Vág Bernadett: Át a patakon

Már tudom a Miatyánkot. Össze kell tennem a két kezem, így. Esténként kiállunk a faház mögé, és elkezdjük együtt, szép lassan, hangosan. Nagy Mara ilyenkor az égbe tartja az arcát, és lehunyja a szemét. Én nem hunyom le, mert úgy nem látom Nagy Marát. Az ő ujjai össze vannak kulcsolva, az én ujjaim viszont egyenesek, egymáshoz simulnak. Éppúgy, ahogy az oviban, amikor azt énekeljük, hogy ég a gyertya, ég.

 

 

Nagyapa magas, szőke, jégszemű. Fess fiatalember. Tisztes polgári családból. Sarokházuk van a belvárosban, és több ezüst étkészletük. Cselédlány szervírozza a délutáni teát. Nagyapa hivatalnoknak tanul, az is lesz, hivatalnok. Van szép ruhája, könyökvédője meg stemplije.

Esténként vacsorához ül a család: nagyapa, a nővére, Erzsike, és az anyukájuk. Az apukájuk nincs jelen, meghalt az első világháborúban, tífuszban. Elmondják az áldást, keresztet vetnek és esznek. Nincs nevetgélés, nincs csámcsogás, nincs csevegés. Nagyapa a levesbe meríti a kanalat, Nagy Marára gondol, a hollóhajú, sűrű húsú, bővérű nőre, a színésznőre, aki csak akkor vacsorázik, ha épp van ideje, forró kiflit dugdos neki a pék a pult alatt.

– Könnyűvérű minden színésznő – dörmögi dédnagymama, damasztba itatja a száját, int a cselédnek, a tálat kiviheti. – Még hogy egy színésznő.

Nagyapa vérvörös arccal a levesbe bámul. A többiek már a hússal is végeztek. Nagyapa sápadt, halvány a haja, rózsaszín a bőre, áttetszenek a kék erek a nyakán, beleszédül, ha meglátja Nagy Marát, Nagy Mara hússzínű, vastag száját, fényfekete szemét, párnás arcát, csúcsos, nagy mellét, ha meghallja zengő, harsány hangját, megérzi teste sötét illatát. Mindig látja, mindig hallja, mindig érzi: mindig szédül.

 

 

Nagy Mara nem tud elmenni a templomba, csak járókerettel tud járni, azzal is csak akkor, ha valaki ott toporog mellette, arra az esetre, ha el találna szédülni, össze találna esni. Már kétszer volt csípőműtétje, mindkétszer elszédült és elesett, utóbb órákig várt apára hanyatt fekve a csupasz parkettán, apa csak estére mondta magát, de valami csoda folytán mégis beállított délelőtt. Nagy Marát a két szoba közötti nyitott ajtóban találta a földön, azt hittem, meghalt, mondja apa, kiráz a hideg, ahogy mondja, de Nagy Mara megszólalt, de jó, hogy jössz, fiam, most nézd meg, itt fekszem órák óta, nem tudok felállni, valahogy nem mozdul a lábam.

 

 

– Csak egy kis vörösbort – mondja apa nagyapának, és félig tölti a poharát. Nem ihatna alkoholt, magas a vérnyomása. Nagyapa megemeli a poharat, felém tartja, mosolyog rám, nem hallom, mit mond, túl messze van.

– Édes kisunokám, legyél nagyon boldog – biztosan ezt mondja, aztán a fiú felé is megemeli a poharát, kicsit fel is emelkedik a székből, meghajol, és motyog valamit. Kedves fiam, engedd meg, hogy szívből gratuláljak, sok boldogságot, drága fiam. Valami ilyesmit.

Szeretlek, nagyapa, tátogom vissza a fátylamat igazgatva, és vigyorgok, mint a tejbetök. Nagyapa néz felém, de mintha nem látna. Nagy Mara könyökkel oldalba böki.

– Ágoston, nem hallod, mond valamit a gyerek.

Nagyapa észbe kap, mosolyog, integet.

