Győrffy Iván: Beefsteak, barbecue szósszal (Tamara Drewe. Színes, feliratos angol vígjáték, 2010. Rendező Stephen Frears.)

We are not amused. Viktória királynő, a történelmi delelőjére érő brit birodalom uralkodója használta ezt a kifejezést, részben akkor, ha az ő mulattatását szolgáló társalgás sikamlósabb nyelvi régiók felé készült elkalandozni, vagy akkor, amikor valamely humorosnak szánt megnyilvánulás humorát nem tudta vagy nem akarta érzékelni. „Mi ezt nem találjuk mulatságosnak”, így szólna a pluralis maiestatis jegyében fogant formula emelkedetten arisztokratikus hangfekvésű fordítása, bár persze a közrendűek nyelvére fordítva nemigen jelent többet annál, hogy „gőzöm sincs, mi a vicc ebben”. (Az egyszerű nép fiainak a vásári-karneváli szavajárásában még leginkább a „ha, ha, röhög a vakbelem” fordulat a királynői kinyilatkoztatás megfelelője.)

Hogy II. Erzsébet, Nagy-Britannia jelenlegi uralkodója – egyébként Viktória királynő ükunokája – mit talál és mit nem talál mulatságosnak, erről jóval nehezebb megbízható értesüléseket szerezni. Nem mintha híjával lennénk a királynő és családja életéről szóló tudósításoknak. Hivatalnokok hada mellett udvari történészek, szerződtetett életrajzírók, királyi fotográfusok, újabban internetesportál-szerkesztők foglalkoznak avval, hogy a brit nagyközönséget folyamatosan informálják, mégpedig képben, szóban, nyomtatásban és elektronikusan a királyi család magánéletének mindennapjairól és ünnepeiről, miközben rögzítik és megerősítik a közönség körében az uralkodóról és a családtagokról kialakított „ember közeli” képet.

Ez a kép viszont gondosan megválogatott és megszűrt anyagból épül fel, s a populáris kultúra fikciós mintái szerint formálódik: véghetetlen szappanopera benyomását kelti. A szűrőn csupán ritkán jutnak át kellemetlenebb és kínosabb momentumok (például amikor Diana hercegnő 1995-ben a BBC kamerái előtt „kipakolt”, dehonesztáló és kiábrándító képet festve a királyi család mindennapjairól és a királynő viselkedéséről), s még a tragédia is könnyes-románcos tündérmesévé stilizálódik át (lásd ennek a reality show-nak egy későbbi adását, a „Diana hercegnő élete és halála” c. epizódot). Érthető, miért: a brit publikum egy méretre nem is jelentéktelen szegmense a maga mindennapi betevő giccsét találja meg és veszi magához a királynő és a királyi család élete eme „szerkesztett változatának” a formájában.

Ezért hát nehéz a dolga annak, aki ennél valamivel komolyabb tanulságok hordozójává próbálja megtenni a királynő súlytalan és üres médiaikonját. Van, aki megpróbálta, például Stephen Frears A királynőben, 2006-ban bemutatott filmjében, mégpedig igen meggyőző módon (elsősorban Helen Mirren emlékezetes királynő-alakításának a segítségével). A filmbeli Erzsébet királynő – nyilván a forgatókönyvíró Peter Morgan értelmezése nyomán – ükanyjával, Viktóriával szemben semmit sem talál mulatságosnak. Uralkodásának negyvenötödik évét tölti éppen, továbbra is ugyanannak az örömtelen kötelességtudatnak a foglyaként, mint az előző negyvennégy év során, teljes emocionális önfegyelemben – ami annyit tesz, hogy érzelmeit nemhogy kimutatni, de még megszületni sem engedi.

Másrészt, ha úgy vesszük, könnyű a dolga annak, aki a királynőt teszi meg szépirodalmi vagy egyéb művészeti alkotás főszereplőjévé. A nagyközönség számára hozzáférhető II. Erzsébet – a brit médiaipar „királyi család” cégtáblájú üzemegységének jóvoltából – eleve fikciós alkotás, populárművészeti termék – azaz folklórfigura, mesehős(nő), s mint ilyen, közkincs, szabadon letölthető, feldolgozható és átfikcionalizálható idea és ikon. Nem kell tehát azon tépelődni, hogy milyen is az „igazi” II. Erzsébet, hanem fogni kell a tömegfogyasztásra konstruált változatot, és megtenni az újrakonstruálás (esetleg éppenséggel dekonstruálás) szabad játéka tárgyának.

