Takács Ferenc: A királynő mulat… (Alan Bennett: A királynő olvas. Rakovszky Zsuzsa fordítása. Budapest, 2009, Magvető.)

We are not amused. Viktória királynő, a történelmi delelőjére érő brit birodalom uralkodója használta ezt a kifejezést, részben akkor, ha az ő mulattatását szolgáló társalgás sikamlósabb nyelvi régiók felé készült elkalandozni, vagy akkor, amikor valamely humorosnak szánt megnyilvánulás humorát nem tudta vagy nem akarta érzékelni. „Mi ezt nem találjuk mulatságosnak”, így szólna a pluralis maiestatis jegyében fogant formula emelkedetten arisztokratikus hangfekvésű fordítása, bár persze a közrendűek nyelvére fordítva nemigen jelent többet annál, hogy „gőzöm sincs, mi a vicc ebben”. (Az egyszerű nép fiainak a vásári-karneváli szavajárásában még leginkább a „ha, ha, röhög a vakbelem” fordulat a királynői kinyilatkoztatás megfelelője.)

Hogy II. Erzsébet, Nagy-Britannia jelenlegi uralkodója – egyébként Viktória királynő ükunokája – mit talál és mit nem talál mulatságosnak, erről jóval nehezebb megbízható értesüléseket szerezni. Nem mintha híjával lennénk a királynő és családja életéről szóló tudósításoknak. Hivatalnokok hada mellett udvari történészek, szerződtetett életrajzírók, királyi fotográfusok, újabban internetesportál-szerkesztők foglalkoznak avval, hogy a brit nagyközönséget folyamatosan informálják, mégpedig képben, szóban, nyomtatásban és elektronikusan a királyi család magánéletének mindennapjairól és ünnepeiről, miközben rögzítik és megerősítik a közönség körében az uralkodóról és a családtagokról kialakított „ember közeli” képet.

Ez a kép viszont gondosan megválogatott és megszűrt anyagból épül fel, s a populáris kultúra fikciós mintái szerint formálódik: véghetetlen szappanopera benyomását kelti. A szűrőn csupán ritkán jutnak át kellemetlenebb és kínosabb momentumok (például amikor Diana hercegnő 1995-ben a BBC kamerái előtt „kipakolt”, dehonesztáló és kiábrándító képet festve a királyi család mindennapjairól és a királynő viselkedéséről), s még a tragédia is könnyes-románcos tündérmesévé stilizálódik át (lásd ennek a reality show-nak egy későbbi adását, a „Diana hercegnő élete és halála” c. epizódot). Érthető, miért: a brit publikum egy méretre nem is jelentéktelen szegmense a maga mindennapi betevő giccsét találja meg és veszi magához a királynő és a királyi család élete eme „szerkesztett változatának” a formájában.

Ezért hát nehéz a dolga annak, aki ennél valamivel komolyabb tanulságok hordozójává próbálja megtenni a királynő súlytalan és üres médiaikonját. Van, aki megpróbálta, például Stephen Frears A királynőben, 2006-ban bemutatott filmjében, mégpedig igen meggyőző módon (elsősorban Helen Mirren emlékezetes királynő-alakításának a segítségével). A filmbeli Erzsébet királynő – nyilván a forgatókönyvíró Peter Morgan értelmezése nyomán – ükanyjával, Viktóriával szemben semmit sem talál mulatságosnak. Uralkodásának negyvenötödik évét tölti éppen, továbbra is ugyanannak az örömtelen kötelességtudatnak a foglyaként, mint az előző negyvennégy év során, teljes emocionális önfegyelemben – ami annyit tesz, hogy érzelmeit nemhogy kimutatni, de még megszületni sem engedi.

Másrészt, ha úgy vesszük, könnyű a dolga annak, aki a királynőt teszi meg szépirodalmi vagy egyéb művészeti alkotás főszereplőjévé. A nagyközönség számára hozzáférhető II. Erzsébet – a brit médiaipar „királyi család” cégtáblájú üzemegységének jóvoltából – eleve fikciós alkotás, populárművészeti termék – azaz folklórfigura, mesehős(nő), s mint ilyen, közkincs, szabadon letölthető, feldolgozható és átfikcionalizálható idea és ikon. Nem kell tehát azon tépelődni, hogy milyen is az „igazi” II. Erzsébet, hanem fogni kell a tömegfogyasztásra konstruált változatot, és megtenni az újrakonstruálás (esetleg éppenséggel dekonstruálás) szabad játéka tárgyának.

