Mélyi József: A magyar polgári kultúra története (Gábor Eszter: Az Andrássy út körül. Budapest, 2010, Osiris.)
A polgári kultúra kialakulásáról, virágzásáról és hanyatlásáról valószínűleg nem lehet egyetlen könyvet írni. Még ha több könyvre gondolunk, akkor is egyszerre sokféle műfaj lehetősége merülhet fel: lehetne regény, közgazdasági tanulmány, történelmi vagy szociológiai elemzés, művészet-, család- és kultúrtörténet, illetve mindez együtt, egy téma ezernyi arculata. Gábor Eszternek most jó közelítéssel mégis sikerült megírnia ezt az egyetlen könyvet, amely persze egyszerre több: a fentiek mellett még elsősorban építészettörténet és oknyomozó urbanisztika. Bár a könyv címében csak az Andrássy út és környéke szerepel (Az Andrássy út körül valószínűleg már maga is a műfajokon átívelő műfajra utal – ilyen címe önmagában sem egy regénynek, sem egy művészettörténeti szakkönyvnek nem lehetne), a téma ennél kezdettől fogva jóval tágabb: a magyar társadalom szimbolikus tereinek mikro- és makrotörténete. A Városligeti fasor, az Andrássy út, az Epreskert, valamint a környező párhuzamos és keresztutcák házai és közterei ebben a történetben szinte szó szerint megelevenednek, körülbelül úgy, mint egy utópisztikus számítógépes szimulációban, ahol virtuálisan egymásra másolódva láthatjuk a múltbéli történéseket és a mai kulisszákat. Gábor Eszter keresztül-kasul bejárja a kiválasztott területet, megmutatja madártávlatból és a talajszintről nézve is, így rajzolja meg a történeti képet, amelynek teljességére bevallottan nem törekedhet. „Aránytévesztés lenne helyüket az egyetemes művészettörténetben keresni – biztosabb területet kínál a magyar polgári kultúra története” – írja az epreskerti házak egykori tulajdonosairól a szerző, de ha a szavakat a világtörténelem és az egyetemes kultúra összefüggésébe helyezzük, akkor a mondat olyan, mintha a könyv teljes tárgyáról szólna.
Mindennek az origója az Andrássy út. Az egyik nézetből a Sugárút avatásának dátuma (1885. május 1.) a polgári Budapest fejlődésének sarokpontja, egy másik szerint a Hősök tere és az Oktogon nevének említése nélkül a 20. század magyar történelme megírhatatlan lenne. Az Andrássy úton szinte természetesen olvad egybe a privát történelem és a kollektív emlékezet. Gábor Eszter könyve egyszerre fokuszál az épületekre és azok lakóira, az utcákat és a házakat körülölelő városra és az embereket befoglaló társadalmi szövetre, a privátra és a kollektívre.
Az egyes tanulmányok tulajdonképpen csak a fenti hangsúlyok elhelyezésében különböznek. Az első fejezet, az Andrássy út olyan, mint a legjobb értelemben vett útikalauz. Megrajzolja a környezetet, és leírja a főszereplőket, anekdotákra utal, és alapvető történelmi, kultúrtörténeti összefüggéseket villant fel. Már itt kiderül, hogy Gábor Eszter amellett hogy precíz és pontos, némi nosztalgiával tekint vissza vizsgálatának tárgyára és idejére, a környék hőskorára, a 19. század utolsó harmadától az első világháborúig terjedő időszakra. Épp ezért ugranak ki a szövegből a jelenre vonatkozó finom vagy kevésbé finom oldalvágások: az Andrássy út 60.-at tárgyalva a szerző nem hagy kétséget véleménye felől, a Terror Háza megformálását „otromba építészeti trükknek” nevezi, míg a Fiatal Művészek Klubjából lett Kogart kapcsán megállapítja, hogy az átépítés nyomán „gyökeret vert a silányság”. Már az első fejezetből kitűnik Gábor Eszter kutatási módszerének alapossága és sokszínűsége: „abból a levéltári iratcsomóból, amely a szomszéd, báró Révay Ferenc csendháborítás miatti feljelentése nyomán keletkezett…” – írja a Bellevue-t tárgyaló részben.
