Szajna-partot. Lesz élményfürdő, szállodák, jachtkikötő, lakóhajók. Úgyhogy szíveskedjünk följebb fáradni, a Lépcsős hídhoz. A Szajna-partból, mondjuk, nem lett semmi, de az élményfürdőt megcsinálták, két szállodába belefogtak, ebbe ment tönkre a város.

– Magukat kiköltöztették, aztán az egész tervből nem lett semmi?

– Pontosan. Ugyanilyen nagyra törő terveik voltak Helemba-szigeten is. Turistaparadicsomot, kaszinóvárost álmodtak oda. Kaptam a levelet a Meggyes Tamástól, hogy megszüntette a területbérlésem. Merthogy ott is van egy úszóházam. Számoljam fel, mert kezdődnek az építkezések. Na, erre begurultam, visszaírtam, hogy nem megyek. Polgári engedetlenség címén nem jövök el. Ha Orbán Viktornak szabad volt kordont bontani, akkor nekem is szabad Helembán maradni. Ezt kellett volna már előbb is csinálnom. Nem mozdulni a Botytyán híd alól. Hogy volt bőr a pofájukon!

Egészen felindul, tenyerét a mellkasára tapasztja, zihál, csak nagy nehezen szedi össze magát. Föláll, a szekrénysor üveges könyvespolcához megy, kihúzza az üveg alá biggyesztett sárga csekket.

– Tessék, ennyit kell fizetnem.

50 négyzetméter vízfelület-használati díjról szól, 22 ezer forint. De nem ezt fájlalja, hanem a szemétdíjat.

– Kimondták, hogy a hatvanöt felettieknek csak fele szemétdíjat kell fizetni, a hetven felettieknek pedig egyáltalán nem. Ezt most a… hogy is mondjam, polgári költségvetés eltörölte. Csak úgy hirtelen havi kétezer-négyszáz lett a szemétdíjunk, a feleségemnek meg nekem.

Felfedezek egy kis akvarellt a falon. Igazából a hátteret, a kis-dunai lépcsősort ismerem fel rajta, mert a hajó erősen idealizálva van. A stégesek rangidőse követi a pillantásomat, és bólint.

– Az ott a hajóm. Én építettem, saját kezűleg, az édesapám segítségével, ezerkilencszázhatvanhatban. Szereztem egy pontont a bányától, abból építettem meg az udvarban. Ilyen tömpe orra volt, hegyes orrot csak hetvennyolcban kapott. Akkor még nem volt flex meg aggregát, kézi fűrésszel vágtuk a pontonvasat. Négyezer-nyolcszáz szegecset ütöttünk bele. Aztán ahogy jöttek a gyerekek, egy kicsit mindig rábővítettem. Ment is az ugratás, hogy látják, megint gyerekem született, az Anyuci hosszabb lett egy méterrel.

 

– Anyuci?

– Eredetileg az volt a neve. Csak megelégeltem, hogy a kölykök a parton kórusban kiabálták, valahányszor sikáltuk a hajót, „Kefélik az Anyucit!”, vagy ha elpöfögtünk a híd alatt: „Pukizik az Anyuci!”. Hatvankilenc tájékán találtam ki, hogy legyen Aphrodité. Azt mire kibetűzik, már nem hallom. A felénél abbahagyják, és csak rálegyintenek: „Aph… valami görög hajó, a picsa tudja, mi a neve.”

– Honnan ez a hajószenvedély?

– Én hiszek abban a törvényszerűségben, hogy a kovács gyereke kovács lesz, a suszteré suszter, magasabb szintre nem megyek, mert az már politika. Nekem az apám halász volt, halászmester, úgyhogy negyvenkilencben, tizenhárom éves koromban én is beálltam halásznak. Dunai ember volt az egész família, a nagyapám Bécsben született, keszonbúvárnak jött fel a Lánchíd építéséhez. A gyönyörű apai öregapám!

Miközben a homlokom ráncolva próbálok utánaszámolni, ő már egy-két nemzedékkel odébb tart.

– Apám és testvérei Újpesten nőttek fel, a kikötőben, onnan kerültek fel, ide, Esztergomba. Az egyik nagybátyám az ötvenes évek áldozata lett. A Duna közepén halásztak Süttő Felsőnél, Karvalyi-szigetnél. Tudták, hogy az csehszlovák terület, de hát ott lehetett halat fogni. A nagybátyám evezett, ugye, ő volt kiegyenesedve, tizenkét golyó érte. A másik kettő a hálót húzta, le voltak hajolva, azok csak a tomporba meg a hátba kaptak. Egy szó mint száz, a nagynénémnek Csehszlovákiából hozta a postás az árvaellátást. Nem sok híja volt, hogy nem én hagytam ott a fogam. A mi ladikunkon nem indult be a motor, így Nándi bátyámék mentek helyettünk a Karvalyi-szigetre.

Idővel megtudom, hogy azért mégiscsak továbbgurult az alma a fájától. A katonaság után otthagyta a halászatot, tefusnak-volánosnak szegődött, hárommillió kilométert vezetett balesetmentesen. A víz- és halmánia azért megmaradt, az egész család, a három gyerek meg az unokák jórészt ezen a hajón nőttek fel.

– Mindig hangsúlyt fektettem rá, hogy legyen benne pottyantós vécé, hideg-meleg víz, mosogató. Tavaly pont emiatt süllyedt el, a mosogató miatt. A kifolyó lúgos lé szép lassan megette a vaslemezt, észre se vettem. Nem lett volna semmi baj, csak rámentem egy kőgátra, letört a csigám, ott maradt a hajó Helembán, én meg kórházba kerültem a szívemmel. Közben leapadt a víz, a hajó leült a fenékre, szép lassan az oldalára dőlt, és a lukon át megtelt.

Rácsatlakoztatja a digitális fényképezőgépet a tévére, és képeket mutat az esetről. Nem szép látvány, ahogy mint hajók a hajóban, azonosítatlan berendezési tárgyak úszkálnak a feldőlt testben.