 

 

Na, még csak az kéne, hogy egy zsidó színésznőcskét, lihegi dédnagymama, keresztet vet, repülősóért küld.

Nagy Mara nem tartja magát zsidónak, különben is csak félig az, különben is megkeresztelték, és különben sem színésznőcske, hanem előadóművész, később, a háború után főszerepet is kap majd. Nagy Mara kiabál, kikéri magának, nagyapa is menjen a francba, ha ilyen nyámnyila, menjen vissza a szentfazék családjához, bújjon az anyja szoknyája alá.

– Mara, kérem, ne küldjön el – súgja nagyapa –, szeretem magát.

Nagyapa remeg, megcsókolja Nagy Mara csuklóján az üveggyöngysort, elcsuklik a hangja: – Legyen a feleségem.

Nagy Mara lecsendesedik. Nem emlékszik ilyen tejszínű hajra, ilyen forráskék szemre, ilyen átlátszó, vérszegény bőrre, évezredek óta nem látott ilyet. Muszáj, hogy magához szorítsa, összenyomorítsa, megégesse, felfalja nagyapát.

 

 

Nagyapának fura, édeskés szaga volt, mint a szellőzetlen, öreg könyveknek. Szerettem volna átölelni, de nem emlékszem, hogy valaha is átöleltem volna. Fogtam a kezét inkább.

– Ne szorítsd annyira, mert fáj – mondtam. A korcsolyámat is mindig úgy kötötte a lábamra, hogy elállt a vérkeringésem, a sálammal megfojtott, a sapkát behúzta a szememig.

 

 

Háború van. Nagyapa megkapja az értesítést, be kell vonulnia a seregbe, de előtte orvosi vizsgálatra kell menni. Nagyapa rohan, le ne késse az orvosi vizsgálatot, a szívét vizsgálják, a terhelőképességét.

– Csináljon tíz guggolást – mondja az orvos.

Nagyapa majd kiköpi a tüdejét, úgy rohant a nehéz katonaládával, hogy le ne késse a vizsgálatot, most meg guggolgat. Az orvos megméri a szívverését.

– Alkalmatlan, barátom – mondja, és csóválja a fejét. – Ezzel a gyengécske szívvel ab-szo-lú-te alkalmatlan.

 

 

Titokban házasodnak össze, nagyapa majdnem elájul az izgalomtól, amikor megszökteti Nagy Marát, csak nagyapa nővére, Erzsike van jelen, hátul áll, félig takarásban, törékeny baba ez az Erzsike, porcelán arca csupa láng, csipkekeszkenőbe rejti a könnyét, egyszer álmodott már ilyen szenvedélyt.

 

 

Nagy Mara nem tud rendesen járni, a röntgen kimutatta, nincsenek is már csontjai, a gerince is csak valami fura homokkupac, drót tartja össze mindenét. Az atya nem hagyja magára, az atya feljár hozzá, pedig öreg már az is, roggyant, a lába is rossz, a szíve is vacakol.

– Az atya fess ember – mondja Nagy Mara –, magas, termetes, mint nagyapa volt.

Meggyóntatja, áldoztatja, magához öleli Nagy Marát. Meg nem csókolja persze, egy pap nem csókolózik, de jobbról, balról magához húzza, kicsit ott is tartja, a mellkasára szorítva, jó, hogy össze nem töri. Aztán beszélgetnek.

– Mit imádkozik? – kérdezi.

Nagy Mara szépen elmondja, hogy reggelente egy tized rózsafüzért, esténként egy miatyánkot, egy hiszekegyet, egy üdvözlégyet.

– Mi az, hogy tized rózsafüzér? – dörren az atya. Nagy Mara összerándul. Hirtelen ember az atya, haragos, szívműtétje is volt. Nagy Mara kéreti a füzért, megszeppenve számolgatja, mennyi is az egy tized. Az atya magából kikelve.

– Miért nem mondja végig az egészet? Nem ér rá?

Nagy Mara szégyenkezik. Ráér, tényleg.