Ilyen munka, nagyjából erre az utóbbi receptre épülő szellemes szépirodalmi csemege, s igazi (mondjuk így: királyi) mulatság a jelen eszmefuttatás voltaképpeni tárgya: Alan Bennett A királynő olvas című kisregénye (vagy kisregény terjedelmű szatirikus humoreszkje, ha valakinek precízebb műfaji meghatározásra volna szüksége). Eredetije, a The Uncommon Reader 2007-ben jelent meg, először a London Review of Books hasábjain, majd – valamelyest bővített terjedelemben – könyv alakban is, egyszerre Londonban és New Yorkban. A hangos sikerhez vezető táv első futamát Frears filmjével versengve futotta – barátságos mérkőzés volt ez egyébként, a jelek szerint jól megfért egymás mellett a két különböző királynévariáns. A drámaíróként, televíziós személyiségként és színészként egyaránt ismert és nagyra tartott Bennett, aki idén hetvenhat éves, egyébként igen jó viszonyban van a filmrendezővel, ő írta például Frears Joe Ortonról, a hatvanas évek deviáns drámaíró-fenegyerekének életéről és szörnyű haláláról (idősebb meleg barátja meggyilkolta) szóló filmjének, a Prick Up Your Earsnek (Hegyezd a füled!, 1987) a forgatókönyvét. Királyi terepen is gyakorlottan mozog, The Madness of George III (III. György tébolya) című színdarabja nagy sikerrel futott 1992-ben. Nicholas Rytner rendezésében, Bennett forgatókönyve nyomán, film is készült belőle (1994), amelyben III. György király feleségét, Charlotte királynőt – II. Erzsébet ük-ükanyját – történetesen Helen Mirren alakította.

A mostani királyhistória (királynő-história) a maga teljes képtelenségében is megejtően egyszerű. Egy nap a Buckingham-palota kertjében kutyáit sétáltató királynő kedvenc Welsh corgijait hajkurászva (hosszú uralkodása során, melynek most már ötvennyolcadik évét tapossa, ennek a virgonc kutyafajtának állítólag ötvennél is több példánya szenderült jobblétre az udvarban) észreveszi, hogy az egyik oldalbejáratnál egy autóbuszra emlékeztető jármű áll. Közelebb menve felfedezi, hogy a Westminsteri Könyvtár egyik mozgókönyvtári egysége áll a személyzeti bejáró közelében. Kölcsönző is van, igaz, hogy egyetlenegy ember az egész udvartartásból: Norman, vézna, vörös hajú mosogatófiú a királyi konyháról (mint később kiderül, tetejébe meleg is). Ő az irodalom rajongója, szenvedélyes olvasó.

A királynő merő udvariasságból (nem akar csalódást okozni a mozgókönyvtár – és a busz – vezetőjének, bizonyos Mr. Hutchingsnak) kikölcsönöz egy könyvet. Korábban sohasem olvasott, s nem gondolkozott azon, hogy mire is való a szépirodalom. Egy-két írót persze irodalmi érdemeik elismeréseképp lovaggá (vagy lovagnővé, dame-mé) ütött, de az ő könyveikkel is most találkozik először.

Hogy, hogy nem, rákap az olvasásra. Normant áthelyezteti az alagsorból személye körüli apródi szolgálatba – afféle nem hivatalos szépirodalmi tanácsadó lesz belőle. Látóköre szélesedni kezd, irodalmi ítéletei egyre árnyaltabbá válnak, érzékenysége és ízlése finomodik. Alattvalóit – a szokványos ceremoniális alkalmakkor, amikor beszédbe kell velük elegyednie – a sztereotip kérdezősködés helyett olvasmányaikról kezdi faggatni, a miniszterelnököt és más kormányhivatalokat regények (Proust és hasonlók) olvasására kötelezi, s kikérdezi őket olvasmányaikból, a hivatalos úton Angliában tartózkodó francia elnököt pedig arról faggatja, hogy mi a véleménye Jean Genet-ről, a homoszexuális és börtöntöltelék francia íróról. (Az elnök persze most hallja először a nevet.)

 

Az udvartartást mindez riadalommal tölti el: a királynő gondolkodik, ráadásul sutba dobja a protokolláris formákat. Rossz vége lesz ennek. Normant eltávolítják – ösztöndíjjal egyetemre küldik. (Nagy jót tesznek vele: amint egy királynői látogatás során kiderül, a mosogatófiú hamarosan megszerzi a PhD-fokozatot, s az irodalomtudomány doktora lesz.) Sikertelen a többi próbálkozás is: a fenséges asszonyt nem tudják lebeszélni erről a későn támadt, de a jelek szerint legyűrhetetlen olvasási szenvedélyéről.

S tényleg rossz vége lesz – legalábbis a megcsontosodott udvari bürokratizmus szemében. A királynő a könyvek hatására – kimondani is szörnyű – maga is írni kezd. Sőt mi több, olvasmányai erkölcsi érzékét is felerősítik, felébresztik benne a szociális lelkiismeretet, és elmélyítik politikai éleslátását. Ráébred, hogy uralkodása során mennyi igazságtalansághoz, háborúsághoz és erőszakhoz adta a nevét és jóváhagyását, s bűntudata támad. A történet zárójelenetében összehívja tanácsosait és a többi közjogi méltóságot, s bejelenti, hogy lemond trónjáról.