– Most várom a jó időt, hogy rendbe tegyem. A motor is sokáig víz alatt volt, generáloztatni kell.

Nem figyelmeztetem, hogy már megjött a jó idő, ő maga is tudja. A polcon a fia egykori szerzeménye, kis szovjet harckocsiműszer mutatja a kikapcsolt radiátor hőmérsékletét: 21 fok. Témát vált, a dicső közelmúltból szemezget, pedig a régi időkről is volna mit mesélnie, mozgalmi ember volt, DISZ-, MISZ-, KISZ-vezető, nőcsábász és tangóharmonika-bajnok.

– Láttad a Ludas Matyit? – csap át tegezésbe. – Rákosi Mátyás magánhajója volt. Na, az egy igazi komoly hajó, de egyszer mi húztuk ki a szarból. Zátonyra futott, épp a közelben voltunk, lehúztuk, és már vontattuk hazafele, amikor a Janiéknak sikerült beindítaniuk. Vidáman integetve eldöngettek mellettünk, kis híján föltekerték a vontatókötelet. Azt a hajót mindenképp nézd meg. Ott van a fölöttünk lévő telken.

 

 

Hajóból, mint minden fogyasztási cikkből, túlkínálat van. Rákosi személyre szabott, balatonfüredi motoros hajóját, a 16 méter hosszú, nyolcszemélyes Ludas Matyit új tulajdonosa, egy esztergomi lakatosember másfél millió forintért vásárolta meg. Igaz, évekbe telt, és költött rá bőven, mire 2007-re üzemképessé tette, és kiköthette egy rozoga úszóházhoz a pedigrétlen kis-duna-ági hajók közé. Az ár nyomottságára mi se jellemzőbb, mint hogy az interneten épp a napokban került kalapács alá e hajó huszonötödére kicsinyített modellje, amely az eredetivel egy időben, 1952-ben épült, és az alig hatvanöt centis hajó kikiáltási ára kerek 300 ezer forint. Ha most a súlyukat nézem, akkor amaz ócskavasárban volt, emez meg aranyárban. Ráadásul a tulajdonos nem átallja körmönfontan hozzáfűzni, hogy komolytalan vevőknek egy fillért sem enged.

A stéges csapat egy másik idős tagja valószínűleg boldogan engedne az ő motorosának és úszóházának az árából, csak vinné már valaki. Mindkettő fotója Eladó felirattal igencsak régóta ott fakulgat az órásbolt kirakatában. Az úszóház mellé zárójelben az is oda van írva: Olcsó.

– Kétszázötvenezer a ház. A faanyag többet ér – méltatlankodik.

– És a motorcsónak?

– Hatszázezer. Az se sok.

Az órás hetvenéves. Dús ősz hajú öregember, pontosan ugyanígy néz ki a kirakatában is a képen, ahol bézbólsapkásan, lobogó hajjal repeszt a kék-fehér motorcsónakban, pedig azóta biztosan eltelt jó néhány év.

– De miért akarja feladni a vízi életet?

– Sok oka van annak. A motor óránként húsz litert megeszik, és azzal még nem jut messzire. Pestig oda-vissza negyven liter. Annyiból az autóm teletankolom! És a mai árak mellett…

– De hát nem ma kezdte árulni őket.

– Kicsit el is ment a kedvem. Kitúrtak Helembáról. Meggyes és haverjai kinézték maguknak, hogy Helembán lesz a luxustanyájuk, ott fognak dínomdánomolni. A primitív kisemberek takarodjanak.

– De hát nem csinálták meg.

– Nem, mert rájöttek, hogy minden évben kétszer rajta van az árvíz. De a felszólítást nem vonták vissza, azóta is nemkívánatos személynek tartanak. Engem, aki az úttörőket a vízi életre, úszni, evezni tanítottam! Aki vízi polgárőr voltam!

– Tudok olyanról, aki nem volt hajlandó eljönni onnan.

– Én nem fogok vitatkozni ezekkel a jampecokkal. Elegem van belőlük. Gátlástalanul rohangálnak, nagyobb hullámokat csinálnak, mint a Táncsics motoros. A múltkor összetörték tarajosokkal a hajómat. Itt, Esztergomban értem utol őket, de csak kinevettek.

– Felelősségre akarta vonni őket?

– Igen. De kinevettek. Ezeket nem tanították meg a másikat tisztelni. Káosz van. Szerencsétlen polgármester asszony, az ilyenekkel ő se tud mit kezdeni. Máról holnapra van mindenki.

Az órás tele van sértettséggel, a maga módján mégis szelíd ember. Nem ülve morgolódik, a szétszerelt, öreg óraszerkezetek fölé hajolva, ahogy egy mizantróp tenné, hanem az első pillanattól kezdve udvariasan, készségesen, a pulthoz állva beszélget velem. A stéges csapat gondjait-bajait firtatom, és a széthúzásra is rákérdezek, különös tekintettel arra az esetre, amiről a kapitány mesélt.

– Igen, így volt, kerek perec megmondta, hogy nem adja oda a vasladikot. Ott voltam én is, sokat vesződtünk, amíg a váz alá egy úszót oda tudtunk tolni. Nem tudom, öregségére mi lelte. Nem volt mindig ilyen. – Félrefordítja a fejét, hosszasan eltűnődik, aztán rám pillant. – Megkérdezhetem, hogyan talált meg?

– A Szigetre indultam, megnézni az élménynegyedet, csak közben a kirakatban megláttam a fotókat a hajóiról.

– Hát igen, a Sziget beruházásaira ment rá a város. – Az öreg órás kifelé néz, a Sziget irányába, de innen a kirakaton át legföljebb a saját cégérére, egy hatalmas kvarcórára látni, amelynek a hátlapja leesett, és most látszik a nevetségesen aprócska meghajtó szerkezet az egy szem ceruzaelemmel. – Szigetre mélygarázst építeni, micsoda ötlet! Tudta, hogy ha jön az ár, az egész épület megemelkedik?