Nagy Mara boldog, mert az atya kiabált vele, meséli is fűnek-fának, megmutatja, hogy kiabált, összeráncolja a homlokát és hadonászik a mutatóujjával. Reggelente azontúl végigmormogja az összes gyöngyöt a füzéren. Minden gyöngy egy ima. Van vagy száz gyöngy a láncon.

– Nagyapádnak szebb haja volt, hófehér, erős haja – mondja Nagy Mara –, az atya majdhogynem kopasz.

 

 

Nagyapa a sarkon áll, néz a cukrászdába, ott ül a lengyel nő, bőre tejfehér, válla puha kalács, halvány arcán a bánat. Nagyapa lecsókolná ezt a bánatot. Lágy és szőke a haja a lengyel nőnek, mint a selyemsuhogás, honnan ez a szívszorító, fájdalmas vágy, ez a titkos együvé tartozás, mintha ismerné százezer éve, mintha vére volna vére, illata tavaszi szél, hangja madárcsacsogás, nem érteni, mit beszél, édes Istenem, hát ki beszél itt lengyelül, csak a szeme, ábrándos, nefelejcs szeme, micsoda bánat lehet, ami így elborítja.

Nagyapa karjába venné a lengyel nőt, óvatosan, meg ne sértse kicsi, törékeny testét, vinné nagyon messzire, virágos mezők közt vinné kacskaringós úton, az út két oldalán nyírfák, elférnek alattuk az ügyek, a zajok, távolodna a komoly hivatal, a stempli, a Nagy Mara, a két csöpp gyerek, elülnének szépen a fák alatt fűburjánzásban, virágtakarásban, megférne köztük a lengyel nő bánata is.

 

 

Se víz, se villany nincs a nyaralóban, esténként, amikor már túl súlyos a csönd, Nagy Mara bekapcsolja a kisrádiót, aztán két ujjával elmorzsolja a gyertya lángját. Ekkor azt gondolom, Nagy Mara boszorkány, azért nem bántja az izzó kanóc. Ebbe egy kicsit beleborzongok, de mire a gyertya illata az ágyamig ér, már jó, Nagy Mara szeret, ez biztos, kit érdekel, ha boszorkány.

 

 

Nagyapát a kapualjban találják, nem lehet tudni, él-e, hal-e, talán meglőtték, talán gránát találta el, talán légnyomás, Nagy Mara sikítva ébresztgeti, ugyanott, a kapualjban sebesült katona, csupa vér a zubbonya, nyílt seb tátong rajta, már arra sincs ereje, hogy a sebre szorítsa a kezét, vele nem foglalkozik senki, Nagy Mara csak nagyapát rázza, öleli, a katona megszólal, nagyon halkan, utolsó erejéből, ne aggódjon, asszonyom, nincsen ennek semmi baja, meglátott engem, fölém hajolt, mellém ájult.

 

 

Nagy Mara órák óta fekszik az epresben, turkál a levelek között. Ki kell szedni a gazt, hogy bejusson a fény. Rozsdás nyeles lábas hever mellette a földön.

– Ide nézz – mondja –, egy meztelen csiga.

Odaszaladok, mindig elbűvölnek a meztelen csigák, bár undorodom tőlük, szívből sajnálom, amiért nincs házuk, se tolluk, se szőrük, és kénytelenek a szabad ég alatt aludni.

– Add nekem – kérem Nagy Marát, és szaladnék a kisvödrömért, hogy meg ne kelljen fogni.

– Dehogy adom – mondja –, kártékony, megeszi az epret.

Egyik kezében a meztelen csiga, másikban a metszőolló. Két darab fekete húscafat hullik a földre. Vergődnek, mintha össze akarnának tapadni.

Apró, sápadt eprek koppannak a lábosban. Nagy Mara majd megmossa szépen, kristálycukorral megszórja.

 

 

Ma este én megyek Nagy Marához, én alszom ott, nagyapa ágyában, apa ágyneműjében, mert apa abban az ágyban szokott aludni, amikor ott alszik, amiben nagyapa szokott, amíg élt. Szörnyű felelősség ott aludni, nehogy ne szóljon Nagy Mara éjjel, hogy fel akar kelni, nehogy elessen és összetörje magát, csak mert kímélni akar engem. Egész éjjel ébren kell maradnom.

