Csengery Kristóf: Angolabb az angolnál (O Solitude – Purcell-dalok és -áriák Andreas Scholl és az Accademia Bizantina előadásában. Decca, 2010.)
Milyen tapasztalatai vannak a magyar hangverseny-látogatónak Henry Purcell (1659–1695) zenéjéről? Szinte semmilyenek. A Kárpát-medencében a szellemi tájékozódás évszázadokon át német–osztrák minták alapján történt, s ez a beszűkült gondolkodásmód sok olasz, angol, francia, orosz (és más) értéktől fosztotta meg az itt élőket. Ha a Nagy Művet kell megnevezni, a magyar zenehallgató Bach, Beethoven, Brahms, Wagner termésében keresgél, nem is gondolva Monteverdi, Rameau, Muszorgszkij vagy Britten oeuvre-jére. És a Purcellére sem. Az angol barokk zene mozartian rövid életű alakja, az Orpheus Britannicus mifelénk ma is jószerével ismeretlen. Igaz, a közöny, mely tájainkon osztályrészéül jutott, nem tartalmaz ellenszenvet. A magyar zeneélet nem idegenkedik Purcelltől, csak nem vesz róla tudomást. Mint ahogy sok más angol komponistáról sem, Purcellnél régebbiekről és újabbakról. Ilyen (a teljesség igénye nélkül) Dunstable, Tallis, Byrd, Morley, Dowland, Gibbons, Blow, Elgar, Delius, Vaughan Williams, Walton – a sor Brittenig folytatható. Amit Purcellből a magyar zenekultúra megtapasztalhatott, az utóbbi húsz évben főként egyetlen muzsikusnak, Vashegyi György karmesternek köszönheti. Ő nemcsak az általa alapított két együttes egyikét, az énekkart (Purcell Kórus) nevezte el a zeneszerzőről, de vezényli is az angol mester zenéjét. Egyetlen előadó azonban kevés ahhoz, hogy egy életműnek egy országban kultuszt teremtsen.
Márpedig Purcell ama bizonyos mozartian rövid élet során mozartian sokoldalú életművet hozott létre. Ő is zenészcsaládból származott, mint száz évvel később Wolfgang Amadeus: apja és nagybátyja II. Károly udvarában szolgált, testvére, Daniel orgonistaként működött. A gyermek Purcell éppúgy kórusénekes-fiú volt, mint később Haydn vagy Schubert: a Chapel Royal tizenkét főt számláló gyermekkarának tagja. Később a már említett John Blow tanítványa lett, s 1679-től utóda is, a Westminster Apátság orgonistájaként. Stílusa a francia és az olasz hagyomány elemeit ötvözte az angol idiómával. Vagyis européer gondolkodásmód jellemezte, holott nem tett tanulmányutakat, mint Schütz vagy Händel. A kritika tárgyát képező lemez szempontjából sokoldalúsága a legfontosabb. Írt operát (Dido és Aeneas), semi-operát – prózadialógusokkal tagolt opera, illetve olyan színmű, amelyben meghatározó szerepet játszik a zene – (King Arthur; The Fairy Queen), kísérőzenéket, ódákat (híres a négy Szent Cecília-óda), anthemeket, kantátákat, sőt helyüket önállóan megálló lírai dalokat is, melyek közvetlenségükkel Schubertig mutatnak előre. Vannak kórusművei, duettjei és tercettjei, a hangszeres zene területén munkálkodott a kamaraszonáta, a viola-együttesre komponált fantázia és az orgonadarab területén.
És milyen tapasztalatokkal rendelkezik a magyar hangversenyélet a régi zene vokális hangzásképe szempontjából oly fontos, kontratenor hangfaj területén? Itt jobb a helyzet, mint Purcell-ügyben, de nem vagyunk élménymilliomosok. Ennek az éneklési módnak nincs magyarországi hagyománya (a kontratenor a női alt szólam magasságában, falzettszerűen éneklő férfi, magyarul ezért férfialtnak is nevezik), s van igazság abban, hogy ez is olyan, mint az angol pázsit: kell hozzá az éghajlat, a páratartalom, mely a Brit-szigeteken uralkodik. Pár elszórt esemény évtizedekre elosztva, ennyiről beszélhetünk, ha a kontratenor-éneklés és a magyar hangversenyélet kapcsolatáról esik szó. Járt Magyarországon Alfred Deller (1912–1979), a Deller Consort alapítója és vezetője – a máig felülmúlhatatlan énekes, aki ennek az éneklési módnak a reneszánszát kezdeményezte és nemzetközi sikerre vitte. Később alkalmilag élvezhettük Paul Esswood (1942) kifinomult stílusát, magyar produkciókban tűnt fel Drew Minter (1955), és hosszabb időn át visszatérő vendége volt Budapestnek a lenyűgöző fekete férfialt és felejthetetlen Orfeo, Derek Lee Ragin (1958). Az utóbbi években hallhattuk az egykor oly csodálatos, romjaiban is hallatlanul elegáns Michael Chance-t (1955), no meg az új francia sztárt, az extravagáns Philippe Jarousskyt (1978). És ne feledkezzünk meg a vokális kamarazene keretei között megszólaló kontratenorról: a magyar közönség sok éven át rendszeresen élvezhette a King’s Singers produkcióit (a szextettben a két felső szólam kontratenor), majd a Hilliard Ensemble-t (egyetlen kontratenor hallható a kvartettben). Ma már vannak olyan hazai együttesek is (A:N:S Chorus; Corvina Consort), melyek foglalkoztatnak kontratenor énekes(eke)t, de áttörés e területen még mindig nem történt Magyarországon.