A második fejezetben – Nyereség és veszteség – ezzel szemben valódi oknyomozás található. Gábor Eszter tényleg nyomozott, átnézett számtalan telekkönyvi kivonatot, engedélyezési iratot és újságcikket, hogy megmutassa, mennyit ért már akkortájt is az információ birtoklása, adott esetben Andrássy Gyula vagy Csengery Antal számára, illetve hogy megválaszolja a kérdést: „Miként fogyott el a villanegyedből a zöld?” A mai áthallások mellett a szabályellenes építkezések leírása elsősorban a vizsgált korszak társadalmi állapotait írja le, rendkívül szakszerűen, mindig a korabeli dokumentumokra és statisztikai adatokra hivatkozva, ugyanakkor mikszáthi plaszticitással.
A harmadik fejezet, Az eltűnt városnegyedek, a Városligeti fasor felparcellázásának, épületeinek leírásával időben ugyan valamivel távolabbra nyúlik vissza, de számos esetben nagyjából a századfordulóig is követi az eseményeket. A szakszerű épületleírások mellett Gábor Eszter az egykor itt állt házak tudományos tipológiáját adja, felvillantja az építészek, a telek- és háztulajdonosok életét és családfáját is. Ha kell, mikrotörténelmi vizsgálatot végez, de nem ódzkodik az általános építészettörténeti kijelentésektől sem; a remek kötet talán legfontosabb része az Epreskert történetének mindkét szemléletet felvonultató leírása, elemzése. A negyedik fejezet – Változatok – vegyes intermezzója után a Villák és építtetőik általános összefüggések helyett inkább az egyes épületekre koncentrál; nagyobb szerepet kapnak a belső terek és a szorosabban vett művészettörténet.
A könyvből elég egy-egy fejezetet elolvasunk, hogy kiderüljön, a szerző nemcsak a környék, de a budapesti villák, sőt a magyarországi építészet történetének egyik legjobb ismerője, természetesen mutatják ezt korábbi könyvei, tanulmányai is. Mostani tanulmányfüzére is igazolja, hogy a történész, miközben nézőpontja, forráskezelése teljesen mai, mércéjének kora egybeesik a vizsgált időszakkal. Gábor Eszter úgy ír, mintha azt Krúdy vagy Podmaniczky, illetve még pontosabban Schiffer Miksa vagy Ráth György is olvashatná, s ha ezt valamennyien megtehetnék, akkor is egyetértően bólogatnának. A szerző a polgári versenyszellem jegyében, elsősorban a 19–20. század fordulóján az Andrássy út körüli valós és szimbolikus térben érvényes igényességnek akar megfelelni, és ez – amennyire ezt a kívülálló olvasó megítélheti – maradéktalanul sikerül is neki. Eközben a könyv egyik legnagyobb erénye, hogy a kívülálló olvasót – aki ezerféle lehet – bevonja a történetbe. Gábor Eszter betemeti a szakadékot a szakmaiság és a laikus érdeklődés között. Ha az útikalauz-részben az aediculáról ír, a következő mellékmondatban röviden meg is magyarázza, miről van szó (a művészettörténészekre is ráfér néha az ismétlés), ha Eötvös Károlyról van szó, néhány szóban összefoglalja, milyen tevékenységet rendeljünk hozzá. Ugyanakkor az építészeti elemzésekben nem válik túl aprólékossá, nem magyarázza el minden tanulmányban, mit jelent a rizalit, némi odafigyeléssel mégis olvasmányos marad. A megértést nagyban segíti az Osiris Kiadóra egyébként is jellemző gondos képválogatás, amely nemcsak a régi, éles fotókat jelenti, de a tisztán kivehető alaprajzokat, a szöveghelyhez tartozó homlokzati rajzokat is. A fényképek sora – Hajdú József néhány korrekt színes felvétele mellett – a régi, fekete-fehér technikák diadalát hirdeti; pontos és szakszerű, néhol kellően szubjektív (Andrássy út 126. – a „ráépítés érzéketlensége vetekszik a Kogartéval”) képaláírásokkal.