Apa mondta, meg ne ijedjek, Nagy Mara gyakran elszundít a fotelban, olyankor lóg keze-lába, feje félrebiccen, a nyelve is kint fityeg, szóval meg ne ijedjek, ilyenkor nem halt meg, csak bóbiskol.

 

 

Kakaó van reggelire, igazi tehéntejből. Nagyapának mindig csak fél bögre jut. Nagyapa csíkos pizsamában ül a piros kerti asztalnál, feje fölött lecsüngő faág.

– Nagyapa, nehogy megint beverd a fejedet.

Nagy Mara borzasztóan csúnyán vág kenyeret, túl vastag és ferde a szelet, a közepe meg lyukas. Csak a szélét lehet megvajazni, azt viszont szörnyű vastagon, mert nem olvad a vaj sehogy se. Nagyapa nyúl, hogy majd segít. Folyton fél, hogy elvágom az ujjam.

 

– Hű, barátom – szisszen, és a feje búbját tapogatja.

– Mondtam, hogy be fogod verni – simogatom.

Nagyapának hófehér, erős, gyönyörű haja van, de reggelre mindig úgy áll a fején, mint a partviskefe.

 

 

Nagy Mara a prémgalléros, mogyorószín kabátban, fején bordó kalap, két karján a két apró gyerek, belép a cukrászdába, leng a súlyos ajtó, Nagy Mara csak megy, egyenesen a lengyel nő asztalához, ott megáll, nem szól egy büdös szót se, a két gyerek kezét szorítja, nagyapa arca vérvörös.

Nagy Mara bámul a lengyel nőre, nagyapa felpattan, Mara, kérem, hebegi.

– Válassz – mondja Nagy Mara –, vagy mi, vagy ez a nő.

Nagyapa képtelen a lengyel nő szemébe nézni, mozdul a nehéz szék alatta, csikorog, fogja a kalapját, kioldalog a cukrászdából, mint egy rühös kutya, úgy kullog Nagy Mara után, apa botladozik, nyaka tekereg, hátra néz nagyapára, inkább az ő kezét fogná.

Nagyapa, mintha vonszolnák, mintha kötélen húznák, volt két konyak, két kávé, kicsi madaram, még csak ki se fizettem.

 

 

Nagyapával az iskolából hazafelé átkelünk a patakon. Megállunk a hídon, és a korlátnak dőlve nézzük a vizet. Figyeljük a faleveleket, szemétdarabkákat, merre úsznak. Ebből tudjuk, merre folyik a patak. Ezt mindig előre tisztázzuk. Aztán nagyapa lyukas villamosjegyet vesz elő a kabátzsebéből, és kishajót hajt belőle. Én is tudok kishajót hajtogatni, de nem villamosjegyből, abból soha. Nagyapa a kezembe adja a hajót: lássuk. Két ujjammal összecsippentem a vitorla csúcsát, és kihajolok a korláton. Lábujjhegyen pipiskedek. Megvárom, hogy kisimuljon a víz. Elengedem a hajót. Átrohanok a túlsó korláthoz, és lesem, mikor bukkan már föl. Egészen sokáig lehet látni, ahogy billeg a vízen.

 

 

– Nagyapa, ha valaki meghal, jönnek a sírásók, és leteszik a sírba, és amikor senki nem néz oda, gyorsan ráteszik a lapátra, és felhajítják az égbe, hóóórukk, aki meghal, nagyapa, így jut fel a Mennyországba?

Nagy Mara meghallja, szörnyen dühös, százszor keresztet vet, és kiabál, Istenem, bocsásd meg neki, még gyerek, nem tudja, milyen istenkáromlásokat beszél!

Én nem akartam Istent káromolni. Csak nem értem, hogy jut fel valaki az égbe. Ahhoz már nagy vagyok, hogy égig érő lajtorjákban higgyek.

