Gábor György: A nemzet hitvallása avagy a piac ködképei

Platón a Törvények című munkájának egy helyén annak ad hangot, hogy a jó törvényalkotó – miként a jó orvos, aki elmagyarázza a betegének a kezelés lényegét – „törvényei bevezetéséül” „intelmet”, „buzdítást és rábeszélést” intéz „törvényes rendelkezéseihez”, olyan „bevezető beszédet”, amely által megnyerheti a polgárokat, hogy azok „szelídebb és jóindulatúbb lélekkel hallgassák meg őket”.1

Platón tehát a preambulum szükségességét hangsúlyozta, hiszen a költővel ellentétben, aki „nem ura az eszének”, s „aki arra kényszerül, hogy egymással ellentétes jellemű embereket ábrázoljon, s így gyakran ellentmondjon önmagának”, a törvényhozó nem teheti, hogy „törvényalkotásában két irányelvet állítson fel egy dologra vonatkozóan; neki egy dologban egy elvet és szabályt kell megállapítania”,2 amelynek érthetővé és világossá tételét szolgálja a bevezetés. Semmi kétség, a Magyarország Alkotmánya / Alaptörvénye tervezet megfelel a görög filozófus támasztotta elvárásoknak, amennyiben preambulummal3 rendelkezik, ám értékelhető adatok híján nincs még mód arra, hogy világos képet alkossunk, vajon az új magyar alkotmánytervezet bevezetőjét követően a polgárok „szelídebb és jóindulatúbb lélekkel” olvassák-e az ezt követő textust.

A Tervezet látszólag még függőben hagyja a preambulum nevét, ajánlva a „Nemzeti Hitvallás” vagy a „Nemzeti Nyilatkozat” elnevezést, ám a Tervezetben (Q. Cikk) már kizárólagosan „Nemzeti Hitvallást” említ a szöveg, egyértelműen eldöntve a dilemmát. A „Nemzeti Hitvallás” elnevezésében és tartalmában egyaránt ellentmond a preambulum rendeltetésétől és céljától okkal és joggal elvárható egységes elv és szabály követelményének. A hitvallás (szümbolum, credo, professio fidei) teológiai jelentésében egy vallási közösség, illetve egy egyház alapvető meggyőződésének és tanításának, vagyis a hittartalomnak tételekben való, közhasználatra szánt megfogalmazása. Azaz egy hitében homogén közösség konfessziója, amely a zsidóknál a Halld Izrael (Smá Jiszráel) szövegében az „Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egy”4 alaptételét szögezi le, a nyugati kereszténység körében, például az Apostoli Hitvallásban (Symbolum Apostolicum) – egyebek mellett – az egy Istenben, a mindenható Atyában, Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, a Szentlélekben vagy a test feltámadásában és az örök életben való hitet fogalmazza meg,5 míg az iszlám hitvallás (Saháda) kimondja, hogy Allah a legnagyobb, rajta kívül nincs más Isten, s Mohamed az ő prófétája.6

Vagyis a krédó egy olyan homogén csoport hittételeinek foglalata, amelyet éppen hitvallásához való meggyőződéses viszonyulása tesz egységessé. Ugyanakkor a vallási jelleg sajátosságából fakadóan az egyes felekezetek saját hitüket – különösképp igaz ez a monoteista vallásokra –, így például az Isten egyetlenségét, Jézus megváltói kereszthalálát és feltámadását, a Szentháromság dogmáját vagy épp Mohamed prófétai elhivatottságát egyetemes érvényűnek, tértől és időtől független, örök és megdönthetetlen igazságnak tekintik. A vallási igazság univerzalisztikus, s vallás és teológiai gondolkodás teljes félreértése azt gondolni, hogy az isteni omnipotencia, az isteni kinyilatkoztatás vagy éppen az embert illető transzcendens eredetű törvények nemzeti keretek közé szoríthatók és korlátozhatók.7 Jól tükrözi ennek lényegét például a katolikus elnevezés, ugyanis a kata és holosz szavakból képzett jelző, a katholikosz (katolikus) eredeti jelentése: általános, egyetemes, általánosan elfogadott.