– Megemelkedik? És ez látszik?

– Hogyne, aki itt él Esztergomban, és van szeme, látja. A Duna az egész betonalapot megemeli. Ezért van az, hogy áradáskor vízzel teletöltik.

 

 

A torzóban maradt két betonkolosszus a Mária Valéria hídra felvezető út két oldalán áll. Feltűnő látvány, sokan máris Esztergom jelképének tartják. A legtöbb ember, akivel beszélgetek, úgy emlékezik, hogy az építkezések már hosszú évek óta állnak. Holott csak két-két és fél éve kezdődtek.

– Nézze meg, én úgy emlékszem, még kinn vannak a táblák – biztat az élményfürdő biztonsági őre. – Ha valamivel ennyire megcsúsznak, el szokták tüntetni.

A táblák még megvannak. Ezek szerint a bal oldali, kígyózva tekergőző gigantikus betonváz, amely alatt a mélygarázsok vannak, a Mária Valéria Hotel nevet viselné, a beruházást az EU és a Magyar Állam 250 millió forinttal támogatja, a 2009. márciusban kezdődött építkezés befejezési határideje 2010. 04. 31. Megdörgölöm a szemem. Tényleg április 31. Mintha eleve tudták volna, hogy sohanapján készülnek el vele.

A jobb oldali az Aqua Palace Hotel. A szögletes betonkasznit a közepe táján fölmagasodó szögletes bástyával 2008 szeptemberében kezdték építeni 295 milliós támogatással, és 2010 januárjára fejezték volna be. A tervező cég a budapesti Finta-iroda.

A kettő közt terül el az élményfürdő. A Szigetre érkezőt rögtön egy nagy pleximenhir fogadja, rajta a felirattal: Aquasziget Esztergom. A menhir mellett sorompó nyúlik keresztbe a lehajtón, ezt a biztonsági őr kezeli a portásfülkéjéből.

– Mi az, hogy független? Független polgármester nincs. Én el is törölném a szótárból azt a szót, hogy független – mondja, miközben beenged egy gépkocsit a fürdőlátogatók számára fenntartott parkolóba. – Ez a mostani emeszpés, mi más? Valaki csak támogatta, különben nem lett volna belőle polgármester.

A biztonsági őr negyven körüli férfi, zömök, rövid hajú, kerek képű, barátságos.

– Én fideszes vagyok, Meggyes-párti – közli. – Itt hat éve olyan fejlődés indult el; nem értem, ez miért nem tetszik az embereknek?

– De hát ez a fejlődés leállt.

– Csak ott, ahol folynak az elszámolási viták. Beszélnek itt milliárdos tartozásokról, hát én azért megvizsgálnám, honnan voltak ilyen-olyan embereknek milliárdjaik, amiből hiteleztek! De nézzen csak körül: bőven folynak itt még építkezések!

Ez igaz. Egy negyvenhárom éves mokány, bajuszos tanárember, az esztergomi Fidesz egyik hajdani alapítója vezetett végig még ittlétem elején a városon, mutogatott itt-ott folyó érdekesebb munkálatokat, például a Vízivárosban feltárt török dzsámi mellett német–magyar befektetésként épülő szálloda alapjait, vagy innen nem messze a Duna-parton egy szorgos dózeroktól nyüzsgő leendő golfpályát, amely egykor legendás kispályás focik helyszínéül szolgált, vasárnaponként a bajuszos tanárember és Meggyes Tamás leendő polgármester is itt rúgták együtt a labdát.

– Ilyeneket kifogásolnak, hogy milyen csúnya a Bazilikából nézve az élményfürdő, meg hogy füves a teteje. Én nem tudom. Azóta, hogy megvan, még nem jártam fenn a Bazilikánál. – A biztonsági őr ezt egy olyan ember kétkedésével mondja, aki addig nem hiszi el magáról, hogy kopasz, amíg madártávlatból nem látja a saját feje búbját. – Aki a kákán is csomót keres, azzal nincs mit kezdeni, de azért azt is észre kéne venni, hogy Esztergomban van, aminek lefelé ment az ára! Például nálunk a belépőé.

Ezt később ellenőrzöm, és valóban, a teljes árú felnőtt napi jegy a tavalyi 2950 forintról 2100-ra csökkent, a diákoknak és a nyugdíjasoknak pedig 1300 forintot kell fizetniük 1600, illetve 1900 helyett. A fürdőkomplexum előcsarnokában kifüggesztett tanúsítványokból továbbá azt is megtudom, hogy az Aquasziget 2008-ban elnyerte az év élményfürdője címet, az élményfürdő vízicsúszdái biztonságosak, valamint hogy 2006-ban az illetékes hatóság engedélyezte „a Szent István Strandfürdőt ellátó Szent István kút vizeinek külső (fürdési célú) felhasználásánál a természetes gyógyvíz megnevezés használatát”.

– Az a baj, hogy az emberek elkényelmesedtek. Aki esztergomi lakos, az potom pénzért, éves szinten mindössze tízezer forint körüli összegért parkolóhelyet válthatna a mélygarázsban. – A biztonsági őr a fülkéjével szemben, az út túloldalán elnyúló betontorzó felé int. – De nem váltanak, szinte üres a mélygarázs, mert lusták pár száz métert sétálni. Inkább a házuk előtt parkolnak, hadd legyen még nagyobb fejetlenség a belvárosban. Az élményfürdő is persze hogy veszteséges, ha ennyire lusták az emberek. Nem tudom, mennyit kéne kérni a belépőért, hogy vegyék a fáradságot, és eljöjjenek.