Ilyen munka, nagyjából erre az utóbbi receptre épülő szellemes szépirodalmi csemege, s igazi (mondjuk így: királyi) mulatság a jelen eszmefuttatás voltaképpeni tárgya: Alan Bennett A királynő olvas című kisregénye (vagy kisregény terjedelmű szatirikus humoreszkje, ha valakinek precízebb műfaji meghatározásra volna szüksége). Eredetije, a The Uncommon Reader 2007-ben jelent meg, először a London Review of Books hasábjain, majd – valamelyest bővített terjedelemben – könyv alakban is, egyszerre Londonban és New Yorkban. A hangos sikerhez vezető táv első futamát Frears filmjével versengve futotta – barátságos mérkőzés volt ez egyébként, a jelek szerint jól megfért egymás mellett a két különböző királynévariáns. A drámaíróként, televíziós személyiségként és színészként egyaránt ismert és nagyra tartott Bennett, aki idén hetvenhat éves, egyébként igen jó viszonyban van a filmrendezővel, ő írta például Frears Joe Ortonról, a hatvanas évek deviáns drámaíró-fenegyerekének életéről és szörnyű haláláról (idősebb meleg barátja meggyilkolta) szóló filmjének, a Prick Up Your Earsnek (Hegyezd a füled!, 1987) a forgatókönyvét. Királyi terepen is gyakorlottan mozog, The Madness of George III (III. György tébolya) című színdarabja nagy sikerrel futott 1992-ben. Nicholas Rytner rendezésében, Bennett forgatókönyve nyomán, film is készült belőle (1994), amelyben III. György király feleségét, Charlotte királynőt – II. Erzsébet ük-ükanyját – történetesen Helen Mirren alakította.

A mostani királyhistória (királynő-história) a maga teljes képtelenségében is megejtően egyszerű. Egy nap a Buckingham-palota kertjében kutyáit sétáltató királynő kedvenc Welsh corgijait hajkurászva (hosszú uralkodása során, melynek most már ötvennyolcadik évét tapossa, ennek a virgonc kutyafajtának állítólag ötvennél is több példánya szenderült jobblétre az udvarban) észreveszi, hogy az egyik oldalbejáratnál egy autóbuszra emlékeztető jármű áll. Közelebb menve felfedezi, hogy a Westminsteri Könyvtár egyik mozgókönyvtári egysége áll a személyzeti bejáró közelében. Kölcsönző is van, igaz, hogy egyetlenegy ember az egész udvartartásból: Norman, vézna, vörös hajú mosogatófiú a királyi konyháról (mint később kiderül, tetejébe meleg is). Ő az irodalom rajongója, szenvedélyes olvasó.

A királynő merő udvariasságból (nem akar csalódást okozni a mozgókönyvtár – és a busz – vezetőjének, bizonyos Mr. Hutchingsnak) kikölcsönöz egy könyvet. Korábban sohasem olvasott, s nem gondolkozott azon, hogy mire is való a szépirodalom. Egy-két írót persze irodalmi érdemeik elismeréseképp lovaggá (vagy lovagnővé, dame-mé) ütött, de az ő könyveikkel is most találkozik először.

Hogy, hogy nem, rákap az olvasásra. Normant áthelyezteti az alagsorból személye körüli apródi szolgálatba – afféle nem hivatalos szépirodalmi tanácsadó lesz belőle. Látóköre szélesedni kezd, irodalmi ítéletei egyre árnyaltabbá válnak, érzékenysége és ízlése finomodik. Alattvalóit – a szokványos ceremoniális alkalmakkor, amikor beszédbe kell velük elegyednie – a sztereotip kérdezősködés helyett olvasmányaikról kezdi faggatni, a miniszterelnököt és más kormányhivatalokat regények (Proust és hasonlók) olvasására kötelezi, s kikérdezi őket olvasmányaikból, a hivatalos úton Angliában tartózkodó francia elnököt pedig arról faggatja, hogy mi a véleménye Jean Genet-ről, a homoszexuális és börtöntöltelék francia íróról. (Az elnök persze most hallja először a nevet.)