Ám a modern nemzetfogalom ezzel szemben sokszínű, hitében, világnézetében, kultúrájában és etnikai értelemben is heterogén közösséget feltételez, amelynek alkotmánya épp a pluralitáson, a sokféleségen belüli egységet kell hogy kifejezze és képviselje, anélkül, hogy közben egyetemességre és intemporalitásra igényt tartana. A nemzeti hitvallás fogalma ennélfogva contradictio in terminis. Márpedig egy alkotmányban – még ha csak tervezet is e pillanatban a szöveg – különösképp megengedhetetlen és elfogadhatatlan minden intellektuális igénytelenség, nevezetesen a fogalmi pontatlanság és a kategóriahiba.

Ám ezen túlmenően aligha oldható fel az a műfaji ellentét, amely egy hitvallást és egy alkotmány bevezetőjéül szolgáló preambulumot megkülönböztet. Hiszen a hitvallás az adott hit racionalitáson túli, metafizikai világának a foglalata, s a hit terrénuma lényegéből fakadóan nem az ember racionális-kognitív tevékenységéből és viszonyulásából írható le és sajátítható el. A hit tárgyáról való diskurzus nem gyengébb vagy esendőbb, esetleg hiányosabb tudást feltételez, hanem az „egészen más”-ról8 való, a feltétlen bizalmon nyugvó s a bizonyítékokon alapuló tudástól elkülönülő elmélkedést.

Ámde a legkevesebb, ami egy alkotmány preambulumától elvárható, hogy jóllehet, mint bevezető, rendelkezhet patetikus jelleggel, ünnepélyes, az emóciókra is ható stiláris jegyekkel, mégis alapvetően legyen racionális, racionálisan belátható, világosan megfogalmazott és alkotmányosan értelmezhető. A preambulum nem tartalmaz normatív rendelkezéseket, inkább a politikai közösség szempontjából lényeges szempontokat rögzít, ebből következően az alkotmányban foglaltaknak összhangban kell állniuk a preambulumban megfogalmazott elvekkel, hiszen a törvényhozás gyakorlata emez elvi iránymutatásnak és az ezzel harmonizáló alkotmányos szempontok szellemiségének megfelelően alkotja majd meg a törvényeket. Éppen úgy, ahogy azt a Tervezetben is olvashatjuk: „Az Alkotmány Magyarország jogrendszerének alapja”, illetve „Az Alkotmány rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti Hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.”9 Aligha véletlen, hogy manapság többnyire a rövid, tömör szövegű, inkább csak elvi konkrétumokat tartalmazó preambulumot szokás kívánatosnak tekinteni. Az Egyesült Államok alkotmányának preambuluma mindössze egy körmondatból áll, amely az igazságosság megvalósítására, a belső nyugalomra, a közös védelemre, a közjó és a szabadság biztosítására szólítja fel az unió népét.10 De hasonlóképp rövid és tömör a világbéke szolgálatát és a nemzeti és állami egység megőrzését deklaráló Német Szövetségi Köztársaságnak vagy a Francia Köztársaságnak az Emberi és polgári jogok nyilatkozatára, valamint a szabadság, egyenlőség, testvériség ideájára hivatkozó alkotmányának preambuluma is.11

Elgondolkoztató, hogy egy szekuláris, világi berendezkedésű ország („Magyarország köztársaság”)12 alkotmánya miként tartalmazhat – ráadásul pontatlanul és átgondolatlanul használt – szakrális terminusokat. Értelmezhetetlen, mire gondolhatott a szöveg megalkotója, amikor leszögezte, hogy „Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk… hazánkat a keresztény Európa részévé tette.”13 Európa, an sich, sosem volt keresztény, minthogy a keresztség szentségében csak személy részesülhet, hogy ezáltal a személy Isten gyermekeként szülessen újjá, s váljék tagjává az Egyháznak mint Krisztus testének. De Európa metaforikus értelemben sem nevezhető kereszténynek: alapvetően az antik (görög-római, vagyis pogány) tradíció (a görög politikai és filozófiai gondolkodástól az etikai és esztétikai értékeken át a római jog világáig), valamint a zsidó-keresztény vallási-civilizatorikus hagyomány határozta meg, de az összképből csak egy eltökélt apologetikus szándék és elkötelezettség ignorálhatja a humanizmus, a racionalizmus és a felvilágosodás sokszor kifejezetten vallás- vagy egyházellenes szellemi örökségét.