Kikísér a sorompóhoz, mintha csak el akarna jönni onnan, ahol a falnak is füle van, és a vízmelegítő gázmotor zúgása elnyomja a hangot, és mondja:

– Én fideszes vagyok, de ki merem jelenteni, hogy a Fidesz az ősszel nagy hibát követett el. Bárkit állít polgármester-jelöltnek, az nyer. Ha engem állított volna, vagy magát, akkor most én vagy maga a polgármester. Meggyes Tamást nem lett volna szabad. Meggyest annyira besározták a szocik, hogy nem nyerhetett.

– Mégis miféle ember ez a Meggyes Tamás? – kérdezem.

– Jó szándékú – feleli kis gondolkozás után a biztonsági őr. – Személyesen nem ismerem.

A bajuszos tanárember azonban ismeri. Ismeri a Fidesz alapítása körüli időkből, és ismeri a focipályáról. „Egy epizód nagyon megmaradt bennem – mesélte. – Járt le közénk egy kétballábas suta fiú, nem tudott két egyeneset rúgni a labdába. Egyszer valamilyen ajtó-ablak helyzetet elrontott, és a Meggyes rákiabált, hogy többet nem akarja itt látni, ne rontsa el neki a vasárnapjait. De valami egészen ordenáré hangnemben, nem méltón egy jó kis szigeti focihoz.”

 

 

Más városokkal ellentétben Esztergomban kocsma helyett egy gyalogos hidat neveznek Lépcsősnek. Az igazi neve Béke híd, de így nem hívja senki. A Kis-Duna fölött ível át, és a Kis-Duna sétányt és a Gesztenyés fasort köti össze. De a biztonság kedvéért, hogy az idegenek ne érezzék magukat becsapottnak, a szigeti hídfőjénél található egy kocsma is. Neve még annyira sincs, mint a Lépcsősnek. A sportpályák öltözőjéhez hasonló kis földszintes épületen semmiféle felirat nem látható. Van azonban egy-két graffitisek modorában készült freskó, a legsikerültebb egy a falból fújtatva kirontó rinocérosz. De ha gondosan megvizsgáljuk az alacsony, többször tatarozott téglakerítés vakolatmaradványain az elszíneződéseket, akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy itt betűtöredékek rejlenek, némi merészséggel a megfejtés is megkockáztatható: BÜFÉ. A létesítmény mögött mindenesetre egy futballstadion terül el.

Az ivóban ketten tartózkodnak. A pult mögött fiatal lány ül bárszéken, és a laptopjába temetkezik. Föl se néz, egész testtartásából sugárzik az elutasítás. Az ablak melletti asztalnál sovány, borostás férfi cigarettázik egy még érintetlen nagyfröccs társaságában. A nagyfröccs teljesen színtelen, buboréktalan, a férfi harmincöt-negyven lehet. Nagy nehezen magamra vonom a csaposlány figyelmét, jobb híján kérek egy forró csokoládét, és letelepszem az egyetlen, de láthatóan törzsvendég asztalához.

A borostás és beesett arcú férfi egy idő után rám emeli a tekintetét a fröccsöspohárról, és fanyar mosollyal, vontatottan azt mondja:

– Ez aztán már mindennek a kupolája. A kórházban nincs evőeszköz.

– Hogyhogy?

– Nincs. Elestem, bekerültem, nem volt nálam semmi, és amikor hozták az ebédet, nem tudtam megenni se a levest, se a rizses húst. – Kicsit hallgat, aztán szégyellősen hozzáteszi: – Jó, a húsokat kézzel kiszedegettem.

– Itt tart a város, hogy a kórházban már kanalat se adnak?

– Maga rég nem járt kórházban. Máshol se adnak. De nekem lehetett volna annyi eszem, mert már másodszor estem ugyanabba a cipőbe bele. – A szék hátára akasztott kis iszákféléért nyúl. – Most már van sóm, késem, villám, kanalam, ha megint bajba kerülök. Meg papucs. Itt van mindig nálam. Megmutassam?

– Fölösleges, elhiszem.

A férfi visszaereszti a szék hátára az iszákot.

– Arra is gondoltam, hogy bemegyek a Tétényi Éva fogadóórájára, és kezdeményezem, hogy tartsanak a kórházban közcélú evőeszközt. Nem kellene sok, elég lenne tizenöt-húsz. Közadakozásból összejönne. Be is megyek, amíg Tétényi Éva a polgármester. Ugye, nem váltották le?

– Tudtommal nincs szó ilyesmiről.

– Elég okos az a nő. Ha őt leváltják valamilyen úton-módon, én odamegyek, és éhségsztrájkot csinálok. Amúgy is szeretem a női népséget, de ő különösen okos. Örült mindenki, hogy végre egy normális ember került a város élére. Ahogy odakerült, a méhkasba belenyúlt. Megvonta a szót attól a régi trógertól, aki előtte volt. Visszakapta, ahogy ő viselkedett. Mert már pofátlanságba vitte a dolgot.

– Szokta nézni a Széchenyi téri kivetítőn az üléseket?

– Szoktam. – Lassan, fokozatosan elkomorul, a poharába bámul. – Gyülevész népség van ott a Széchenyi téren. „Alkoholista, alkoholista!” Néztem körbe, ki lehet az a szerencsétlen, akit így meggyaláznak. Hát én voltam az a szerencsétlen, akit így meggyaláztak.

– Maga nem látszik alkoholistának – mondom. Tényleg nem látszik annak. A tekintete tiszta, a keze nem remeg, és a fröccsöspohara továbbra is érintetlen. – Van családja? Munkája?

Nem válaszol. Mintha meg se hallotta volna a kérdésemet. Monoton hangon beszél tovább.

– Ideépítette az élményfürdőt. Minek? Amikor Párkányban van gyönyörű élményfürdő, és nem fűtik a vizet. Itt a híd, gyalog is át lehet menni.

Hangos kavicsropogással elhalad egy autó az úton. A pultoslány tüntetőleg hátat fordít nekünk. Egy fiatal keverék kutya bejön a félig nyitott ajtón, körülnéz, aztán kimegy.

