Almási Miklós: Könyves mániák (Jean-Claude Carrière–Umberto Eco: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől. Fordította Sajó Tamás. Európa Könyvkiadó.)

Itt van az új kütyümánia, az eBook, Kindle vagy iPad (eBook), tök mindegy, de hogy az milyen jó, mivel ágyba vihető (szemben a laptoppal), rengeteg könyv van rajta (olcsón); ha nyaralni mész, csak egy vékony kis lapot viszel, négy-öt vaskos regény helyett. A4-es formátum vagy kisebb, tökéletes metszésű betűket olvasol, napfényben vagy sötétben. Hát persze hogy felszólal Eco, a könyvek mániákusa (ötvenezres könyvtára van) és barátja, Jean-Claude Carrière, a filmes, akinek gyűjteménye képregényekből áll. (A dialógust Jean-Philippe de Tonnac moderálja.) Zsigerből utálják az ilyesmit. Felszólalnak, nem az eBook ellen (hiába tennék), hanem ennek apropóján arról dumcsiznak, hogy milyen veszteség lenne, ha ez nagyon bejönne, meg hogy mekkora kaland is a könyv. Mert, ugye, az elektronikus kép-szöveg rögzítése még csak a belépő, de hogyan tárolod őket? Egymás szavába vágva mesélik, hogy mi történt az ős DOS-rendszerű tárolással vagy az első – nagyalakú (ötcollos) – floppyval (ennek már rég nincs lejátszója), a mágnesszalag kopik, veszíti a karaktereket, bekezdéseket, a DVD-képek színei fakulnak, ráadásul a mai gépek-szofverek legtöbbször nem tudják olvasni a húsz évvel korábbi szövegeket. (Egyiküknek a pincéjében van nyolc – más-más életkorú – számítógép, hogy olvasni tudja a különböző formátumban tárolt anyagokat.) Ezzel szemben, ugye, ott a könyv rendíthetetlensége. Carrière azzal dicsekszik, hogy ezerötszáz-valahányból való zsebkönyvét ma is jól tudja olvasni – ami azért ötszáz éves tárolási rekord; hol lesz – akár száz év múlva – a mai DVD-gyűjtemény?

Mivel mindketten gyűjtők, legszívesebben szenvedélyük titkairól mesélnek. Ecónak a nagy könyvtáron belül kb. háromezer kötet hermeneutikus irodalmi gyűjteménye van. E témában talán övé a leggazdagabb. Ennek a gyűjteménynek spéci darabjaiból írta A Foucault-inga c. regényét – ahol terjedelmesen idéz egyikből-másikból. De nem a háromezer darabból. Ezért igazi kérdése a gyűjtőszenvedély rejtélye. A gyűjtemény a privát szféra része, darabjai nem azért vannak, hogy meghívottjainak (akárkinek) mutogassa. A gyűjtés magányos, sőt titkos élvezet. Eco egyenesen a maszturbációhoz hasonlítja a gyűjtemény darabjaival való foglalatosságot. Olykor kézbe vesz egy-egy darabot – nem olvassa, nem keres benne valamit, csak forgatja, nézegeti, fellapozza illusztrációit, szagolgatja kötését: a vágy titokzatos tárgya a birtoklás érzéki öröme, a tapintás élménye. De az aktusnak ne legyen tanúja. Minden igazi gyűjtő ilyen: kulcsra zárt ajtó mögött veszi kézbe a hangszert, bélyeget, netán a kétszáz éves fegyvert – ha éppen fegyvergyűjtő –, és ez a kézrátétel adja a szinte transzcendentális élményt. Aki hencegésből mutogatja – az nem megszállott gyűjtő…

Persze azért olvasnak is, sőt Eco a könyvkultúra tudós reklámembere. Nem részletezem, hisz másutt is folyton erről mesél. Inkább azt figyeld, amikor arról cseveg, hogy milyen a nem olvasás. Bedobja a kérdést, vallja csak meg mindenki, melyek azok a Nagy Művek, melyeket nem olvasott. És sorra derülnek ki a „bűnök”: Ulysses, Finnigan’s Wake, Mahábharáta, sőt a Hiúság vására – nem ment, félretették. Viszont MEGVAN, mármint a könyvtárukban, ami majdnem ugyanannyi, mintha olvasták volna. (Kezükben volt, talán bele is néztek, szóval: ismerik.)