Könnyed, kedves humorú munka A királynő olvas, iróniája – ami a királynőt illeti – már-már szeretetteljesnek mondható. Ám ebben a burokban vérbeli swifti szatíra van igen ügyesen csomagolva – igaz, az ír mester saeva indignatiója, a sírfeliratában rögzített „vad felháborodás” nélkül, Bennett szövege otthonosabb és enyhültebb angol fapofa-kedvességgel szól. A kedélyes előadásmód azonban gyilkosan abszurd tanulságok keserű piluláját édesíti meg, annyira-amennyire. Hogy a világ sorsát intéző hatalmasságok katasztrofálisan műveletlenek, hagyján. Az ennél is keserűbb tanulság a szépirodalom és az olvasás teljes gyakorlati hatástalanságának a felismeréséből adódik. Hogy pár tucat regény elolvasása más embert csinál az uralkodóból, aki az irodalomtól megvilágosodva lemond, s evvel kérdésessé teszi a monarchia intézményét, ezt az irónia klasszikus eseteként kell olvasnunk: akkora képtelenség, hogy éppen az ellenkezője az igaz, nem ment, és nem is megy, Vörösmarty Mihály engedelmével, a könyvek által előre a világ, maradnak a helyükön a királyok, hercegek, grófok és miniszterelnökök.

Mulatságnak persze azért mulatság az olvasás, amint ezé a könyvé is. Persze kell hozzá bizonyos (nem is kicsiny) bennfentesség: az angol köz- és magánélet a felszíninél mélyebb ismerete és az angol irodalom mifelénk kevésbé ismert zugairól-szegleteiről szerzett olvasmányélmények (például nem árt, ha olvastunk egy-két Ivy Compton-Burnett-regényt, ezt-azt a Mitford nővérektől, Nancytől és Jessicától stb.). És hát van, ami hozzáférhetetlen marad a külföldi számára, az angol kulturális termékek úgynevezett krikettfaktora (aki nem angolnak született, soha sem fogja érteni ezt a játékot, ne is próbálkozzék vele), amely Bennett könyvében is viszonylag magas. A könyv hangját magyarul pompásan eltaláló fordítónak, Rakovszky Zsuzsának például a címnél be kellett dobnia a törülközőt (hacsak nem mások dobták be helyette): a The Uncommon Reader kifejezés Virginia Woolf 1925-ben megjelent esszékötetére, a The Common Reader-re utal, amely cím magyarul annyit tesz, hogy „Az átlagolvasó”. A common persze „szokásosat”, „köznapit”, sőt „közönségeset” is jelent, arról nem is beszélve, hogy Nagy-Britannia monarchikus berendezkedésében a szónak közjogi értelme is van, a „közrendűeket” jelenti a nemességgel-arisztokráciával szemben (a brit parlament alsóházát House of Commons-nak, a „közrendűek házának” nevezik angolul). Az eredeti cím tehát jelentéstömörítő szójáték, a királynő a szó minden értelmében uncommon, azaz egyszerre „nem közönséges”, „szokatlan”, „nem mindennapi”, és persze „átlagon felüli” és persze „főrendű” olvasó.

Hogy elolvasta-e a The Uncommon Readert, nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy ha netalán elolvasta, mulatságosnak találta-e vagy nem. Mi mindenesetre igen mulatságosnak találtuk A királynő olvast, érteni véltük, mi a vicc benne (sőt még a vakbelünk is csendben maradt mindvégig).

 

 

 

Alan Bennett: A királynő olvas. Rakovszky Zsuzsa fordítása. Budapest, 2009, Magvető. 152 oldal, 2490 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Takács Ferenc: Versus (Rakovszky Zsuzsa: VS. Budapest, 2011, Magvető. 394 oldal, 3490 forint.) Rakovszky Zsuzsa legújabb regényének talányai a regény címével kezdődnek –...

Takács Ferenc: Dingidungi? Undi Dundi? (Lewis Carroll: Aliz kalandjai Csodaországban és a tükör másik oldalán. Varró Zsuzsa és Varró Dániel fordítása. Budapest, 2009, Sziget Könyvkiadó; Lewis Carroll: Alice Csodaországban – Alice Tükörországban. Kosztolányi Dezső, Szobotka Tibor, Révbíró Tamás és Tótfalusi István fordítása. Budapest, 2010, Ciceró Könyvstúdió.) „Egyetlen probléma sem fakad annyira az irodalom lényegéből és szerény...

Takács Ferenc: A könny összege (Anonyma: Egy nő Berlinben. Nádori Lídia fordítása. Budapest, 2006, Magvető. 314 oldal, 2690 forint. ) Takács Ferenc A könny összege Különös könyv. Vallomás (napló...

Takács Ferenc: Mindenhol Oroszország (Ljudmilla Ulickaja: Vidám temetés. Goretity József fordítása. Budapest, 2005, Magvető. 168 oldal, 1990 forint. ) Takács Ferenc Mindenhol Oroszország “Az Életművésznők szerzője új regénye”...

Takács Ferenc: Az írás csodája (Vida Gábor: Nem szabad és nem királyi. Budapest, 2007, Magvető, 2690 forint.) Manapság szokatlan mértékű műgonddal megformált, látásmódra és hangulatra nézve egyaránt...

 

 

Cimkék: Takács Ferenc