– Hajóval az ember sörözni ment át, meg ruszlit enni. Kéthetente átmentem. Amióta megvan a híd, talán ha összesen kétszer. Minek? Már annyiféle sör van, meg annyiféle hal, minek?

Magába roskadva ül. A pohara még mindig érintetlen, de hogy jobb kedvre derítsem, meghívom egy szabadon választott italra.

Nem fogadja el.

 

 

A Lépcsős híd mögött van még egy új, halványzöld vashíd, a Szent Erzsébet híd. A jobb parti pillérét a platánok alatt Nepomuki Szent János vigyázza egy szabadon álló kis fehér kápolnában. A szakállas-bajuszos, bíborköpenyes és -föveges védőszentre pedig egy vastag üveglap vigyáz, láthatóan nem ok nélkül, mert valaki légpuskával vagy csúzlival rálőtt a híd felől. A lövedék karóra nagyságú körben bezúzta az üveget, de nem lyukasztotta át.

A Kis-Duna-ág innentől fölfelé vadregényesebbé válik. A Nepomuki Szent Jánossal szembeni fás-bokros partoldalt a Vízművek munkabrigádja takarítja. Talán húszan is vannak, munkaruháik fölött sárgászöld láthatósági mellényt viselnek. Először azt hiszem, mindannyian cigányok, de aztán látom, hogy vannak köztük nem cigányok is, csak ők a háttérben maradnak, nem sereglenek körém.

– Nem tudom, eddig mit mondtak magának – mondja a szószólójuk, mozgékony, vékony fiatalember –, de Meggyes tett is Esztergomért valamit. Amióta nem ő a polgármester, azóta mi van?

Ezt költői kérdésnek szánja, de máris mindenfelől záporozni kezdenek a kiáltások.

– A kenyeret miért viszik az egekbe? Négyszáz forintot ki tudhat megfizetni?!

– A benzint is hova emelik?!

– A bérlet négyszeresére ment fel, az Esztergom-bérlet! Tavaly még négyszázötven volt, most ezernyolcszáz!

– Elvették a nyugdíjpénztárat is!

– Elveszik a Szent Miklós Alapot!

Eddig csak jegyzeteltem, de itt most közbekérdezek.

– Az meg mi?

– Minden újszülöttnek adományoztak ötszázezer forintot azzal, hogy ha majd tizennyolc éves lesz, kamatostul felveheti. A Meggyes embere eljött, gratulált, hozott egy csokor virágot, üveg pezsgőt, oklevelet. És most küldtek egy újabb levelet, de azt már a postás hozta, hogy ez az egész tárgytalan, a város el van adósodva, visszaveszik a pénzt.

– Talán még a pezsgőt is visszakérik! – kiabál be valaki oldalról, és a társaság fele harsányan nevet. A másik fele a homlokát ráncolja, és komoran néz.

– Kik vannak ebben érintettek? – kérdezem, és a szószólóra nézek. – Maga?

– Nem, én nem, de a testvéremmel megtörtént.

– A Józsival is! – kiabálják oldalról, és elém tuszkolnak egy rövid fekete hajával is kissé torzonborz, alacsony cigány embert. – Neki tavaly született!

– Maga is megkapta a levelet? – kérdezem tőle.

– Meg. Elvették a félmilliót – mondja félénken, meghunyászkodva. A többiek zúgnak.

– Az Orbánt se értem. Az is egy nagy franc – jelenti ki a szószóló. – Az is csak ígérget.

– Azt akarják, hogy írjunk önéletrajzot, hogy kapjunk szociálist! – szólal meg egy másik cigány ember, és már bújik is a többiek háta mögé.

– Bemondták, hogy két hónap múlva leáll a buszközlekedés! – kesereg fennhangon egy idősebb cigány ember. – Velünk akkor mi lesz? Hogy fogunk eljutni a munkahelyünkre?

– Most mondja meg, mi lesz itt? Forradalom? – szegezi nekem a kérdést a szószóló fiatalember.

Innentől nem vagyok ura a helyzetnek, pedig már számtalanszor megéltem. Nem én kérdezgetek, hanem ők kérdezgetnek engem. Körülbelül annyi idő után, amennyit ők is rám szenteltek, egyenként kezet fogok velük. Most veszem észre, hogy a borzas üstökű cigány fiatalember jobb karja be van gipszelve, a kötés alól nyújtja oda az ujjait. Valahol, egy jobb világban, amíg le nem veszik róla a gipszet, otthon maradhatna az egyéves kisgyerekével. Aki, ha majd felnő, elmondhatja, hogy az életében volt egy olyan szakasz, amikor kerek félmillió forintja (kétezer eurója?) volt lekötött bankszámlán.

Nem fog hinni neki senki.

Másnapra nagy szél kerekedik, foltos platánágak hevernek a sétány öles öreg fái alatt. Egy idős ember komótosan összetördeli és sitteszsákba szedi a vastagabb fadarabokat, gondolom, tüzelőnek. Nem lakhat messze, már másodszor fordul.

– A fiam azt mondta, ne menjek sehova, ilyen szélben csak a bolond jön teniszezni – mondja a teniszpálya gondnoka. – Ehhez képest már volt itt három kórházi főorvos.

A Sziget város felőli oldalán, a Gesztenyés fasorban elvásott kerítésű futballstadion, üzemelő és bezárt csónakházak, teniszpályák, épületromok és üres telkek váltják egymást. Reggel nyolc óra van, ilyenkor van egy kis üresjárat, a gondnok a vadkacsákat eteti a parton. Mint mondja, naponta ötször idejönnek enni. A gondnok körülbelül ugyanolyan korú és megjelenésű, mint aki a platángallyakat szedi a túlparti sétányon.