 

Az udvartartást mindez riadalommal tölti el: a királynő gondolkodik, ráadásul sutba dobja a protokolláris formákat. Rossz vége lesz ennek. Normant eltávolítják – ösztöndíjjal egyetemre küldik. (Nagy jót tesznek vele: amint egy királynői látogatás során kiderül, a mosogatófiú hamarosan megszerzi a PhD-fokozatot, s az irodalomtudomány doktora lesz.) Sikertelen a többi próbálkozás is: a fenséges asszonyt nem tudják lebeszélni erről a későn támadt, de a jelek szerint legyűrhetetlen olvasási szenvedélyéről.

S tényleg rossz vége lesz – legalábbis a megcsontosodott udvari bürokratizmus szemében. A királynő a könyvek hatására – kimondani is szörnyű – maga is írni kezd. Sőt mi több, olvasmányai erkölcsi érzékét is felerősítik, felébresztik benne a szociális lelkiismeretet, és elmélyítik politikai éleslátását. Ráébred, hogy uralkodása során mennyi igazságtalansághoz, háborúsághoz és erőszakhoz adta a nevét és jóváhagyását, s bűntudata támad. A történet zárójelenetében összehívja tanácsosait és a többi közjogi méltóságot, s bejelenti, hogy lemond trónjáról.

Könnyed, kedves humorú munka A királynő olvas, iróniája – ami a királynőt illeti – már-már szeretetteljesnek mondható. Ám ebben a burokban vérbeli swifti szatíra van igen ügyesen csomagolva – igaz, az ír mester saeva indignatiója, a sírfeliratában rögzített „vad felháborodás” nélkül, Bennett szövege otthonosabb és enyhültebb angol fapofa-kedvességgel szól. A kedélyes előadásmód azonban gyilkosan abszurd tanulságok keserű piluláját édesíti meg, annyira-amennyire. Hogy a világ sorsát intéző hatalmasságok katasztrofálisan műveletlenek, hagyján. Az ennél is keserűbb tanulság a szépirodalom és az olvasás teljes gyakorlati hatástalanságának a felismeréséből adódik. Hogy pár tucat regény elolvasása más embert csinál az uralkodóból, aki az irodalomtól megvilágosodva lemond, s evvel kérdésessé teszi a monarchia intézményét, ezt az irónia klasszikus eseteként kell olvasnunk: akkora képtelenség, hogy éppen az ellenkezője az igaz, nem ment, és nem is megy, Vörösmarty Mihály engedelmével, a könyvek által előre a világ, maradnak a helyükön a királyok, hercegek, grófok és miniszterelnökök.

Mulatságnak persze azért mulatság az olvasás, amint ezé a könyvé is. Persze kell hozzá bizonyos (nem is kicsiny) bennfentesség: az angol köz- és magánélet a felszíninél mélyebb ismerete és az angol irodalom mifelénk kevésbé ismert zugairól-szegleteiről szerzett olvasmányélmények (például nem árt, ha olvastunk egy-két Ivy Compton-Burnett-regényt, ezt-azt a Mitford nővérektől, Nancytől és Jessicától stb.). És hát van, ami hozzáférhetetlen marad a külföldi számára, az angol kulturális termékek úgynevezett krikettfaktora (aki nem angolnak született, soha sem fogja érteni ezt a játékot, ne is próbálkozzék vele), amely Bennett könyvében is viszonylag magas. A könyv hangját magyarul pompásan eltaláló fordítónak, Rakovszky Zsuzsának például a címnél be kellett dobnia a törülközőt (hacsak nem mások dobták be helyette): a The Uncommon Reader kifejezés Virginia Woolf 1925-ben megjelent esszékötetére, a The Common Reader-re utal, amely cím magyarul annyit tesz, hogy „Az átlagolvasó”. A common persze „szokásosat”, „köznapit”, sőt „közönségeset” is jelent, arról nem is beszélve, hogy Nagy-Britannia monarchikus berendezkedésében a szónak közjogi értelme is van, a „közrendűeket” jelenti a nemességgel-arisztokráciával szemben (a brit parlament alsóházát House of Commons-nak, a „közrendűek házának” nevezik angolul). Az eredeti cím tehát jelentéstömörítő szójáték, a királynő a szó minden értelmében uncommon, azaz egyszerre „nem közönséges”, „szokatlan”, „nem mindennapi”, és persze „átlagon felüli” és persze „főrendű” olvasó.