Amikor először olvastam bele a könyv kezdő fejezetébe, majd rápillantottam a fejezetek struktúrájára, az ezen túl a kutatók számára nélkülözhetetlen függelékre és az elképesztően pontos jegyzetapparátusra, arra gondoltam, olyan könyvet tartok a kezemben, amelyben nem találok majd kivetnivalót. A kivetnivalók száma gondosabb olvasásra is elenyésző, némi hiányérzet mégis maradt. A könyv ugyanis annak ellenére nem olvasható egységes egészként, egyszerre, hogy az Andrássy út bevezető fejezete kifejezetten ezt ígéri. Egy szerkesztő segítségével a tanulmányok sora ha nem is lineáris olvasmányt, de ismétlésektől mentes szövetet adhatott volna ki. Az impresszumban sincs említés külön szerkesztőről, csak a szöveggondozó Fedor Sára nevét láthatjuk – valamennyi mondat kivétel nélkül valóban gondos és gyönyörű is. Egyes szálak, gondolatok, fordulatok azonban néhány fejezet múlva feleslegesen visszatérnek: az Andrássy út történetének leírása több darabban ismétlődik a villák történeténél, s van olyan kép – többek között a Bellevue vagy a Babocsay-villa fotója –, amely szintén kétszer szerepel. Mindez talán indokolható azzal, hogy a könyv úgysem olvasható el egy alkalommal, aki most az átfogó útikalauzra kíváncsi, az majd máskor mélyed el az aprólékos építészeti elemzésben, azonban szerkesztői odafigyeléssel és a tanulmányok egykor aktuális vonatkozásainak kigyomlálásával még ez is áthidalható lett volna. „A jelen dolgozat egy évek óta folyó nagyobb kutatás kis kitérője”, írja Gábor Eszter az Ízlésváltás a századfordulón című fejezetben – ez így a már egyszer publikált szöveggel szemben korrekt, de arról nem feledkezhetünk el, hogy az olvasó éppen ebben a nagyobb kutatásban olvassa most a kisebb kitérőt.
A nagy bőségben támad fel leginkább a tökéletesség hiánya miatti elégedetlenség, ezért merülhetett fel bennem a részletesebb térképek iránti igény, vagy így olvastam volna még apróbb megjegyzéseken és kitérőkön túl – „a Hopp Ferenc halála óta eltelt kilenc évtizedben a kert növényzete sajnálatos módon megritkult” – többet a villákhoz tartozó kertekről is. Olyan apróságok emelkedtek így hiánnyá, mint hogy a Kmetty utca mai írásmódja (Kmety utca) nem szerepel a lábjegyzetek között, vagy hogy a Terézvárosi Kaszinó (Divatcsarnok) 2009-ben befejeződött átépítéséről szóló utalás hiányzik a szövegből, miközben a szöveg fölött az átépített Lotz Teremről ott csillog a színes kép.
Úgy öt-hat évvel ezelőtt egyszer az Oktogonon, a Burger Kingben ebédeltem. Ha véletlenül beesek ide, mindig Lakner László lefalazott – de állítólag meg nem semmisített – képe alá ülök, és végigfut az agyamon, hogy egykor itt a Savoy működött, amelyben a háború előtt nagyapám volt a főszakács. A mellettem lévő asztalnál két jól öltözött férfi beszélgetett, egy harmadik társuknak foglalták össze röviden az Andrássy úti ingatlanok történetét a rendszerváltástól az akkori jelenig, külföldi és magyar beruházókat, építészeket és pénzembereket, szélhámosokat és politikusokat sűrűn emlegetve. Nem emlékszem már mindenre, de egy biztos, soha olyan lassan nem ettek még ott hamburgert, mint én akkor. Az a történet még megírásra vár, az előzményekről a legjobb könyvet Gábor Eszter már megírta.
Gábor Eszter: Az Andrássy út körül. Budapest, 2010, Osiris.
Kapcsolódó írások:
Mélyi József: Miért érdekes? (Rostás Péter: Mágnások lakberendezője. A Friedrich Otto Schmidt lakberendezőház története (1858–1918). Budapest, 2010, Geopen Könyvkiadó.) Rostás Péter, a Kiscelli Múzeum igazgatója könyvet írt a Friedrich...
Mélyi József: Életszerű öszvér (Párizsi Nagyáruház (Divatcsarnok), Budapest, Andrássy út 39. Vezető tervező Tiba János, projektépítész Kiss Ida, Gerle Ákos, megrendelő ORCO Hungary Zrt.) A városépítészet modern mítoszai általában egy fajsúlyos döntéssel vagy egy-egy...
Rainer M. János: Elveszett nemzedék – és ami utána következik (Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, 2007, Osiris.) ?Ez a könyv… melynek megírására mindig is készültem…” – óriási...
Mélyi József: Avar kori állapotok (A Kossuth tér rendezése. 1136/2010. (VI. 29.) korm. határozat.) A magyar közéleti blogok között az egyik legszórakoztatóbb a napi...
Mélyi József: Bálna a palackból (CET Budapest. Tervező ONL (Kas Oosterhuis–Lénárd Ilona), beruházó Porto Investment.) A Moby Dick harminckettedik fejezetének címe: Cetológia. Melville „a legjobb...
Cimkék: Gábor Eszter, Mélyi József