A nemzetközi hírű sztárok közül legutóbb e kritika hőse, Andreas Scholl (1967) lépett fel Budapesten: 2010. május 11-én a Művészetek Palotájában énekelt Händel-áriákat. A ma is inkább huszonéves fiúnak, mint a meglett, negyvennégy éves férfinak kinéző, női szíveket megdobogtató szépségű Scholl a németországi Eltville szülötte, és – kell-e csodálkoznunk? – családjának minden tagja énekes volt. Már hétévesen a Kiedricher Chorbuben tagja lett, itt ismerkedett meg a gregorián repertoárral. 17 éves korában fedezték fel különleges képességeit. Herbert Klein kontratenornak énekelt elő, aki a felsőfokú tanulmányokat illetően azt tanácsolta, két hely között válasszon: vagy London, vagy Basel. Scholl a Schola Cantorum Basiliensis mellett döntött: Richard Levitt lett a tanára, példaképül pedig olyan énekesek példája lebegett szemei előtt, mint Paul Esswood, James Bowman és René Jacobs. Ma ő a legnagyobb kontratenor sztárok egyike, ugyanott tanít, ahol egykor tanult: a Schola Cantorumban, egykori mestere utódaként. Igen sok hanglemeze készült, s ezek komolyzenei viszonylatban rendre jelentős sikerek.
Purcell-albuma, mely e kritikához alkalommal szolgál, gondosan válogatott műsort kínál: a tizenhét szám mintha csak illusztrálni kívánná a sokoldalúságot, melyről fent, a zeneszerzőről szólva írtam. Van itt minden: részletek a King Arthurból, a Fairy queenből, a Mária királynő tiszteletére komponált születésnapi ódából (Come ye sons of art, away), az 1683-as Szent Cecília-ódából, a Mária királynő halálára komponált Elégiából – és vannak olyan slágerek, mint az If music be the food of love (önálló dal), a Sweeter than roses (részlet a Pausanias, the betrayer of his country című Richard Norton-tragédia kísérőzenéjéből) és a legendás Music for a while (ez a Dryden és Lee tollából származó Oedipus, king of Thebes kísérőzenéjének részlete). A lemez címadó darabja, az O solitude is az önálló dalok kategóriájába tartozik. Hozzátehetjük, hogy a régi hangszereken játszó, historikus stílusú Accademia Bizantina előadásában (a kitűnő együttessel Scholl már korábban is készített hanglemezt) a vokális műsort különböző önálló zenekari számok tagolják, ahogyan az koncerteken szokásos. Az antológia hallatlanul változatos, szórakoztató, és érzelmi dinamikájában is tudatosan megkomponált zenei folyamat.
Scholl hangja tökéletesen friss és üde, az orgánum mit sem tud a két évtizedes igénybevételről: világos, hajlékony (hangterjedelmét Senesinóéhoz, a hajdani nagy kasztrált-kultusz egyik sztárjáéhoz hasonlítják). Az intonáció feddhetetlen, a dinamikai árnyalás valószínűtlenül gazdag, az ékítmények, melizmák könnyedek és – mint a Scholl számára is példaképül szolgáló nagy kollégánál, Cecilia Bartolinál – tartalmi mozzanatként, vagyis a kifejezés szolgálatában, érzelmi-indulati telítettséggel jelennek meg. S hogy milyen humánus ez a kontratenor tónus, arra akkor ébredünk rá, ha a Sound the Trumpet és az O dive custos duettjeiben hallgatjuk a Schollé mellett a meghívott vendég, a szintén kontratenor Christophe Dumaux vékonyabb-élesebb orgánumát.