Különösen problematikusnak, hogy ne mondjam, elfogadhatatlannak tűnik a Hitvallás alábbi két mondata: „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait.” Mindenekelőtt szögezzük le: a kereszténységnek nincs nemzetmegtartó ereje. A kereszténység állammegtartó szerepe a történelmi múltra kitekintve megkérdőjelezhetetlen, ám a jelenlegi magyar nemzetet az eltérő vallású, világnézetű és kultúrájú állampolgárok összessége alkotja. Ráadásul egy mai, korszerűnek szánt szekuláris alkotmány, amely vallja, hogy „Magyarországon az állam és az egyházak különváltan működnek”,14 vagyis tételezi az állam világnézeti semlegességét,15 nem juttathat egyetlen vallási vagy világnézeti hagyománynak sem bármiféle privilégiumot. Csakhogy a fenti megfogalmazásban a kereszténység irányába, a neki tulajdonított „nemzetmegtartó szerepe” miatt erős hangsúlyeltolódás érzékelhető, míg a többi vallásnak csupán a „becsüljük” ige adatik. De vajon hol maradnak mindazon magyar állampolgárok, akik ateistákként, agnosztikusokként, a vallások, az egyházak vagy az egyházaktól elvárt értékrend tekintetében közömbösekként vagy függetlenekként élik becsületes, tisztességes életüket, azt vallva, hogy nincs szükség semmilyen transzcendens megalapozásra ahhoz, hogy felismerjék a különbséget értelmes és céltalan között, s megkülönböztessék egymástól a jó és igaz cselekedeteket a rossz és bűnös tettektől? Vagyis a Hitvallás nem tartja szem előtt a felekezeti egyenlőség és esélyegyenlőség elvét – mint ahogy ezt az 1990. évi, a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló IV. törvény kimondta,16 s jól érzékelhetően nem vallja magáénak a világnézeti semlegesség kardinális szempontját, vagyis azt, hogy az állam a polgárait megosztó vallási és világnézeti kérdésekben maradjon semleges.

Ugyancsak mintha az intézményesített erkölcsi tekintélyre, azaz egyfajta erkölcsi autoritásra igényt tartó szándék köszönne vissza a Hitvallás fenti megállapításából: „…összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet”. Egy interjúban Gerő András joggal hívta fel a figyelmet a szöveg inkonzisztenciájára, vagyis arra, hogy az 1848-as áprilisi törvények XXI. cikkelyében törvénybe foglalt nemzeti lobogó – amit természetesen a Tervezet is rögzít17 – három színe az erő, a hűség és a remény szimbóluma.18 Ámde miközben a hit és a remény emlegetése a trikolórral nincs semmilyen összhangban, eközben egyértelműen utal a hit (fides), remény (spes), szeretet (caritas) hármasságára, a három isteni erényre, a kegyelmi élet alapjára, amelyeknek forrása, tárgya és célja az egy Isten. Ezek hármassága ad formát az összes erkölcsi erénynek, s határozza meg az ember kapcsolatát a Szentháromsággal.19

Értelmezhetetlen továbbá a Hitvallás amaz állítása, miszerint „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát.” A Szent Korona semmilyen „alkotmányos folytonosságot” nem testesít meg, hiszen ma, amikor Magyarország államformája a köztársaság, a Szent Koronának, amely egykor a királyi hatalmat legitimálta, nincs, nem is lehet közjogi funkciója. Mivel a szuverenitás végső letéteményese a nép, vagy ahogy a Tervezet is vallja: „A hatalom forrása a nép”,20 szimbolikus jelentést és jelentőséget természetesen hordozhat, de a közhatalom legitimitása nem eredeztethető semmilyen társadalmon kívüli tényezőből, ennélfogva a Szent Koronából sem.