Hogy elolvasta-e a The Uncommon Readert, nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy ha netalán elolvasta, mulatságosnak találta-e vagy nem. Mi mindenesetre igen mulatságosnak találtuk A királynő olvast, érteni véltük, mi a vicc benne (sőt még a vakbelünk is csendben maradt mindvégig).

 

 

 

Alan Bennett: A királynő olvas. Rakovszky Zsuzsa fordítása. Budapest, 2009, Magvető. 152 oldal, 2490 forint.

Az angol vígjáték legnemesebb hagyományai bőséges hollywoodi mártással – a kettős filmrendezői identitású Stephen Frears, ahogy újabb filmjeiben, ezúttal sem választja el élesen a szakmai előéletében tetten érhető kötődéseket. Danny Boyle-hoz, a Trainspotting és a Gettómilliomos direktorához hasonlóan ő is igyekszik óvatosan lavírozni a szigetországi és a tengerentúli filmkultúra között, így a kasszasikerek és a kritikai bukások is szinte kikerülhetetlenek a számára. Frears azonban tényleg otthonosan mozgatja a szálakat az ír munkásosztály közegében játszódó Roddy Doyle-regényadaptációk, az angol politikai élet legintimebb pillanatait rekonstruáló tévé- és játékfilmek, az erotikus kosztümös drámák, a társadalmi tabukat (rasszizmus, homoszexualitás stb.) feszegető tragédiák, a krimik és a súlytalan komédiák erősen inkompatibilis világaiban. Legújabb alkotása, a Tamara Drewe dramaturgiája Woody Allen, a legeurópaibb amerikai filmkészítő újabb darabjainak könnyed iróniáját igyekszik vegyíteni a Shakespeare-színház dramaturgiájával: az eredmény egy közérthető, mozgalmas, színes és humoros, szélsőséges érzelmekkel és elsőrangú mellékalakokkal zsúfolt, tőzsgyökeres brit komédia, amelynek élvezetét talán csak az indokolatlanul sablonos lezárás rontja.

A film címszereplője a siker – azaz a rendszeres publikáció – útján épphogy elindult londoni újságírónő, aki hosszú távollét után visszatér gyermekkora helyszínére, Ewedownba, hogy értékesítse elhunyt édesanyja leromlott állagú vidéki házát. Az egykor gigantikus tülökkel rendelkező fiatal hölgy – orrműtétje, lehengerlő megjelenése és rámenős viselkedése révén – a végzet asszonyának szerepét ölti magára, szabados modora azonban önértékelési zavarokat, tisztázatlan motívumokat és ésszerűtlen cselekedeteket fedez. Újra magába bolondítja kamaszszerelmét, a tönkrement grafikust, Andyt, aki jelenleg háztáji segédmunkásként dolgozik a népszerű krimiíró, Nicholas Hardiment alkotóházként is funkcionáló farmján. Kipróbálja gondosan manikűrözött körmeit az önelégült, meglehetősen nárcisztikus írón is, aki odaadó, mint múzsa és háziasszony egyaránt helytálló, félrelépéseit rendre elnéző feleségét, Betht szép lassan az egyoldalú házastársi zsarnokság elleni lázadás útjára taszítja. De komoly afférba kezd a divatos rockbanda eredetileg interjúra hívott dobosával, Ben Sergeanttal is, aki extravagáns megjelenésével, kanárisárga Porsche-kabriójával és a helyi teheneket hajkurászó kutyájával alaposan felkavarja az állóvizet a dorseti falucskában. Miközben ide-oda csapong a szűk sortba gyömöszölt tomporáért majd megvesző férfiak között, a mellékszereplők sem tétlenkednek: feltűnik Nicholas londoni szeretője, az alkotóház aktuális lakói, köztük a leszbikus krimiszerzőnő és a Thomas Hardy-rajongó, „ihletrekedésben” szenvedő amerikai férfi is beleártják magukat az egyre élesedő konfliktusokba, és két helyi kamaszlány – akik megőrülnek a szexi rocksztárért – szintén kevergetni kezdi a kártyalapokat. Titkok és hazugságok, elfojtott ösztönök és a hamuból fellángoló, zabolátlan érzelmek borulnak rá a filmvászonra, miközben A királynőben már megsétáltatott remek ütemérzékkel bíró rendező mindvégig érezteti a nézőkkel: ennek a játéknak nincsenek nyertesei és vesztesei, még a csalódottak és a balesetben elhunytak sem vethetnek semmit mindenható alkotójuk szemére, mert számukra is van megbocsátás, meg néhány tucat jó sor a szövegkönyvben.