– Ezt nemsokára jönnek, és elfelezik – mutat le egy hatalmas, üres stégre, amelyhez innen, a teniszcentrum elől vezet le a lépcső. – Úgy megemelték az adót, hogy a tulaj már nem akarja kipengetni. Inkább jönnek, kettéfűrészelik, és akkor feleannyit se kell fizetni. Mert harminc négyzetméter fölött már többszörös az adó.

– Adó? Nem vízfelület-használati díj?

– Akkor az. Mindegy. Nem tudom, jól teszik-e, hogy megkurtítják, mert a tulajnak nagyon hosszú hajója van. Le fog lógni róla.

– Most hol van a hajó?

– A nagymarosi evezősházban a parton. Tavasszal vízre teszik, áthozzák ide. De annak a hajónak kicsi lesz ez a stég. Az öreg órás megmondta neki, hogy hülyeséget csinál. Statikailag megbontja, aztán úgy fog járni, mint az ott. – A félig partra húzott, totálkáros stégre mutat. – Az öreg órás érti a csíziót. Ott azt az állóhajót is ő építette. Két olyan úszó tartja, ami adriai olajvezetékből készült, az úgy van lekezelve, festve, rozsdátlanítva, hogy ahhoz ötven évig nem kell nyúlni. A többi csak hordó, öt-tíz év alatt elrohad. Beszélt az órással?

– Beszéltem.

Az órás közismert vízi ember. Másokat nehezebb volt megtalálnom, vagy akár csak telefonon elérnem. Egy ötvenes, vidéki asszony arról panaszkodott, hogy a polgármesteri hivatal már negyven napja nem válaszol az úszóházával kapcsolatos beadványára. Két stégesről kiderült, hogy valójában hajósnak álcázott horgászok, és mielőtt lerakhattam volna a telefont, a halak ívási és kapási szokásaival traktáltak. Többen arról győzködtek, hogy április 30-án a lampionos felvonulást feltétlen nézzem meg: az esztergomi vízi járművek színe-java felvonul a Kis-Duna-ágban.

A teniszpálya gondnoka szóba se hozza a lampionos felvonulást. Továbbra is a stéges szomszéd nyakassága foglalkoztatja.

– Azt mondták, ma jönnek szétfűrészelni, de talán ilyen időben mégse jönnek.

Szemlátomást nehezen tér napirendre afölött, hogy valaki így tönkretegye ezt a szép nagy stéget, a legnagyobbat az összes közül. Megint beigazolódik az unalomig ismert tétel: az állam több pénzt akar beszedni, mégis kevesebbhez jut, és a polgára is rosszabbul jár. Negatív összegű játszma. Esztergomban különösen nagy tétekben művelik.

– Ez csónakparkoló – mondja megvetéssel a lakóhajós. – Ezeknek a hulladék vasaknak nem itt volna a helyük, hanem a Nagy-Dunán. Ide csak olyan úszóházakat engednék, mint ez. Vagy amilyenek Monacóban vannak. Ott aztán lehet komoly hajókat nézni! Néha az az érzésem, én vagyok az egyetlen, aki életet akar lehelni ebbe a városba.

A lakóhajó vadonatúj és gyönyörű. Rőtvörös faborítású, modern, hosszúkás víkendház; ahány ablaka, annyiféle; az egyik végén terasz, a másikon kilépő, és az egészet finoman, izgalmasan, nyeregszerűen hajlított horganylemez tető fedi. Az egyetlen kiábrándító mozzanat rajta a nagybetűs felirat: eladó.

– Érdeklődés még volna, hetente százan elájulnak, annyira tetszik, de a fizetőképes kereslet lement nullára, amióta ez a köcsög világ befékezte magát.

A lakóhajós negyvenhárom éves, világító kék szemű, sörtehajú, borostás fiatalember, az arca szuggesztív, vonzó: van benne valami ördögi. A tűzoltókéra emlékeztető csukaszürke gyakorlóruhában van, atlétatrikója kifehérlik a mellén nyitva hagyott zubbonya alól.

– Úgy hallottam, harmincmillió az ára. – Ennek az adatnak a forrása a cigány parttisztító brigád, de a vidéki asszony is rákérdezett, mielőtt megvette volna a mostani úszóházát. „Huszonhatmillió. Majdnem nevetőgörcsöt kaptam” – mesélte a telefonban.

– Harmincmillió? Párizsban, a Szajnán még el is kelne annyiért. Tizenkétmillió az irányár. Ezt is sokallják. „Hát az egy lakás ára!” Igen, felelem, egy lakás ára, mert ez egy lakás – nyomja meg a mondat végét. – Itt úgy tudsz lakni, mint sehol máshol. A szomszédjaid a tőkésrécék, és ha akarsz, hidroművelésű paradicsomot termeszthetsz a kertben. És ha megunod a kilátást, odébbállsz.

A ház alapterülete ötven négyzetméter. Áll egy üvegverandás, amerikai konyhás nagy nappaliból, egy közepes méretű hálószobából, valamint zuhanyozóból, vécéből. Egy rossz szavam nem lehet a tervezés és a kivitelezés ellen, az építtetőnek azonban van.

– Azt kértem, hogy ugyanolyan árnyalatú legyen a parkettalakk, amilyen színű kint a víz. Fogadkoztak, hogy olyan lesz, és tessék!

Szó, ami szó, a parketta inkább sárgás színű, mint zöldeskék. De ez semmit sem von le a nyugalom és béke légköréből, ami az egész úszóházból árad. Eszembe jut a vidéki asszony egy másik mondata: „Vízen aludni felér egy nyugtatóval.”

– Úgyhogy amit tudtam, inkább magam megcsináltam. Ezekre az iparosokra semmit se lehet bízni. Ott az a korlát! Elkezdte az asztalos, térültem-fordultam anyagért, mire visszajöttem, bontathattam vele vissza, olyan trehány munkát végzett.

– Mennyi ideig tartott megépíteni?