Eco gunyoros kísérlete csak egy tragikus probléma felvezetése: nincs annyi időnk az életben, hogy jelen és múlt nagy könyveit (folyóiratait, újságjait) kiolvassuk. Legjobb esetben töredékéig jutunk, be kell osztani. És mi a szívünk csücske? Mondjuk, ha jönne egy világpusztító cunami, és menekülni kellene, mit vinnél magaddal? Jean-Claude Carrière az el nem készült filmekbol álló gyűjteményét, Eco egy kétszáz gigás tárolót (external drive-ot), rajta saját művei összes szövegével… Hááát, nem ilyen válaszra számítottam.

A beszélgetést, mint említettem, a digitális könyv berobbanása indította (nem szeretik, bár szerintem mindhárman ki is próbálták a kütyüt). Papír-alapú könyv pártiak, bár tudják, hogy a fejlődést nem lehet megállítani, és a reader nagy karriert fog befutni. De azt is tudják, ettől a könyv mint kézbe vehető, szagolható, olvasható-szerethető kultúrtárgy megmarad. Mert ez bizony történelmen átívelő mánia: könyvgyűjtéstől (ideszámítva a ritkaságokat, ősnyomtatványokat, kéziratokat) a könyvtárakig és a könyvdivatokig. Mert nemegyszer talány, hogy mitől lesz egy-egy regényből világsiker. Van, amikor a kvalitása emeli fel, ám akkor is be kell hozni a köztudatba – píármunka –, vagyis divat nélkül nem megy. Eco ennek szociálpszichológiai működésével is kísérletezik: a frankfurti könyvvásáron összefut Európa három legnagyobb könyvkiadójával (Gallimard, Bompiani, Rowohlt), és kvaterkázás közben bedob egy ötletet: kitalál egy írót (Milo Temesvar), hozzá egy isteni sikerregényt (Let me say now), és a kiadók – balhéból – kapnak az ötleten, terjesztik, mint az ügyeletes zseni alkotását. Mondadori, aki kimaradt az öszszeesküvésből, egy hét múltán már azt kérdi tőlük, hogyan tudná megszerezni a jogokat, Eco meg nagy kritikát tesz közzé Olaszországban – és beindul a mánia. Pár hónap multán már olyan is akadt, aki olvasta a regényt és áradozik róla. Eco kísérletnek szánta ezt a tréfát: lehet-e nem létező könyvet olvasni? Lehet.

És te végignyálaztad könyvtárad minden darabját? – kérdik tőle a látogatók, akiket beenged épületnyi könyvesházába. Régóta figyelem Ecót, így tudom, hogy több válasza is van e pimasz kérdésre. Korábban azt felelte rá, hogy ezek kézikönyvek, amelyek az íráshoz kellenek, vagyis nem kell mindet elolvasni. Ma már újabbakat húz elő a zsebéből. Az egyik: „nem, ezek azok a művek, melyeket a jövő héten fogok elolvasni”. A másik: „egyiket sem, különben minek őrizgetném őket”. A kérdező ki van ütve, én pedig megkönnyebbültem: mert még azt is elmondja, hogy kitűnően tud beszélni az el nem olvasott művekről. Az én könyvtáram is tele van el nem olvasottakkal, eddig kínos volt, most már nem.

Már rég elhagytuk az eBook-hisztériát, és a dumaparti arról szól, hogyan bánjunk a könyvekkel, mit higgyünk el, mit felejtsünk, mit ejtsünk ki gyűjteményünkből, azaz mikor/mit ne olvassunk. Pedig én szívesen olvastam volna többet az eBook veszélyeiről, amit érzek. És nemcsak én érzem, hanem könyvekkel foglalkozó kiadó, szerkesztő és kereskedő barátaim is. (Amit a kütyüre rendelsz, az olcsóbb: bagóért is kapsz amúgy drága könyvet, amivel – ha terjed – bajba kerül a kiadó, a könyves, a kölcsönkönyvtár, sőt átalakulnak az olvasási szokások is. Persze az eBook csak egy tétel a nyomtatott művek iránti érdeklődés hanyatlásában – olvasás ugyan a számítógép korszakában is megmaradt (olvasás nélkül a netet sem tudod használni), de az internetfüggőség változtatja olvasási szokásaid: egyre inkább a rövid bekezdések, hírek, kurz-und-gut leírások felé terel, figyelmed szétszórt lesz (ha nem vigyázol). Vagyis annak a nyugodt, elidőző foglalatosságnak, ami korábban az olvasás élvezetét jellemezte, egy időre vége van. Lehet, hogy a sokféle eBook futó divat, pár év múlva jön valami más, ami kiszorítja, de a nyomtatott könyvhöz nem olyan egyszerű már visszatérni. Eco ugyan ebben is biztos – ha 500 évet kibírt, száz évet még vígan szambázhat. (Legfeljebb csak az ínyencek veszik kezükbe.) És újra a könyvgyűjtés mániájánál vagyunk: mondjuk, Restif de la Bretonnál – a francia forradalom megszállottjánál –, aki nemcsak írta, de gyártotta is könyveit. Amikor az események miatt hiánycikk lett a papír, plakátokat, röpcédulákat gyűjtött, újrapapírt főzött belőlük, és erre nyomtatta a Les nuit de Paris regénysorozatát, ezt a szinte helyszíni közvetítést az eseményekkel szinkronban. Dantont lefejezik, másnap megjelenik a sztori, ami egyébként nyolckötetes regényfolyam.