A Hitvallás – tartalmi és formai okokból egyaránt – immár nem is rejtett, hanem nagyon is manifeszt módon mintha egyes egyházakat újra közhatalmi-közjogi kiváltságokkal készülne felruházni. Az állam fölötti szimbolikus és tényleges befolyás veszélye adva van, hiszen a Hitvallásban lefektetett alapelvek, amelyek értelemszerűen kihatnak a Tervezet szellemiségére, valamint irányt szabnak a jogalkotói gyakorlat számára, lehetőséget adnak arra, hogy a törvények alkotmányos szellemiségű megalkotásakor, így, teszem azt, az abortusszal, az eutanáziával vagy a családdal kapcsolatos törvények meghozatalakor – elkerülendő a Hitvallás szellemiségével való konfrontálódást – olyan törvények szülessenek, amelyek az egyház(ak) hitelveiből következnek. Vagyis a Hitvallás szellemiségét követve egyes egyházak és felekezetek hitelvei jogi normatívákká válhatnak.

Ismeretesek azok az ellenvetések, amelyek szerint az Egyesült Királyságban, néhány skandináv országban avagy Görögországban mind a mai napig fennmaradt az államegyház intézménye és berendezkedése, mégis az említett országok mindegyike modern szekuláris demokráciaként képes működni. Való igaz, csakhogy a fenti országokban is a haladás irányát az állam és egyház elválasztása jelölte ki. Az államegyházi struktúra nem több egy a történelemből megmaradt tradíciónál, amely csupán hagyományként őrződött meg, s szimpla díszletként van jelen a valóban modern berendezkedés és működés mellett. Ámde ezek az országok is azon az úton haladtak, amely – olykor kisebb kompromisszumok árán, így Németországban, ahol az elismert felekezetek állami közreműködéssel hajtják be az adókat híveiktől – végül elvezetett a valóságos szeparációhoz. De semmiképpen sem indokolt, hogy egy újonnan születő alkotmány archaikus elvek és struktúrák egész sorát tartalmazza, ugyanis ez esetben nem hagyományőrzésről, hanem szimpla anakronizmusról beszélhetünk, amely aztán különös üzenetekkel és elvárásokkal fordul a törvényhozó és félreérthető (vagy nagyon is érthető) jelzésekkel az állampolgárok felé.

Nem vitás, minden törvény-előkészítő munka során meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy egy-egy társadalmi vita keretén belül a legkülönfélébb álláspontok is hallathassák a hangjukat, így – magától értetődő módon – a vallásos meggyőződésnek is helyet kell kapnia. S hasonlóképpen, a lelkiismereti és vallási szabadságból adódóan minden hívő állampolgárnak biztosítani kell, hogy szabad elhatározásából fakadóan követhesse és megtarthassa egyházának, felekezetének tanítását és elvárását, mondjuk, az abortusz vagy az eutanázia kérdésében. De az egyházak tanítása nem válhat általános, általánosan követendő és mindenki számára kötelező normatívává egy plurális, vallásokban és világnézetekben összetett és sokszorosan tagolt modern szekuláris államban. Vagyis jogszabályokat hittételek nem igazolhatnak, s nem is legitimálhatnak.

Az ókori görög filozófiai és politikai gondolkodás megkülönböztette egymástól a phüszisz és a nomosz fogalmakat. Az előbbi a természet szerint való törvényeket jelentette, az istenek alkotta örök és megmásíthatatlan törvényeket – ezekre hivatkozott Antigoné is, amikor testvérének megadta a minden földi halandónak kijáró végtisztességet –, az utóbbi az emberek által alkotott törvényt. Azt, amelynek puszta konvenció az alapja, ennélfogva megváltoztatható, módosítható, felülírható. A periklészi korszak nagy kísérlete az volt, hogy létrehozható-e egy olyan társadalmi berendezkedés, ahol a phüszisz és a nomosz tökéletes összhangban áll, s nem konfrontálódik egyik a másikkal.

Szophoklész válaszát ismerjük: az emberi törvényeket megalkotó Kreón a saját maga által hozott törvény, a nomosz despotájává lett, az isteni törvényekre hivatkozó Antigoné a phüszisz zsarnokává.

Szophoklész következetes: Kreónnak lélekben, Antigonénak valóságosan kellett meghalnia.

 

 

Jegyzetek

 

 

1 Platón: Törvények 718d–720e. In Platón öszszes művei, III. Budapest, 1984, Európa Könyvkiadó, 617–621. Fordította Kövendi Dénes.