– Öt éve kezdtem, tavaly fejeztem be. Addigra elfogyott a pénz, társ után kellett néznem. Úgyhogy most ketten vagyunk tulajdonosok, azért se könnyű eladni.

– Honnan jött az ötlet, hogy lakóhajót építs?

– Nekem mindig kell valami, vagy megzavarodok. A kilencvenes évek elején a Molotov Ligettel zúztunk. Az egy rockkocsma, a Meggyes is benne volt. Akkorát szólt a dolog, hogy rögtön mi lettünk az elsők a Sziget Fesztiválon. Ment a szekér, de egy idő után fel kellett tennem magamnak a kérdést: tényleg bárpult mögött akarok ácsorogni életem végéig? Akkor jött ez az ötlet, ez a lakóhajó. Kinéztem magamnak a hatos kői kompot. Ami a birkanyájat hozza-viszi a hatos kőnél. Két és fél milliót kért érte a téesz. Oké, tartsátok, el ne adjátok! Megszívtam magam, kizúztam Amerikába előteremteni a pénzt.

Megszakításokkal két évet töltött Coloradóban, a barátnőjével lakásokat újított fel, házakat takarított. Élére rakta a pénzt a kompon álló lakóhajóhoz.

– Mire visszajöttem, a komp már nem volt sehol. Odaadták a Tiszára, bérbe. A Maróti-öbölben szoktak lenni ilyen vasak, úgyhogy elmentem a haveromhoz, a Kuglihoz, nem tud-e valamit. Hát ez is eladó, amin állunk, mondja. Az uszályos Vendel árulja kétszázezerért. Meg van véve, mondom. Telefon. Kurva életbe, tényleg meg van véve! A Vendel már eladta. Adok érte háromszázat! A Vendel kéreti magát, hümmög: na jó, háromötvenért a tiéd. Másnap öt percre kikötött az uszály, megírtuk a papírokat, enyém lett a Muci. Ez van most alattunk, egy tizennyolc méter hosszú, úgynevezett horgonyzó dereglye.

Vizet tesz fel forrni a villanytűzhelyre, instant kávét főz kettőnknek, és közben mesél a hatóságokkal és hivatalokkal vívott megannyi szélmalomharcáról. Lassan felfogom, hogy ez a dobbantás nem életmódváltási célzattal történt, a vakító kék szemű örökifjú nem csendes vízi életre vágyott a molotovos nyüzsgés után, hanem lakóhajógyárosi álmokat dédelgetett, sorozatgyártást, és most kezdi belátni, hogy ezek az álmok soha az életben nem valósulnak meg.

– Bele van fulladva ez a város a Bazilika-imádatba. Pedig az ötcsillagos turizmus addig nem jön egy ilyen pöcs városba, amíg nem lesz valami felfutás. Ne a turistától várd, hogy megadja a város hangulatát! Ide padok kellenek, virágágyások, kandeláberek, és nem engedni, hogy a büszke kutyasétáltatók ide szarassák a kutyát, mintha ez volna a világ legtermészetesebb rendje, menjenek a picsába. Amíg így néz ki a környék, addig csak a hajléktalanok költöznek ide, addig sose lesz itt Szajna-part. Én megtettem a magamét, most már ők következnek.

Ami igaz, az igaz, furán néz ki ez a partszakasz. A fasor öreg és fiatal gesztenyefái hol egyes, hol kettes, hol hármas sort alkotnak, és itt-ott a magasban, furcsa hályogkovács módon, az amputált ágak tátongó sebhelyére rozsdás bádoglemezt szegeltek. Darabos a gyep, a kőzúzalékos úton több kráter van, mint a Holdon, és pont a lakóhajóval szemben, amely olyan, mint egy gondosan égővörösre rúzsozott száj az álmos, piszkos arcon, az elhagyott telek dzsungelében valóban hajléktalanok tákoltak maguknak ócska ajtókból kunyhót.

– De hát azt a Szajna-partot nem ide képzelték el, hanem lejjebb, a belvároshoz közelebb – kockáztatom meg.

– Mindegy, hogy hova képzelték el, a hozzáállás a lényeg. Ott lejjebb a parton, azt is mondhatnám, a belvárosban, leégett a Halászcsárda. Három évig kellett nézni az üszkös romokat. Utána kiderült, hogy két nap alatt el lehet takarítani. Az anyádat kell mindig három évet várni arra a két napra! A Megygyes-vízióval ez a baj. Elhitették az emberekkel, hogy a leglangyosabb a jó. Bezúzzák ide azt az élményfürdőt és a két szállodamonstrumot. Eddig is voltak megoldatlan blokkok Esztergomban, inkább azokkal foglalkoztak volna, ha már semmi új stíl nem jutott az eszükbe. Ott a Sándor-palota, a Fürdő Szálló, a régi szemüvegkeretgyár épülete, soroljam még?

A Sándor-palota, pontosabban a Sándor–Kamenszky-ház az ördöglovas Sándor Móric egykori lakóháza. A kilencvenes évek legelején ebbe az 1775 körül épült barokk palotába tervezték költöztetni az Alkotmánybíróságot. Újabb ötlet azóta sincs, az épület körbefüggönyözve romlik-málladozik, a bereteszelt ablaktáblák mögött mintha kísértetek járkálnának, ajtókat nyikorgat a szél.

– Ha Meggyes rám hallgatott volna, itt a Kis-Dunán egymást érnék a lakóhajók, művészek laknának bennük, zenészek, festők, írók, alkotótáboroknak adnának otthont, ránk kattanna az egész régió.

– És most Meggyessel hogy állsz? Te is fociztál vele?

– Nem – feleli. Sokáig hallgat, aztán kiböki: – Csak fejeltem. Illetve ő fejelt. Bele az arcomba. Itt az orromon még most is megvan a nyoma.

Hüvelyk- és mutatóujja közé fogja, úgy mutatja orra nyergét. Nem látom a nyomát semminek. Vonakodva, láthatóan nem túl nagy kedvvel, végül előadja a történetet.