Scholl a lemez nagy erényét, a műfaji és hangvételbeli sokoldalúságot úgy érvényesíti, hogy közben a teljes műsort az előadói esztétika egységébe foglalja. Milyen ez az interpretációs krédó? Nos, a német énekes a Purcell-válogatásban angolabb az angolnál: ez nemcsak az ámulatra méltón idiomatikus szövegejtésben nyilvánul meg, de a homogén közelítésmódban is. Szemérem, kultúra, finom visszafogottság – ezek a kulcsszavak. Énekesünk nem az extravagáns Jaroussky, de még csak nem is az érzékien éneklő Ragin vagy Esswood rokona. Itt és most leginkább Alfred Deller nyomdokain jár – őt idézi mértéktartása, arányérzéke, a személyességen és expresszivitáson is átsütő méltóság. Mert félreértés ne essék, itt minden személyes: az If music be the food of love vagy a Sweeter than roses szövegi tartalmakat kifejezve neki-nekilóduló tempóhullámzása, a Sound the trumpet vagy a Strike the viol ünnepi derűje, a Fairest isle brit hazafias lelkesedéstől átjárt himnusza az otthont adó Szigethez, vagy a One charming night légies tündérhangja.
A különlegességtől sem zárkózik el Andreas Scholl, hiszen annak tekinthetjük, hogy férfiénekesként megszólaltatja Dido búcsúját (When I am laid in earth). A lemez hatodik számához, a King Arthur What power art thou kezdetű áriájához pedig, melyben a Genius of Cold, a Hideg Szelleme énekel fogvacogva, odaíratta a szerkesztővel: tisztelgés Klaus Nomi (1944–1983) előtt. Nomi, az AIDS egyik első áldozataként meghalt homoszexuális német kontratenor, a komoly- és könnyűzene között ingázó, extravagáns performer maga is énekelte ezt a számot, szintetizátorkíséretes feldolgozásban, Scholl pedig a maga rendkívül kifejező, ábrázoló szellemű interpretációjával előtte hajt fejet. Hogy az ő verziója milyen hatásos, azt akkor tudja meg a hallgató, ha megismeri ugyanezt a részletet William Christie egyébként kiváló Arthur Király-felvételéről.
Végül a lemez dramaturgiájáról. A műsort az énekes hallatlanul tudatosan komponálta meg – és bátran, merve vállalni egy fokról fokra lecsendesedő dinamikát. A 13. számtól, a Music for a while hangjaitól a zenék egyre visszafogottabbá és kontemplatívabbá válnak: a Mária királynő emlékére komponált Elégia részlete, az O dive custos után halljuk a filozofikus O solitude-dalt (rokon szellemet idézve mondhatnánk Csokonaival: „Áldott Magánosság, jövel!”), hogy egy zenekari szám, a g-moll Pavane után átszellemülten csendítse ki a CD-t a Now that the sun hath veiled his light. Maga Purcell is „Esti himnusznak” nevezi dalát (An Evening hymn on a ground – esti himnusz passacaglia-basszus fölött), Andreas Scholl pedig énekének eszköztelen áhítatával teremti meg a megbékélt-hálás imádság atmoszféráját. Az O solitude kivételes lemez, egy nagy zeneszerző és egy nagy énekes találkozásának méltó dokumentuma.
O Solitude – Purcell-dalok és -áriák Andreas Scholl és az Accademia Bizantina előadásában. Decca, 2010.
Kapcsolódó írások:
Csengery Kristóf: Hangok kertésze (Purcell: King Arthur; Händel: Orlando; Mozart: Die Zauberflöte – William Christie és a Les Arts Florissants felvételei.) Nem vagyok birtokában statisztikai felmérések eredményeinek, de az a magam...
Csengery Kristóf: Gusztáv, a dinamó (Shakespeare és Csajkovszkij – három zenekari fantázia a Simón Bolivar Szimfonikus Zenekar előadásában, Gustavo Dudamel vezényletével. CD, Deutsche Grammophon.) Shakespeare és a zene: ez a kapcsolat nem folyóiratcikk, inkább...
Csengery Kristóf: Liszt Ferenc, a jövő zenésze (Liszt: Complete Symphonic Poems. London Philharmonic Orchestra, Bernard Haitink. 4 CD. Decca 2010.) Ha megkockáztatjuk azt az állítást, mely szerint a 18. századi...
Csengery Kristóf: Mindkettő – és egyik sem (Puccini: Tosca. A New York-i Metropolitan 1978-as és a Zürichi Operaház 2009-es előadásának felvétele, rendezte Tito Gobbi és Robert Carsen, vezényel James Conlon és Paolo Carignani. 2 DVD, Decca 2010.) Két Tosca-DVD egyszerre, ugyanattól a cégtől. Elgondolkodhatunk: marketing-melléfogás vagy kiadáspolitikai...
Csengery Kristóf: Bent és kint Csengery Kristóf Bent és kint Meleg, homályos sarokban, tompán...
Cimkék: Csengery Kristóf