Ha már itt tartunk: a frappáns és trágár nyelvi leleményekkel megpakolt forgatókönyv dupla átirat, frissessége mégis szinte ropog a színészek fogai között. Alapja egy a Guardian mellékleteként kiadott képregény Posy Simmonds tollából, amely valójában Thomas Hardy Távol a tébolyult tömegtől című, 1874-es keltezésű regényének modern adaptációja. A nehezen feltérképezhető pedigré semmit sem ront a Frears-változat élvezeti értékén – a forgatókönyvíró közreműködésével sikkes vígjátékká formált történet az urbánus és rurális életmód örökzöld szembeállításával, feminista fricskáival, az angol abszurd fájdalmasan mulattató sziporkáival, a Thomas Hardy életének és regényeinek tájait színpompásan illusztrált kiadásban újraértelmező, „paradicsomi” miliőjével szolgálja ki a románcra, humorra és látványra egyaránt éhes közönséget.

Bár a szereplők magatartásában vannak zavaró logikai bakugrások, a húzónevek helyett teátrumszínészeket és kezdő aktorokat (köztük az író lányának szerepében a frissen végzett Lola Frearst) felvonultató film langymeleg vidéki posványában lubickolnak a szereplők. Gemma Arterton – és ormányos kislánykori alteregója – hozza a kötelezőt, hódításai és szerencsétlenkedései egyaránt lekötik a nézők figyelmét, játéka azonban kevesek szívét dobogtathatja meg. Annál inkább Roger Allamé, aki A királynő magántitkáraként már előleget vett fel a karót nyelt figurák átlelkesítéséből, mellesleg Shakespeare-színésznek sem utolsó. Tenyérbe mászó önzőségével, választékos szellemességeivel és egetverő sznobságaival elhiteti, személyisége a valóságban is lehetséges. Feleségét Tamsin Greig kelti életre: a Luke Evans megformálta Andy Cobb-bal együtt övé a nézők szimpátiája, jellemszilárdságuk okán elnézzük nekik azt a direktori melléfogást is, hogy így vagy úgy végül ők aratják le a babért. A csökkent érzelmi intelligenciájú dobost alakító Dominic Cooper is megcsókolhatja a forgatókönyvíró-nő kezét, más komédiákban egyszerű buffóként botladozna a szövevényes cselekményben, s bár sajnálni itt sem tudjuk, megvetni és lenézni is nehéz lenne bumfordi egysíkúságát. Igazi ínyencfalat Glen minden megjelenése (őt Bill Camp állítja elénk): ahogy a vécébe bújva lesi ki a házastársi veszekedést, ahogy félénken oson az emberi viszonyok és a tehéntrágya között, ahogy óriási szemüvegkeretén át bánatos bociszemekkel bűvöli az írófeleséget, s ahogy a végén előadja ártatlan önzetlenségét – igazi mestermunka. A korábban a női főszereplők instruálásával hírnevet (és közvetve számos magasan jegyzett díjat) besöprő angol rendező ezúttal a női és férfi mellékalakok mozgatásával szerez örömet rajongóinak: a két diáklány kendőzetlen stílusa a Pop, csajok, satöbbi fesztelenségét idézi, ismétlődő – és sohasem unalmas – felbukkanásuk ügyes ritmussal dobja fel az amúgy pergő vágástechnika és dramaturgia apróbb következetlenségeit. Különösen Jessica Barden brillírozik a gátlástalan kamasz bőrébe bújva – mintha Tamara lázas serdülőkorának még erőteljesebb, „korszerűbb” és alpáribb képviselője volna. A hormonai pezsgésével és a vidéki egyhangúsággal nehezen birkózó Jody szabadszájú beszólásai, bulvármagazin-kommentjei, egyre merészebb és szégyentelenebb akciói, barátnője, a kissé túlsúlyos, valamivel félénkebb Casey asszisztálása és parírozása, sőt még a mindig üres buszmegállóban való egyszerű álldogálásuk, szétfolyó unalmuk és agresszív önutálatuk is élményszámba megy.

