Fáy Miklós: A másik oldal (Hámos–Ruttkay: Mici néni két élete. József Attila Színház. Rendezte Léner Péter. / Grimm–Veres–Gimesi: A brémai muzsikusok. Budapesti Bábszínház. Rendezte Veres András)

A másik oldal igazság szerint az egyik oldal, az, amelyikhez több közünk van, a nézőtéri. Nagy örömmel és könnyű szívvel toljuk át színházi rossz közérzetünket a függönyön túliakra, ők a tehetségtelenek, lusták, idétlenek, a maguk világába zártak. Egy rossz színházi előadás ajándék: legalább tudjuk, mi a bajunk, sőt azt is, mi az ellenszerünk. Ide se jövünk többet. Az értelmes ember mindig és minden körülmények között rosszul érzi magát – miért lenne kivétel ez alól a színház?

Az ember tehát ácsorog a színház előtt, korán van még bemenni, nézi a befelé menőket, a közönségtársakat, és közben rájön, hogy tökéletesen el van rontva, nem kényeztetve, csak rontva, most is azért jött, hogy rosszul érezze magát. Miközben a befelé igyekvők kortól függően ünnepélyes vagy kevésbé ünnepélyes ruházatban, derűs lélekkel lépnek be abba a romhalmazszerű képződménybe, amelyre a József Attila Színház feliratot elhelyezték. Mint tudjuk, a felirat hamarosan eltávolíttatik, de ez most mindegy. Bajaink elősorolását lehetne még hosszan folytatni, hogy mennyire megnehezítik a bejutást, a felsőruhák elhelyezését, ahol csak lehet, óriási sorok állnak, hogy mennyire nem keltik odabent azt az illúziót, hogy most az élet egy különlegesen ünnepélyes pillanatához értünk, de nem lenne fair, egyrészt mert velem pont kivételeztek, másrészt mert már így is nyomaszt saját negativitásom.

Mindenre megoldás lenne a jó előadás. A jót persze tágan kellene értelmezni, a Mici néni két élete nem Shakespeare, de nem is Maugham vagy Shaw. Kordarab, a hatvanas évek felidézése albérlettel, amikor az albérlet szó nem lakásbérletet, hanem együttlakást jelentett, amikor még nyakkendőben lehetett és kellett táncolni menni, és a nagy kaland az operabérlet volt, illetve a szünetben ellógás. Ennek ellenére Mici néni valahogy belekerült a levegőbe. Egész ügyes beharangozókhoz jutott, és amúgy is párhuzamosan megy a Hámos György írta alaptörténet, kétféle színpadi adaptációban, kint és még kijjebb, az Árpád híd tövében és Budaörsön. Lehet, hogy véletlen, lehet, hogy Kiss Manyi az ok, aki mégis annyira szeretni való volt a filmváltozatban. Lehet, hogy pont sikerült jó helyre találni, a hatvanas évek eleje egy generáció számára az édes múlt, a másiknak meg az érdekesség, úgy nézik ma ezt a darabot, ahogy a nyolcvanas évek közepén én néztem a harmincas évek magyar filmjeit, minden hétfőn a Filmmúzeumban. Amikor még férfiak voltak a férfiak. Nekik meg: amikor még öregek voltak az öregek, és aki hatvan fölött motorra ült, csodabogárnak számított, nem pedig köztársasági elnöknek.

Erre alapoznak a József Attila Színházban is, az alig játszható szerepekre a múltat állítják csatasorba. Nem teljes sikerrel, ha pontos akarok lenni, akkor épp a legfontosabb helyen teljes sikertelenséggel, ami szinte rögtön kiderül. De azért van egy Bodrogi Gyula, aki a lelkét ugyan nem, de a rutinját kidolgozza, néha megrettenve nézem, ahogy hátrahajtott fejjel, bámulatosan üresen kacag a nem létező poénokon, csak ilyenkor rögtön el is szégyellem magam. Nem is elsősorban Bodrogi miatt, hanem mert a közönség olyan készségesen megy vele, olyan örömmel dől be a legócskább színészfogásnak is, hogy ha ő nevet, akkor nyilván vicces, hiszen elmondja estéről estére, és lám, még mindig humorosnak tartja. Ott van mellette egy Galambos Erzsi, teljes öreglány-pompában, és szerintem mindvégig azon gondolkodik, hogy miért nem ő játssza a főszerepet.