Félek, hogy most megver az Isten.

 

 

– Ágoston, edd a levest, mert kihűl – mondja Nagy Mara, és jól oldalba böki nagyapát, vélhetően csak megszokásból, mivel nagyapa momentán eszik. A lökéstől megbillen a kezében a kanál, a leves a terítőre löttyen, most nézd meg, mit csinálsz, kiabál Nagy Mara, és szalvétát nyomkod a foltra. Nagyapa eszik tovább.

– Apád leette a szép abroszt – kiáltja Nagy Mara apának, olyan hangosan, hogy az egész násznép hallja.

Nagyapa eszik tovább.

 

 

Esténként mindig meg kell ágyazni. Ezt úgy kell, hogy fel kell nyitni az ágyat, mint egy ládát, mert benne van az ágynemű. Ha én ágyaznék, egyenként levenném a három nehéz matracot, és utána felnyitnám a falapot, nekitámasztanám a falnak, szépen ott maradna. Ügyesen ki tudnám venni az ágyneműt. De Nagy Mara és nagyapa nem így ágyaznak, mert ők felnőttek és erősek, elbírják a matracokkal együtt is a fatetőt, igaz, kitámasztani nem tudják a matracok miatt, végig tartani kell az egyiknek, míg a másik kiveszi a paplanokat. Mindig nagyapa szokta megtartani a matracos fatetőt, mert ő a legerősebb, és ő elbírja a három matracot. Nagyon erős lehet, apa mondta, hogy egyetlen matrac is legalább olyan nehéz, mint én. Most mégis Nagy Mara tartja az ágy tetejét, mert ő is nagyon erős. Nagyapa hajol be. Amikor már jól behajolt, és benne van a fél teste meg a feje az ágyneműtartóban, Nagy Mara elengedi a fatetőt. A fatető meg a három hatalmas matrac nagyapa fejére zuhan.

 

 

Szóval Nagy Mara folyton elszédül meg elesik, olyankor eltöri a lábát, már kétszer volt csípőműtétje, összevissza drótozták, apa azt mondja, ha még egyszer elesel, anya, kidoblak a kukába. Ilyenkor nevetünk, persze, mert elképzeljük, ahogy apa felnyalábolja Nagy Marát a földről, vállára dobja, Nagy Mara óbégat és kalimpál, apa leszalad vele a lépcsőn, a kapuban megáll, felnyitja a kuka tetejét, és sutty, kidobja Nagy Marát, a kuka tetejét gondosan visszahajtja, leporolja a tenyerét, kész. Ilyenkor Nagy Mara is nevet.

 

 

Nagyapa a nagy zöld fotelban ül, oldalra borult fejjel, csukott szemmel, tátott szájjal, szétnyílt hurkaujjai között a zsebrádió, megbiccen az is, mint a feje, elment a vétel, recseg, sípol, nem merek levegőt venni, csak állok, nézem, emelkedik-e a hasa, szuszog-e, aztán odalopózok, lábujjhegyen, és megérintem a haját. Felriad. Kikapcsolja a rádiót.

 

 

Nézem Nagy Marát. Nagyapának kilóg a feneke meg a lába, a többi nem látszik belőle. Bent van az ágyneműtartóban. Nézem Nagy Marát. Nagyapán a halványszürke mackóalsója, a fenekén van egy zseb, mindig púpos, ki van tömve zsebkendővel. Nézem Nagy Marát. Kicsit megrángatom nagyapa gatyáját. Besugdosok az ágyneműtartóba, a résen át, a térdénél. Nagyapa. Megmozdul. Kikászálódik. Lehuppan az ágyra, mindkét kezével a tarkóját szorítja. Nézem Nagy Marát.

 

 

Mindennap kell imádkozni. Mert csak az juthat a Mennyországba, aki imádkozik. Nagy Mara azt mondta, hogy ima után kérhetek valamit. Bármit. Kérlek szépen, vigyázz az anyukámra, az apukámra, nagyapára, Nagy Marára és rám. És hogy sose haljunk meg. És vigyázz a világ összes emberére és gyerekére. És vigyázz az öszszes állatra, meg a meztelen csigákra. És magadra.