Éppen ezektől a motívumoktól, alakoktól és hasonlíthatatlanul morbid helyzetektől kap lábra Stephen Frears máskülönben kiszámítható indítékokkal és cselekménnyel zsonglőrködő filmje. Tökéletesen érdektelen, végül melyik férfi ölelő karjaiba ájul a csábos hölgyemény, ki hal meg vagy születik újjá, sírunk avagy vigadunk inkább Alexandre Desplat szokásaihoz híven a film stílusához simuló futamai közben – az apró, alig tettenérhető műfogások, a szabadjára engedett dialógusok, a kor- és jellemfestés mesteri ecsetkezelése emelik a filmet (legalább az angol idiómák elmélyültebb tanulmányozásáért) a másodjára is bátran megnézhető alkotások közé.

Ahhoz képest, hogy sohasem akart rendező – pláne hollywoodi direktor – lenni Frears, és a befutott, egy sztenderd nézőszámot időjárástól és vízállástól függetlenül mindig magáénak tudó alkotókhoz hasonlóan őt is csak egy hajszál választja el attól, hogy az önidézés, a sekélyesség és a túlzott rutin csapdájába essék, ezúttal nem esik nagy folt a renoméján. Amíg tartja magát filmkészítői hitvallásához – hogy minden egyes képkockáért a sötétségen, a kudarctól való félelmen verekszi magát keresztül –, addig nincs félnivalója. A Tamara Drewe ugyan nem foglal helyet sem a filmművészet, sem a Frears-filmográfia legjobb produktumai között, ám a parányi, öszszefüggéstelen sejtek élő organizmussá állnak össze benne, amely felkel, jár és megnevettet. Ha másért nem, emiatt igazán méltó az életre.

 

 

 

Tamara Drewe. Színes, feliratos angol vígjáték, 111 perc, 2010. Rendező Stephen Frears; író Posy Simmonds; forgatókönyvíró Moira Buffini; zeneszerző Alexandre Desplat; operatőr Ben Davis; producer Tracey Seaward, Paul Trijbits; vágó Mick Audsley; szereplők Gemma Arterton (Tamara Drewe), Luke Evans (Andy Cobb), Roger Allam (Nicholas Hardiment), Tamsin Greig (Beth Hardiment), Dominic Cooper (Ben Sergeant), Bill Camp (Glen McCreavy), Jessica Barden (Jody Long), Charlotte Christie (Casey Shaw), Lola Frears (Poppy Hardiment).

 

 

Kapcsolódó írások:

Győrffy Iván: Még egy Leigh (Még egy év (Another Year). Színes, feliratos angol vígjáték, 129 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Mike Leigh.) Mike Leigh a semmiségek angol nagymestere. Legújabb filmje, a Még...

Győrffy Iván: Nagyasszonyok (A királynő. 97 perces színes, feliratos angol-francia-olasz életrajzi dráma, 2006. Rendező Stephen Frears; forgatókönyvíró Peter Morgan; zene Alexandre Desplat; vágó Lucia Zucchetti; szereplők Helen Mirren (II. Erzsébet királyné), Michael Sheen (Tony Blair), Helen McCrory (Cherie Blair), Sylvia Syms (Anyakirálynő); Alex Jennings (Charles herceg); James Cromwell (Fülöp herceg). ) Győrffy Iván Nagyasszonyok “Megpihent a szíved, / Nagyasszonyunk, végre,...

Győrffy Iván: Beszédek beszéde (A király beszéde. Színes, feliratos angol filmdráma, 118 perc, 2010. Rendező Tom Hooper.) Pár évvel ezelőtt A királynő ásott az angol uralkodó família...

Győrffy Iván: Legenda újraírva (Robin Hood. Színes, feliratos amerikai–angol kalandfilm, 148 perc, 2010. Rendező-producer Ridley Scott;) Nagy művészet egy agyonhasznált legendáról újat mondani, de Ridley Scottnak...

Győrffy Iván: A fehér néger (Szellemíró (The Ghost Writer). Színes, feliratos francia–német–angol filmdráma, 128 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Roman Polanski.) „Ha azt hinném, hogy az emberi szellem sugallásai vezetnek –...

 

 

Cimkék: Györffy Iván