Ha ő esetleg nem ezen gondolkodna, én feltétlenül. Esztergályos Cecília látatlanban is rossz ötletnek látszott, látva csak még rosszabb. Pont a változás készsége hiányzik belőle, a kétarcúság, ha öreg, akkor nem elég elesett, ha fiatal, akkor nem elég bájos: egyfelől túl jó karban van, másfelől túlságosan bohócos, se az elesettség, se a föltámadó bohém nőiesség nincs ott a színpadon. Könnyebben tudom mondani, mi az, ami még nincs, pedig kellene: muzikalitás, vagy legalább valami éneklési hajlandóság, hogy van, amit dalban még el lehet mondani. A partnerek szolgálata, vagy legalább az együttműködés elfogadása, ritmusérzék a poénok elmondásához. A színészet hiányzik, a kicsi vagy kicsinek érzett feladat komolysága. Az egész első felvonás alatt azt éreztem, hogy valakit utánoz Esztergályos Cecília, hogy úgy beszél, mint valaki, akit ismer az ember, csak nem szokott ilyen szerepkörben látni. Aztán rájöttem: Sztankay István a példakép. Hogy ennek mi az értelme, hogy miért kell ebben a szerepkörben Tony Curtis magyar hangjának lenni, az számomra tökéletesen felfoghatatlan.

Feltételezem, hogy nem árulok el nagy titkot: a Mici néni két élete önmagában nem sokat ér. Ebben a feldolgozásban talán még önmagánál is kevesebbet, nagyon nehézkesen kötözgetik egymáshoz a jeleneteket, körfüggönyt húznak el a színpadi főbérleti lakás előtt, amíg átállnak, és közben a fiatalabb színészeknek kell gondoskodni a korhangulatról: régi számokat énekelgetnek. A számokat azonban úgy válogatták ki, hogy túl nagy időszakot fognak át, korábbiak-későbbiek a megidézendőnél, korfestő hatásuk együtt szinte egyáltalán nincs. Lassan és mind nehézkesebben döcög előre a történet, ami kiderül, az mind kiábrándító: nincs kidolgozott karaktere a mellékszereplőknek, csak színpadi ágyútöltelékek, miközben az ágyú maga még csak nem is pukkan. Mit kell ezen nézni?

Ha a színpadot nem érdemes, akkor talán a közönséget. Megint körülnézek, és azt látom, hogy hiába fintorgok, körülöttem szinte mindenki remekül szórakozik, ha késik egy poén, bemondják ők maguk, ha valami machinációt kell észrevenni, figyelmeztetik egymást a helyszomszédok, sokkal jobb a hangulat, mint akárhány sikeres színháznál. Talán önbúsítás helyett mégis érdemes lenne kicsit derűsebb lélekkel közelíteni a jelenséghez.

Azzal a derűs lélekkel, amellyel a Bábszínház nézői várják az előadást. Premier van, de nyilván ezek a nézők egyáltalán nem tudják, nem is érdekli őket, nem is így érkeztek, kiöltözve, csöndesen csevegve, hanem mint a lelkes antik plebs, kórusban skandálják: kez-dőd-jön, kez-dőd-jön. Nyitott ajtókat döngetnek, kezdődik magától is, A brémai muzsikusok a darab.

Szerencsés ember vagyok, már jártam Brémában, és láttam, hogy a mesebeli muzsikusoknak ott igen komoly kultusza van, szobrok és domborművek ábrázolják az egymás hátán álló szamarat, kutyát, macskát és kakast, csak soha nem tudtam rájönni, hogy voltaképpen mi a pláne a történetben. Négy kivénhedt állat elhatározza, hogy muzsikusnak áll, és aztán megfutamítják a rablókat. Mit akar elmesélni ez a történet? Hogy öreg állat nem vén állat? Hogy akinek semmi haszna nincs, muzsikusnak még elmehet? Hogy a legkülönbözőbb emberek is együtt tudnak működni, ha van valami céljuk? Mitől annyira találó ez a mese, hogy átcsúszik minden nyelvi határon, de közben rendületlenül őrzi Bréma nevét?