– Borfejtésből jöttünk a hegyről, és valahogy a fejembe vettem, hogy nekem kell innom még egy gyömbért. Az a söröző épp útba esett, bementünk. Nem volt bent senki, csak a Meggyes meg a nője, azt hiszem, az első felesége. A söröző is a Meggyesé volt, azt hiszem. Az az egy biztos, hogy a pult mögött nem volt senki. Odamentem, és hangosan elkiáltottam magam: Kérek egy gyömbért! A csaj, aki velem volt, szólt is, hogy ne legyek bunkó, amit nem értettem, mert mi a baj azzal, hogy kérek egy gyömbért. Nem jött oda senki, erre másodszor is kértem. Lehet, hogy többször is. Végül a Meggyes odajött, és kiszolgált. Megittam, eljöttem. Az ajtót nem jól csuktam be, mert két lépés után azt hallom, hogy nagy robajjal bevágódik mögöttem. Bennem volt a borfejtés ördöge, visszafordultam, kinyitottam. Durr, megint bevágódott. Megint kinyitottam. Harmadszorra amikor nyitom, a Meggyes arca jelenik meg a résben, és se szó, se beszéd, lefejel. A haverom épp akkor jött ki a vécéből, látta, hogy szédelgek, dől az orromból a vér, nekiront a Meggyesnek. A Meggyes csak így lazán lökött rajta egyet, meg se ütötte, de a haverom még nálam is részegebb volt, és akkorát esett, hogy felhasadt a fejbőre. Hát így jártunk, a Meggyes simán lenyomott mindkettőnket, a két csaj nem győzte papír zsebkendőkkel itatni a vért. Másnap megbeszéltük, hogy nem jelentjük fel. Most is csak azért mondtam el, mert jól illusztrálja, hogy Meggyes rendszeresen arányt téveszt. Házon belül azt hiszi, mindent lehet.

– De már nincs házon belül – jegyzem meg.

– De azért ő azt hiszi.

Megisszuk a kávét, nézzük a nagy franciaablakokon át a csendes csatornavizet. A város felé eső oldal, a Kis-Duna sétány házai nagyon szépek, változatosak, pláne így, alulról nézve, hogy a földszintjük egyáltalán nem látszik, és a gát mellvédje jótékonyan eltakarja a legromosabbat. Mielőtt visszabiciklizne aktuális vállalkozásához, egy magányos hegyi ház átépítéséhez, vendéglátóm elmond még egy történetet.

– A Széchenyi téren ültünk ketten a haverral. Már nem tudom, milyen nap volt, mindenesetre elég kihalt volt a tér. Odajött hozzánk egy biciklis angol, és azt kérdezte tőlünk, hogy mit gondolunk, merre van a városközpont. Hát ez annyira abszurd volt, hogy majd megfulladtunk a röhögéstől, mire kinyögtük: Bazd meg, ott vagy! Ez azóta is rengetegszer eszembe jut.

Végső tanulságnak szánta, de én úgy éreztem, igazából a sértettség beszél belőle, hogy nem mondhatta azt: Bazd meg, itt erre tekerj ki, a sarkon zúzz el balra, és máris eléd tárul az esztergomi Szajna-part.

 

 

Esztergom város éves költségvetésében se nem oszt, se nem szoroz, hogy az a másfél tucat szakadt „állóhajó” ott parkol-e vagy sem a Lépcsős és a Szent Erzsébet híd közt. Már csak azért sem, mert a parkolási díjat a győri vízügy szedi tőlük. A rőtpiros lakóhajó építője szerint fölösleges is volna bármiféle jogcímen pluszadót kivetni rájuk. Ami pénz abból befolyna, alig egy csepp lenne a város szomjúságtól feldagadt nyelvére. Annak viszont volna értelme, érvel, hogy az önkormányzat, ha már megtűri őket, írjon velük szerződést, kösse ki, hogy tartsák rendben a rájuk eső partszakaszt, gondozzák a gyepet, tisztítsák meg a lépcsőket és a kőfalat az uszadéktól. Mert ha elzúz Esztergom mellett a Dunán egy nagyobb hajó, kisebbfajta cunamit csinál a csatornában, olyan lesz a part, mintha kukákat burogattak volna le rajta.

Nem tudom, mekkora cumanit csinál a Kis-Duna-ágban egy nagyobb hajó, de azt biztos forrásból tudom, hogy egyre több zúz el megállás nélkül Esztergom mellett. Testvérem hatodik éve áll a Phoenix svájci hajózási társaság alkalmazásában, bárzongorista az Északi-tengertől a Fekete-tengerig a Rajnát-Majnát-Dunát járó hatalmas, háromemeletes luxus-turistahajókon. Tőle tudom, hogy hajója, a Swiss Crown azelőtt mindig kikötött Esztergomban. Két éve nem állnak meg ezen a szakaszon, vagy ha mégis, akkor Štúrovóban. Esztergom nagyon megemelte a kikötői díjat, ráadásul a szlovák oldalon pénzváltással se kell bajlódni, euró van.

 

 

Kapcsolódó írások:

Tábori Zoltán: Fantomfalu – Tiszalöki riport Alig kezdődött meg az országgyűlési választások második fordulója, amikor Székely...

Tábori Zoltán: Szélkerék – Kislétai riport – Nagyon jól él itt a kisebbség! Nehezen veszik tudomásul,...

Tábori Zoltán: Csapás alatt Galgagyörki riport Amikor a romák elleni támadássorozat Kislétával a kilencedik...

Farkas Zoltán: A helyszínelő (Tábori Zoltánról) Hadd kezdjem stílszerűen poéngyilkossággal. A díjra az idén Tábori...

Tábori Zoltán: Iskola a térkép szélén A 99-es busz ?Belső-Harlem” gúnynevű megállójánál (Mátyás tér) egy száztíz...

 

 

Cimkék: Esztergom, Tábori Zoltán