 

 

Apád már megint szerelmes, mondja Nagy Mara, képzelődsz, anya, mondja apa, nem én, feleli Nagy Mara, kérdezd csak meg, valami özvegy nőbe, valami nagyaszszonyba, az után kujtorog, kártyázni jár a szalonjába, már nem is alszik, nem is eszik, belefogyott az epekedésbe, meg van veszve azért az özvegy nőért, hogy nem szégyelli magát, öregember létére. Mit bánom én, mondja később, csak enne rendesen, még fekélye lesz.

 

 

Nagy Mara mindig panaszkodik, hogy nem jó már élni, fájdalmas, fárasztó, unalmas, nincs kedve semmihez, ha lenne, se csinálhatna semmit, mert nincs ereje, bár meghalhatna végre, de nem halhat meg, mert apa annyira ragaszkodik hozzá.

Mondtam apának, engedje el, ne ragaszkodjon hozzá, hagyja meghalni Nagy Marát.

Apa mondta, de hisz az anyám.

– Tudom, de akkor is.

– Mit csináljak – kérdezte –, mérgezzem meg, hagyjam magára, hagyjam elesni, ne vásároljak be többé, ne vigyem fel az orvosságát?

– Dehogy – mondtam –, elég, ha magadban lerendezed, hogy ilyen az élet, hogy aki öreg és kiszolgáltatott, és már nincs semmi dolga, semmi öröme, az meghal. Ő pedig megérzi, hogy elengedted végre, és szépen meg mer halni.

Apa megáll egy pillanatra, látszik rajta, hogy komolyan fontolóra veszi, amit mondtam, ami nagy dolog, mert általában elereszti a füle mellett a hülyeségeimet, aztán a szemembe néz, és lassan, tisztán, nagyon komolyan azt mondja:

– Nem.

 

 

Nagyapa tudta, hogy kell élni.

Ha fújt a szél, azt mondta, nézd, milyen fenségesen hajlonganak a jegenyefák.

Ha szélcsend volt, azt mondta, elaludt a Jóisten.

Beleszippantottunk abba a fene nagy nyugalomba. Tele lett a szívünk. Mindennek örültünk, ami van, meg ami nincs.

 

 

Nagy Mara azt mondja, mostanában gyakran álmodik nagyapáról.

– Mit?

– Hogy még fiatal.

– Mennyire?

– Miért, te mennyi vagy? – kérdezi.

– Negyven.

– Fiatal ő is – mondja.

– És mit csinál?

– Semmit. Fiatal.

 

 

Nagy Mara régen ünnepelt színésznő volt, magas, karcsú, gyönyörű. Ma bármelyik székre, bármelyik fotelba ültetjük is, nem éri fel az asztalt.

 

 

Azt hiszem, soha nem öleltem át igazán nagyapát. Nagyon öreg volt már, kisebesedett az arca, ronda barna foltok nőttek rajta, és már messziről is lehetett érezni a fura szagát. A zöld fotelban ült akkortájt mindig. Folyton összetévesztett valakivel.

Integettem az ajtóból, szia nagyapa.

Egyszer azt mondta: – Gyere ide. Érj hozzám.

Megsimogattam a haját, megcsókoltam az arcát. Szerettem volna végre átölelni úgy igazán. De akkor már nem lehetett, túlságosan belesüppedt a fotelba.

 

 

Ne akarj meghalni, kértem még a minap Nagy Marát, és eltereltem a szót, nem szerettem, hogy a halálról beszél.

De ő nagyon öreg lett hirtelen, egyre kisebb, aztán el is tűnt egészen, nem tudom, hová bújhatott, talán a rongyos kartondobozba, a gyűrött, sárga fényképek közé, ahol nagyapa halotti bizonyítványa is hever.

 

 

Nincsenek.

Cimkék: Vág Bernadett

 

Cimkék: Vág Bernadett