Nem a Bábszínház mondja meg a kérdésekre a választ. Talán nem is akarják, talán nem is tudják, mindenesetre Veres András és Gimesi Dóra darabja viszonylag szorosan kötődik a Grimm fivérek meséjéhez, kevés fantáziával, de korrekt módon mondják el az elmondhatót. Furcsa módon kihagynak néhány nagyon kínálkozó lehetőséget, például, hogy sok zenét tennének az előadásba, hogy dalokkal is jellemezhetnék a különböző szereplőket. A brémai muzsikusok itt többé-kevésbé macskazenét játszanak, és kevés dolog történik velük. De azért a rablók biciklitolvajok, a jelmezük vidám kezeslábas, amit mintha kifestőkönyvben színeztek volna ki csíkosra-farmerra a gyerekkezek.

Könnyen átlátható az előadás, keservesen van fölerőltetve két felvonásra, hamar látható, mi az, ami várható és mi az, ami nem. A gyerekeket eleinte kicsit zavarja a japán stílus, hogy láthatók a színészek is, egy ideig azt hiszik, ez valami technikai fogyatékosság, de nagyon hamar beleszoknak a megkettőzött szerepekbe, hogy nemcsak a bábot, de a színészt is nézni kell, a kettő együtt tesz ki egy karaktert. Gyorsan eldönti az ember, kit szeret, ki hagyja hidegen, nekem Blasek Györgyi kicsisége és Gyurkó Henrik komédiássága imponál, a gyerekek leginkább a bábtalan rablókért vannak oda.

Akármilyen kiszámítható az előadás, a közönség nem az, legalábbis nekem úgy tűnik, hogy bár a gyerekelőadások bekalkulálják a nézőtéri reakciókat, arra nem számítottak, hogy amikor kiderül: a rablók félnek a szellemektől, az ifjúság huhogással próbálja izgatni őket. Huhognak körülöttem, teljesen eltűnik a határ a két világ között, nincs odaát vagy idekint, egy térben közös jelenlét. És akkor arra gondolok, hogy a fene egye meg: én megváltoztatom éltem.

 

 

 

 

 

Hámos–Ruttkay: Mici néni két élete. József Attila Színház. Esztergályos Cecília, Bodrogi Gyula, Galambos Erzsi, Vándor Éva, Balla Eszter, rendezte Léner Péter.

Grimm–Veres–Gimesi: A brémai muzsikusok. Budapesti Bábszínház. Rendezte Veres András.

 

 

Kapcsolódó írások:

Molnár Gál Péter: Elssler Fanny jobb keze (Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása. József Attila Színház, 2008. január 14. Rendezte Zsótér Sándor.) Elssler Fanny, született Franziska Elssler (1810-1884) a bécsi biedermeier nagy...

Fáy Miklós: A dobozba zárt fájdalom (Örkény István: Tóték. A beregszászi Illyés Gyula Színház előadása az újszegedi Szabadtéri Színpadon. Rendezte Vidnyánszky Attila.) Talán naivitás, de nekem a Tóték mindig olyan egészen egyszerű...

Fáy Miklós: Weöres és fekete (Weöres Sándor: A kétfejű fenevad. Katona József Színház. Rendezte Máté Gábor.) Jó koszos a padló A kétfejű fenevad kultúrházában, de azért...

Molnár Gál Péter: (félre) (Molnár Ferenc: Játék a kastélyban. Menta Terasz (Margit krt. 14., volt Paksi halászcsárda), 2007. június 26.; Budapesti Zsidó Színház. Sirály pince (Király u. 50.), 2007. augusztus 21. Díszlet Vadász István, rendező Gábor Péter Yeti, szereplők Vajda Róbert, Fehérvári András, Mérő Vera, Jávor Bence, Juhász István, Vadász Ádám, Végh Tibor. ) Molnár Gál Péter (félre) Divatjavesztett szerzői utasítás színdarabokban. Arra...

A választás tétje – Lendvai Ildikó, Mesterházy Attila és Kiss Péter a Fapados Szalonban – Moderátor Pikó András, hozzászólók Bauer Tamás, Domány András, Horn Miklós, Fleck Zoltán, Molnár György, Bojár Gábor, Agárdi Péter és Vitányi Iván – Baloldaliak, liberálisok számára ma nagy kérdés, hogy miért is...

 

 

Cimkék: Fáy Miklós