2 Uo. 719c–d, 618–619.

3 A „Magyarország Alkotmánya / Alaptörvénye (2011. április 25.) (tervezet)” (továbbiakban Tervezet, illetve a preambulum a továbbiakban Hitvallás) szövegét az alábbi forrás alapján idézem: http://img.index.hu/cikkepek/1103/alk.pdf

4 5Mózes 6,4.

5 DS 11.

6 A hitvallás forrása a Korán 2. szúra 255. verse.

7 A vallástörténet természetesen tud helyi istenekről, istenségekről, de az ő hatáskörüket sem lehetett regionális értelemben leszűkíteni. Jól példázza mindezt a római evocatio deorum szertartása, amelynek keretében a római papok kihívták, kiszólították az ostromlott város istenségét (miként tették ezt például Veiiben, Karthagóban, Korinthoszban vagy akár – Flavius Josephus beszámolója szerint – Jeruzsálemben), s hatalmával, erejével és kultikus kegytárgyaival együtt átköltöztették Rómába.

8 Rudolf Otto: A szent. Az isteni eszméjében rejlő irracionális és viszonya a racionálishoz, Budapest, 1997, Osiris Kiadó, 34 skk. Fordította Bendl Júlia.

9 Q. Cikk (1) és (3).

10 http://hungarian.hungary.usembassy.gov
/constitution_in_hungarian.html

11 Vö. és http://www.conseil-constitutionnel.fr/
conseil-constitutionnel/francais/la-constitution/la-constitution-du-4-octobre-1958/accespar-titres.5110.html

12 B. Cikk (2).

13 Hitvallás.

14 VI. Cikk (2).

15 Félreértéseket elkerülendő a világnézeti semlegesség természetesen nem értéksemlegességet jelent. Az alkotmány feladata a meghatározó értékek megnevezése (pl. emberi méltóság sérthetetlensége – II. Cikk –, a szabadsághoz való jog – IV. Cikk –, személyes adatok védelméhez való jog – V. Cikk –, a lelkiismeret és a vallás szabadságához való jog – VI. Cikk –, a gyülekezéshez való jog – VII. Cikk –, a véleménynyilvánításhoz való jog – VIII. Cikk –, a művelődéshez – X. Cikk –, a munkához – XI. Cikk –, vagy a tulajdonhoz – XII. Cikk – való jog, a törvény előtti egyenlőség eszméje – XIV. Cikk –, a gyermekek jogai – XV. Cikk – stb., ám a világnézeti semlegesség lényege, hogy az alkotmány magánüggyé nyilvánítja a vallásos hitet és hitéletet, s az állam tartózkodik attól, hogy bármely vallási közösség irányába preferenciákat fogalmazzon meg.

16 „Vallása, meggyőződése és azok kinyilvánítása, illetőleg gyakorlása miatt senkit semmilyen hátrány nem érhet és semmiféle előny nem illeti meg.” [I. fejezet, 3.§ (1)], in: Egyházakra vonatkozó hatályos jogszabályok gyűjteménye (szerk. Ravasz Levente András – dr. Galik Gábor – dr. Fedor Tibor), Budapest, 2002, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, 6.

17 Vö. I. Cikk (2).

18 http://atv.hu/video/video-20110310_gero_
andras

19 I Korinthosziakhoz 13,13.

20 B. Cikk (3).

 

 

Kapcsolódó írások:

Gábor György: A torokból előtörő fáklya avagy miért különbek az európai tudósok, mint az ázsiaiak? Közismert körülmény, egyúttal tudományosan igazolt tény, hogy Isten a világot...

Balázs Gábor: Nemzet és baloldal Franciaországban „A köztársaság álruhás monarchia” (Pierre-Joseph Proudhon) A francia nemzetfelfogás...

Gábor György: Leszerelési teológia Ha egy férfi az úton találkozik egy másik férfival,...

Gábor György: A lelkiismereti szabadság államosítása „Ha egy birodalomban eltűrnek húsz vallást, ezzel még semmit nem...

Gábor György : Párhuzamos életrajzok – A címzetes lateráni kanonok és az alcsútdobozi táltos* * Külön köszönet illeti Kósa Lajost, a Fidesz alelnökét, aki...

 

 

Cimkék: Gábor György