Na, itt fellázadtam: mindez nagyon érdekes, de én, kérem szépen, át vagyok verve: nem erről volt szó. Eco idegesítően sokat fecseg, a többiek meg gyűjtőszenvedélyük darabjaival dicsekszenek. A könyv elején nem ezt ígérték. Ám kiderült, hogy őket nemigen érdekli az a kultúrszociológiai fordulat, ami pár évtizede alakul, l. az olvasás kultúrsokkját (mondjuk, a PISA-felmérések rémes tanulságait), de az elektronikus könyvhasználat szociológiai vetülete sem izgatja őket, pláne nem az eBook jövője. Arról már nem is szólok, hogy még csak meg sem említik a könyvkultúra másik lepuccsolóját, a képkultúra (tévé, videó, magazindömping, számítógépes játék) évtizedes nyomulását, meg azt a romhalmazt, amibe diadalútja került – a beszélgetők ilyesmire kevés szót se vesztegetnek. Igaz, ez utóbbi – a képi fordulat – már lejárt lemez, jogos, ha elkerülik. De akkor is, én a könyv-gép-olvasási szokások változására fizettem be náluk, amibe ugyan belekezdenek, ám pár oldal után hagynak a francba. Pedig engem ez izgatott volna. Mert pl. el tudok képzelni egy olyan kérót, ahol könyvespolcok helyett egy kis állványt találsz, rajta eBook, az éjjeliszekrényen ugyancsak, egyébként ezt a képzelt lakást alaposan könyvmentesítették. Hát persze, így is lehet élni, de mintha ez egy más kultúra lenne; nem azt mondom, hogy rosszabb, csak más. Meg aztán valószínű, hogy az eBook és a könyvtár meg tud élni egymás mellett is – az egyiket böngészik, a másik díszlet a lakásban. És persze az is lehet, hogy a mánia múltán az eBookok a többi „lejátszott” kütyük fiókjában végzik. Sokféle kimenete van ennek a most induló rohamnak, kíváncsi lettem volna, ők mit gondolnak. De őket ez az egész felhajtás nem izgatja… (Lehet, hogy nekik van igazuk?)

Azért amilyen kütyümániás vagyok, lehet, hogy mégis csak elcsábulok, és beszerzek egy ilyen könyvolvasó marhaságot.

 

 

 

 

 

Jean-Claude Carrière–Umberto Eco: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől. Fordította Sajó Tamás. Európa Könyvkiadó, 294 oldal, 3200 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: A resztli bája (Umberto Eco: Ellenséget alkotni és más alkalmi írások. Fordította Sajó Tamás. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó.) Hát persze hogy lecsaptam a címadóra, mintha tegnap írták volna....

Almási Miklós: Rémségek képes könyve (A rútság története. Szerkesztette Umberto Eco. Fordította Sajó Tamás. Európa Könyvkiadó, 448 oldal, 8900 forint. ) Almási Miklós Rémségek képes könyve Arra gondoltam, hogy a...

Almási Miklós: A forradalom zenéje (Jean Starobinski: 1789. Az értelem jelképei. Fordította Lőrinszky Ildikó. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 288 oldal, 2400 forint. ) Almási Miklós A forradalom zenéje A könyv témája egyetlen...

Almási Miklós: Véres optimizmus (Gilles Kepel: Dzsihád. Fordította Sajó Tamás. Európa, 858 oldal, 4200 forint. ) Almási Miklós Véres optimizmus Csak azt csodálom, hogy Gilles...

Almási Miklós: A félkezű és a pofozkodós (Alexander Waugh: A Wittgensteinek. Egy békétlen család. Fordította Sipos Katalin. Budapest, 2010, Európa Könyvkiadó.) Nem a filozófus, Ludwig Wittgenstein, a 20. sz. klasszikusa izgatott...

 

 

Cimkék: Almási Miklós